Furcsállva néztem Sehun után, nem nagyon értettem őt, de hozzá hasonlóan, én is éreztem valami furcsát közöttünk, viszont ezt el kellett engednem, mert ezek szerint biztos volt már valakije, meg szerintem se Junmyeon-, se Minseok hyung nem örült volna ennek túlságosan. Minseok hyung így is sokat mondta; nem azért hoz ki ide, hogy én mindenkivel összebarátkozzak. Igaza is volt, hiszen így nagy veszélybe sodorhattam volna magam, emiatt pedig csak remélni tudtam, hogy a Sehunnal való rövid kis találkám nem fog semmi rosszat hozni a fejemre. Egy a biztos, beszélni sem mernék nagyon róla.

-Hol a fenébe voltál?! - Hyung idegesen fogott rá a fülemre, annál rángatva engem, mit én halk szitkozódások közepette tűrtem, egészen addig, amíg egy nyugisabb helyre nem értünk. Ott hyung elengedett és dühös arckifejezéssel kezdett méregetni, miközben én a még mindig sajgó fülemet dörzsöltem. Hiába nekem volt okom haragudni, még sem tudtam, ez pedig egy igen rossz pont volt a személyiségemben. Szerintem sokan tudják azt, hogy milyen, amikor az ember túlságosan is megbocsájtó, így mindenki kihasználja, emiatt pedig nagyon utáltam, hogy konkrétan senkire nem tudtam úgy igazán haragudni. Persze, lehet, hogy hyung egy kicsit más tészta, de most mégis mérgesnek kéne lennem rá, de nem tudok. - Jongin, válaszolj! Nem tűnhetsz csak úgy el!

-Sajnálom... - Csak ennyit tudtam kinyögni, miközben bűnbánóan lehajtottam a fejem, a cipőm orrát vizslatva. Nem akartam hyungra nézni és nem amiatt, mert valahol mélyen mégis dühös voltam azért, amit tett, hanem mert szégyelltem magam, ötletem sincs, hogy miért. Minseok hyung csak egy nagyot sóhajtott. Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy arcvonásai ellazulnak és most már sokkal kedvesebben néz rám, ami egy kis vigaszt nyújtott nekem.

-Nagyon sajnálom Jongin. Nem lett volna szabad leszidnom téged úgy, hogy nem is csináltál semmi rosszat. Tényleg, nagyon sajnálom és a füledet is. - Gyengéden simított az adott testrészre, majd egy finom puszit adott rá, ami meglepő mód, nem izgató bizsergést váltott ki belőlem, hanem olyan érzés terjengett szét bennem, mintha csak az anyukám vagy az apukám adott volna egy sebemre gyógypuszit. Szinte már-már nevetségesnek tartottam ezt az egészet, hiszen Minseok hyung csak az őrzőm volt és nem az apukám, mégis már kezdtem nagyon úgy érezni, hogy az. Holott erre semmi esély nem volt, mert eme elméletnek számtalan bökkenője volt, de azt hiszem, túl sokat agyalok ezen, ahelyett, hogy élvezném a gondoskodást. - Menjünk haza. - Minseok hyung óvatosan csúsztatta kezét az enyémbe, majd határozottan megszorította ujjaimat, így indulva el. Furcsállva néztem rá, mikor leesett, semmit nem vett, aminek a hazacipelésében segítenem kellett volna, holott csak olyankor vitt ki, ha valami élelmet akartunk venni.

-Hyung... - Félénken szóltam hozzá, lassabb tempóra váltva, mikor már a csendes földúton jártunk, csak mi ketten. Hyung csak hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel, de én láttam rajta; teljes mértékben a gondolataiba van merülve. Nem tudom, hogy mi történhetett vele délelőtt, majd most, a piacon, de minden esetre, azóta elég érdekesen viselkedett. Folyton kerülte a szemkontaktust és többnyire mindenről megfeledkezett, mire mi sem nyomósabb érv, hogy egy laza mozdulattal hagyott magamra az óriási tömegben. - Történt valami... rossz? - Minseok hyung megállt, egy nagyot sóhajtott, majd a szemeimbe nézett, miközben én feszülten vártam valami válaszfélét, ami egy kicsi magyarázatot ad, néhány dologgal kapcsolatban. Kíváncsi voltam rengeteg dologra az életével kapcsolatban, hogy ki az a titokzatos valaki, aki a szívébe férkőzött, majd összetörte azt. Nem igazán tudom, hogy miért, de én is törődni akartam vele és nem hiszem, hogy azért, mert egykoron a macskám volt. Igazándiból, az az ominózus nap óta, eszembe se jutott, hogy ő konkrétan a házikedvenc posztot töltötte be nálam nem rég, most pedig olyan, mintha az apám lenne és bár ez egy elég erős váltás, mégsem zavart meg. Sokkal több és sokkolóbb dolog volt a mostani életemben, mint ez a macskás dolog, így erről elég szépen el is felejtkeztem. De nem is érdekelt olyan nagyon. Sokkal fontosabb volt az, hogy egy kicsit elbeszélgessek vele ezekről, hiszen nem zárkózhatott el előlem örökre, főleg, hogy talán most volt a leginkább szükségünk arra, hogy bízzunk egymásban.

