Miyabi__Chan kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Cserediák programmal Amerikában töltöttem az első évemet felső-középből. Nehéz volt beilleszkednem, de nem volt túlságosan kemény. Egy kedves családnál voltam elszállásolva, akiknél jól éreztem magam. Hagytak nekem magánéletet, ami számomra rendszerint a bátyámmal való társalgást jelentette. Ő volt az egyetlen, akivel napi szinten beszéltem, a szüleimnek csak egy héten egyszer számoltam be a dolgokról. Viszont mivel egyre jobban hiányzott a családom, így kértem 2 hetet szünetnek. Még az a szerencsém volt, hogy az iskola igazgatója egy nagyon kedves és megértő nő volt, így egyből bele is ment. Azonnal foglaltam is jegyet, de úgy tűnt, hogy jó sokat fogok ülni.

Már fél 10-kor, este, ott voltunk a reptéren, hogy mindent el tudjunk intézni a 11-kor induló géphez. Az unalmas, rutindolgok a szokásosnál is lassabban mentek -bár könnyedén meglehet, hogy csak túl fáradt voltam-, de legalább felértem. A csomagomat eltették, majd befoglaltam a jegyem szerinti helyet. A laptopom és fejhallgatóm előszedve, neki is kezdtem a filmnézéshez. A gépem 20:25re volt kiírva Dubajra, ahol szállást foglaltam egy hotelben, elvégre valahol éjszakáznom kellett. A reptérhez legközelebbi hotelt választottam, hogy koran hajnalban, félálomban, nehogy lekéssem a gépem, ami 3-kor indult. Szerintem nem is kell említsem, hogy ez az egész időzónás, sokat ülős dolog mennyire megviselt. A hangulatom teljesen megváltozott és iszonyat fáradt is voltam. De megérte, mert 17:20 körül már szülőhazámban is voltam. A szüleim és Keiji kijöttek elém a reptérre, de volt velük egy számomra ismeretlen srác is.

- [Név], kislányom!- szorított magához bekönnyezve az anyám, de én csak álmosan bírtam visszaölelni. Apa is megölelgetett minket, amíg anyuval ölelkeztünk, majd ahogy elengedtek, már dőltem is bátyám karjaiba, s fejem mellkasába fúrtam.

- Te hiányoztál a legjobban, de ez maradjon köztünk..- motyogtam álmosan neki, mire halványan elmosolyodva ölelt vissza.

- Köztünk marad.- súgta.

- Te vagy [Név]-chan?- hajolt közel hozzám egy fehér-fekete hajú srác. Alapesetben elpirultam volna és hadonászni kezdtem volna a kezeimmel, de akkor olyan fáradt voltam, hogy csak laposakat pislogva néztem rá, miközben szorosabban öleltem a bátyám.

- Uhum.. Te?

- Bokuto Kotaro vagyok, Akaashi csapatának a kapitánya és ásza. Már nagyon vártam, hogy találkozhassak veled, mesélt rólad pár dolgot.

- Akarod mondani addig faggatál, amíg nem mondtam el a legalapabb dolgokat.

- Jó, de akkor is... Örülök a találkozásnak!- vigyorgott rám.

- Uhm.. Én is..- ásítottam.- Mehetünk haza? Mondjátok, hogy kocsival vagytok.- néztem fel kómásan apára, aki csak felnevetve bólintott.

- Mi mással?

- Akkor irány haza kávét inni, vagy itt alszok el helyben.

- Vigyelek az autóig?- ajánlotta fel segítségét Bokuto.

- Bokuto-san, nem tudom mennyire jó ötlet ez...

- Nem fogok futni vele, hogy felébresszem. Ígérem.

- Akkor gyere ide.- intettem, hogy hajoljon lejjebb kicsit, mire mosolyogva tette is a dolgát, majd ahogy felmásztam a hátára, megfogta a combom, hogy ott tartson. Én átöleltem a nyakánál karjaimmal, majd felkaromra fektettem arcom és úgy bambultam magam elé. Be kellett vallanom, hogy nagyon is finom illata volt és valóban csak sétált, ami lassan kezdett álomba ringatni, de tartottam magam és nem szunyáltam be. Legalábbis a kocsiig. Mivel egészen távol laktunk a reptértől, így viszonylag sokat kellett kocsikáznunk. Hátul mi hárman ültünk: én a volán mögött, Keiji mellettem, Bokuto pedig az anyósülés mögött kapott helyet. A baj az volt, hogy az autó hangja és a kellemes zene, ami ment a rádióban teljesen altató jellegű volt, így a bátyám vállára hajtottam a fejem és elaludtam.

Egy fejrepuszival lettem felkeltve, így morcoskodva kapcsoltam ki a biztonsági övem, s kiszállva a kocsiból már indultam is a ház felé. Már majdnem be is értem, amikor Keiji utánam kiáltott, így hátranézve figyeltem rá.

- Holnap egyedül lennél itthon. Nincs kedved bejönni majd? Vagy maradjak veled itthon?- kérdezte, miközben kivette a bőröndöm a csomagtartóból.

