Eldönteni nem tudtam, hogy most örülnöm kéne vagy sem. Minseok arcát elnézve, sokkal inkább meg kéne rémülnöm, de ami a félelmet illeti, már egy jó ideje rettegem, az biztos. A szoba ránk telepedő csendje feszült légkört teremtett, Minseok nem mondott semmit, csak hallgatott, én pedig még csak levegőt venni se nagyon mertem. Próbáltam fejben összerakni a hallottakat, de túl sok volt ez így egyszerre nekem. Valamilyen szinten már tudtam, sőt, el is fogadtam magamban a tényeket, hogy egy szerencsétlen vagyok, aki előtt semmi fényes nem áll. Nem akartam még csak megtudni sem annak a valakinek a nevét, pedig még csak nem is tudtam, hogy miért lenne nekem rossz mellette, de valahol éreztem; tényleg aggódnom kéne, hiszen Minseok ábrázata is erre engedett következtetni.

-És... - Már tettem volna fel kérdésem, de Minseok egyből félbe is szakított.

-Azért nem lenne jó, ha hozzá kerülnél, mert összetörne, kihasználna. Ahj... Bárcsak lenne időnk arra, hogy mindent elmondjak neked és felkészítselek egy olyan jövőre, ami nem lesz számodra boldog és mámomros, de... félek. Félek, hogy Tao és Jongdae megtalálnak minket nem sokára és akkor megint veszélybe sodornak téged. - Gondterhelten állt fel és kezdett el körbe-körbe járkálni a gyéren kivilágított szobában. Látszólag nagyon elmélkedett valamin, talán engem akart valahogy megvédeni, de ahogy azt már ő is mondta... a sorsom elől sajnos nem menekülhetek. Pedig legszívesebben tényleg menekültem volna, holott tényleg, még csak halványlila gőzöm se volt arról, hogy konkrétan mi vár rám, de nem is voltam rá kíváncsi. A két kezemet összetettem volna azért, hogy kapjam vissza a régi, unalmas és szürke életemet, de sajnos ez nem egy ilyen világ volt. - A legfontosabb, hogy ne halj meg, mert akkor hamar az ő kezébe kerülsz.

Hirtelen dörömbölést hallottunk kintről, majd halk lépéseket, suttogást. Rémülten néztem Minseokra, aki egyből az ajtónál termett és eltorlaszolta azt, majd megpróbálta kinyitni az ablakot, de az be volt ragadva és egy centit sem mozdult. Ahogy már a szoba ajtajánál hallottam a hangokat, könnyezni kezdtem. Tudom, hogy ebben a helyzetben kurvára nem sirdogálnom kéne, de nem tudtam mást csinálni. Gyengének és védtelennek éreztem magam, legszívesebben homokba dugtam volna a fejem, hátha a problémák maguktól megoldódnak. Mikor Minseok feladta az ablakon kimenekülés lehetőségét, még inkább zokogni kezdtem.

-Jongin, csak rám figyelj. Nézz a szemembe. - Hozzám sietett és letörölte az egyre jobban szaporodó könnyeim. Vállaimra helyezte tenyereit, úgy fúrva tekintetét az enyémbe, miközben az ajtónál egyre hangosabb csapódást lehetett hallani.

-Félek... -Halkan suttogtam neki, mire csak sóhajtott egyet és mintha csak egy kisgyereket vígasztalna, magához ölelt, fejemet mellkasához nyomva.

-Nem lesz semmi baj. - Éreztem a szavain, hogy hazugság, rohadtul nagy baj volt már most is és beleképzelni sem mertem abba, hogy mi lesz, ha bejutnak hozzánk. Rettenetesen féltem, mozdulni sem bírtam, csak hagytam, hogy Minseok öleljen engem, a fejemet és a hátamat simogassa, míg én amennyire csak tudtam, hozzá préseltem magam. Az ajtó betört és hallottam, ahogy Tao idegesen ordítozni kezd, pont úgy, mint Jongdae, míg Minseok próbálta valahogy szavakkal menteni a menthetetlen helyzetet, én pedig... én pedig csak próbáltam csendben létezni, mintha itt sem lennék.