-Nem szeretnék róla beszélni Jongin... - És ment tovább, ami egy kissé ugyan felhúzott, de nem adtam hangot ennek. Inkább csak puffogva lépkedtem mellette, a lábam elé kerülő kavicsokat rugdalva, mik halkan pattogtak odébb. Hyung ismét megállt, frusztráltan túrt világosbarna hajába, míg én érdeklődön fixíroztam őt. - Nyugodj meg.

-Én teljesen nyugodt vagyok. - Adtam meg neki az ésszerű választ, mire jobb szemöldökét provokatívan megemelte.

-Igen? Akkor a kavicsok mit ártottak neked?

-Hyung... - Inkább már nem is mondtam neki semmit, nem álltam le vele veszekedni, mert tudtam, ha nem akarja, akkor úgy se fogja elmondani, amit igenis kéne. Éreztem, hogy valami nagy gond volt vele, ez pedig rám is nyugtalanítólag hatott. Ha Minseok hyungnak valami baja volt, akkor az elég nagy problémának számított, hiszen fontos volt nekem, ráadásul még ő is volt az őrzőm, ez pedig nem kis dolog. Ha valami gond volt, akkor neki kellett a leginkább résen lennie és nem csak a betöltött pozíciója miatt, hanem az én tudatlanságom miatt is. Junmyeon hyung már rengeteg dolgot elmondott és elmagyarázott, de ennek ellenére még csak a felét sem tudtam annak, aminek amúgy nem ártott volna, ha a tudatában vagyok. Nem tudtam például használni az állítólagos szárnyaimat és azt sem tudtam, hogyha veszélybe kerültem volna, hogyan védekezzek. Csak a testi erőm, meg a minimális harctudásom volt, ezt pedig nagyon kevésnek éreztem ebben a világban, ahol mindenki más is természetfeletti volt, nemcsak én.

-Figyelj Jongin... - Minseok hyung olyan tíz perc után volt képes venni a bátorságot, hogy hozzámszóljon, pedig egy biztos, nem voltam az a fajta ember vagy angyal, akitől tartani kéne. Hiába volt nálam Minseok is vagy egy fejjel kisebb, simán szét rúgta volna a seggem egy párbajban, ami eléggé a gáz kategóriába tartozott, legalább is nekem. Nem voltam én hyunggal lenéző, hiszen látszott rajta, elég erős testalkatú, így biztosan nem a leggyengébbek közé tartozik. - Csak azt akarom, hogy szép lassan haladjunk. Én foglak megtanítani harcolni, de arra készülj fel, hogy az angyali mivoltod gyakran fog gátolni. Te leginkább csak védekezni tudsz, támadni nem, emiatt pedig féltelek. Ki tudja, hogy mikor rabol el valaki az utca kellős közepén.

-Nem erre kérdeztem rá hyung, de jó tudni. - Szarkasztikusan szóltam vissza, enyhén még a szemeimet is forgatva. Nem hiszem el ezt a srácot.

-Hogy történt e valami rossz? - Eltöprengést színlelve, az állára helyezte ujjait, tekintetét pedig csak úgy a semmibe irányította. Frusztráltan fújtam ki a levegőt, gyerekes színjátékát látva, hiszen számomra tényleg fontos volt ez a kérdés, ő pedig mintha nem is vette volna komolyan. Pedig tudtam jól, igenis komolyan vette és valahol, mélyen a szívében el is gondolkozott rajta, de nem most, az biztos, hiszen olyan nevetséges látvány nyújtott, hogy képtelen voltam komolyan venni. - Nem, nem hiszem. Nem is emlékszem ilyenre. - Idegesen dobbantottam egyet és sietősebbre vettem a lépteim, mire hallottam, Minseok felnevet mögöttem, úgy igazán. Meghökkenve néztem hátra rá, vagy három méter lehetett közöttünk, mit ő sietősen le is kicsinyített és megállt mellettem. - Hidd el Jongin, bízom benned és majd el is mondom, hogy mi történt, mikor itt lesz ideje.

