⁘ Reader-chan
⁘ Saga Latour (Visual Prison)
⁘ Követnie kéne az anime eseményeit, de azt úgy elfelejtettem xd
⁘ Oneshot
⁘ Négy oldal (Wordben)
⁘ 1729 szó (Wordben)
⁘ Virag_666 kérésére

- Hova lett mindenki...? - suttogtad magadnak a nagy házba, mi már szinte fájdalmasan kongott az ürességtől.

Egyre jobban pánikolva rohangáltál ide-oda a házban. Ekkor eszedbe jutott:

- A telefon! - visszarohantál az előszobába, ahol az iskolatáskád volt és előtúrtad a kis készüléket a többi kacat közül. Egyből tárcsázni kezdted anyukád számát. - Gyerünk! Vedd fel! - ahogy tovább csengett a telefon válasz nélkül, úgy lettél te is egyre idegesebb. Megszólalt a síp és az automata kezdett el beszélni. - A fenébe! - túrtál bele a hajadba. Ezt még eljátszottad egy párszor apukád számával is, de mikor egy óra szerencsétlenkedés után sem jött válasz, leültél a földre. Felhúztad a térdeidet a mellkasodhoz és ráhajtottad a fejedet. Nem arról volt szó, hogy nem voltál még itthon egyedül egy éjszakát, de nem úgy, hogy azt sem tudtad a többiek élnek-e vagy halnak? Egyszerűen nem tudtad mit kéne csinálnod. Menj ki és próbáld megtalálni őket? De mégis merre mennél? Végül is nem futhatsz végig az egész városon. Viszont nem bírsz csak itthon ülni és várni. Ahogyan telik az idő egyre jobban aggódsz. Muszáj csinálnod valamit, különben meg fogsz őrülni. Felvetted a cipődet és egy pulcsit, majd elkezdtél futni az egyetlen emberhez, aki jelenleg tud segíteni. Az utcákat körülölelő sötétség és a tudat, hogy bármikor felbukkanhat valami mögüle szinte fojtogatott. A hideg, őszi levegő égette a torkodat, ahogyan szaporán kapkodtad a levegőt. Egy idő után úgy érezted, hogy meg fogsz fulladni, de nem állhattál meg, mert az a pár másodperc is sokat számíthat. A könnyeid is kicsordultak, amik kissé lehűtötték forró arcodat, de miattuk homályosan is láttál. Szerencsédre nemsokára megpillantottad a ruhaboltot. Az oldalad szúrt, a szemeid csíptek, az arcod ragadt a könnyektől és úgy érezted menten összeesel a kimerültségtől. Nagy nehezen elszenvedted magadat az ajtóig, amin bekopogtál, remélve, hogy Elizabeth-sant még itt találod.

- Elizabeth-san! Én vagyok az, [Név]! - nyögted erőtlenül. Próbáltál nem túl hangos lenni - ami valljuk be most nem is lenne lehetséges a jelenlegi állapotodból kiindulva -, ugyanis már éjfélt ütött az óra. Távolról láttad a lámpa halovány fényét, mit valószínűleg most kapcsoltak fel és pár másodperc múlva észrevetted Elizabeth-sant. Mögötte jött Saga is, akire egyáltalán nem számítottál, hogy még itt lesz.
- Úristen, [Név]! Mit keresel itt ilyen későn? - mért végig. - Tiszta pirosak a szemeid és úgy nézel ki, mint, aki most futott le egy maratont! Valami baj van? - nézett rád aggódva és láttad, ahogyan Sagának is megfeszülnek az izmai.
- Elizabeth-san... kérlek... segíts... - suttogtad és a szemeid ismét megteltek könnyekkel.
- Hé, hé! Semmi baj! Gyere be és mondj el mindent, oké? - mosolygott rád bíztatóan.

Válaszul bólintottál és elindultál befelé. Alig bírtál menni, annyira kimerültél testileg és lelkileg is. Ezt Saga is észrevette és óvatosan megfogta a derekadat, ezzel biztosítva, hogy ne essél el. Hálásan néztél rá, majd együtt bebotorkáltatok a nagyszobába, ahol leültetett a kanapéra.

- Csinálok egy kis teát - mondta Elizabeth-san és azzal el is viharzott a kis konyha felé.

Te csak szipogva nézted a padlót, mikor érezted, hogy besüpped melletted a kanapé.

