Hónapok teltek, ez idő közben pedig egyáltalán nem láttam Sehunt, viszont tudtam, hogy a közelben van. Nem tudom, pontosan mi lehetett a háttérben, hogy miért nem mutatkozik előttem teljes egészében, de egyenlőre nem is akartam semmit sem megkérdőjelezni. Hagytam, hadd bontakozzanak ki a dolgok maguktól. Éreztem, ahogy esténként - mielőtt még végleg elaludnék - valaki finoman simogatni kezdi a fejem. Eleinte azt hittem, valamelyik hyungom lehet az a három közül, viszont akárhányszor felnéztem, az a valaki eltűnt. Így jöttem rá arra, hogy a titokzatos árnyék Sehun. Minden este eljött hozzám, de soha nem mutatta magát nekem. Csak a lágy érintését éreztem elalvás előtt fejbőrömön, ahogy gyengéden a hajamba túr. Ez segített a leginkább az elalvásban, mert bár sokkal kiegyensúlyozottabb lettem, éreztem, valami készülődik. Nem tudtam, hogy pontosan mi, de aggódtam. Aggódtam a hyungjaimért; Junmyeonért, Minseokért és Yixingért. Aggódtam Sehunért és magáért az egész világért. Valami határozottan készülődött és észre lehetett venni a többieken, ők is tudták ezt jól. De erről egy szót sem szólt senki. Csendben éltünk Yixing hyung házában, mi a legkellemesebb épület volt valaha, ahol jártam. Még Junmyeon hyung házánál is békésebb és gyönyörűbb volt. A tapéták régi mintázata, az idővel már megsárgult könyvek és azok illata, mely az egész házban terjengett, de leginkább abban a szobában, ahol ideiglenesen voltam elszállásolva. A ház maga egy kész labirintus volt eleinte, alig találtam el egyik szobából a másikba, de ahogy egyre több időt töltöttem az érdekes útvesztőben, úgy tanultam meg kiigazodni a nem is olyan kicsiny épületben. Csupán csak az orromra kellett, hogy hagyatkozzak és máris ott voltam, ahol épp lenni akartam. Yixing lakásában bár leginkább az öreg könyv illat dominált, mégis, minden helyiségnek meg volt a maga aromája. Fűszer illata volt a konyhának; méz a fürdőnek; a ház közepén található, tágas ablakkal rendelkező nappali almáspite illatban terjengett; és még sorohatnám a számtalan illatot, mely ebben a házban volt. Szűk lépcsők vezettek egyik helyről a másikra, le és fel, ennél bonyolultabb már nem lehetett volna az épület elrendezése, mégis imádtam. Imádtam a könyvespolcokat, melyek hosszan a magasba nyúltak és imádtam azt a félhomályt, mely helyenként a hangulatos házban terjengett. Némelyik régi bútort vastag porréteg lepte, mellyel Junmyeon hyung viaskodott a legtöbbet. Szegény annyit prüszkölt a sok portól, hogy amióta csak felkeltem, mást sem láttam, minthogy a házat takarítja. Minseok hyung nem volt ebben olyan nagyon érdekelt, kellemesen el volt bárhol, csak az ablak közelben legyen. Megesküdni mernék, hogy néha-néha Jongdaeval találkozott - legalább is ezt láttam - , de ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Igen, sok magyarázatra lett volna szükség, hogy mindent megértsek, de egyenlőre élveztem azt a fajta nyugalmat, melyet régen éreztem már.

Idővel beköszöntött a tavasz is. A ház egy kisebb tisztás közepén helyezkedett el, melynek mezején ezernyi virág nyitotta ki bimbóit. A reggeli harmatban gyönyörű volt a látvány, így soha nem pazaroltam korareggel az időt, mindig felkeltem, hogy láthassam az ámulatba ejtő ragyogást. Ahol a tisztás véget ért, ott sűrű erdő következett, melyben alig kellett pár méter sétálni az embernek, hogy egy halkan csordogáló pataknál lyukadjon ki. Minden csodálatos volt itt. Imádtam, ami ezen a helyen volt. Gyakran nekiveselkedtem és felkapaszkodtam egy fának egészen a legmagasabb pontjáig, hogy onnan, a magasból lássam a hosszan elterülő, néhol virágba boruló lombokat.

-Hova mész Jongin? - Nézett rám szórakozottan Minseok hyung, mikor az egyik nagyobb tölgynek az alsó ágait próbálva elérni, ugráltam, mint egy idióta. Megint látni akartam a sűrű lombokat.