- Hagyd csak. Legalább pihenek.

- De délután majd jövök én is.- mosolygott szélesen Bokuto.- Együtt tanulok Akaashival.

- Csináljak akkora valami sütit?- mosolyogtam rá fáradtan.- Mit szeretsz, Bokuto-san?

- Hát... Igazából bármi jó lesz, amit csinálsz.- mosolygott.- De legyen csokis.

- Rendben.- mosolyogtam álmosan.- Nii-san... Ugye aludhatok ma veled? Alig bírtam aludni a hotelben is..

- Hát igazából-

- Kicsikém, a bátyád ma Kotaro-kunnál alszik.

- Oh... Akkor mindegy. Majd.. Majd belopom a takaróját. Sziasztok.- intettem ásítva egyet, majd már mentem volna be, de valaki elkapta a csípőm egy pillanat alatt.

- De aludhatok én itt, hogy vele tudj aludni. Csak röpimeccseket elemzünk majd

- Biztos?- néztem fel a colosra.

- Biztos.- bólintott.

- Remek. De most hagy menjek be végre.- kuncogtam fel, mire a fiú arca vörösbe futott át, s tarkójához kapva a kezét, elengedett.

Aznap este pedig miközben ő elemezték mindenféle csapat felvett meccseit, addig köztük fekve figyeltem én is. De a meccsnézést egy idő után felfüggesztettük a csevegés miatt. Sokat meséltem az amerikai iskolámról, az ottani kultúráról, emberekről, barátaimról, befogadó családomról. Keiji is figyelt, de Bokuto egyenesen itta minden szavam. Édesen figyelt, csillogó szemekkel. Viszont mikot megtudta, hogy mennyit maradok idehaza, konkrétan felkiáltva dőlt rám vigyorogva. Azon az estén keveset aludtunk, de mind jól éreztük magunkat.

Az a két hét olyan hamar elrepült, mintha csak pislogtam volna. Rengetegsok programot szerveztünk hármunknak, néha csak mi ketten magunknak Bokutoval. Nagyon megkedveltem a fiút és le sem tagadhattam volna, hogy megtetszett. Nem tudtam, hogy mindenkivel ennyire szeret testi kapcsolatot létrehozni, -gondolok itt az ölelésekre, random váll vagy nyakátkarolásokra, puszikra az arcomon, az összebújós alvásokra, nameg arra, amikor önkényesen combomra vagy a térdemre teszi a kezét, ha mellettem ül- de mindenesetre nekem jól estek. Egy pillanatra sem volt unalmas ez a 2 hetem, amit nagyrészben neki köszönhettem. Ha pedig a többi barátommal találkoztam, akkor fél órás hisztit hallgattam végig arról, hogy ő is jönni akar. De a vége mindig az volt, hogy óránként írt nekem, ha pedig nem válaszoltam, felhívott, hogy minden rendben van-e. A többiek persze egyből belekezdtek a shippelésünkbe, amit igazából nem is bántam.

Azonban a búcsú napja fájdalmas volt. Olyan jól telt el az a néhány nap, hogy nem is kívánkoztam vissza Amerikába. De mennem kellett, mert még egy évet le kellett húzzak ott, tekintve, hogy akkor kezdtem meg a második évem. Könnyes búcsút vettem mindenkitől. A barátaim szemeiben is könny csillogott, ahogy anyukáméba és apukáméban is. A bátyám sem viselte a legjobban, de ő csak szorosan magához ölelt és pár percnyi szoros ölelkezés és jobbra-balra való billegés után elengedett. Majd jött a hangos bagolyka, aki felemelve ölelet magához és nem akart elengedni.

- Ígérd meg, hogy beszélünk majd.- nézett a szemeimbe, mikor letett.

- Tudod, hogy úgyis ezt fogom csinálni. Majd mikor lesz szabadidőm, írok rendben? Mondjuk, hogyha délben felhívsz, akkor csak 10 óra lesz este nálunk, szóval fogunk tudni beszélni. Vagy hétvégente felkelhetek 7 fele, akkor itt elvileg lesz majd este 9 körül, szóval akkor sokat tudunk beszélni.

- Rendben. De vigyázz magadra.- nyomott gyorsan számra egy puszit, amibe mind a ketten belepirultunk.- Valentin napon majd valahogy eljuttatok hozzád valamit. Pe-persze csak, hogyha benne vagy egy ka-

- Persze.- vigyorogtam és derekát átölelve csókoltam meg. Érezhetően boldoggá tettem, ugyanis elmosolyodott, mielőtt visszacsókolt volna, s szorosan magához húzott, mielőtt jobb kezével arcomra simított volna.- De mennem kell.- suttogtam alig elhúzódva tőle.

- Nem akarom, hogy elmenj..

- Én sem. De ezt az évet végighúzom még, aztán harmadik évemre hazajövök. Nehéz lesz, de mindent megoldunk majd, okés? Én bízok benned.

