Csak ott lebegtem, a sötétség közepén, hangok, színek vagy bármi nélkül. Nem tudtam megmozdulni, nem éreztem a testem, viszont éreztem, nem csak egy helyben állok, hanem mozgok. Egy halvány szellőt éreztem csak, semmi mást, de ez a gyenge fuvallat is, határozottan sodort valahova, talán a sötétség szélére. Egyre jobban kezdtem érezni már a saját testem, már meg tudtam mozdítani az ujjaim és ugyan még mindig nem láttam semmit, hangokat hallottam. Két fiú beszélt, olyan volt, mintha csak pár méterrel lennének arrébb tőlem, de hiába fordítottam a fejem a hangok irányába, nem láttam semmit, pedig a szemeim nyitva voltak. Nem tudtam, hogy miért történik most ez velem, de az igazat megvallva, egy csomó dolgot nem tudtam még, pedig nem ártana némi információ birtokában lennem, ha túl akarom élni. Hacsak nem haltam még meg.

Hirtelen nagyon elálmosodtam, így hezitálás nélkül hunytam le a szemem. Nem érdekelt ezekben a pillanatokban semmi, csak élveztem a nyugodtságot, ami körülölelt. Mintha csak energiával töltött volna fel ez a sötétség, amiben lassan haladva lebegtem, ezt pedig, még ha valaki pisztolyt tartott volna a fejemhez sem tudtam volna megmagyarázni. Nem értettem, hogy mi történik velem, de mikor kinyitottam a szemeim, egy tompán kivilágított szobában ébredtem. Nem volt nehéz hozzászoknom a gyenge fényhez, mely a redőny résein szűrődött át, így egyből felültem a meglehetősen meleg és puha ágyban, hogy azzal a lendülettel vissza is dőljek fekvő helyzetbe. Egy kicsit szédültem, de ettől függetlenül teljesen kipihentnek éreztem magam, ami elég meglepő volt. Eddigi életem során, még soha nem keltem fel ennyire energiával telten. Úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok, hogy végre képes vagyok tisztán gondolkozni és nem vagyok nyomott, se fáradt. Ebben a percben le tudtam volna kitűnőre érettségizni, de még diplomázni is, valamint bármilyen sportágban első lenni. Imádtam ezt az érzést, de e mellé társult egy kellemetlen mellékhatás is; nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy milyenek az esélyeim és újra visszatért belém a félelem, hiszen egy csapásra jutott eszembe minden zavaró tényező, amikkel csupán egy nap alatt szembesültem. Lehet, jobb lett volna, ha Minseok hamarabb el kezd ezekre a dolgokra felkészíteni és akkor nem ért volna egy erős villám csapásként a dolog, de nem hibáztathattam őt. Csak meg akart óvni a sorsomtól, mert szeretett, mint egy apa a fiát, emiatt pedig nem tudtam rá haragudni. Annyi szeretetet nyújtott nekem, mióta ismerem, mint talán még soha senki, emiatt pedig őszintén hálás vagyok neki, mert így mindig volt mellettem valaki, aki szeretettel és melegséggel árasztott el, még ha sokáig azt is hittem, hogy csak megbolondultam és képzelem az egészet.

-Hogy érezd magad? - Az emlegetett szamár mellettem termett és egy pohár vizet nyomva a kezembe foglalt helyet velem szemben a puha ágyon, szeretetet árasztó szemekkel vizslatva engem, némi aggódással megcsillanni. Az arcomra simított, mire én kismacska módjára az érintésbe bújtam, hiszen nagyon jól esett, már csak ez az aprócska gesztus is tőle.

-El sem fogod hinni, de... remekül. - Szinte már-már vigyorogva nézett rám, lemondóan megrázva fejét. Látszott rajta, még ha próbálta is elrejteni a sok, törődő mozzanattal, hogy fél, sőt, retteg. Ahányszor rám nézett, a szemei kissé bekönnyesedtek, ami csak egy dologra engedett következtetni; túlságosan hozzám nőtt, nem lett volna szabad ennyire elengednie magát és a szívébe zárnia engem. Nagy bizonnyal ő olyan lehetett, mint egy - hát, igazán nem is tudom, hogy milyen világ ez - alvilági titkos testőr az FBI-tól. Igazándiból, leginkább csak magának ártott azzal, hogy egy kissé megszegte a "szabályokat", de valahogy örültem ennek. Nem a szenvedésének, hanem annak, hogy ezek miatt ő mellettem van, mint az egyetlen szerettem, ami kissé bearanyozta, még ezt a borzalmas állapotot is.

-Gondoltam, hogy itt csodálatosan fogod érezni magad. Ne haragudj, hogy nem hoztalak el ide hamarabb, de...

