Junmyeon hyung ledermedt és csak elkerekedett szemekkel nézett rám, mintha csak egy bíró lettem volna, aki kimondta a halálos ítéletet. Nem értettem, hogy mi baja lehet, hisz hosszú percekig csak meredt rám szótlanul és látszólag, ha rá is kérdezek a dologra sem tudott volna megszólalni, ahogy nagyon én se. Csak egymással ültünk szemben, mindketten bambán pislogva a másikra és ebből még az sem zökkentett ki, hogy Minseok hyung benyitott a szobába.

-Jongin, kérlek ne... Történt valami? - Hyung elképedve lépett be a feszült légkörű helyiségbe, ahol másik hyungommal mást se csináltunk, csak egymást bámultuk dermedten, a franc se tudja, hogy miért. Még nyelni se nagyon mertem, Junmyeon hyung olyan karót nyelten nézett rám, míg Minseok hyung látszólag nem igazán értette, hogy mi történik, de az őszintét megvallva, én se nagyon.

-Kimondta. - Hosszas, csendben telt percek után, fiatalabbik hyungom csak ennyit tudott kinyögni, de ez az egy szó rengeteg mindent zárt magába, amit bár én nem tudtam, de Minseok hyung igen, így lassan az ő ábrázata is elsápadt, pont, mint Junmyeon hyunggé. Én csak értetlenül álltam eme dolog felett, tényleg, nagyon nem vágtam, hogy most mi rosszat csináltam, míg két hyungom továbbra is dermedten nézett rám és látszólag tökéletesen el voltak magukban, vagy ha mást nem, telepatikusan beszélgettek, mit tudom én!

Minseok hyung tért vissza a legelőször fejben, hiszen egy váratlan pillanatban megmozdult és kirohant a szobából, majd pár percen belül Junmyeon hyung is utána ment, míg én próbáltam bármi magyarázatot keresni a dolgokra. Kintről pusmogást és fel-alá járkálást hallottam, míg végül ismét egy szobában találtam magam Minseok hyunggal, ki egy nagyobb táskát tartott magánál, miközben pár lépéssel átszelve a szobát, elém ért és karon ragadott. Kérdezni akartam, de időm sem nagyon volt rá, hyung úgy rángatott maga után. Komolyan nem értettem, hogy most mi történik, de annyit leszűrtem, hogy semmi jó, az biztos.

-Kicsit elidőztünk, szóval nagyon siessetek. Minél gyorsabban próbáljatok elérni Chanyeolhoz és ha lehet, inkább éjszaka legyetek aktívak, nappal pedig bújjatok el valahova, de most menjetek! - Junmyeon hyung kétségbeesetten magyarázott, miközben kifele löködött minket a házból. Mikor már kint voltunk, a bejárati ajtó előtt, még egyszer megállt előttem és szorosan megölelt. - Remélem, egyhamar nem kell még találkoznunk Jongin. Vigyázzatok magatokra! - Fiatalabb hyungom szemét könnyek homályosították el, viszont nem volt időm arra, hogy megvigasztaljam, hiszen Minseok hyung egyszeribe rohanni kezdett, én pedig kénytelen voltam utána menni, mert még mindig nem engedte el a kezemet. Úgy szorította, mintha csak a gyereke lettem volna egy forgalmas gyalogátkelőhelyen. Komolyan mondom, mint a rossz, érzelemdús filmekben, beborult az ég és pár percen belül elért minket az égi áldás nagy, kövér cseppekben. Alig láttunk valamit, így csak addig mentünk, amíg már nem került a látó terünkbe Junmyeon hyung csinos kis háza a domb tetőn, az öreg tölgy mellett. Minseok hyung egy ideig egy helyben toporgott, majd a megfelelő búvóhelyet megtalálva, ismét a karomra fogott és behúzott egy nagy fa, kiálló gyökerei alá. A föld viszonylag száraz volt alattunk és a víz sem esett be, így tökéletesnek bizonyult ez a szűkös kis verem egy éjszakára.

Sokáig csak csendben ültünk. Éreztem, hogy valami oltári nagy baklövést követtem el, emiatt pedig nem mertem rákérdezni a dologra, Minseok hyung így is elég leterheltnek tűnt. A szemei fáradtan és beletörődötten csillogtak, ahogy a kinti esőt szemlélte eme sötét helyről. Talán ilyenkor vágytam vissza a leginkább a régi életembe. Utáltam, ha hyung miatta volt letört és szomorú, bár ezzel olyan nagyon nem csinálhattam semmit. Még akkor is elkeseredetten csillogtak a szemei, mikor Junmyeon hyung arról beszélt, mikre kell felkészülnöm. Láttam rajta, hogy szán a sorsom miatt.

