Még az idő is megállt körülöttem, ahogy néztem őt. Most is éreztem azt a különös, megmagyarázhatatlan vonzalmat felé, amit hiába próbáltam elfojtani, nem ment. Magával ragadt a különös íriszek mélysége, a testének melege, amit nekem is erőt, felfrissülést adott. Ezekben a percekben képtelen voltam eldönteni, hogy Sehun jó e, vagy rossz. Minseok-, és Junmyeon hyung mást se mondott, csak szörnyűségeket, amik velem történnek majd Sehun mellett, de most, ahogy nézem őt, képtelen lennék elképzelni azt, hogy valaha is bántana. A tekintete gonosz volt, én mégis láttam benne valami jót, ami felém irányult. Lehet, hogy mégsem olyan rossz különlegesnek lenni.

Sehun leszálltam velem az erdőbe. Rajta, rajtam és Minseok hyungon kívül még egy valaki volt ott, a magas alak kezében egy nagyobb olajlámpa adott fényt. Az előttem álló, nálam nem sokkal magasabb démon szemei már nem világítottak vörösen, most már az igazi, fekete szemszínét láttatta velem. Elvarázsolt az egész megjelenése, mégis taszított valami tőle. Az a valami szeretett hyungjaim szavaik voltak. Valamiért megbíztam Sehunban, de egyben hyungjaimban is, ez pedig egy erős, kettős érzést hozott létre bennem. Az egyik részem csábítóan szólt hozzám, akarva, hogy Sehunnal menjek, a másik viszont szinte már kétségbeesetten ordított felém a távolból, hogy ne bízzak meg Oh Sehunban, magában az ördögben. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, így azt választottam, amit helyesebbnek gondoltam. Az eddigi csodálatom eltűnt arcomról és helyét átvette a félelem, így hátráltam Minseok hyunghoz, ki egyből megragadta az egyik csuklóm és maga mögé rántott.

Ahogy kikerültem a képből, Sehun tekintete elsötétült, vörös szemei ismét felragyogtak, ahogy a mögötte álló, különösen magas srácéi is. Sehun mellé sétált, akárcsak egy jó szolga és hasonló tekintettel kezdett minket ő is vizslatni, míg Minseok arcán egyszerre foglalt helyet az elveszettség és az elszántság. Nem is tudom pontosan, hogy miért Minseok hyungot választottam, hiszen olyan csodálatosan éreztem magam Sehun közelében, mint még soha senkiében, erre pedig egyszerűen nem találtam magyarázatot. Miért vonzódom ennyire Sehunoz? Mi van benne, hogy más közelében képtelen vagyok annyira fenségesen érezni magam, mint mellette? Egyszerre csábított és rémisztett el a külleme, a most dühtől csillogó szemei, amikkel ha rám nézett, egy pillanatra mintha meglágyult volna a tekintete. Úgy éreztem, szétszakít ez a megmagyarázhatatlan kettősség, ennek pedig minden áron véget kell vetnem, ha nem akarok belepusztulni.

-Elintézzem? - A magas srác szakította meg a beállt csendet, egyetlen szóval, mi vészjóslóként hatott az előttem álló Minseok hyungra nézve. A remegésem felerősödött, ahogy képek ezrei villantak fel a fejemben, miként tapossák a földbe szeretett hyungom, miattam. Miattam, mert értem jöttek, engem akarnak.

-Egyenlőre még ne, Yifan. - Sehun nyugodt hangon intézte kívánságát a magasabb felé, aki ezek szerint, Yifan. - Minseok, egyszerű a dolgod. Csak arrébb állsz és engedelmesen oda adod nekem Jongint. Nem nehéz.

-Inkább te húzz innen a francba! - Minseok hyung agresszívan szólt vissza, mire Sehun szemei megcsillantak, majd orrnyergét kezdte egy kissé frusztráltan dörzsölgetni. A mellette álló Yifanon látszott, hogy csak egy szó kell és megindul felénk, hogy eltegye láb alól Minseokot. Én pedig eközben még csak megszólalni sem mertem, pedig nagyon is a középpontban voltam jelenleg.

-Te is tudod jól Minseok, hogy hozzám való. Szinte már-már egy a lelkünk.

