Vanadyn számára lett írva ez a rész, hátha picit feldobhatom vele a kedved és, hogy legyen mit olvasnod majd, mikor másik könyvben Akaashi szomorú lesz ^^ Remélem tetszik 💕

Keiji és én már rég óta együtt voltunk, sok mindenen mentünk keresztül. Vagy hát számomra soknak számított az az öt év. Minden pillanat az életben vele, egyszerűen meseszép volt és csodálatos. Odáig voltunk egymásért. Még felső közép első évében jöttünk össze, mikor ugyanarra a csendes helyre jártunk el ebédelni az iskolában. Akkor kezdtünk el beszélgetni, majd idővel már nem csak ebédszünetekkor találkoztunk, hanem a másik osztálytermében, a folyosókon, a büfénél vagy az iskolán kívül. Szerettem, hogy a fiúnak nyugodt a természete, nem ugrált körbe és nem volt hiperaktív. De a kedvencem az volt, mikor mosolyogni vagy nevetni láttam, ami az idő teltével egyre gyakrabban megesett. Megdobogtatta a szívem, hogy az alapvetően nem egy mosolygós fiú, már úgy közelít felém, hogy egy aprócska mosolyra volt húzva a szája.

Nem volt sok veszekedésünk, azt sem mondanám igazi nagy veszekedéseknek. Egész idő alatt egyszer vesztünk csak össze úgy igazán, de akkor annyira, hogy Akaashit inkább elküldtem, mert ha nem tettem volna, biztosan annyira forrt volna az agyvizem, hogy szakítok vele. De akkor sem bírtuk tovább egy napnál, reggel már az ajtónk előtt várt rám, ahogy mindig, mikor iskolába mentünk.

~~~

- Jó reggelt..- nézett rám, tekintete fájdalmas volt. Láttam, hogy megrezdült a keze, biztos azért, mert ilyenkor általában magához szokott húzni és puszit adni az orromra.

- Neked is, Keiji.- picurka mosolyt húztam ajkaimra és a fiú karjaiba bújtam, aki megkönnyebbülve fújta ki a levegőjét és szorosan magához ölelt, fejét az enyémre hajtva.- Sajnálom, túlreagáltam... Igazad volt..- motyogtam mellkasába.

- Nem, pont, hogy neked volt igazad. Az a lány még tegnap este kimondta, hogy vele kéne lennem, helyetted, szóval jók voltak a megérzéseid és  jogosan buktál ki. Legközelebb mindenképp hallgatok rád, sajnálom.- nyomott puszit fejemre, mire felnéztem rá.

- Nagyon szeretlek, Keiji.- mosolyodtam el végre igazán.

- Ahogy én is téged, [Név].- vékony ajkai széles mosolyra húzódtak, végül enyémekre találtak. Jól esett az ilyen békülés.

~~~

Azóta is csak aprócska nézet eltéréseinek voltak. De egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját velem szemben, ellenben velem, aki néha kiabált vele. Ő ilyenkor csak magához ölelt és puszit adva fejemre mondta, hogy most megoldjuk.

A mai nap viszont különleges volt; összeköltöztünk 20 évesen a fiúval. Beletelt pár hétbe mire rendesen kipofoztuk a megvásárolt házat, de mindenképp megérte a kemény munka, mert gyönyörű lett a végeredmény. A házavatót a jövő hétre szerveztük meg, addig pedig csak kettecsként voltunk a házban.

Mivel mindkettőnknek volt külön autója arra az esetre, ha kétfelé kéne szakadni, teszem azt a munka miatt, így én reggel bepattantam a sajátomba, és elkocsikáztam a kedvenc bútoráruházamba. Ott nézelődtem és megvettem pár dolgot. Azzal viszont nem számoltam, hogy egy kocsiba nem fog elférni minden, szóval kénytelen voltam felhívni párom. Nem kellett sokat várnom, néhány csengés után felvette.

- Szia, miért hívtál?

- Szió, ide tudnál jönni a Recycle-be (Tokióban található bútor áruház, teljes nevén Tokyo Recycle imption 下北沢店)? Elkélne egy kis segítség, kicsit sok mindent vettem..- vakartam kínosan tarkómat, mire egy kis ideig csend volt a vonal túlsó felén, végül egy sóhajt hallottam.

- Nemsoká ott vagyok, várj egy kicsit.

- Köszönöm, Keiji! Életmentő vagy, imádlak!

- Én is téged.- nem láttam ugyan, de jól tudtam, hogy mosolygott, ami az én arcomra is hatalmas vigyort varázsolt. Barátom szakította meg a vonalat, így én eltettem a zsebembe a mobilom és vártam a csomagtartón ülve. Nagyjából 15-20 perc telt el, mire megláttam Keiji jellegzetes kék kocsiját, így intettem neki, ő pedig rám mosolyogva leparkolt.

