Ismeretlen_chaaan kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^
Oh, amelyik párbeszédek "~" jellel kezdődnek, az jelbeszédnek felel meg. A kéréseket pedig holnap vagy szombaton zárom egy utolsó ehavi résszel, addig lehet még kérni, ameddig nincs kint a kövi :3

A balaesetem óta már harmadjára költöztünk. Az iskolában mindig megaláztak és gúnyt űztek belőlem. Nem volt teljes életem. Sosem.  Születésemtől kezdve süket voltam. Aztán egy napon, még a régi otthonunknál elenedtek egyedül bringázni. Nagyon rossz ötlet volt. A mai napig alig emlékszem arra a napra. Annyit tudok, amit elmondtak. Nem hallottam a dudaszót aztán egy autó elgázolt, mire a lábam olyan szinten roncsolódott, hogy combközéptől lefelé amputálni kellett. Anyáék nem bírtak annyi fizetéssel, hogy műlábam lehessen, így maradt a tolószék. Eleinte iszonyú volt. Ordítva keltem fel az éjszaka közepén, rémálmaim voltak és annyira magamba zuhantam, hogy enni sem igazán ettem. Ahogy elvesztettem a lábaim folyton csak az járt a fejemben, hogy nem csak, hogy nem hallok, még járni sem tudok. Duplán fogyatékkal élő lettem. A normális testalkatomból, ahol bár volt hasam és combom, nem voltam kövér, lett egy csont és bőr lány.

Amíg csak süket voltam, nem voltam annyira terrorizálva az iskolában. Ám ahogy a lábam sem volt a régi, még sokkal többen rámszáltak. Folyton nekem jöttek, nekem dobáltak dolgokat, megesett az is, hogy kiborítottak a biztonságot nyújtó fekete székemből. Szóval ezek miatt költöztünk mindig. De minden iskolában ez a sors várt rám. Legutolsó mentsvárként szolgált azonban a Fukurodani iskolája. Annak az iskolának a híre volt a legjobb terrorizálást nézve. Azt híresztelték, hogy nem tűri meg az iskola a bántalmazást, s hogyha előfordul, a második alkalommal kicsapják a diákot bármilyen családi háttere vagy pénze van, milyen jó jegyei vannak. Mindenképpen kicsapás a vége. Így hát viszonylag közel költöztünk az iskolához.

Ahogy megérkeztünk a házhoz, elfogott a hányinger. Mindig nehezen szoktam meg az új otthont, így most sem volt másként ez. Apa kivett az autóból és beleültetett a gurulós székembe tett. Nagyot sóhajtva döntöttem hátra a fejem, s a lépcső helyett az eredetileg bicikliseknek fenntartott feljárón gurultam fel a bejárati ajtóig.

~ Lenne kedved majd sütit csinálni, [Név]?- mosolygott rám anya.~ Berendezve lett megvéve a ház, de pár dolgot kicseréltettünk persze. Szóval ha van kedved valami finomságot csinálni, akkor csinálhatnánk együtt.- nézett rám arcán azzal az elbűvölő mosollyal, miközben az utolsó szatyor ruhát vette ki a csomagtartóból.

~ Felőlem süthetünk.- vontam vállat.~ A szomszédoknak úgyis mindenhol kedveskedtünk eddig, ne most szakítsunk a hagyománnyal. A tripla csokis browniemra még úgyse panaszkodott senki.- mosolyodtam el halványan.

~ Igazad van Aranyom!- nyomot apa puszit a fejem tetejére, majd bementünk a házba. Már azelőtt is jártam ott ugyan, de valahogy akkor más volt. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy aznaptól az lesz az otthonom.

Amíg a szüleim mindent elredeztek és kipakoltak a legutolsó zsákból is, addig én neki is kezdtem a sütésnek. Anya felsegített a pult alatti kisebbik pultféleségre, ami miattam lett odaszerelve, hogy tudjak szinte bármit csinálni a konyhában. Igaz, hogy eltelet már bő 5 év a balesetem után, de megszoktam a kerekesszéket és nem akartam, hogy méregdrága lábakra költsék a szüleim a pénzüket. Így hát neki is kezdtem a sütésnek. Dudolászva kavargattam az alapanyagokat össze, majd tettem a sütőbe, ahogy beletettem a kicsi tepsibe.

Mire a sütemény megsült, a szüleim is végeztek a pakolászással. Lemásztam a pulról, bele a kerekesszékembe, amivel begurultam a szobámba. A földszinten volt nekem egy egészen tágas szobácskám. A falak színe [falszín], minták nem díszítették. Még mikor elsőnek jöttünk, hogy a legtöbb dolgot helyre tegyük, én csak a szobámba voltam elfoglalva. Jött velem egyetlen barátnőm is, hogy a posztereket a kedvenc hőseimről, előadóimról és színészeimről kitehessük magasabb helyekre is. Íróasztal, könyvespolc, rajta roskadozásig könyvek, pár bekeretezett kép a családommal, főleg még a balesetem előttről. Babzsákfotel, nagy TV, hatalmas ablak, virágok és egyéb növények, kis figurák, egész nagy gardrób, szőnyeg, hatalmas ágy, rajta pihe-puha takaróval, párnákkal és plüssökkel.

Elmentem az ágyamig és rámásztam. Eléggé elfáradok, hogyha sokat kell használjam a kezem, márpedig sokat kell használjam. Lehunyva a szemeim kifújtam a levegőt és oldalra fordultam. Kezeim a fejem alá tettem és pihentem egy kicsit. Így mindig hamarabb megszoktam a helyet és 3 álmatlan éjszaka helyett csak 1 lesz. Meg kell barátkozzak a hellyel minden egyes alkalommal, amikor új helyen kezdünk életet. Ahogy egy kezet éreztem a hátamnál és az ágy besüppedését, kinyitottam a szemeim és megfordultam.