-Jongin még most is ártatlanabb, mint te valaha voltál. És nem mellesleg az ilyen taknyosoktól, mint te... elvárom a hyung jelzőt! - Úgy éreztem, mindjárt szétfeszít ez a konfliktus. Csak remegni tudtam a nálam jóval alacsonyabb Minseok hyung háta mögött, akár egy elveszett kisgyerek. Rettegtem, a leginkább Yifantól, akin látszott, csak egy jel kell Sehun felől és neki veti magát Minseok hyungnak, ezt pedig nagyon nem szerettem volna. Annyi jót köszönhettem hyungnak, hogy képtelen lettem volna elviselni, ha miattam esik bántódása. Értem én, hogy őrző és ez a dolga, de ez már tényleg sok. Lényegében most már egész életemben törleszthettem volna neki.

-Add. Oda. Jongint... Hyung. - Sehun pár lépéssel közelebb került hozzánk, olyan egy méter lehetett közte és köztünk. Ijedten szorítottam össze szemeim, várva, hátha valami csoda történik velünk. Elcsendesedett minden és egy pillanatra úgy éreztem, eltűnik a lábam alól a föld, majd ismét azon álltam. Nem tudtam, hogy mi történhetett, így kíváncsian nyitottam ki szemeim. Csak Minseok hyung volt és én, de pár perc múlva ismét felénk szaladt a két démon, elég meglepett tekintettel. Sehun arcán a meglepettséget egyik percben átváltotta egy elégedett vigyor, így nézve rám elvetemülten, ami megrémített. A másik kettő továbbra is csak érdeklődve vizslatott. - Szóval varázsereje is van. Így még jobb.

-Nem viszed sehova! - Ennyi kellett Yifannak; Sehun felől egy bólintás és szeretett hyungom másodpercek alatt a földre került. Segíteni akartam neki, de Yifan fél kézzel odébb lökött és továbbra is Minseokkal volt elfoglalva. Rémülten néztem Sehun felé, aki csak gyengéden elmosolyodott, mintha minden áron a bizalmamba akart volna férkőzni. Nem tetszett ez, de nagyon. Sehun csak elégedetten vigyorgott, még csak a kisujját sem kellett megmozdítania, de még így is ők álltak nyerésre. Yifan Minseok hyung felé kerekedett és fojtogatni kezdte a kisebbet. Kétségbeesetten akartam valamit tenni, de már tényleg nagyon erőm híján voltam, ráadásul Yifan tényleg nagyon erős volt. Elesetten koppantak a térdeim a földön, percekig csak bámultam az eseményeket és mikor hyungom szemei egy pillanatra felcsillantak, majd üvegesedni kezdtek, nem bírtam tovább.

-Elég! - Ahogy csak kifért a torkomon, elordítottam magam. Yifan elengedte Minseok hyung nyakát és egy kissé elhátrált tőle, míg a még mindig földön fekvő hevesen rázta a fejét, próbálva megakadályozni a döntésemben. Gyengén néztem Sehun szemeibe, ki csak provokatívan felhúzta szemöldökeit, így várva néma csendben, hogy mit fogok tenni vagy mondani. Viszont én hosszú perceken át csak bámultam magam elé, a kis, gyújtós lámpa fényében megcsillanó pocsolyában vizslatva magam és a most kéken ragyogó szemeim. Legszívesebben sírtam volna az a félelem miatt, ami bennem volt, de csak nem hagyhattam, hogy Minseok hyungot megöljék. Nem érdemelte ezt és egyébként is; ha megölik, akkor is magukkal visznek, így pedig végképp semmi értelme ennek az egésznek. - Veletek megyek. - Sehun arcára egy önelégült vigyor került, pont úgy, mint Yifanéra.

-Jongin, ne csináld ezt. Meg tudom oldani.

-Nem, hyung... vége... itt nem győzhetsz. - Elkeseredetten álltam fel a vizes földről. Sehun felém nyújtotta jobb kezét, így szépen, engedelmesen, lehajtott fejjel hozzá sétáltam. Gyengéden csúsztatta kezét az enyémbe, vörös íriszeit az enyémekbe fúrva. Egyszerre éreztem bánatot és örömöt a közelében, mintha bedrogoztak volna, bár ezt betudhattam a láz mellékhatásának is.

-Jól döntöttél. - Óvatosan, mintha csak egy porcelánbaba lennék, átölelt. Olyasféle melegséget árasztott felém, ami megnyugtatott és egy kissé el is kábított, pont annyira, hogy ne tudjam megtartani a saját testem.

Sehun ismét a karjaiba kapott, olyan könnyedséggel, mintha csupán pár kiló lettem volna, holott ez egyáltalán nem volt így. Fáradtan döntöttem fejem mellkasának, átadva magam neki. Nem ellenkeztem, egy szót sem szóltam, de még csak egy mozdulatot sem tettem. Csak a tekintettem irányát változtattam meg néha; hol Sehunra, hol Minseok hyungra pillantva, akinek egyszerre tükröződött szeméből a megbánás és a büszkeség. Megbánta, hogy nem volt elég erős arra, hogy vigyázzon rám, de egyben büszke is volt, miattam, hiszen csak is miatta, képes voltam egy ilyen nagy döntést hozni.

