Tudom, senki nem kért vele, de oh boy.. Olyan ihlet áradat kapott el, hogy muszáj voltam megírni 😂 Remélem azért tetszik majd ^^ Az eleje kiiissé depresszív, de eskü happy end lesz, ne kövezzen meg senki idő előtt 😂

Tudod, hogy milyen érzés magányosnak lenni? Nem csak mondva csinált magányról beszélek. Hanem arról a magányról, ami valós, amikor senki nem fogja a kezed, nem tartja a hátad, nincs senkid. Senkid. Amikor mindenki gyűlöl, még az is, aki nem ismer. Megvan az érzés? Remélem neked nem. Mert ez szörnyű. Hegek a testen, füsttöl megtelt tüdő, lerágott körmök, sebes száj, véraláfutások, összetört szív, esténként megállíthatatlan könny zuhany. Nekem ezzel járt mindez, hogy megtapasztaljam, milyen az, ha mindenki utál, vagy éppen le se szar. A szüleim nem voltak hajlandóak rám költeni 14 éves korom óta, folyton ittak, nem voltak otthon éjjelente, ha mégis csak ordibáltak vagy egymással, vagy velem. Az osztálytársaim mind... nem is. Az egész iskola összes diákja úgy tettek keresztbe nekem, ahogy és ahol csak tudtak. Senki nem állt ki mellettem, nem volt egy váll se, amin kisírhattam volna a bánatom. Elvesztettem mindent, mielőtt még az enyém lehetett volna.

Az egész alsó közepem, még az óvoda is, minden egyes hely, ahol voltam, csak gyötrődést adott. Ha kellett valami, lopnom kellett a szüleimtől, aminek ha észre vettek, verés volt a vége. Rászoktam az alkoholra és a dohányárukra. Ha több pénzem lett volna, biztos drogokhoz is nyúltam volna. Télen-nyáron hosszúban voltam a hegeim miatt, melyek az egész karom beterítették, s a combjaim is teli voltak velük, ahogy a hasam is. Épphogy kettes átlaggal jutottam át végig minden egyes évben. Sokszor fel akartam adni, két kezem nem tudnám megszámolni, hogy hányszor. De egy valami visszatartott mindig, ez pedig nem más volt mint a naivitásom. Reméltem, hogy egy nap minden megváltozik majd, Hogy nem kell szenvednem, hogy lesz mellettem valaki, legalább egy valaki, aki kiáll értem, mellettem van és nem ereszt, megvéd. De 16 évesen kezdtem elveszteni a maradék kis reményem is. Egészen addig a napig, amíg át nem mentem a Karasuno felsőközépjébe. Az életem ott kezdődött el.

3. hét. 3 hete vagyok elsőéves. Nem változott sokat a legtöbb ember viselkedési stílusa velem szemben, de már azt is értékeltem, ha nem szóltak be, nem gáncsoltak ki, nem csapták ki a könyveket a kezemből, nem tettek a szekrényembe valami undorítót. Meghúztam magam, mint mindig. De aztán minden kezdődött újra. Épp könnyeimmel küszködve takarítottam fel a nyálkát a szekrényemből mindenhol, kihajigálva a valódi polipcsápokat. Ekkor pedig valaki torokküszörölésére rezzentem össze. Ijedten, leszegett fejjel fordultam meg, ám a hang kedvesen csengett.

- Elkél egy kis segítség?- lassan felnéztem a hang tulajdonosára. Arcára megértő, sajnálkozó mosoly húzódott, ez volt az első alkalom, hogy láttam ilyet.

- Um...- kezdtem szipogni és kitörölni a könnyeim a szememből, ezzel elkenve az alapból elfolyt sminkem.

- Mégis milyen seggfej képes ilyenre?- jött oda fejcsóválva hozzánk egy alacsony, barna felzselézett hajú fiú, elől egy szöszi tinccsel.- Komolyan mondom, nem értem ezeket a barmokat.. Gyere, segítek én is!- mosolygott kedvesen, mire a hirtelen jött kedvességtől, amit kicsit sem szoktam meg, csak kapkodtam köztük a tekintetem. A magasabbik megsimogatta a hajam, majd nekiálltak kitakarítani a szekrényem, amíg én teljesen lefagyva bámultam magam elé továbbra is. Lassan egyre többen jöttek, ha jól tudom mind a röplabda klub tagjai voltak. Mikor kész voltak, egy kopasz fiú mellém lépett.

- Mi a neved?

- [T-Teljes Né-Név]..- habogtam csendesen, mire bólintott, majd felkiáltott.

- IDE FIGYELJEN MINDEN DIÁK! [TELJES NÉV], EZ A LÁNY ITT MELLETTEM MOSTANTÓL TELJES KÖRŰ VÉDELMÜNKET ÉLVEZI! SENKI EGY ROSSZ SZÓT NE MERJEN MONDANI RÓLA VAGY NEKI, AHOGY A GYEREKES SZARJAITOKAT IS IDEJE BEFEJEZNI!

Nagy szemekkel bámultam az eltökélt fiúra, majd ahogy a csapat jelenlévő tagjai szép lassan, magabiztosan körém álltak és helyeseltek. A szívem, már alapvetően a torkomban zakatolt és a lelkem sikított a hirtelen rátörő, túláradó boldogságtól, de mikor az a srác, aki elsőnek odajött hozzám, a nyakamba akasztott a karját és szélesen rám mosolygott, na akkor majdnem elájultam.

