-[Név], hagyj aludni kérleeeek! - kérlel téged panaszos hangon Oikawa, miközben mindketten az ágyban fekszetek, egymással szembe fordulva.

Már egy jó ideje fent vagy, de csak nemrég vettél erőt magadon, hogy felkeltsd a fiúd, hiszen olyan cuki amikor alszik. Mármint félreértés ne essék; ébren is cuki, viszont alvás közben egyfajta nyugalom látható az arcán, amit ébren sosem látni rajta.

Szerencsére mindkettőtöknek szabad nap a mai, szóval az egészet úgy töltitek együtt, ahogy akarjátok.

Amikor ennek ellenére mégis megpróbálsz kikelni az ágyból, a drága Oikawád nemes egyszerűséggel a derekadnál fogva visszaránt (a pokolba) a takaró alá.

Látva, hogy semmi értelme az ellenállásnak inkább hozzábújsz a fiúhoz, és beletúrsz a kócos hajába. Neki természetesen még ez is jól áll...

Nyugodt, csendes perceiteknek gyomrod korgása vet véget. Oikawa kuncogni kezd, majd egy puszit nyomva a homlokodra elenged féltő karjainak fogságából. Igaz, még a szobát el sem hagytad, de neki már hiányzol is.

Fáradtan elvánszorogsz a konyháig, majd kipakolod a hozzávalókat a reggelitekhez. Gyorsan meg is csinálod, és amikor elkészül két tányérra helyezed a rendkívül ízletesnek tűnő finomságot.

Megfordulsz, hogy kivihesd az ebédlőbe a tányérokat. Meglepetten felsikítasz, amikor meglátod a mögötted álló Oikawát.

-Bocsi, nem akartalak megijeszteni - mondja, majd közelebb lép hozzád beszorítva téged a pulthoz. Szíved még mindig a torkodban dobog, de Oikawa illatát beszívva lassacskán nyugalom száll reád. Karjával a pulton lévő tányérokért nyúl, majd egy gyors csókot adva neked megfordul, és kiviszi a reggelit az ebédlőbe.

-Nem jössz? - kérdezi, mikor meglátja, hogy te még mindig a pultnál ácsorogsz.

-De, hogyne - mondod, majd követed őt az étkezőbe.

--Reggeli után--
-Terveztél valami különöset mára szerelmem? - érdeklődik Oikawa, ahogy a kanapén ülve átkarol téged, majd arcát belefúrja a hajadba, mélyen belélegezve samponod édeskés illatát.

-Hmm... nem semmit. Nézzünk valami filmet esetleg? - kérdezed mosolyogva a fiúdtól, majd beletúrsz puha, barna hajtincseibe, csak mert megteheted.

Valamiféle igenlő választ mormolhat, csak ugyebár nem hallani, mivel nem hajlandó engedni szoros közelségetekből. Csakhogy a távirányító nélkül nem tudjátok bekapcsolni a tévét.

-Oikawa drágám - kezded mézesmázos hangon - legyél szíves elengedni, mert így nem fogjuk tudni nézni a filmet, szükségünk van a távirányítóra - mondod tovább.

Pár pillanatra mintha megfontolná az ajánlatod, és kissé elhúzódik, de végül inkább megragadja a karodat, és így magával húzva téged ledől a kanapé teljes hosszára. Először elkerekedett szemmel nézel rá, amit egy huncut pillantással viszonoz, majd sóhajtasz és beletörődve, hogy ebből ma már nem lesz filmnézés Oikawa mellkasára hajtod fejed. Szíve megnyugtató ritmussal ver. Behunyod a szemed és hagyod, hogy szerelmed szívdobogása lassan álomba ringasson.

--Idő ugrás--
-[Név]... Szépségem, ideje felkelni - szólongat egy édes hang. Már lassan ébredezel, de még nem szántad el magad, hogy kinyisd a szemed. Felnyögsz, és az arcod beletemeted a párnádként funkcionáló puha anyagba, ami tulajdonképpen Oikawa kedvenc marslakós pulcsija.

Pár perc elteltével fél szemedet felnyitod, és fiúd szeretettel teli barna szempárjával találod magad szembe. Tekintetetek egybefonódik, ami a fiút önkéntlenül is egy ragyogó mosolyra készteti. Tenyerével végigsimít az arcodon, majd egy apró puszit ad az orrod hegyére.

-Nem megyünk a parkba? Sétálhatnánk egyet, vennék neked fagyit... - kezdi Oikawa, de te a hűsítő édesség hallatára azonnal felpattansz a kanapéról szó nélkül, és egy gyors készülődés után már az ajtó előtt toporogsz, a fiúra várva.

-Jól van már, jövök [Név]! - mondja Oikawa mosolyogva, majd odasiet az ajtóhoz és a kezeteket összekulcsolva léptek ki a lakásból.

--A parkban--
Miután Oikawa vesz mindkettőtöknek fagyit, leültök egy padra megenni azt. Közben beszélgettek, nevetgéltek, és úgy általánosságban kellemes módon elütitek az időt kettesben, ahogyan a párok szokták.

Miután lemegy a Nap, úgy döntötök, hogy ideje hazasétálnotok. Az úton néha fel-fel tekintgetsz a világító Holdra és a csillagokra, megcsodálod azok szépségét, és emiatt önkéntlenül is mosolyra görbül a szád.

Oikawának viszont nem az égbolton jár a tekintete, hanem az arcodon.

-Nézd Oikawa, ott egy hullócsillag! - mutatsz az ég egy pontjára. - Nem kívánsz vala... - folytatnád, de amikor szerelmedre nézel benned reked a szó. Az az átható, gyengéd tekintet, amivel rád néz kitöröl minden más gondolatot a fejedből.

-Tudod [Név], nekem nincs szükségem kívánságra - mondja, tekintetével nem eresztve téged.

-Tessék? - kérdezed, mivel az agyad teljesen leblokkolt, és nem teljesen érted mire gondol a fiú.

-A hullócsillagtól már nem tudnék mit kívánni, mivel mindenem megvan. Hisz te mellettem vagy - mondja, majd közelebb lép hozzád, átkarol téged és ajkaival gyengéden megcsókol téged, elfeledtetve veled, hogy valaha is kívánni akartál valamit egy hullócsillagtól.