its_camie kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Bocsi, hogy sokat kellett várnod 😅

Fiatalok voltunk még, mikor először találkoztunk. Nem is volt egy szép találkozás, egy emberen kezdtünk el veszekedni és harcolni. Akkor nem tűnt viccesnek a helyzet, mára viszont már mosolyogva hozzuk fel, ha megkérdezik, hogy hogyan találkoztunk legelőször.

~~~

Csak 14 éves voltam, de egyedül éltem. Azt hihetnétek, hogy egy legyengült kis senki voltam, de nem. Őszintén szólva jól megvoltam. A szüleim meghaltak, így a lakás rám maradt. Nem volt nagy, de pont elég arra, hogy kongjon az ürességtől és emlékek hada támadjon meg, akárhányszor otthon voltam. Pont ezért voltam sokat odakint.

Egy jó kis késő esti falatozásra indultam, mikor már harmadjára korduld meg a hasam, így letettem a könyvet, cipőt és kabátot húztam, majd elindultam. Nem voltak sokan kint, néhány ember sietett haza, óránként pedig ha 1-2 kocsi elment mellettem már csúcsforgalomnak számított. Épp ezért nem okozott nagy gondot a becserkészés. Egy fiatal srácot választottam végül, akit berántottam egy szűk kis utcába, ahol egyetlen jól irányzott mozdulattal kitekertem a nyakát, így már nem ficánkolt. Neki is álltam volna enni, ha nem kapok egy rúgást az oldalamba. Mivel hirtelen ért, így elestem, a földről néztem fel arra, aki megzavart. A kék, kócos hajú fiú idegesen közelített hozzám, mire összevontam a szemöldököm.

- Keress másik prédát haver, ez a vonat elment!

- Inkább te keress, kispatkány!- köpte szinte a szavakat, hangjából kristálytisztán lehetett érezni az idegességet és dühöt. Sebesülései voltak pár helyen, biztos voltam benne, hogy harcolt. Ennek ellenére támadtam. Eleinte csak a fizikai erőnket fitogtattuk, majd mikor eldurvult a helyzet, kagunénk segítségét hívtuk. Azonban egyikünk sem jött ki győztesként, mikor már vérben tocsogva álltunk egymást előtt. Nem akartam harcolni, de meg kellett védjem magam. A srác sem tűnt túlságosan úgy, mint aki el van ragadtatva attól, hogy harc után harcba csöppent.

- Én fogtam, az enyém.- keltem fel a földről és magabiztosan kihúzva magam léptem közvetlen elé, szemeibe nézve.- Éhes vagyok, szóval húzz el. Nem ettem semmit tegnap reggel óta.

- Most meg kéne sajnálnom téged?- döntötte fejét oldalra, egy idegesítő félmosoly kíséretében, de a szemkontaktust továbbra is tartotta.

- Nem kérek a sajnálatodból, idióta.- fintorogtam el magam.- Csak azt mondom, hogy keress mást, ő az enyém. Én eszem meg, nincs kérdés.- keményen, elhatározottan néztem vele farkasszemet, majd pár perc elteltével, mikor láttam, hogy nem akarja feladni, felsóhajtottam.- Édes istenem, oké. Ehetsz belőle, de nem az egészet viszed, én is kajálni akarok.- azzal elléptem előle és a halotthoz sétáltam, majd leültem mellette és elkezdtem falatozni belőle.

- Tch...- ennyit hallottam a sráctól, mielőtt még leült volna és csendesen enni nem kezdett.

Miután teljes csendben megvacsoráztunk, összetakarítottam a földet és a váltó ruhámba öltöztem, a véreset pedig a szatyorba tettem, amiben addig a tiszta volt.

- Na hali, én mentem aludni.- intettem és indultam is.

- Mi a neved?- szólt még utánam, de nem álltam meg.

- [Teljes Név]!- mondtam meg sem fordulva.

- A kispatkány jobb..- mondta félszegen, mire felnevettem. Nem követett, nem szólt többet, csak hagyott elmenni. Én pedig úgy gondoltam, hogy többet úgysem fogom látni. Odahaza lefertőtlenítettem a sebeim és bekötöztem őket, még mielőtt lefeküdtem volna aludni egy nagyot.