-Hyung... Semmi gond, megértem. - Mosolyogva öleltem át alacsony testét. Éreztem, hogy a szívverése lelassult, ez pedig még több örömmel töltött el, hiszen most az egyszer nem ő vigasztalt meg engem, hanem én őt. Már tényleg, egy fajta apa féleségnek tekintettem, emiatt pedig csak még jobban rettegtem attól, hogy megtalálnak, mert akkor biztosan elszakítanak tőle, ez pedig a legnagyobb csapás lenne a számomra. Évek óta ő tartja bennem azt a láthatatlan erőt, ami mindig is velem volt, csak én nem tudtam róla, mert túl vak és hiszékeny voltam, így jó sok hülyeséggel beetettek az eddigi életem során. Többek között azzal, hogy anorexiás és őrült vagyok, holott valójában ez nem volt így, de a naivságom hagyta, hogy mások irányítsanak és befolyásolják az elmém.

-Bemutatok valakit. - Mikor összeszedte magát, szipogott párat, majd kissé arrébb csúszott, hogy rálátásom nyíljon egy kedves tekintetű, elegánsan öltözött, alacsony termetű srácra. Barna haja kesze-kuszán foglalt helyet a fején; vastag, húsos ajkain egy barátságos mosoly ült. Felállt, majd közelebb húzta a székét az ágyamhoz és ismét helyet foglalt. - Ő itt Kim Junmyeon. Sokat fog nekünk, többek között neked segíteni.

-Talán az egyik, számodra legmegrázóbb dolognál leszek jelen. Én foglak erre a bizonyos dologra felkészíteni. Orvos vagyok. - Értetlenül ráncoltam a szemöldököm, kissé összezavarodtam ettől. Minseokra néztem, hátha ő kérdés nélkül választ ad mindenre, de az ő szemei ismét egy kicsit bekönnyesedtek.

-Hyung...

-Gyere velem. - Engem félbeszakítva nyelte le az előtörni készülő könnyeit, majd könnyedén felhúzott az ágyról. Immár két lábon állva, kiegyenesedve magasodtam hyungom felé, ami igencsak szürreálisan hatott a szememben, hiszen Minseok hyung erősebb volt nálam, így nem illett hozzá ez az alacsony testmagasság, de minden hülyeségemet visszafojtva követtem az ajtóhoz. - Junnie, légy szíves vigyázz magadra, míg vissza nem jövünk. - A doki csak bólintott egyet, bíztatóan elmosolyodva. Minseok egyből kirántott a szobából, majd úgy, ahogy voltam, kivezetett a házból.

Valami csodálatos látvány tárult elém odakinn. Minden szín sokkal élénkebb volt, mint az egyszerű földön, így a hosszan futó levendula ültetvény olyan hatást keltett, mintha csak lilán ragyogó szentjánosbogarak lettek volna a zöld szálak végén. Magamba szippantottam a kellemes illatot, élvezve a nap melegét, életemben most először. Legszívesebben ezen a helyen éltem volna az örökké valóságig, de ha erre gondoltam, az agyam egy szegletében az a tényező is felbukkant előttem, hogy annak a valakinek a kezei közé kerülöm és akkor ismét vége lesz a jó világnak. Nem akartam ezt, de nagyon. Vagy csak egy átlagos ember, vagy egy - akármilyen furcsán hangzik - átlagos természetfeletti lény akartam lenni, aki csak éli a megszokott életét és nem kell mindennap szenvednie, vagy azon agyalnia, hogy mikor rontja el valaki a pillanatnyi örömét. Irigy voltam azokra, akik ilyenek lehettek, míg én konkrétan a világ közepének számítottam, és nem jó értelemben. Egyáltalán nem tudtam azt élvezni, hogy valamilyen szinten mindenki figyelme rámirányult, hisz soha nem is szerettem, ha megbámultak vagy épp engem dicsértek. Kínosnak éreztem ezeket a szituációkat és már most meg akartam ettől a tehertől szabadulni, de éreztem, a java még csak most jön.

Minseok hyung egy nagy tölgyfához sétált, mi nem messze a kicsiny háztól, a domb közepén helyezkedett el. Innen rálátásom nyílt az egész ültetvényre, mi a ház körül, egyenesen a nagyobb földhát aljáig nyúlt el. Gyönyörű látvány volt a lemenő nap fényében megvilágított virágok, az, ahogy a méhek körülöttünk zümmögtek és a testükön lévő apró szőrszálak arany színben megcsillantak. Magamba szippantottam ezt a békét, élvezve a meghittséget és bár nagyon élveztem azt a nyers erőt, ami belém költözött, mióta ebben a világban voltam, de nem kezdtem el futkározni fel-alá, pedig szívesen megtettem volna. Viszont Minseok hyung miatt nem mozdultam sehova, csak azt élveztem, amit lehetett és nem is kívántam többet.

-Milyen szép... - Elvarázsolva suttogtam oda ezt a két szót, a mellettem álló hyungomnak, ki csak felnevetett, majd mosolyogva vizslatott engem. Szemeiből egyszerre tükröződött az öröm és a fájdalom, a sajnálat, mi csak is felém irányult, viszont most nem keserített ez el olyan nagyon. Ahhoz túl örömteli volt számomra ez a pillanat és ezt semmi sem lett volna képes elrontani.

