Újabb dolgozat a láthatáron, ezúttal is rengeteg a tananyag amit a fejedbe kell verned. Természetesen nem lenne ilyen rossz a helyzet, ha hamarabb nekikezdtél volna a tanulásnak, de nagyjából annyi erőd volt mostanában, mint az év többi napján.

Semennyi.

Szóval a jól bevált módszert alkalmazod, mint szinte az összes számonkérés előtt, tehát az egész éjszakát azzal töltöd, hogy a lehető legjobban megtanuld (vagy inkább bemagold) a tőled telhető legtöbb információt egyszerre. Ez persze azzal jár, hogy nem alszol ma, de ha ez az ára a jó jegynek, akkor nincs mit tenni.

Az órára nézel, és frusztráltan veszed tudomásul, hogy milyen kevés időd van a tesztig. Még közel sem tanultál annyit, amennyit kellett volna, és a vizsga rohamos tempóban közelít.

Ráadásul még ha az elméd határozottan el is döntötte, hogy az alvást el lehet hagyni egy napra, a tested nem feltétlenül így gondolja. A koncentrációs képességed rohamosan csökken, a pislogásaid pedig hosszabbak és hosszabbak lesznek. Pedig már így is jócskán vittél be koffeint a szervezetedbe.

Éppen lefejelnéd az asztalt, amikor egy kéz enyhén megrázza a vállad, kissé felkeltve téged a teszthalott állapotból.

-Mit szeretnél Kuro? Nem látod, hogy tanulnom kell? - kérdezed ideges, az álmosságtól mégis tompa hangon a servampodtól.

-Miért nem alszol? -kérdezi tőled, hangjából mintha aggódás szűrődne ki. Alapvetően a képzeleted szüleményének tudnád ezt be, de amikor a szemébe nézel tényleg látod, hogy tekintete csupa törődés. Megdörzsölöd a szemed, de nem halucinálsz. Kuro tényleg aggódik. Érted.

-Nos Kuro, muszáj tanulnom, hogy jó jegyet szerezzek, és ehhez akár tetszik, akár nem szükséges most tanulnom, akármennyire is szívesebben választanám az alvást. Amúgy meg nem mintha nem bírnék ki egy éjszakát anélkül, hogy aludnék.

Kuro kételkedő pillantást vet rád. Annyira nyilvánvaló, hogy már nem sokáig bírsz fent maradni, és te mégis küzdesz az alvás ellen, csak azért, hogy egy később már teljesen lényegtelen dolgozat jól sikerüljön.

Servampod nem érti az embereket. Amíg próbálja megfejteni a gondolatmeneted, addig te újra nekikezdel az tanulnivalónak. Igazából már egy jó ideje le vagy ragadva egy mondatnál, de semmi pénzért nem vallanád ezt be, még magadnak sem.

Próbálsz értelmet tulajdonítani a szavaknak, de a betűk egyre csak homályos, kusza rendszert alkotnak. Az sem segít a helyzeten, hogy az egyik legutáltabb tantárgyadra kell tanulnod.

-Nem lapozol? - kérdezi, miután legalább fél óráig ugyanazt az oldalt bámultad üres tekintettel. Megrezzensz; teljesen el is felejtetted, hogy éppen mögötted áll. Egy szúrós pillantással jutalmazod a megjegyzését, majd mérgesen a szemébe nézve lassan lapozol egyet.

Fanyar mosolyt villantasz rá, majd egy frusztált sóhajjal visszafordulsz a könyv felé. Először egy ujjaddal támasztod a fejed. Majd kettővel. Utána tenyereddel tartod. Végül lassacskán az asztalra hajtod, s már csak egy paraszthajszálnyi akaraterő tart ébren; az se sokáig.

Ahogy lassan kelsz át az álmok birodalmába, érzed, hogy Kuro felkapja a tested, és óvatosan az ágyra helyez téged, majd odafeküdve melléd magatokra terít egy puha paplant.

-Jó éjt Kuro - suttogod félálomban, majd fejed mellkasának döntve mély levegőt veszel, és lassan elalszol ölelő karjainak biztonságában.

--Reggel--
Az ébresztő csengése szokás szerint rád hozza a szívbajt. Kómásan próbálsz kikelni az ágyból, hogy elnémítsd a pokoli szerkezetet, de nem tudsz mozdulni, mivel Kuro határozottan átölel, megfosztva téged a szabad mozgás jogától.

Na nem mintha panaszkodhatnál. Mosolyogva visszadőlsz az ágyadba, amikor is rájössz, hogy milyen nap a mai. A vizsgád napja.

