Jongin POV

Kellemes melegség járt át. Olyan érzés volt, mintha csak pont azon a helyen lettem volna, ahova tartozom. Nem láttam és nem hallottam semmit, mégis éreztem a körülöttem lévő környezet illatát. Régi könyv illat terjengett körülöttem, ez az aroma pedig őszinte nyugalommal töltött el. Nem tudtam hol vagyok, pontosan mi is történt mielőtt még a sötétségbe kerültem volna, de jó volt itt. Itt végre nyugodt voltam és gondtalan. Aztán egyszer csak robbanás szerűen ugrott be minden. Először Sehun erélyes hangja, ahogy magából kikelve kiabál, aztán a többiek; Minseok hyung, Junmyeon hyung és... Yixing hyung? Mit keresett ott, akkor az orvosom? Hiszen... Nem értek semmit.

-Már feljött belőle az összes vér, nem fog többet köhögni. Viszont gyakran cserélni kell a fején a hideg borogatást, magas a láza.

-Meddig lesz ilyen állapotban?

-Ez egy hosszú és fájdalmas szertartás volt a számára. Idő kell neki, hogy regenerálódjon. Csak legyünk türelmesek és majd magától fel fog ébredni. Addig hagyjuk pihenni és senki ne jöjjön be hozzá, ha csak nem a fején lévő borogatást akarja kicserélni. Csendre van szüksége. - Kik voltak ezek? Kiket hallottam magam körül? És miért nem tudom kinyitni a szemeim? Miért érzem úgy, mintha az egész testem ólomból lenne? De mindezzel együtt... miért vagyok ilyen nyugodt? Már régen éreztem magam ilyen kipihent és ilyen idilli hangulatban. Hova lett az összes feszültség, ami eddig egész idő alatt a bőrőmbe ivódva zaklatott?

-És a baba? - Hallottam az eddigieknél egy mélyebb, határozottabb hangot. Ettől függetlenül a kérdező orgánumja halkan, lágyan csengett, mintha csak visszafogta volna hangszálainak erejét.

-Sajnálom Sehun... Amint Jongin rendbe jön, újra próbálkozhattok. - Sehun? Sehun volt az, aki... nem régen kiabált, nem? Annyira összemosódik most minden; a nevek, a történtek, a helyszínek... minden. De hisz... napokig a hatalmas palotában voltam.

Hallottam lépteket, ahogy egyre jobban elhalnak, majd teljes csend vett körül. Az enyém mellett még valaki más halk légzését véltem felfedezni, de tekintve arra, hogy jelenleg semmit nem tudtam tenni, csak nyugodtan vártam, mi következik. Az a valaki gyengéden a homlokomra helyezte kezét, mire éreztem a kellemes hűset az említett testrészemen.

-Ne gondolj most semmire Jongin. Pihenj. Lazulj el, amennyire csak tudsz. Tudom, hogy jelenleg is nagyon nyugodt vagy, de még ennél is harmonikusabb állapotba kell, hogy kerülj. Állítsd le a gondolataid és ha eljön az idő, felébredsz, és majd akkor mindent elmondok.

(...)

Legközelebb, mikor elhagytam a kellemes emlékeket rejtő sötétséget, végre ki tudtam nyitni a szemeim; habár olyan volt még továbbra is, mintha a pilláimra egy nehéz súly nehezedett volna. Fáradtan pislogva néztem a magasan elhelyekedő, kör alakú ablakra. Az azon beszűrődő napfény jólesően csiklandozta az arcom és habár csak most ébredtem, és majdnem kivakított az erős fényáradat, a világért nem néztem volna másfelé. A puha ágy, amin feküdtem, mintha csak magához húzott volna. Éreztem, ahogy ismét kezdek álmosodni, hogy szemeimet ismét nem tudom nyitva tartani. Visszazuhantam az emlékekbe, egy csodálatos álomba.

-Aludj, Jongin. Pihenj.

(...)

-Mikor ébred fel? Nem tudok tovább várakozni! Nem érek rá!

-Sshh... Sehun... halkan... Jonginnak pihennie kell. Ha most felébreszted, annak súlyos következményei lesznek. Ilyen gyengén nem lesz képes a teste egy csecsemő lelkét hordozni.

Sehun ideges volt... tudtam, hogy miért ideges és meg is értettem. Magamban csak a vele töltött karácsonyi időszakra vágytam, de miután visszatért a reális énem, tudtam, semmi sem lesz már ugyanolyan. Aggódtam amiatt, hogy a Sehunnal való kapcsolatom soha többé nem tudom majd helyrehozni. És aggódtam a hyungjaim miatt is, akik foggal-körömmel védelmeztek mindig. Nem kéne ilyen sokat törődniük velem, nem érdemlem meg mindaz után, amit tettem. Főleg Junmyeon hyung. Olyan sokat gondoskodott rólam, hogyan tudnám neki ezt meghálálni? Minden bizonnyal az életemmel... ha örökre eltűnnék és nem okoznék több gondot. Vége a sírásnak Kim Jongin. Vége az önsajnáltató életmódnak. Vége mindannak, amit eddig csináltál.