~~~

Mára pedig már 25 évesek vagyunk és egy szép család. Az esküvőnk 2 éve, áprilisban volt, most pedig már a közös lurkóinkkal vagyok várandós. Ayato rengeteg mindenben változott, sokkal kevésbé agresszív, jobban odafigyel a kis dolgokra is, törődő és még véletlenül sem emel rám kezet. A tenyerén hordoz, úgy érzem magam mellette, mintha lebegnék, teljesen elönt a boldogság és a nyugalom.

December voltán már jócskán leesett a hó, a fagyos kis pelyhek pedig minduntalan szállingóztak a föld felé az égből. Odakint a mínusz fokok csípős hideget varázsoltak, míg idebent, a közös házunkban kellemes meleg idő volt a győztes. A holnapi Szenteste miatt teljesen be voltam zsongva, így alig bírtam meglenni a fenekemen egyhelyben. Ennek Ayato mondjuk nem éppen örült, tekintve, hogy pihennem kellene szerite, én mégsem hallgattam rá, elvégre a hasam még nem volt túl nagy, bőven tudtam még mozogni és bírtam még sürögni-forogni.

- [Név], legalább csak 10 percre ülj már le!- fogta a fejét férjem a TV előtt ülve, míg én takarítottam, hogy holnap legalább egy gonddal kevesebb legyen.

- De még nem vagyok ké-

- Ülj le!

- Ahj.... Jó...- letettem a felmosó rongyot, a falnak nekitámasztva a nyelét és elcsoszogtam szerelmemig a kanapéhoz, végül beleültem az ölébe. Ő átölelte a derekam és nagy tenyereit pocakomra simította, majd vállon puszilt. Cselekedetére mosoly kúszott fel arcomra, s az övéhez képest apró kezeim az övéire tettem, hüvelykujjammal pedig simogatni kezdtem bőrét.

- Túl fogod hajtani magad, [Név]. Nem szeretném, hogy neked vagy a babának bajotok essen..- halk volt a hangja, tisztán érezni lehetett az aggódást belőle, ez pedig megmelengette a szívem.

- Nem lesz semmi gond, ígérem.- fordítottam el a fejem irányába és egy puszit adtam az arcára.- Minden a legnagyobb rendben lesz, ezt garantálhatom.

- Esküszöl?- emelte rám tekintetét.

- Esküszöm.- bólintottam mosolyogva, mire gyengéd puszit adott számra.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek téged, Ayato.- mosolyogtam rá boldogan, mire az ő arca is felragyogott.- Emlékszel, hogy mikor mondtad ezt ki először?- vigyorogtam szélesen, mire a férfi felnevetett.

- Nagyon égett a fejem.

- Mint egy karácsonyi égő!- nevettem vele.

~~~

Ayatoval a kezdeti nehézségek ellenére, viszonylag hamar megbarátkoztam. Igaz, volt jó pár nézeteltérésünk, de ettől függetlenül imádtam vele lenni, és hálás voltam neki, amiért a szabadideje nagy részét rám áldozta. Nagyjából 1 évnyi barátság és flörtölés után pedig összejöttünk. Eleinte nehéz volt vele, hisz iszonyat makacs volt és egyikünk sem kotyított a párkapcsolatokhoz. Aztán körülbelül 2 hónapra rá, ismét egy randira igyekeztünk. Nem csinált nagy felhajtást, csak elmentünk egy állatkertbe.

Nekem köszönhetően persze minden állatnál is meg kellett állnunk legalább 10 percre, amit a fiú nyugodtan tűrt. Mikor pedig a [kedvenc állat]-hoz értünk, szinte rátapadtam az üvegre/korlátra és vinnyogva, vigyorogva csodáltam az állatot, miközben nekiálltam érdekességeket mondani róluk a barátomnak, aki mellettem állt mosolyogva és hallgatott engem. Mikor pedig egy gyerekkori vicces emléket meséltem el az állattal kapcsolatban, Ayato felnevetett.

- Istenem, de szeretlek téged.- csúszott ki a száján nevetés közben, mire rá kaptam a tekintetem, így beléfojtva a kacagást. Az arca rák vörös lett, ahogy kerülte a tekintetem, ezzel írtó aranyossá téve őt.

- J-jól hallottam?- kérdeztem rá piros pofival.

- D-dehogy...- hajtotta le a fejét.- Félre hallottál csak valamit..- dünnyögte, mire felkuncogtam.

- Én is szeretlek, Ayato.- mosolyogtam kedvesen rá, ahogy megfogtam a kezét.

- Tényleg?- nézett rám hirtelen, szemei úgy csillogtak, mint egy kisgyereknek akinek felmutattak egy nyalókát.

- Tényleg.- bólintottam mosolyogva.- Nagyon is.- hajoltam közelebb hozzá, mire ő ajkaimra hajolva ölelt magához.