-Sehun... Csak annyit kérek tőled... Ne törd össze annyira... - Sehun nem válaszolt hyungom szavaira, de láttam rajta, mérlegelt magában. Oh Sehun... biztosan nem lehetsz te annyira rossz, mint mondják.

Lassan mozdítottam a fejem hyungom felé, de mondani már nem tudtam semmit. Csak hangtalanul bújtam közelebb Sehunhoz, mintha ő lett volna a jófiú ebben a történetben, holott ő gonosz volt, éreztem rajta; ahogy azt is, hogy van benne jó is. Valami megmagyarázhatatlan aura lengte körbe, amit hiába próbáltam megfejteni, nem tudtam.

-Légy erős... Jongin... - Valamiért úgy éreztem, ezek az utolsó szavak, amiket valaha hallok hyungomtól. Már nem fog minden reggel az ő hangja fogadni és nem erre a hangra fogok elaludni esténként. Most egy ideig Sehunnál leszek, az biztos. Ez pedig el is keserített, egyben örömmel töltött el. Vajon Sehun mellett folyamatosan bennem lesz ez a kettősség? Jó lenne, ha nem.

Sehun felröppent velem a magasban és még jobban magához szorított. Nem tudom miért, de biztonságban éreztem magam. A testéből melegséget árasztott felém és olyan nyugalom lengett körbe, mint még soha. Ahogy fejemet a mellkasához szorítottam, éreztem a kellemes illatát orromba szökni, emiatt pedig még jobban hozzá simultam. Hallottam az ütemes szívverését és nyugodt állapotban lévő légzését, erre pedig el tudtam volna aludni, főleg, hogy beteg voltam és fáradt, mégis tartottam magam, hisz nagyon kíváncsi voltam, hogy hova visz.

Az éj leple alatt, a csillagok és a Hold által kivilágított tájakon suhantunk át, a már egyszer látott város felett is, mi most sötétbe burkolózva állt a helyén, csendesen. A hajamba időnként belekapott a hűvös szél, mi miatt apró libabőrök keletkeztek a testemen, így keresve a melegséget bújtam Sehunhoz, amennyire csak tudtam. A szemeim automatikusan le akartak csukódni, de mégsem aludtam el. Addig nem, amíg nem látom, hogy hova megyünk.

A hideg éjszakában még jobban kezdtem érezni a betegségem fájdalmait és a vérfagyasztó hideg levegőt. Már Sehunhoz sem tudtam jobban hozzábújni, ráadásul már most hiányzott Minseok hyung és a kedves, törődő, védelmező ölelése. Hiába szorított magához Sehun is úgy, mintha az élete múlna rajta, ez mégsem volt ugyanolyan.

Nem tudom, mennyi idő lehetett az út, a vége fele kezdett minden elhomályosodni előttem, viszont sikerült ébren maradnom. Egy növényekkel beborított, macskakövekkel lerakott kis kerti ösvényre szálltunk le. Sehun még mindig nem rakott le, sőt, mintha karjai egy kissé befeszültek volna körülöttem, így kezdett el vinni, a sűrű növényzetben, egyre beljebb. Helyenként, a vastag növény lombok alá férkőzött a Hold fénye, ezzel csodálatos összeképet teremtve, ahogy az megcsillant a földön található, milliónyi apró lila virágon. Mintha azok csak drága ékkövek lettek volna.

Egy hosszas séta után egy nagy, már megszokottan tradicionális házhoz értünk. Tényleg, teljes mértékben olyan volt, mint amilyeneket az itteni városban láttam, csak jóval nagyobb volt azoknál, akár egy kisebb palota. Nagyon nem tudtam jól megnézni se kívülről, se belülről, mert Sehun gyors léptekben haladt velem befele, majd egy szépen berendezett, kuckós szobába vitt. Ott gyengéden elhelyezett a két személyes ágyon és felültetve, felsőtestemet szorosan magához vonta.

-Azt hittem, hogy már soha nem talállak meg, örök életem alatt. - Ennyit fogtam fel a sok mondatból, amit hozzám intézett. Lassan lecsukódtak pilláim és egyre távolabb kerültem a valóságtól, viszont... éreztem valami nedveset és puhát a nyakamon.