-Hyung...

-Semmi baj. Nem csináltál semmi rosszat. Csak soha többet ne mond ki Oh Sehun nevét, amíg velem vagy. - A hangja ingerült és zaklatott volt, így jobbnak éreztem, ha csendben maradok és nem kérdezősködöm tovább. Így sem állt valami jól a szénám, ráadásul a kedvem sem volt túl vidám. Már most hiányzott Junmyeon hyung és a sok kedves szava, az aranyos, melegséget árasztó mosolya és a kis komfortos háza, amiben kemény két hetet töltöttem. Legszívesebben még most is ott lennék és ápolnám vele a gyógynövény ültetvényt, miközben a hihetetlen meséit és bölcsességeit hallgatnám egy szó nélkül. - Jongin... készülj fel. Valami rosszat érzek. - Nem kérdőjeleztem meg szavait, egyszerűen csak bólintottam egyet, jelezve, hogy megértettem és teljesítem is kérését. Mondjuk, elég nehéz volt egy olyan valamire felkészülni, amiről csak csekély információm volt és még elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz, ha Sehun megtalál. Számomra nem tűnt olyan gonosznak, mint ahogy azt két hyungom szajkózta nekem napokon keresztül. Valami igazán különös volt a srácban, ami vonzott, hívogatott magához, csak még nem tudtam, hogy mi az. Én csak érzékeltem ezt a láthatatlan erőt, felfogni már nem voltam képes.

(...)

Alig aludtam valamit, viszont muszáj volt összeszednem magam, mert már kezdett sötétedni, a mi utunk pedig éjszakába markoló kellett, hogy legyen. A sötétség és a sűrű erdő elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, de legfőképp, Sehun elől. Semmi fényforrás nem volt nálunk, engem pedig igen kezdett zavarni, hogy az orrom hegyéig sem látok, míg Minseok hyung a kezemet fogva, magabiztosan húzott maga után a vaksötétben. A talaj, meg a minket körülölelő fák is igencsak nedvesek voltak, nem sokkal az indulásunk előtt állt el a zuhogó eső, így kaptam még néhány nedves és hideg vízcseppet a fejemre. Egyszer sikeresen meg is csúsztam, emiatt pedig egy kisebb patakban landoltam, így a ruhám is teljes elázott lett, de mennünk kellett, viszont egy idő után fázni kezdtem. A kezeim jég hidegek lettek, a fogaim néha-néha összekoccantak. Minseok hyung igyekezett melegen tartani, így egy olyan tíz percenként mindig megálltunk, ő pedig meglehelgette a kezeim, vagy épp szorosan megölelgetett, nehogy megfázzak. Viszont éreztem, már késő.

A második ilyen napon már vörösek lettek a szemeim és bedagadtak a fáradtságtól, ráadásul folyt az orrom és tüsszögtem. Minseok hyung tekintete percenként mért végig aggódón, míg én már nem igazán tudtam ezzel törődni; nem volt hozzá erőm. Hyung még a szárnyait is előidézte és azokkal ölelt körbe, így próbálva enyhíteni a megfázásom és a testemet behálózó hideget. Komolyan mondom, már kezdtem rémeket látni a betegségtől; a sötétségnél is sötétebb árnyakat láttam elsuhanni a fák között és hangok csendültek fel mögöttem. "Jongin..." ijedtem húzódtam közelebb hyungomhoz, mikor egy ismerős, mély és rekedtes férfi hang szólított meg valahonnan. Eme tettemre Minseok hyung megállt és felém fordult, érdeklődő pillantásokkal vizslatva engem.

-Baj vagy? - Gyengéden tapasztotta meleg tenyerét homlokomra, az arca pedig még aggódóbb lett. - Lázas is vagy. Ahj... Kellett neked beleesned abba a patakba. - Szidott le kedvesen, játékosan megcsípve bal orcámat. Ez egy apró mosolyt csalt ajkaimra, de ez is hamar el is tűnt, mikor ismét hallottam azt a valakit engem szólítani, sokkal közelebbről. Remegő lábakkal léptem egyet a sötétben, hogy távolabb kerülhessek attól a valamitől, ami konkrétan már zaklatott. - Jongin... Mi a baj? - Minseok hangja kétségbeesett lett hirtelen és erősebben megszorította a bal kezem. Közelebb húzott magához, pár percig rendezgette a rajtam lévő vastag szövetkabátot, majd elindult, maga után húzva engem.

Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam és már eldönteni sem tudtam, hogy ez a különös halucinálásomnak köszönhető vagy esetleg másnak; a megfázásom már nem lehetett rosszabb, elértem a kritikus szintet. A Minseok hyungtól kapott pamut zsebkendő már kezdett nagyon elhasználódni, hiszen nem győztem percenként fújni az orrom. Már az sem érdekelt, hogy ezzel konkrétan illem szabályt szegek, csak ne kelljen egy centivel messzebb se kerülnöm hyungomtól, aki olyan óvón vigyázott rám, mintha csak a saját gyereke lettem volna. Szinte felfoghatatlan volt az a láthatatlan kapocs, ami köztünk volt, emiatt pedig nem is igazán akartam vele törődni. Pont úgy, ahogy eddig, élveztem a törődést és nem kérdőjeleztem meg ezzel kapcsolatban semmit. Tény, rohadt naiv vagyok és ezt könnyen kihasználja bárki, de mi mást csinálhattam volna azon kívül, hogy jó kisfiú módjára vakon bízok Minseok hyungban. Amúgy sem tudtam volna róla elképzelni, hogy rosszat akart volna nekem, hiszen az eddigi tettei és érzelmei nem erre utaltak. Persze, simán lehet, hogy valójában egy kiváló színész és csak hülyét csinál belőlem, de ezt nem tudtam volna elképzelni róla és nem is akartam. Már túlságosan szerettem ahhoz, hogy bármi rosszat is feltételezzek róla, vagy hogy mások gúnyos szavainak higgyek; nem mintha sok emberrel létesítettem volna kommunikációt ebben a világban.

"Jongin" ismét hallottam felcsendülni a nevemet, azzal az ismerős orgánummal megformálva. Tényleg olyan volt, mintha hallottam már volna ezt a hangot valahol, de így hirtelen nem ugrott be a hanghoz köthető arc. Viszont egy csomó aggodalmat szült ez bennem és már komolyan egyre jobban kezdtem érezni a késztetést arra, hogy elmondjam neki a bajom. "Jongin!" Ijedten pördültem meg tengelyem körül, egy kissé megrántva ezzel Minseok hyungot is.

-Jongin mi az?

-Hallok valakit... - Remegve néztem a minket körülölelő sötétségbe, keresve valaki nem oda illőt, de nem láttam. Csak remélni mertem, hogy tényleg a saját fantáziám hozza rám ennyire a frászt és senki más nincs itt.

-Hol? Merre?

-Itt, az erődben... - "Jongin!" - Egyre hangosabb... - Egyet hátra léptem, majd még egyet...

-Jongin! Vigyázz! - A lábam alól hirtelen eltűnt a talaj. Összegömbölyödve, a szemeimet összeszorítva tűrtem azt, hogy a testem legtöbb pontja többször is a nedves földnek ütközik, néha pedig ágak csapódtak nekem. Rettegve vártam a végét ennek az egésznek, hogy aztán egy szép szemlét is tarthassak arról, mim törött el és mim nem, de nem értem el az árok alját. A szemeimet sokáig nem mertem kinyitni, sőt, még a kezeimet sem vettem el arcom elől, de éreztem, hogy valaki elkap, így nem gurulok tovább. Ez az idegen a karjai közé zárt és melegséget árasztva testéből, röppent fel a levegőbe. Hallottam a hatalmas szárnyak legyezését és valamilyen szinten érzékeltem a Hold fényét, mi a fák sűrű lombja felett erős fényben világított. Remegő kezeimet lassan elemeltem arcom elől, mire megrémültem, de egyben egy különösféle nyugodtság is elárasztott, ahogy az engem vizslató vörös szempárba néztem. Ajkain egy önelégült mosoly foglalt helyet, de még ezt is szépnek láttam, a Hold fényben még sápadtabb bőrön.

-Sehun...

Nagyon sajnálom, nem szánt szándékkal maradt el a tegnapi rész. Hogy őszinte legyek... Teljesen elfelejtettem. (IT'S MEEEEE)