- Szia~!- szálltam le a csomagtartóról és ahogy kiszállt a kocsiból, máris karjaiba vetettem magam s csókba hívtam, amit ő boldogan viszonzott.

- Szia..!- mosolygott szemeimbe nézve.- Na mit vettél ami nem fér be?

- Hát... Az éjjeli szekrény nem fér be, meeeg vettem egy cuki kis polcot a konyhába. Minden más elfért.

- Te, meg a vásárlás imádatod..- kuncogott fel és kinyitotta a kocsijának a csomagtartóját, majd bepakoltunk.

- Nincs kedved beülni valahova enni? Kilyukad a gyomrom..- fogtam korgó hasamra, mire a fekete hajú egy ideig hezitált, végül rábólintott. Elkocsikáztunk az Ichiran Ramen-be, ahol végül majdnem 2 órát töltöttünk el, kellemesen beszélgetve. Keiji fizetett, így teli hassal, ujjainkat összefonva sétáltunk a parkolóba.- Te, Keiji...

- Hm?

- Milyen nap van ma?

- Szerda. Miért?- ijedten kaptam telefonom után, ahol megnéztem az időt. Elsápadva néztem páromra, aki érdeklődve figyelte arcom.

- Neked nem megbeszélésed lett volna 10-től?

- De, de szükséged volt rám. Te pedig fontosabb vagy minden megbeszélésnél.

- De nem lesz baj ebből? Nem szeretném, ha gond lenne emiatt a cégnél.

- Lebeszéltem a főnökkel, mielőtt elindultam. Úgyhogy nincs miért aggódnod.- nyomott lágy puszit homlokomra.

- Akkor jó..- sóhajtottam fel megkönnyebbülve.- Viszont ha már így állunk, akkor segíthetsz összerakni otthon a bútorokat!- vigyorodtam el, mire mosolyogva felsóhajtott.

- Rendben.- bólintott rá a férfi. […]

Otthon bekapcsoltam laptopról a zenéket, amiket közösen válogattunk össze még mikor 2 évesek voltunk. Jó kedvűen énekeltük a zenéket, miközben már otthoni szerelésben szeretük össze, amiket megvettem és nem volt összeszerelve. Mikor a legimádottabb számom jött, letettem a kalapácsot és nekiálltam táncolni, amit a férfi mosolyogva nézett egy ideig, majd beszállt, s megpörgetve engem nekiállt táncolni velem. Boldogan mosolyogva és nevetve táncikáltunk egymás karjaiban.

A szám végén közel húzott magához, arcunk közel volt a másikéhoz, keze csípőm ölelte körbe, én pedig mellkasára simítottam apró kezeim. Éreztem meleg, mentol illatú leheletét ajkaimon, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám.

- Szeretlek..- suttogta halkan, ahogy szája súrolta az enyém.

- Nálam nem jobban..- kezem mellkasáról nyakára, végül tarkójára simítottam, így ujjaimmal puha hajába túrtam, mire kissé megharapta alsó ajkam, ami mosolygásra késztetett.

- Dehogynem.- azzal szenvedélyesen megcsókolt, de úgy, hogy még a lábaim is beleremegtek. Kezei lejjebb tévedtek, majd felkapott és elindult velem a szobánkba. Ahogy letett az ágyra, fölém mászott és csillogó szemekkel végignézett rajtam, mibe teljesen belepirultam.- Olyan szerencsés vagyok veled...- mosolygott szerelmesen.

- Nekem mondod?- cirógattam karjait mosolyogva.- Nálad jobb dolog nem történt velem az életben.

- Mit szólnál hozzá, ha... Ha már ma úgyis szabadnapom van, belekezdhetnénk a babaprojektbe.- ajkain ritkán látott, perverz mosoly ült, mire én kicsit összezavarodtam.

- Szívem, dehát nekem nem lehe-

- Lehet próbállozni, vagy nem?- vonta fel szemöldökét, majd ahogy meglátta mosolyom, nyakamra hajolva puszilgatott kedvesen. […]

Pihegve bújtam szerető, erős karjaiba, ahogy hallgattam hevesen dobogó szívét mellkasán keresztül. Szorosan tartott karjaiban, mégis hiába volt lehetetlen, közelebb szerettem volna érezni magamhoz. Mosolyogva simogattam felsőtestét, ahogy ő is cirógatta karom.

- A legjobb szabadnapom volt a mai.- csókolt meg mosolyogva.

- Hát nekem sincs okom panaszkodni..- mosolyogtam rá boldogan.- Egyébként...

- Igen?

- Imádom, amikor mosolyogsz. Jól áll.

- Csak miattad vagyok képes így mosolyogni, Szerelmem.- simított ki egy tincset a szemem elől, s puszit adott az orromra.