- Figyelj... Nem tudom mi történt, de szerintem semmi sem ér annyit, hogy ilyen állapotba kerülj - nézett komolyan a szemeidbe. - Bárkit szívesen megverek neked, aki csak bánt, de könyörgöm ne ronts be még egyszer így ilyen későn. Lehet, hogy nem látszik rajta, de Beth nagyon aggódik érted, hiába csak pár napja ismer - itt egy kis ideig megállt a beszédben, de végül folytatta. - Bár abból kiindulva amilyen állapotban most vagy, valami igazán komoly történhetett. Legalábbis nekem nem tűnsz olyan típusnak, aki egy kisebb veszekedés vagy egy fiú miatt ilyen szarul nézne ki. De ettől függetlenül máskor várd meg a reggelt vagy valami, mert most én is kurvára ideges vagyok, hogy valaki bántott vagy mivan - mondta Saga és érezted a hangján, hogy tényleg így van. Erre elszégyellted magadat, mert lehet, hogy igaza van és mégsem kellett volna egyből idejönnöd. Lehet, hogy a szüleid csak elfelejtettek szólni, hogy valahova el kell menniük és lemerült a telefonjuk, te pedig egy őrült módjára rohantál Elizabeth-sanhoz és Sagához, ráadásul ilyen kinézettel. Ahogyan így végig gondoltad egyre jobban szégyellted magadat, amiért ilyen gyerekesen viselkedtél és egy könnycsepp csordult végig az arcodon. - Oh, basszus! Nem akartam rontani a helyzeten! - túrt idegesen a hajába Saga és csettintett a nyelvével. Te igyekeztél minél gyorsabban letörölni a sós cseppeket az arcodról, de azok egyre csak folytak és folytak. Olyan butának érezted magadat, hogy ennyi gondot okozol Sagának. - A fenébe már! - fújta ki érdesen a levegőt, majd olyat tett, amire egyáltalán nem számítottál. A másodperc tört része alatt Saga karjaiban kötöttél ki, aki erősen szorított magához. Nagyokat pislogva néztél fel rá. - Ne nézz így. Most én voltam az a vadbarom, aki megsiratott - mondta egy fokkal lágyabban és a fejedet a mellkasához húzta. Lassan te is átölelted és ő pedig az állát a fejed búbján megtámasztotta és így húzott téged minél közelebb magához. Üldögéltetek így egy darabig, majd Saga megtörte a csöndet. - Tudod... El is felejtettem már, hogy milyen meleg is lehet az emberi test... - suttogta. - Egyébként, ha jólesik, addig maradhatunk így, ameddig csak szeretnéd, oké? - nézett bele a szemeidbe. A két vörös szempár most nem tűnt olyan durvának és fenyegetőnek, mint általában, ugyanis most láthattad benne a törődés apró foszlányait. Fogalmad sem volt arról, hogy Sagának van egy ilyen kedves oldala is, hisz a színpadon mindig olyan keménynek és erősnek mutatta magát. Még jobban hozzábújtál, ami valószínűleg meglepte, de végül a hajadat kezdte el simogatni, ezzel is próbálva könnyíteni a lelkeden. Egy idő után Saga jobban hátradőlt a kanapén és így már szinte rajta feküdtél. Behunytad a szemeidet és élvezted, ahogyan körül leng téged a finom illata, miközben az ujjai végig futnak a gerinced vonalán. Kicsit ki is rázott a hideg a kellemes érzésre. - Nyugodtan aludhatsz - suttogta mély hangon a füledbe, mitől kicsit talán el is pirultál. Viszont nem kellett neked sok és máris békésen szuszogtál Saga mellkasán. Ekkor jelent meg Elizabeth az ajtóban, aki végül csak halványan elmosolyodott és hozott egy pokrócot, amivel Saga be tudott takarni téged. Hiába aludtál most ilyen békésen, mindketten aggódtak még miattad, hisz végül nem tudták meg az okát a hirtelen látogatásodnak, bár most egyelőre annak is örültek, hogy egy kicsit kipihened magad.

Másnap reggel arra keltél. hogy valaki finoman az arcodat cirógatja. Nagyokat pislogtál, majd végül felnéztél. Saga arcával találtad szembe magad és így csak pár centire volt az orrod az övétel. Villámgyorsan felültél és érezted, hogy az arcod szinte ég.