Kirántottak Minseok karjai közül, mire felsikítottam és szinte már-már reflexként lendítettem az öklöm Tao arcába. Egy pillanatra megtántorodott és ez bőven elég volt arra, hogy Minseok hozzám rohanjon és a csuklómat megragadva magával húzzon. Azt se tudtam, hogy merre szaladok vele együtt, az izgalom annyira elhomályosította a látásom, míg mögölünk hallottam Taot is, és Jongdaet is egyaránt, ahogy üldözőbe vesznek minket.

Minseok egyenesen a tetőre vezetett, majd annak szélére kezdett futni. Hirtelen elengedte a csuklóm, mire én megálltam, kissé meginogva a tető szélén, ahogy lenéztem a mélységbe, míg ő egy laza mozdulattal a szomszédos épület tetejére ugrott. Felém fordult és bíztatóan elmosolyodott, intve nekem egyet.

-Nyugi, nem lesz baj Jongin. Át tudod ugrani, gyere. - A térdeim megremegtek, mindig is tériszonyos voltam, de mikor hallottam a tető ajtót nyílni mögöttem, ezzel együtt Tao idegesen zsörtölődését, elrugaszkodtam, viszont a lendületem nem volt elég nagy. Azt hittem végem, most halok meg, ebben a percben és annak a valakinek a kezei közé kerülök, de szerencsémre Minseok résen volt és elkapta a csuklómat, majd felhúzott. - Még pár ilyet túl kell élned, szóval szedd össze magad. Nem lesz gond, nyugi. - Az arcomra simított, mintha csak egy törődő anyuka lett volna, majd ismét menekülsébe kezdtünk. Minden egyes ugrásnál féltem, rettegtem attól, hogy egyszer Minseok nem lesz elég figyelmes és én lezuhanok, de szerencsémre ez nem történt meg, így viszonylag messzire jutottunk Taoéktól, aztán a szerencsém elhagyott minket. Egy ponton nem volt tovább hova mennük, csak lefele vezetett az út és már épp könyörögni kezdtem volna a nálam jóval idősebbnek, hogy megint növesszen szárnyakat és menjünk innen a francba, de ez lehetetlen volt. Rengeten ember volt alattunk, mindenki látta volna a jelenetet és bár Minseok próbált bizkodóan nézni rám, tudtam; nincs tovább. Most vagy meghalok és Jongdae nyer, vagy Taoé leszek, ezt pedig képtelen voltam befogadni. A két üldöző nem sokára beért minket, elszánt ábrázattal méregetve bizonytalan valónkat. Egy pillanatra megszédültem a sok izgalomtól, mire Minseok bíztatás képp megszorította a kezemet, ami talán, egy kis erőt adott is.

-Itt már nem nyerhetsz Minnie. - Jongdae feldúltan sziszegte szavait, szemei vörösen ragyogtak, ahogy Tao íriszei is, míg Minseok szemei zölden világítottak.

-Nem lesz gond Jongin. - Halkan ennyit suttogott nekem, majd a két vörös szeműre vetette magát. Jongdaet könnyen el is intézte, de Taoval már nem volt ilyen egyszerű dolga. A colos elképesztő erővel rendelkezdett, Minseok többet volt a földön, mint a saját talpán, mégis küzdött, csak is értem, ez pedig valamilyen szinten megmelengette - még ebben a borzalmas állapotban is - a szívem.

Remegve vezettem tekintetem ide-oda, keresve valami menekülési lehetőséget, mikor Jongdae, őrülten mosolyogva előttem termett. Ijedten sikítottam egyet és bár Minseok egyből rohanni akart a segítségemre, Tao megfékezte ebben. Nem volt más választásom, futnom kellett. Ahonnan jöttünk, abba az irányba indultam el, visszaugorva a nem rég elhagyott tetőre, Jongdaeval a nyomomban. Próbáltam a lehető leggyorsabb tempóban szedni a lábaim, nehogy a mögöttem lévő beérjen. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom percenként bukfencezett egyet, ahogy már láttam magam előtt az ismerős tető ajtót, mint célt. Csillogó, reménykedő szemekkel néztem magam elé, próbálva minél hamarabb elérni. Kitártam a nagy, fémből készült nyílárzárót és már rohantam is volna be rajta, ha valaki a pulcsimnál foga vissza nem ránt. Egy ijedt kiáltás kíséretében érkeztem a földre, a vállam egy fájdalmasat roppant. Remegve kúsztam egy kicsit arrébb, de már nem mentem vele sokra. Csak abban tudtam reménykedni, hogy Minseoknak sikerül legyűrni Taot és nem sokára itt lesz, viszont hiába vártam, csak nem jött, míg Jongdae vörös szemekkel, elszánt tenkintettel az arcán állt meg előttem. Éreztem, hogy egyre jobban elönt a pánik és leginkább csak el akarok jó mélyre süllyedni, hogy senki se láthasson, de sajnos ezt nem tudtam megtenni. Még csak azt sem tudtam, hogyha már valami természetfeletti vagyok, akkor milyen képességeim vannak, vagy hogy hogyan kell őket használni.