-Látni akarom azt, ami a fák felett van. Nem sokára gyakorlott famászó leszek, ha még sokáig maradunk itt. - Minseok hyung erre csak elmosolyodott. Szemei kissé vörösek voltak, mintha csak sírt volna, de nem voltam benne biztos. Azon vaciláltam, hogy vajon rákérdezzek e vagy sem, de nem is volt erre időm, ugyanis megragadta az egyik csuklómat és maga után rángatva visszaértünk Yixing házához, és az azt körülvevű tisztáshoz.

-Minek másznál fára, ha tudsz repülni is? - Nézett rám izgatottan, mire kissé zavartan pillantottam rá.

-De én nem tudok repülni.

-Dehogynem. Csak elő kell csalogatnunk azokat a hófehér szárnyakat. - Simított végig a hátamon kedvesen, gondoskodón. - Na, nem akarsz? Úgy is már egy jó ideje ígérgetjük neked, hogy megtanítunk egy-két dolgora. - Kacsintott egyet játékosan.

-De... nem nehéz? Látszólag egyszerűnek tűnik, de....

-Nyugalom. Nem nehéz, legalább is eleinte nehéz megszokni az irányítást, de hamar bele lehet jönni.

-Rendben. Kezdjük hyung!

-Akkor készülj, kicsit kellemetlen és furcsa lesz először érezni a szárnyakat a hátadon, de nem fáj, egyáltalán nem. A kulcs mindig az Jongin, hogy az öröm és az elszántság szárnyakat ad. Gondolj egy kellemes emlékre és próbáld tökéletesen visszaidézni az akkori érzéseket. - Pontosan úgy tettem, ahogy hyung mondta. Az első néhány percben semmi nem történt, néma csend vett körül minket, csak a szél halk zúgását lehetett hallani. Hirtelen nagyon könnyednek éreztem magam, mintha kissé eltávolodtam volna ettől a világtól, ezzel együtt pedig gyenge, szúró fájdalom jelentkezett a hátam felső részén. Egyáltalán nem volt vészes, ahogy Minseok hyung is mondta, kissé kellemetlen, de nem rossz. - Ügyes vagy. Próbáld megjegyezni, milyen érzés volt előhozni a szárnyaid, így a későbbiekben már sokkal gyorsabb lesz ez a folyamat. Na, de. Most próbálj felemelkedni egy kicsit a földről. - Kissé hátranyúltam és végig simítottam fehér tollal borított új végtagjaimon. Heves csapkodásban kezdtem, viszont semmi nem történt. Próbálkoztam mindenhogyan, megpróbáltam nekifutni a dolognak, de sehogy sem akart sikerülni. Időközben hallottam, ahogy Minseok hyung harsogóan nevet komikus akcióimon, amik sehogy sem érték el a kívánt eredményt.

-Basszus... Rendesen leizzadtam. - Hagytam abba azt a hülyeséget, amit kemény tíz percig voltam képes művelni és hevesen kapkodva a levegőt néztem a vihorászó hyungomra. - Hyung, kérlek segíts.

-Látszik, hogy nem ebben a világban nőttél fel. Ez körülbelül olyan, mint a lenti világban az úszás vagy a futás. A legtöbben már gyerekkoruk óta meg tudják csinálni.

-Ez igazán kedves tőled hyung. - Néztem rá kimerülten, de azért egy kisebb mosoly az én ajkaimra is húzódott.

-Jól van, nyugi. Várható volt ez. Figyelj! - Idézte elő egy pillanat alatt saját, vöröses barna szárnyait és könnyedén felröppent a levegőbe. - Látod, csak szép ritmusosan kell csinálni. Nem össze-vissza csapkodni. Olyan, mintha úsznál. Érzed, ahogy a szárnyaid belekapnak az alattad áramló levegőbe. Erre hagyatkozz. - Ismét megpróbáltam. Ekkor végre sikerült egy kissé felemelkednem a talajról, viszont azzal a lendülettel vissza is estem a földre.

-Sokkal könnyebbnek tűnt. - Vakartam meg a tarkóm hátulját kínosan.

-Próbálkozz még!

(...)

A nap vége felé járt már. Minseok hyunggal az egész napot a szabadban töltöttük. Kellett pár óra, mire végre sikerült rendesen felröppennem a levegőbe. Ekkor pedig olyat tapasztaltam, amilyet eddigi életemben még soha. Láttam a minket körülvevő hatalmas erdő felső lombjait, mik néhol virágba borulva virítottak. Emellett láttam a távoli helységeket és az azok mögött lenyugvó napot. De ami a legjobb volt: soha nem éreztem még magam ilyen könnyednek és felszabadultnak. Úgy éreztem, jelenleg a lehetőségeim határtalanok és bármit képes lennék megtenni. Minseokot a tisztáson hagyva mentem el messzibbre is, de látótávolságon kívülre soha nem kerültem. Nem akartam, hogy hyung feleslegesen aggódjon, így is volt elég baja.

