Teljesen megijedtem saját magamtól. Az íriszeim már nem csillogtak kéken, ismét a barna színt öltötték fel, mégis elrettentő volt számomra a tény, hogy már ilyeneket képzelek. Nem sokára el jön az, hogy teljesen önszántamból fogok besétálni egy gyogyóba, mert így nem lehetek sokáig szabad lábon, az biztos. Komolyan, már csak a hangok hiányoznak a fejemből, amelyek azt mondják; öljek meg valakit. Mondjuk, ez már nem egyszer meg is fordult a fejemben, ami még inkább azt sugallta; nem vagyok normális. Taot például néha napján meg tudtam volna fojtani, de sajnos az ő közelében gyengébb voltam, mint amúgy. Most pedig még elveszettebbnek éreztem magam, mint valaha. A telefonomhoz siettem a nappaliba, Yixinget akartam hívni, hogy sürgősen jöjjön ide, ha Minseok egy laza mozdulattal fel nem ugrott volna a vállamra és én így ki nem ejtettem volna a kezemből az elektronikai tárgyat.

-Hagyjál már! Segítségre van szükségem! - Feldúltan dobtam le magamról a szeretett macskámat, akire most olyan dühösen néztem, mint talán még soha. Idegesített, hogy nem tudok normális lenni és furcsa dolgokat látok nem csak másokon, de már magamon is. Maradéktalanul elveszett az eddig gondosan kialakított önképem, ez pedig teljesen megzavarta az elmémet. Csak nyugalmat akartam, de soha nem kaphattam meg és ez tényleg, nagyon feldühített.

-Semmi baj nem lesz Jongin. Kérlek, feküdj le aludni és ha készen állsz, mindent elmond... - Macskám mondatát a konyhaablak hangos betörése szakította félbe. Megugrottam az erős hangra, a szilánkok pattanására és kissé hátrébb húzódtam az adott helyiség ajtajától. Remegve vizslattam a csukott nyílászárót, várva, hogy valaki, vagy valami nem sokára belép azon és mikor ez megtörtént, teljesen ledöbbentem.

Jongdae állt meg a küszöbön, szemei szikrákat szórtak felé, arcán már nem volt mosoly. Teljesen komoly ábrázattal vizslatott engem és mikor az előttem álló macskámra nézett, íriszei egy pillanatra mély vörös színben ragyogtak fel, mire Minseok harciasan fújt egyet felé, megmutatva hófehér fogsorát.

-Ne szórakozz Minnie. Mutasd az igazi alakod! Macskaként úgy sem tudsz velem semmit sem kezdeni. - Minseok felfújta hosszú, perzsás szőrét és így próbált engem védeni, amit nem igazán tudtam hova tenni. Az ajtóban álló nem is olyan idegen fiú ismét rám nézett, elégedetten elmosolyodott, mikor látta, mennyire félek is tőle, holott sokkal kisebb termetű volt nálam. Megint éreztem a belőle áradó, csábító melegséget, ami majd hogy nem mágnesként húzott volna magához, de próbáltam magam türtőztetni és nem engedni a csábításnak.

-Mi ez az egész?! - Kétségbeesetten néztem hol az előttem álló macskámra, hol az őrülten vigyorgó Jongdaera. Az egész életem egy kész gubanc volt, de egy ilyen se történt még velem soha. Úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok, itt helyben, emiatt pedig a lábaim megremegtek, a gyomrom bukfencezett, pedig nem is volt már benne semmi. A levegő egyre feszültebbé vált körülöttem, milliónyi izzadság csepp gyöngyöződött a homlokomon és rettegtem attól, hogy mi fog történni még később.

A bejárati ajtóm hirtelen kivágódott és egy vörös szemű, ideges ábrázatú Tao rontott be a nappalimba. Egyenesen felém jött volna, de Minseok rá is ráfújt, mire kissé hátratántorodott. Jongdae megint kezdett a kínai jelenléte miatt ideges lenni, az ő szemei is vörösbe váltottak, míg én remegő lábaim folytán összecsuklottam és a fenekemre huppantam. Még mindig remegve húzódtam a falhoz, ijedt tekintettel keresve a menekülési lehetőségeket. Teljesen kétségbe voltam esve, ahogy realizálódott bennem; szinte minden utat elzártak előlem.