A napjaim ettől a naptól kezdve csak jobbak és jobbak lettek. Odahaza ugyan nem, de az iskolában jelentősen javultak a dolgok. Azt hittem, hogy csak mondta Tanaka, hogy megvédenek attól a naptól kezdődően, de nem. Másnap már kapucnim felhúzva a fejemre mentem volna a teremben, mikor hozzám csapódtak a harmadévesek, meg pár másodéves a röpicsapatból. Szünetekben is volt, aki boldogított, ez pedig megmelengette a lelkem. Jól esett a törődés, olyan volt, mint amikor a sebeid végre ellátják. Nem fertőzödik tovább, kevésbé, majd idővel egyáltalán nem fáj. Minden tagja közel került hozzám, de a szívemben Daichi különleges helyet foglalt a 4. hónap utántól, nagyjából. 

A tanidő közben a szünetek a legjobbak, a tanítási szünetek csak, hogy pontosítsak. A tavaszi szünetet élveztük a fiúkkal, a városban sétálgatva és nevetgélve. Te sem hiszed el, mi? Annyi év után képes voltam szívből nevetni és mosolyogni. A napom egészen este 7-ig velük töltöttem, majd utána kettesben maradtunk Daichival. Nem voltunk együtt, de csak mi voltunk azok, akiknek nem volt dolga akkor sem. Habár lehet, hogy a fiúknak sem volt, csak meg akarták adni a sokadik kezdő lökést nekünk. 

A dohányzásról azóta sem szoktam le, így egy kis patak feletti hídnál megálltunk, én nekitámaszkodtam a korlátnak, Daichi pedig csak zsebredugott kezekkel állt mellettem. Előszedtem egy csikket, de a gyújtüm nem találtam. Idegesen fújtatva tettem volna el a rudat, de ekkor egy ismerős sercenő hangot hallottam meg magam mellől. Érdeklődve fordítottam a hang irányába a fejem, így pillantottam meg, ahogy Daichi tartott egy öngyújtót, halványan mosolyogva. Hálásan elmosolyodtam, majd rágyújtottam. Élvezet volt, ahogy a füst szétáradt a tüdőmben, majd ahogy kifújtam kis köröket pöfékeltem.

- Úgy tudtam, hogy ellenzed, ha rágyújtok.- néztem a fiúra, aki csak elmosolyodva lehunyta a szemeit, majd fejcsóválva könyökölt a korlátra.

- Így is van. De ha neked ez a menekülőút, akkor meghagyom neked. Amúgy is rossz nézni, ahogy szenvedsz ha em gyújthatsz rá.- vont vállat.- Nem akarom, hogy bajod legyen, de nem erőltethetek rád semmit..- kezével lassan nyújt a kezemhez. Ledermedve figyeltem minden mozdulatát. A fiú fetűrte a hosszúujjúm s végigsimított a hegeimen, arcán keserű mosoly jelent meg.- Nincs friss.

- Persze, hogy nincs. Már 2 kerek hónapja. És mindent nektek, neked köszönhetek.- néztem mosolyogva a fiú szemeibe.

- Ennek őszintén örülök.. Ígéred, hogy több nem is lesz?

- Amíg velem vagy, ígérem.- ujjainkat lassan, kissé bizonytalanul fonta össze, de ahogy érezte, hogy rászorítottam kicsit a kezére, majd cirógatni kezdtem bőrét, arcára széles, imádnivaló mosoly ült ki. Újabb szívás a cigimbe, majd a füstöt játékosan a fiú arcába fújtam, mire ő nevetve köhécselt, elhesegetve a füstöt maga körül. A látványtól engem is elkapott a nevetés, így a kettőnk kacagása töltötte be a sötétedő parkot. Végül a nevetésünk lassan alábbhagyott, s csak mosolyogva figyeltük egymást.

- Akkor ígérhetem, hogy soha többet nem kell a pengéhez nyúlnod, ugyanis el nem engedlek ezentúl.- szabad kezével fülem mögé tűrt egy tincset, szavaiba belepirultan sütöttem le a szemeim. - Te vagy a leggyönyörűbb, legcsodásabb ember akit ismerek az egész világon, [Név]-chan..! Ugye megtisztelsz azzal, hogy a barátnőm leszel?

- Ez hülye kérdés, Dai! Persze!- borultam boldogan nyakába, mire vigyorogva pörgetett meg, szorosan magáhz ölelve engem. 

- Te vagy a boldogságom megtestesülése!- mosolygott rám, miután letett, s arca vészesen közel került az enyémhez.

- Ahogy te is az enyém.. Megérte várni rád!- mosolyogtam, mire megcsókolt, szívem utolsó kis hege pedig azonnal begyógyult. 

A harmónia helyreállt. A magány nem tart örökké, ezt személyesen tapasztaltam. 16 évet kellett lehúzzak az emésztő gondolataimmal 0-24-ben, de tudod mit? Megérte, mert ami ezután következett, az volt csak az igazi boldogság. Daichinál töltöttem az időm nagy részét, majd az én másodévembe lépve, ő pedig az egyetemi életbe belevágva, összeköltöztünk. Minél több időt akartunk együtt tölteni, de a legfőbb ok az Daichi aggodalma volt, nem akarta, hogy a szüleim tovább tudjanak bántani amikor csak úgy van hozzá kedvük. Semmit nem bántam meg. Mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy ez a tökéletes végű történet álmaim férfijával megtörténhessen. Minden okkal történik, nincsenek véletlenek. Szóval senki se feledje el, mindig vár rád egy boldog befejezés. Lehet, hogy ez 16-17 évesen, 23, 30, 40 vagy 50 évesen köszönt be, de mindig van egy pont, ahol a happy end elkezdődik.