- Jó reggelt - ült fel Saga is, miközben féloldalasan mosolygott.
- J-jó reggelt...
- Oh! Hát ébren vagy! - toppant be Elizabeth-san is a szobába és lehuppant közéd és Saga közé a kanapéra. - Jobban érzed magad? - válaszul csak bólintottál. - Jaj, nézd meg a gyönyörű szemeidet! - fogta két keze közé az arcodat. - Tiszta pirosak és még mindig fel vannak dagadva! Nem tesz jót a bőrödnek a sok sírás! - mosolygott rád kedvesen, te pedig értetted, hogy ezzel is csak azt próbálja elmondani neked, hogy nem lesz semmi baj. - Na igen... Ha már itt tartunk... Elmondanád, hogy mégis mi a fenéért rontottál be hozzánk éjfélkor? Ráadásul úgy, mint, aki mindjárt összeesik?! - komolyodott meg a hangja és tisztára olyan volt, mintha az anyukád kért volna számon valami csínytevésért.
- Hát... én... izé... - kezdted el az ujjaidat tördelni. - Mikor hazamentem senki sem volt otthon... És nem szóltak róla, hogy bármi dolguk lett volna... Ráadásul a telefont sem vették fel... Én meg... Én meg nagyon megijedtem... - a végét szinte már suttogva mondtad.
-Jaj, [Név]... - sóhajtott Elizabeth-san. - Nem lehet, hogy hagytak neked valami cetlit, csak nem vetted észre a nagy pánikolásban?
- E-erre nem is gondoltam... - sütötted le a szemeidet.
- Máskor gondolkozz egy kicsit, oké? Megértem én, hogy össze voltál zavarodva és féltél, meg persze nem azt mondom, hogyha bármi baj van ne kérj segítséget, mert mi szívesen segítünk, csak máskor próbáld meg először nyugodt fejjel végig gondolni a dolgokat, rendben?
- Rendben...
- Tudod... Halálra rémültem, mikor tegnap beállítottál hozzánk.
- Sajnálom... - suttogtad lehajtott fejjel. Annyira rosszul érezted magad a történtek miatt, hogy nem mertél belenézni Elizabeth-san szemébe.
- Ó, drágám. Semmi baj, rendben? - tette a válladra a kezét. - Mi lenne, ha visszakísérnénk téged a házatokhoz? Szerintem már a szüleid is hazaértek - mosolygott, te pedig nagyon hálás voltál Elizabeth-sannak, hogy ennyire kedves és megértő veled.
- Rendben - mosolyodtál el halványan.

Szerencsére Elizabeth-san ma csak délután nyitja ki a boltot, így nem okoztál neki még ezzel is gondot. Kiléptetek az utcára és picit hunyorognod kellett a hirtelen jött erős napsugaraktól. Behunytad a szemeidet és egy kicsit élvezted, ahogyan a Nap melegíti és az lágy szellő cirógatja az arcodat.

- Rendben, indulhatunk! - mondta Elizabeth-san, miután gondosan bezárta az ajtót.

Lassú tempóban kezdtetek el sétálni az úticélotok felé. El is felejtetted, hogy neked ma amúgy iskolába kellett volna menned, de most ez érdekelt a legkevésbé. Az út kissé hosszabb volt, mint tegnap este, hisz' akkor sprinteltél, mint egy idióta. Valójában nem is nagyon siettél, mert benned volt az az aprócska érzés, mit félelemnek neveznek, mi egyre jobban nőtt, ahogyan közeledtetek a házatok felé. Ezt valószínűleg Saga is észrevette, ugyanis még jobban összeborzolta az alapból is kócos hajadat. Kérdőn néztél rá, de ő az utat nézte, mintha mi sem történt volna. Egy apró mosoly kúszott a szádra és az út további részében inkább csak a fákat és a házakat figyelted te is.

- Megérkeztünk - mutattál rá az egyik fehér házra, minek vörös cserepes teteje volt. - Mielőtt mondanátok, tudom, valószínűleg a szüleim már munkában vannak és az öcsém is iskolában... De nekem az elég, ha a telefonomat megnézem és láthatok akár csak egy nem fogadott hívást vagy valami - bólintottak. - Egyébként nem kell bejönnötök velem, nyugodtan megvárhattok kint.
- Rendben, de, ha bármi van, szólj - mosolygott Elizabeth-san.

Válaszul csak bólintottál, majd kinyitottad a kert kaput és miután végig mentél a kövekkel kirakott úton, kinyitottad a bejárati ajtót is. Vettél egy nagy levegőt és benyitottál a házba.

A helyiségben csend honolt, ami elszomorított, de azzal vígasztaltad magad, hogy valószínűleg már tényleg elmentek mindannyian. Megkerested a telefonodat, amit még valahol az előszobában hagytál és feloldottad rajta a zárat. Figyelmesen nézted végig az értesítéseidet és mikor a végére értél szomorúan nyugtáztad, hogy se egy nem fogadott hívásod sem volt és se egy olvasatlan üzeneted sem a szüleidtől.

Oké [Név]... Ne ess pánikba... Nézz körül még egyszer... - nyugtattad magad, hogy ne kezdj el sírni elmúlt félnapban már sokadjára.

Szomorkásan jártad végig a lakást, de semmit sem találtál. Reménytelenül nyitottál be a szobádba és ott is körbenéztél. Kezdted végleg feladni, mikor megpillantottál az ágyadon egy cetlit. Felvetted és gyorsan végigfutottál azon a pár soron, amit gyorsan firkantottak rá. A gyomrod megremegett és a szemeid ismét megteltek könnyekkel. Hirtelen elkezdtél szédülni és a legutolsó dolog, amire emlékszel, hogy egyre közelebbről látod a padlót.

Pacek új borító🤭:

2024.08.16.