~~~

Karácsony napja pedig hamar eljött. Kora reggel már fent voltam, hogy tökéletesítsem a házat és már fél 11 körül nekiálltam megfőzni azt a jó pár fogást, amit vacsorára gondoltam magunknak. Aznap nem voltunk egyedül este, ugyanis férjem megbeszélte testvérével, hogy ők is átjönnek.

Touka-chanék pedig pontban este 6-kor meg is érkeztek. A kislány, Ichika boldogan üdvözölt minket, hol Ayato, hol az én nyakamban csüngött, azonban ezt egy percig sem bántam. Kanekivel és az idősebbik Kirishima testérrel jól elbeszélgettünk, miközben vacsoráztunk, a kislány is néha beleszólt a témába, vagy éppen mesélt nekünk valamit.

- És mikor fog érkezni a kicsi?- kérdezte Kaneki.

- Ha minden jól megy akkor március elején mehetek szülni.- mosolyogtam és már reflex szerűen simítottam a hasamra.

- Már alig várom, hogy találkozhassak vele!- vigyorgott a kislány, mire az én arcomon is szélesedett a mosoly.

- Biztos vagyok abban, hogy ő is alig várja, hogy találkozhasson veled, Ichika-chan.

- Tényleg?- csillant fel a szeme.- Megmondta neked?

- De meg ám! Tudod, amikor a kisbaba az anyuka pocakjában van, az anyuka tudja, hogy éppen mire gondol a baba.

- Nahááát! Anya is hallott engem?- pillantott anyja felé, aki kuncogva bólintott.- Ez nagyon szuper! Most mit mond?- figyelt ismét engem érdeklődve.

- Hmmm ha jól értem... Áh, igen! Üzeni, hogy szeret itt mindenkit.- mosolyogtam rá, mire lemászott a székből és megkérte, hogy húzódjak ki én is. Amint kijjebb toltam magam, Ichika óvatosan megfogta a hasam és elkezdett beszélni.

- Mi is nagyon szeretünk. Nagyon nagyon, tudod? Az anyukád és az apukád is, az én anyukám és apukám is, a kistesóm is és én is... Én a legjobban.- mosolygott vidáman, mire Ayato megsimogatta a fejét.- És ha majd kibújsz, akkor mindent együtt fogunk csinálni, jó? Megvédelek majd és sokat fogunk nevetni! Mindig számíthatsz majd ránk!- végül egy puszit adott a hasamra és széles vigyorral foglalt helyet anyja mellett, aki nagy puszit adott a homlokára, én pedig letörölgettem kicsorduló örömkönnyeim.- Miért sírsz?

- Csak örülök, hogy ilyen jó unokatestvére lesz, mint te.- mosolyogtam rá.- És [Lányod Neve] üzeni, hogy nagyon szeret és hálás neked.

- Én is szeretem őt!- kuncogott.

- Hozzak egy zsepit?- simított hátamra Ayato, mire biccentettem egyet. Ő nagy puszit adott halántékomra és elment egy zsebkendőért.

- Köszi.- vettem el és kifújtam az orrom.

-  Csodás élete lesz a picinek.- suttogta mosolyogva, gyengéd csókot adva nekem.- Pláne, hogy te vagy az anya.