-Kuro! Kuro, basszus engedj el! El fogok késni a vizsgáról! - kiabálod pánikolva, majd érzed, ahogy szorítása meglazul. Azonnal kiugrasz az ágyból, az ébresztőt elhallgattatod, és már kapod is magadra a ruháidat.

Miután felöltöztél veszed csak észre, hogy Kuro téged néz. Nagy szemekkel bámulsz rá, majd amikor leesik, hogy előtte öltöztél ráordítasz kipirult, mérges arccal:

-Hülye perverz vámpír! Mégis mit képzelsz? Nem ismered a magánszféra fogalmát?

-De hát én a macskád vagyok - mondja furán nézve a dühkitörésedre, kimászik az ágyból, és az ablak elé állva macskává változik, majd gyorsan kislisszan az ajtón, otthagyva téged, a döbbent éváját.

Idegesen sóhajtasz egyet, majd az órára nézel, és a gyomrod görcsbe rándul, ahogy rájössz, milyen kevés időd van hátra. Gyorsan felkapod a táskád, ami mellesleg súlyosabbnak tűnik mint kéne legyen, majd sietve elindulsz a sulidhoz, imádkozva, hogy odaérj időben.

--Az iskolában--
Mikor levágod magad a padba, ránézel az órádra, és boldogan jössz rá, hogy még van pár perced a vizsgáig. Az öröm azonban azonnal elszáll, amint a gondolataid a teszt felé terelődnek. Igaz, hogy tanultál, de az közel sem elég a jó eredményhez.

Az arcod a tenyeredbe temeted, és a sírás határán állsz, gondolván, hogy ezt mennyire elbaltáztad, de mielőtt teljesen összeomlanál apró kaparást érzel a lábadnál.

Lenézel, és mikor meglátod a fekete macskát összezavarodsz. Felveszed az öledbe, de nem mond semmit csak néz rád.

-Mit csinálsz itt Kuro? - kérdezed tőle, mivel fogalmad sincs róla miért jött veled.

-Segítek neked a dolgozatban - mondja, majd mielőtt mást is kérdezhetnél tőle bebújik a pulcsid alá, épp abban a pillanatban, amikor a tanár belép a terembe.

A dolgozatra ránézve rá kell jönnöd, hogy ha többet is készültél volna sem tudnál több kérdésre válaszolni, mint amennyire most tudsz.

Ahogy kitöltöd a részeket, amikre megvan a válaszod kicsit kezded jobban érezni magad. Megbukni már nem fogsz. A többi kérdésre viszont halvány lövésed sincs mi a helyes válasz, szóval most veted be az adu ászod; a servampod.

Halkan elsuttogod az adott kérdést, ügyelve a tanár tekintetére. Pár pillanatig csönd van, csak a tollak sercegése hallatszik a teremben, és már lassan adod fel a reményt, amikor Kuro halkan megsúgja a választ.

Gyorsan lekörmölöd, amit mondott, majd az előző taktikához folyamodva folytatod a teszt kitöltését, egy kis extra segítséggel.

--Otthon--
Az ebédlő asztalnál ülsz Kuroval, de csak mosolyogva nézed, ahogy eszik. Felpillant és kérdő pillantást vet rád, de te csak legyintesz egyet.

Miután befejezi az étkezést feláll az asztaltól, és átsétál a kanapéhoz és ledől rá. Te is odamész, és a karfára letelepszel, majd elkezded a haját simogatni.

-Köszönöm, hogy segítettél a dolgozatnál. Igaz kicsit illúzióromboló, hogy a telefonomról kerested ki a válaszokat.

Kuro nem reagál, de te zavartalanul folytatod.

-Amúgy szerettem volna megkérdezni, hogy miért nem hagytál egy egész éjszakán át tanulni? Nekem fontos volt ez a dolgozat, és ha nem segítettél volna biztosan rosszul sikerül.

Kuro még mindig néma marad. Szóra nyitnád a szád, de végül megszólal, beléd fojtva a szót.

-De ott voltam, nem? - mondja, majd pár pillanatig kellemes csend ereszkedik közétek.

-Rossz volt látni, hogy szenvedsz egy ilyen jelentéktelen dolog miatt. Kötelességem, hogy megvédjelek, akár egy veszélyes ellenségről, akár egy dolgozatról van szó - mondja, szemével az arcodra pillantva.

-Amúgy meg nem akartam elaludni úgy, hogy közben te keményen tanulsz - suttogja halkan, majd behunyja a szemét, és elalszik melletted.