-Hmmm... A szemed kéken csillog. Csak nem veszélyben érzed magad? - Jongdae elmosolyodott, ahogy jót szórakozva a félelmemen, egy kicsit közelebb lépett hozzám. Megemberelve magam, próbáltam eliszkolni mellette, de egy laza mozdulattal megragadott és ismét a földre lökött. - Ha nem ebben a világban lennénk, biztosan erősebb lennél nálam, de sajnos... mi itt vagyunk. - Felnevetett, szinte már-már látni lehetett a benne lakozó ördögöt. Már félni sem tudtam olyan szinten, mint amennyire ebben a helyzetben kellett volna.

-Hagyd békén! - Úgy látszik, valaki meghallgatta az imáimat, ugyanis Minseok ideért és a földre terítette Jongdae, pont úgy, ahogy azt a vékonyabb tette velem pár perce. Mély lélegzeteket véve néztem, hogyan küzdenek egymással. Egy nagyot nyelve tornáztam magam talpra, segíteni akartam Minseoknak, de egy váratlan fordulat történt. Tao is ismét itt volt, leszakította Minseokot Jongdaeról, aki ugyan vérző szájjal, de nekem rontott, az épület szélére sodorva mindkettőnket, ezzel matt helyzetbe kerítve engem. Ha elenged, biztosan lezuhanok. - Ne csináld Jongdae! Kérlek! - Minseok jött volna rajtam segíteni, de ebben megint csak megakadályozták, így teljesen Jongdae kezében volt a sorsom.

-Készülj, ez egy kicsit fájni fog. - A fülembe suttogott, még jobban hátra tolva, így már konkrétan a levegőben voltam. - Igyekezz fejjel előre esni, úgy gyorsabb lesz. - Ezzel a mondattal engedett el, én pedig zuhanni kezdtem. Sírni akartam, de már egy csepp könny sem hagyta el a szemeimet, csak az lebegett előttem, hogy vesztettünk, én pedig pár pillanat múlva meghalok a földet érés következtében. Hallottam, ahogy alattam a tömeg már sikítozott és szörnyülködött, míg nekem óráknak tűnt az a pár másodperc, míg zuhantam. A fejemben lejátszódott az egész életem, hogy mennyire szerettem reggelente, az akkor még macska képében mutatkozó Minseokkal beszélni. Akkoriban még őrültnek hittem magam, el sem tudtam képzelni, hogy a dolgok hátterében ez áll. Soha nem éreztem maga ide valónak, de inkább éltem volna továbbra is itt, minthogy megtörténjen az, amitől Minseok annyira féltett; a sorsom. Egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy mi lesz a becsapódás után. Hogy hogyan fog az a sok minden megvalósulni, amiről Minseok beszélt nekem. Még csak a nevét sem tudtam annak a személynek, vagy azt, hogy hogyan néz ki. Ha szemtől szembe találkozunk se ismerem meg, így a veszélyt sem ismerem fel, ezzel a vesztemet okozva. Használni akartam az angyal szárnyaim, de nem tudtam.

Olyan gyorsan történt. A fejemben óriási fájdalom tejedt szét, ordítani akartam, de az életem úgy ért véget, mintha csak valaki leoltotta volna a szobában a lámpát. Nagy sötétség lett és hirtelenjében se fájdalom, se kép nem volt előttem, de még csak hangokat sem hallottam. Talán Minseok, Tao és Jongdae rosszul gondolkodtak, és nem is én voltam az, akinek hittek. Talán most tényleg meghaltam?

Nagyon sajnálom, hogy tegnap este nem publikáltam részt, de nem vagyok otthon és annyira elment tegnap az idő, hogy már nem tudtam átolvasni a részt és kirakni.