- Ahogy én is benned. Na menj, nehogy lekésd nekem a géped.- nyomott utolsó csókot ajkaimra, s hagyott elmenni.

~ Time Skip ~

Február 12-én éjfél körül volt gépem haza. Ha másnap akartam volna menni, akkor nagyon későn értem volna oda. De így is, hogy végülis 21 órát kellett kibírnom, hogy odaérjek, megérte. Így hát a Tokiói idő szerint délben megérkeztem a reptérre, ahol apa várt egyedül. Nem mivel meglepetést akartam Bokutonak, így nem jöhetett megint az egész bagázs, hisz akkor szagot fogott volna és biztosan jött volna. Szokásosan kómásan mentem volna apához, hogyha nem aludtam volna a gépen. De mivel rendesen bírtam aludni, így fel voltam pörögve, szóval a bőröndömmel együtt szaladtam felé, míg a karjaiba nem ugrottam.

Megbeszéltük, hogy minél jobban próbáljuk titkolni azt, hogy hazajöttem, így nem engedhettük be a házba a harmadéves fiút. Szóval gyakorlatilag toronyba zárt királylányt játszottam odahaza, ami egyrészről volt unalmas, másrészről viszont izgalmas. Próbáltam úgy beszélni a párommal chat-en, hogy ne fogjon gyanút, és nem engedtem a videóhívást sem, bekamuzva, hogy a családom már alszik és alig lehetne érteni valamit.

Másnap reggel viszont úgy lőttek ki engem az ágyból, mint egy rakétát. Az éjjel nehezen aludtam el, de ez akkor mit sem számított. Gyorsan magamra kaptam egy vékony pulcsit és egy szaggatott farmert -természetesen reggeli tusolás és fehérnemű csere után- és már siettem is le reggelizni. Keijivel megbeszéltük, hogy majd a második óra utáni szünetben kihívja a fiút az iskola elé, ahol majd én leszek ott az ajándékokkal. Természetesen még be kellett szerezzek pár dolgot, hiszen nem mindent tudtam volna magammal hozni. Szóval amíg ők iskolában voltak én beszereztem 2 szív alakú héliumos lufit és egy nagy tábla csokit a közös képmontázsos fénykép és a saját kézzel készített, az év 365 napjára 1-1 megírt kis kedvesség egy kis kézzel lefestett befőttes üvegbeli ajándék mellé. Az időm egyre fogyott, így gyorsan siettem haza, hogy egy ajándékdobozba betehessem őket. Ahogy ezzel megvoltam már siettem is az iskola elé, hogy a helyemen tudjam várni a szerelmem.

Mikor odaértem, pont akkor nyílt az iskola főbejáta, szóval megigazítottam gyorsan a hajam és a lehető legszebb mosolyon vettem elő, mely igazán a szívemből jött. Ahogy kilépett rajta a bátyám, kicsit megnyugodott, hogy ott talált engem és nem késtem el, szokásomhoz híven.

- Akaaaashi~! Minek kell kijönni?- nyafogott a fiú, amikor kilépett. Kicsit... Na jó, nagyon meglepődtem. Nem beszéltünk videóhívásban nagyjából 3-4 napja, ráadásul képet sem küldött a változásáról, miszerint befestette az egész haját fehérre. De igazság szerint nagyon is jól állt neki.

- Esetleg nézz a kapu irányába, Bokuto-san.

- A kapu irányába? Mégis mi- [N-Név]-chan?- döbbent le elsőnek, majd a legszélesebb, legboldogabb mosollyal sprintelt hozzám, majd ahogy odaért hozzám boldogan felkapott és megpörgetett a levegőben. Nevetve karoltam át a nyakát és élveztem a közelségét. Ahogy megállt, lábaim a dereka köré fontam, s boldogan megcsókoltam.

- Boldog Valentin napot, Kotaro!- vigyorogtam rá.

- Ennél szebb nem is lehetne.- tapadt ajkaimra boldogan. - Annyira hiányoztál, [Név]-chan!- szorított magához erősen, mire kuncogva vörösödtem el.

- Te is nekem, Kotaro! Na de... Megnézed az ajándékaid?- szemei felcsillantak, akár egy kisgyereknek, ha új játékot kap. Gyorsan letett és izgatottan várta a dolgokat. Azonnal a kezébe adtam a dobozt, amiről leemelte a tetőt, és a doboz aljára tette, majd megnézte a tartalmat.- Abban az üvegben minden napra írtam neked egy kis üzenetet. Bármikor kinyithatsz egyet, reggel, délben, este, mindegy. A lényeg, hogy egy napra egy jár.

- [Név]-chan... Én...- nézett a szemeimbe.- Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Nagyon szeretlek.- tette le a dobozt, majd szorosan megölelt.- Köszönöm.

- É-én is szeretlek, Kotaro.- öleltem vissza boldogan, miközben halkan szipogni kezdtem a boldogságtól elérzékenyülve.

Ki ünnepel holnap? :3
Én olyan szingli vagyok, hogy a legjobb haverommal talizok, hogy ne legyek olyan hű de egyedül 😂