~ Akkor megyünk?

Bólintottam. Anya megvárta, amíg bemászok a kerekesszékbe, aztán elkezdett tolni. Apu kint várt minket az udvaron, kezében a süteménnyel, amit kivéve a sütőből egy nagy tálcára pakolt ki, feldarabolva. Mosolyogva nézett minket, majd ahogy beértük őt, együtt mentünk a szomszédokhoz. Anya bekopogott a jobb oldali szomszédhoz, mire egy fekete hajú nő nyitott ajtót.

- Maguk az új szomszédok?- mosolygott, majd ahogy meglátott engem, az arcára fagyott a mosoly.

- Igen mi lennénk. Gondoltuk hozunk süteményt, a lányunk sütötte.- tartotta apa mosolyogva a tálcát.

- Oh, finomnak tűnik.- virult ki újra a nő.- Jöjjenek be, szólok a fiamnak is, hogy jöjjön enni.- állt félre, hogy bemehessünk. Elvezetett minket a nappaliba, ahol leültem a kanapéra, a nő pedig elment. Anya mellém ült, s a megmaradt lábrészemre tette a kezét nyugtatásképp. Ahogy megjött a fiú, kezet nyújtott mindenkinek. Anyának, apának is és bemutatkozott. Aztán jött hozzám.

- Szia, Akaashi Keiji vagyok.- nyújtotta a kezét, mire megráztam.- Téged hogyan hívnak?

- [Név]-nak/nek hívják.

- Néma?- pislogott nagyokat apára.

- Siket.

- Oh... Akkor nem is értette amit mondtam?- megböktem a kezét, hogy rám figyeljen, majd jelelni kezdtem.

~ Tudok szájról olvasni. Valamennyire.

- Le tudnák fordítani?- ült le mellém és kíváncsian figyelt engem. Nem éreztem azt, hogy furcsának vagy undorítónak találna. Érdekelte a dolog, ez pedig jól esett.

- Tud szájról olvasni.- mosolygott anya.- Ha megérted a jeleket, akkor könnyedén el tudtok beszélgetni. Mondjuk éjjel a sötétben nehéz lesz, de..- vörös fejjel csaptam anya karjára, mire felnevetett.

~ Ne kombinálj! Szó sincs arról, hogy sötétbe kellene beszéljünk!- néztem rá morcosan, mire még jobban nevetni kezdett.

- Bocsi Kicsim.- simogatta meg a hajam, mire fújtatva fontam össze a karjaim magam előtt, durcás arcpuffasztás kíséretében.

- Aranyos lány.- mosolyodott el picit Akaashi.

~ Time Skip ~

Készülődtem az iskolába. Már 3 hónapja járok oda és szerencsére valóban nem kapok sok megjegyzést. Nameg Akaashi és az egyik barátja, Bokuto mindig megvédtek és rajtam lógtak, amit egyáltalán nem bántam. Akaashival minden reggel együtt megyünk iskolába, haza viszont apa hoz.

Ahogy kimentem reggelizni, csengettek is, bár erről fogalmam nem volt. Anya beengedte a valakit, aki bejött a konyhába és kaptam egy buksi simogatást, amiből tudtam, hogy Akaashi érkezett meg. Felmosolyogtam a fiúra, fejem hátradöntve, mire elmosolyodva intett egyet, én pedig elvigyorodva kalimpáltam.

~ Mikor induljunk?

~ Ezt megeszem és utána mehetünk.

A fiú bólintott, majd leült mellém, s az asztalra könyökölve fektette fejét a tenyerébe, másik kezét pedig az én szabad kezemre tette. Cselekedete mosolyra készetett, miközben mélyen elpirultam. A fiú és én egyre közelebb kerültünk ezalatt a 3 hónap alatt, még a jelnyelvet is nagyjából tudja. Van ahol még bizonytalan, de amúgy egészen ügyes. Viszont nagyon jól esik, hogy tanulja ezeket a dolgokat, na meg az is, hogy mindenben segít, amiben csak tud segít és nem kezel máshogy mint a többieket. Azt leszámítva, hogy velem általában mosolyog és ölelget. Az ujjainkat összekulcsolta, ahogyan figyelte, hogy kanalazom be a csokis zabkásámat.

~ Kész?- nézett rám mikor az egyik kezembe vettem az üres tányért és elindultam a mosogatóhoz. Ahogy bólintottam, már kelt is fel a helyéről és segített beletenni a fémtálcába.~ Bokuto beteg lett, úgyhogy ma csak ketten leszünk. Szünetekben átmegyek majd.

~ Nincs nagy baja?- néztem aggódva a fiúra, mire megrázta a fejét. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd el is indultunk az iskolába. Az úton általában úgy megyünk, hogy Akaashi tolja a kerekesszékem és mivel jelekkel így nem tudtunk beszélni, chateltünk. Így könnyebb is volt és egyszerűbb is sokkal. A fiú viszont híres a meglepetéseiről, számomra legalábbis igen, így igencsak megdöbbentett, amikor kaptam a fejem tetejére egy random puszit. Persze nem bántam, de valahogyan nem tudtam hova tenni, elvégre nem voltunk együtt és a legjobb barátainak sem csinál ilyesmit.

Me: Ez meg mi volt? o///o

Keiji ❤: Csak egy puszi a leendő barátnőmnek

Me: Oh, ja okés ヽ(^。^)丿

Me: Várj....

Me: MI????

Keiji ❤: 💕💕💕💕