Egyszer csak csapkodásokat hallottam magam mögött. Azt hittem, hogy Minseok hyung jött utánam, de nagyot csodálkoztam, mikor kissé hátranézve Sehunt pillantottam meg, kinek hatalmas, fekete szárnyai képesek voltak rám árnyékot vetni.

-Mindig nézz magad elé, ha szárnyalsz! - Állított meg a levegőben és magához ölelt. - Hiányoztál. - Fura volt tőle ezt hallani. Mintha nem lett volna teljesen őszinte, de nem akartam kételkedni benne, ezért csak viszonozva az ölelését bújtam hozzá. - Hogy érzed magad?

-Kezdek egyre jobban lenni.

-Az jó. - Bólintott egy aprót. Hirtelen a szorítása a testem körül erősebb lett; túl erős. Éreztem, ahogy Sehun a hajamba tép, mire fájdalmasan felnyögtem.

-Sehun... egy kicsit....

-Nem sokára folytathatjuk azt, amit már régen be kellett volna fejeznünk. - Vált el tőlem és nézett rám olyan sötéten és ijesztően, mint még soha. Annyira megrettentem, hogy reflex szerűen hunytam le szemeim és mikor felnyitottam azokat, az ismerős tisztáson találtam magam. Kimondhatatlanul fájt a fejem, azt hittem menten széthasad az említett testrészem.

-Jongin! Jól vagy? - Termett mellettem azonnal Minseok hyung, olyan aggódón vizslatva, mintha csak a gyermeke lettem volna.

-Azt hiszem... Áhh... - Kaptam a halántékomhoz és próbáltam az adott területet finoman dörzsölgetni, hátha enyhül a fájdalom. - Hogy... hogy kerültem ide? - Néztem körbe a tisztáson. Csak egy pillanatra hunytam le a szemeim és már itt is voltam, holott tisztán emlékszem, pár perccel ezelőtt Sehunnal beszéltem, Yixing házától egy kicsitt messzebb. Mi történt?

-Elkezdtél zaklatottan repkedni ide-oda. Aztán hirtelen elkezdtél zuhanni. Már épp indultam volna érted, mikor ide teleportáltál.

-Mi? Teleportáltam? De hisz... Sehunnal találkoztam. Őt nem láttad?

-Sehun? Az lehetetlen, Sehun jelenleg nagyon messze van tőlünk. Kétlem, hogy találkoztatok volna. - Zavartan néztem ismét körül. Valami nagyon nem volt rendben és fogalmam sem volt arról, hogy mi miatt. Aggódnom kell, ebben az egyben voltam biztos.

-Csak halucináltam volna? - Meredtem magam elé, elgondolkozva. Éreztem, ahogy Minseok hyung megszorítja az egyik vállam; ő is feszült volt. - És hogyan teleportáltam ide? Az nem lehetetlen?

-Nem egészen. - Nézett maga elé bűnbánóan Minseok hyung. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig eltitkoltam, de először nekem is fel kellett ezt dolgoznom. Jongin... - Fogta két keze közé - most talán - nagyon fáradt arcomat. - Mint ahogy a lenti világban, itt is vannak olyanok, kik kiemelkednek a többiek közül valamivel. Csak nagyon kevesünknek van varázsereje. Nagyon ritka dolog, de előfordul.

-Milyen varázserő?

-Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy helyén való ez a megnevezés, de... valamiféle mágiának számít, még ebben a világban is. Mindenkinél kölünböző. Nekem is van ilyen erőm. Én bármikor a nyárból telet tudok csinálni, a forróságból hideget és havat. Emlékszel arra, mikor először találkoztál Sehunnal? Amikor ott, a sötét erdőben pillanat szerűen kerültünk messzebb Sehuntól és Kristől? Az te voltál Jongin. Teleporter vagy.  - Nem igazán tudtam, most így hirtelen hogyan reagáljak erre. Csak meglepetten pislogtam Minseok hyungra, aki továbbra is halálosan komolyan nézett rám. Aztán egy nagyot sóhajva finoman segített felállni a földről és elindult velem be, egyenesen Yixing hatalmas házába. - Ma megtanultál repülni. Már ez is egy nagyon sok energiát igénylő dolog volt, így most jobb, ha pár napig pihensz. Ha ismét megfelelő lesz az erőnléted, megtanítalak, hogyan használd azt a csodát, amit a teremtők ajándékoztak neked. A teleportálás az egyik legjobb dolog, amit valaki kaphat ebben a világban. Most viszont... elég a szavakból. Menjünk Yixinghez; aggaszt az állapotod. - Mosolyodott el gyengéden, mire az én ajkaimra is egy apró mosoly került.