-Minnie... nem titkolhatod előle örökre, hogy mi is valójában. Te is tudod, hogy így soha nem teljesítheti be a sorsát. - Tao szavaira Jongdae is bólintott, míg én nem mertem, még csak mozdulni sem. A két srác egymásra nézett, idegesen méregették a másikat. Alig kellett pár másodperc néma csend, hogy egymásra vessék magukat és a másikat kezdjék tépni. Minseok ekkor felém fordult, tekintetében egy sejtelmes dolog tükröződött, így bármi szó nélkül követtem őt, ki a házból.

Az utcára érve ismét elfogott a szorongás és gyengülni kezdtem, mire háziállatom közelebb jött hozzám és meleg íriszeivel az enyéimbe pillantott. Látszott rajta is az enyhe félelem és tulajdonképpen, nem is értettem, most miért követek egy egyszerű macskát, akiről csak én képzelem azt, hogy beszél, de valamiért ezt gondoltam jó döntésnek.

A macska egy sikátorba vezetett, ahol máris jobb lett a közérzetem, hiszen jóval kevesebb ember volt itt, sőt, egy személyt sem véltem felfedezni a kihalt helyen. A sikátor végén egy nagy fal volt, mire Minseok egy laza mozdulattal felugrott, mit csak tátott szájjal figyeltem. Egy normális macska soha nem lett volna képes ekkora ugrásra.

-Mi vagy te? - Elámulva néztem a szürke, hosszú szőrű macskát, várva egy értelmes válaszra, de helyette csak egy ijedt tekintetet véltem felfedezni, ami a mögöttem lévő sikátort vizslatta.

-Majd később mindent elmondok, de most siess Jongin! Gyere! Most! - Remegve futottam neki a magas, téglával épített falnak, próbálva felugrani rá, de még csak az ujjaim hegyével sem érintettem meg annak felső határát. Nem egyszer neki rugaszkodtam, de mind hiába, ez nem akart sikerülni. Valaki hátulról elkaptam a pulcsimat a kapucnimnál, és így emelkedett fel velem a magasba. Már olyan öt méter magasságban voltunk, innen láttam a macskám elborzadt tekintetét és Taot, ahogy hangosan szitkozódva fekete szárnyak nőnek ki a hátából, majd felröppent, egyenesen felém és az ismeretlen felé tartva, aki engemet emelt a magasba - gondolom, Jongdae lehetett az.

-Nem viszed innen sehova! - Tao dühösen rántotta le rólam Jongdaet, én pedig tíz méter magasból zuhanni kezdtem. Egyre közelebb és közelebb kerültem a földhöz, vártam a becsapódást, ezzel együtt pedig a halált, mikor egy ismeretlen, kissé pufók srác, vörös szárnyakkal a hátán felém röppent és elkapott. Teljesen elkábultam, homályos tekintettel néztem fel a felettünk verekedőkre, akik egy nagy felhőben eltűntek a szemeim elől. Gyengén pislogtam az engem karjaiban tartó pufók srácra, aki leszállt velem a földre és aggódó tekintettel méregetett. Már alig voltam magamnál, csak laposakat pislogva néztem őt, a hallásom is tompult.

-Nem lesz semmi baj Jongin... - Mielőtt még teljesen elvesztettem volna az eszméletem, ezt az egy mondatot még hallottam tőle, aztán magával ragadott a sötétség, hogy ismét, a már jól ismert álomban ébredjek és ahol rádöbbentem... A srác a macskám hangján szólt hozzám.

(...)

Szörnyű fejfájásra keltem. Próbáltam minél hamarabb észhez térni, de nagyon gyengének éreztem magam, a már megszokott módon. Lassan nyitogattam pilláim, hogy mikor látásom kitisztult, ijedten üljek fel az ismeretlen ágyban, egy ismeretlen szobában. Szerencsémre nem volt agyon kivilágítva a helyiség, így nem égett ki a retinám egy minutum alatt, amikor kényelmesen körbekémleltem az idegen helyen. Egy kis só lámpa világított a mellettem lévő éjjeli szekrényen, tompa fényével adva némi látási viszonyt számomra. A szívem hevesen vert, ahogy kezdtek a fejemben tisztulni a dolgok. Emlékeztem minden egyes pillanatra, mielőtt még elájultam volna és ezek a dolgok őszintén megrémítettek. Már korán sem voltam benne olyan biztos, hogy tényleg csak őrült lennék és ezért képzelek ilyen dolgokat. Az eddig téveszmének hitt dolgok ijesztően valóságosak lettek és bár meg kellett volna nyugodnom emiatt, én mégis feszült voltam. Egy olyan tény derült ki, ami aláírta, hogy még sem vagyok teljesen kattant, de valahogy nem tudtam ennek örülni. Most valahogy elkezdtem értékelni az eddigi életem, hiába volt szörnyen sötét és szürke az egész. Egész eddig úgy éltem, hogy biztonságban hittem magam, ez pedig most mind megváltozott. Védtelennek éreztem magam Taoval-, de még Jongdaeval szemben is.