-Tudtam, hogy tetszeni fog. - Mosolyogva helyezte egyik kezét a vállamra, úgy vezetve ő is tekintetét az előttünk lévő naplementére. Éreztem, hogy valami nagyon böki a csőrét és mondani szeretne valamit, de még egy ideig élvezni akartam ezt a pillanatot, így csak megszorítottam a vállamon lévő kezét, ezzel jelezve, készen állok bármire, de még egy kicsit hagyjon, hadd merüljek bele a nyugodtságba.

A Nap lassan bár, de lement, átadva a helyét a ragyogó csillagoknak. Nem sokára teljesen besötétedett, csak a Hold kék fénye és a csillagok adtak némi látási viszonyt. Elvarázsolva néztem az égen lévő, nagy, kék gömböt, minek a szépsége szinte vonzotta a tekintetemet. Hallottam, ahogy Minseok hyung egy nagyot sóhajt mellettem, mire érdeklődve néztem felé. Lassan lecsúsztatta kezét vállamról és helyet foglalt a fűben, mire én is hozzáhasonlóan cselekedtem és a kissé még meleg talajra huppantam, továbbra és kérdő tekintettel fürkészve Minseokot.

-Olyan gyönyörű a szemed színe. Megint kéken ragyog. Ez a legszebb szemszín volt mindig is az itt élő természetfelettiek között. Jó újra látni ilyet. Már egy ideje nem láttam hasonlót sem. - A szeme zöld színben felragyogott egy pillanatra. Nem értettem, hogy miért mondja ezeket, hiszen az ő smaragd íriszei is szépnek mutatkoztak, ráadásul egyediek is voltak. Az én kék szemeim nem voltak véleményem szerint különlegesek, ha valaki ezt a kékséget akarja látni, akkor felnéz az égre és kész.

-Hyung.... mi történt az... az olyanokkal, mint... én? - Minseok egy pillanatra elfordult tőlem, vett pár nagy levegőt, majd ismét felém fordult. Hosszú percekig nem szólalt meg, látszott rajta, hogy őrlődik magában, miközben engem majd szétvetett a kíváncsiság, hogy aztán ketté hasadjon a szívem.

-A te népedet... körülbelül száz éve kiirtották.

-Akkor én, hogy lehetek itt? Hiszen alig múltam húsz éves. - Féltem attól, hogy mit fog erre válaszolni, hiszen már így is teljesen megváltozott a világképem. Egy csomó dologgal nem voltam tisztában és csak rettegni tudtam attól, ami még jön. Nem akartam hallani, de úgy éreztem, muszáj tudnom, hiszen ahhoz a néphez tartoztam én is, ezáltal pedig tudom, hogy ebbe a valódi szüleimet is bele kell érteni. Bármit megtettem volna, hogy láthassam őket, de a szívem mélyén már éreztem; soha nem ismerhetem meg őket.

-Én őrző vagyok Jongin. Egy jó útra tért démon, akit félig már angyalnak lehet tekinteni. Ott voltam akkor, amikor a démonok népe támadást indított a te néped ellen és sajnos... sikeresen ki is irtotta az angyalokat, egy párt kivéve.

-Ők voltak a szüleim... - Minseok csak bólintott egyet, egyik kezét a térdemre helyezte, így próbálva némi erőt adni nekem.

-Ezt a párt sikeresen megmentettük és elrejtettük a démonok elől. Az anya jó pár év után terhes lett, így ő fokozott védelmet kapott, míg az apa segített nekünk bármiben, csak a felesége és a nem sokára születendő gyermeke biztonságban legyen. Ez vezetett ahhoz, hogy lebukjunk. Az egyik támadás alatt kitudódott a démonok körében, hogy van még két, pontosabban... akkor már csak egy életben lévő angyal, mivel az apát... elvitték és megölték. - Remegve állt fel és a nagy tölgyfához sétált. Annak támaszkodva beszélt tovább. - Az anya keresésére indultak és... hamar meg is találták, épp akkor indult be a szülés. A születendő gyermek egészséges, erős és gyönyörű volt, akárcsak a szülei. Az anya nagyon legyengült, így... nem tudtuk sokáig megvédeni, viszont téged... a gyermeküket tökéletesen el tudtuk rejteni. Levittünk a Földre, az emberek közé, ahol hamar találtunk egy házaspárt, akik gyermeket akartak, de soha nem lehetett nekik. Ők az eddig is ismert nevelő szüleid. Egész jól ment minden, de aztán... a démonok kezdtek nyomra bukkanni és hogy továbbra is védve legyél, leküldtek hozzád, hogy védjelek meg. Hiszen ez az én sorsom. Védenem kell téged a sajátodtól úgy, hogy tudjuk... elkerülhetetlen.