-Mindig ezt mondjátok... - Elkeseredve fordítottam hátat az idősebbik hyungomnak és most már tényleg úgy indultam el, hogy "hazáig" meg sem állok és még csak egy szót sem szólok. Minseok hyung egy kissé kétségbeesetten jött utánam, egész út alatt mentegetőzve, meg konkrétan mindent bedobva, hogy egy kicsit javuljon a kedvem, de nem ért el vele semmit. Nem akartam bevallani, még magamnak sem, hogy egy picit megharagudtam rá, hiszen a mai nap elején konkrétan hozzá se tudtam szólni, mert csak morgott, aztán nagy örömömre ki vitt magával a városba, de ott is elhagyott, most pedig konkrétan ezzel azt bizonyította, hogy én hiába bízom benne teljes lelkemből, ő ezt nem viszonozza az irányomba. Tényleg kezdtem magam nagyon egy gyerek szintjén érezni, ez meg leginkább azért volt feltűnő, mert mindkét hyungom úgy is kezelt; mint egy gyereket. Mint már mondtam, nem volt ezzel különösebb bajom, de az igenis zavart, hogy olyan dolgokba nem avatnak be, amikhez amúgy rohadtul közöm lenne és ezt ráadásul még ők is megerősítették. Nem azt mondom, hogy most konkrétan egy kalap alá vettem Junmyeon hyungot Minseok hyunggal, csak kicsit kiakadtam magamban. Én tényleg, nagyon szerettem volna jóba lenni vele, de nem sokára ott fogunk tartani, hogy nem is neki lesz baja velem, hanem nekem vele, mégsem tudtam ezt a képébe mondani, amit nagy bizonnyal, csak is az angyali mivoltomnak köszönhettem. És tessék, még egy dolog, amiért nem tetszik ez az egész. Lehet, hogy más emberek mást se akarnak a világon, csak valami természetfeletti, menő lény lenni, de én viszont nem akartam ezt. Számomra nem volt vágyálom ez a dolog és szerintem nem is kell elmagyaráznom, hogy miért. Rengeteg dologban gátolt és egyben fájdalmat, stresszt hozott az életembe, mik elől legszívesebben csak elszaladtam volna és egy sötét lyukban meghúztam volna magam.

Még mindig elkenődött állapotban nyitottam be Junmyeon hyung kicsiny lakásában, ki először vidám mosollyal az arcán fogadott minket és ez meg is maradt, egészen addig, amíg meg nem látta szomorú valómat. Már épp kérdezett volna rá a dologra, de a szavak torkán akadtak, mikor csak lemondóan legyintettem egyet felé, mi szerint inkább hagyjuk is ezt az egészet. Nem sokkal utánam Minseok hyung is, már hasonló állapotban lépett be a házba, hogy egy torok köszörülést követően, inkább visszamenjen az udvarra. Csüggedten lépkedtem el második számú hyungom mellett és így mentem be a számomra kijelölt szobába, ami tulajdonképpen Junmyeon hyung rendelője volt. Minden nap megvizsgált, nehogy valami bajom legyen, így konkrétan néha egy kórházban élő betegnek éreztem magam, de ez legyen a legnagyobb gondom. Fáradtan huppantam le az egyik fehér ágyra a kettő közül és egy frusztrált sóhajt engedtem ki ajkaim közül, mikor hangosan felnyikordulva kinyílt a helyiség ajtaja, hogy aztán Junmyeon hyung buksija bukkanjon fel mögüle. Egyfajta engedély kérő tekintettel nézett rám, én pedig egyszerűen csak bólintottam, hogy természetesen bejöhet, hiszen ez az ő háza, az ő rendelője, én pedig csak azért lehettem itt, mert hyung volt olyan jószívű és elszállásolt Minseok hyunggal együtt.

-Megkérdezhetem, hogy... mi történt ma a piacon? - Gyengéden a vállamra simított, mikor helyet foglalt mellettem az ágyon és olyan tekintettel vizslatott, amit még egy jóravaló anyuka is megirigyelt volna. Junmyeon hyung egy nagyon jóindulatú személy volt, talán jobb is, mint Minseok hyung, pedig őt is nagyon nagyra tartottam.

-Valami baja van, emiatt pedig nem figyelt rendesen és elhagyott.

-És ezen vesztetek annyire össze, hogy mindkettőtöknek úgy lóg az orra, mintha muszáj lenne? - Gyengéden az arcomra simított, majd keze visszaesett az ölébe és úgy nézett rám érdeklődőn továbbra is.

-Csak... nem hajlandó nekem elmondani, ami a szívét nyomja, érted hyung? - Csak bólintott egyet, majd pár percre mintha elgondolkozott volna magában, elbambult, ezzel némaságot hozva kettőnk közé.

-Ne haragudj rá. Inkább örülj annak, hogy megtalált.

-Még csak nem is ő talált meg. Egy kedves, de egyben... fura srác segített a nyomára akadni. - Junmyeon hyung egy kissé felhúzta szemöldökeit, ezzel kifejezve teljes meglepettségét, míg én egy buja mosollyal emlékeztem vissza az igen érdekes fiúra, aki talán annyi idős lehetett mint én, bár ezt, ebben a világban nem lehetett biztosra tudni.

-Mi volt a neve? Hátha ismerem.

-Oh Sehun.