-Látom felébredtél. Hogy vagy? - Az idegen, kissé pufók, de izmos srác egy szeretetteljes mosollyal az arcán lépett be a szoba másik végében lévő ajtón. Hozzám sétált, majd helyet foglalt az ágy szélén és úgy vizslatott engem kíváncsian csillogó szemeivel. Ijedten húzódtam beljebb a sarokba, hogy minél messzibb legyek ettől a sráctól, kinek hangja szinte ördögien hasonlított a beszélő macskáméra. Sírni lett volna kedvem és egyszerűen nem értettem, hogy most mi ez a nagy érzelem kitörés bennem, de biztos voltam benne, hamar meg kell fékeznem, hisz így még gyengébbnek fogok csak tűnni, ami az én helyzetemben egyáltalán nem előnyös. - Héj... nyugi... nem lesz semmi baj Jongin. Vigyázok rád, tőlem pedig nem nagyon kell tartanod.

-És ezt mégis hogyan higgyem el?

-Úgy, hogy tudod, én egy régi barát vagyok. Hiszen már vagy három éve veled élek. - Összezavarodottan néztem rá, mire csak egy nagyot sóhajtott és egy laza mozdulattal változott macskává, majd vissza emberré. Eme tettére csak még inkább a falhoz passzíroztam magam, pedig tudtam jól, hogy tényleg nem kell tőle tartanom, hiszen itt volt a szemeim előtt a bizonyíték, na meg az érzéseim. Éreztem, hogy Minseok nem rossz ember, vagyis... nem igazán tudom, hogy mi, de nem rossz szándékú, az biztos.

-Ezt... hogy...?

-Sok minden van, amit el kell magyaráznom neked. - Bánatosan hajtotta le a fejét, mit nem tudtam hova tenni, de valahol megéreztem, hogy nekem is szomorúnak kellene lennem, mint neki. - Nem is tudom igazán, hogy hol kezdjem... Engem azért küldtek, hogy megvédjelek téged a sorsodtól, ami borzalmas és most már kezdem belátni, hogy elkerülhetetlen.

-Mi?

-Jongin, te... Soha nem akartam neked ezt elmondani, mert hidd el, jobb volt neked emberként, mint ami vár rád és nem sokára be is következik. - Egy könnycsepp csordult le arcán, mire ösztönösen húzódtam hozzá közelebb, hogy a vállára helyezzem a kezem és megnyugtassam. - Szinte már olyan vagy nekem, mintha a saját gyerekem lennél.

-Alig vagy pár évvel idősebb? - Hangom egy kissé feljebb is szökött, mire Minseok egy pillanatra felnevetett, majd el is komolyodott.

-Vagy száz évvel vagyok nálad idősebb, de ne zavarjon. - Ez megint csak teljesen összezavart, de most már inkább úgy döntöttem, hogy csendben maradok és csak hallgatom őt. - Te... egy vagy, a legtisztább angyalok közül. Sőt, az egyetlen, aki még él a fajtádból, így nagyon értékesnek is számítasz. Ezért kellesz olyan nagyon Taonak és Jongdaenak is egyaránt. Míg az egyikük magához láncolna és megtartana magának, addig a másik a főnökéhez vinne, aki a te elrendeltetett párod. Viszont a saját érdekedben, az én népem azt akarja, hogy soha ne kerülj hozzá. - Egy pillanatra megszédültem, sok volt ez így nekem, hiszen tudtam, még van bőven mit mondania, ezzel a témával kapcsolatban. Ezekben a percekben nem akartam más lenni, csak egy egyszerű ember és nem egy különleges angyal.