(...)

Ismét ki tudtam nyitni a szemeim. Fáradtan néztem megint csak az ablak irányába, viszont ezúttal nem sütött be a Nap ragyogó sugara. Esős volt az idő. Az apró vízcseppek megcsillantak a szobában lévő világítás révett. Még mindig nagyon elkenődve éreztem magam, de ezúttal már fel tudtam ülni. Nagyokat zihálva próbáltam erőt gyűjteni a felálláshoz, de egyszerűen a lábaim nem mozdultak. Továbbra is súlyosnak éreztem végtagjaimat, de ez még megközelítőleg sem volt olyan rossz, mint a mellkasomra nehezedő nyomás.

Fejemet lassan, türelmesen forgatva néztem végig a nem is olyan kicsi szobában. A helyiség maga nem volt olyan nagy, de a belmasasság már annál inkább. A falak mentén a mennyezetig felhúzódó hatalmas könyves polcok álltak, azokon tömérdek mennyiségű olvasmány; már értem az állandó régi könyv illatot. A nagy puha ágyat - amiben helyet foglaltam - is könyves polcok vették körül. A szobának csupán csak egy ablaka volt, az is nagyon magasan helyezkedett, így még ha képes is lettem volna felállni sem tudtam volna kitekinteni rajta. Ha tudnék repülni, akkor talán, de egyenlőre még csak abban sem voltam biztos, hogy vannak e egyáltalán szárnyaim.

Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, min Yixing lépett be. Kezében egy nagy lavor volt; gondolom hideg víz lehetett benne a lázam miatt. Kintről kellemes sütemény illat áradt be a szobába. Régi orvosom meglepődve konstatálta éber állapotom, majd lerakva egy könyv kupacra a lavort, bezárta maga után az ajtót. Ismét kezébe vette az edényt, és ezúttal már nyugodt arckifejezéssel jött közelebb hozzám. Helyet foglalt mellettem az ágyon és homlokomra helyezte egyik kezét.

-Még mindig lázas vagy. Aludnod kéne még, de ahogy látom, már nem igazán van hozzá kedved. - Mosolyodott el kedvesen, majd a lavorban lévő vízből egy beáztatott rongyot vett ki és kissé hátrébb tolva engem - félig fekvő helyzetben - a homlokomra helyezte azt. - Gondolom éhes vagy kicsit. Junmyeon főz, nem sokára kész lesz. Eszel és visszafekszel aludni, rendben? - Csak bólintottam egy aprót.

-Yixing?

-Hmmm...?

-Még annyit megengedsz nekem, hogy lefürödjek? Izzadtnak érzem magam. - Yixing halkan felnevetett.

-Az jó ha izzadsz, kijön belőled mind az, ami a lázat okozza. De most, hogy így mondod... igen, fürödhetsz. Jót fog tenni egy kis hűtőfördő neked, már ha nem vagy a jéghideg víz ellen. - Nézett rám szórakozottan, mire egy apró mosoly húzódott ajkaimra.

-Hmm... egyáltalán nem gond. Biztos jó lesz. - Dőltem hátra elégedetten. Pár percre lehunytam a szemeim, már azt hittem, hogy ismét visszaalszom, de sikerült fenn maradnom.

-Nincsen... semmi kérdésed?

-Mire gondolsz? - Néztem érdeklődőn Yixingre.

-Junmyeonék arra számítottak, hogy kérdésekkel fogsz minket bombázni, mikor legelőször felkelsz. Kíváncsi természetű vagy, engem sem lepett volna meg. Ennek ellenére kifejezetten... nyugodtnak tűnsz. Nem tudom, hogy aggódnom kéne vagy sem. Fáradt vagy?

-Az nem kifejezés. - Kuncogtam az orrom alatt. - De nem... nem hiszem, hogy emiatt vagyok ilyen. Szimplán csak... nyugodt vagyok, én magam sem értem.

-Ez a szertartás eredménye. Azért voltál az utóbbi években folyton feszült, mert egy átok folyamatosan a bőröd alatt volt. A helyedben én is ingerlékeny lettem volna. Nem egyszerű egy ilyen jelt hordozni.

-Én csak hálás vagyok azért, amit tettetek. Nem érdemeltem meg, ti mégis kedvesek voltatok velem. Köszönöm Yixing... akármi is a történeted, nekem csak az számít, hogy segítettél. - Yixing erre szomorúan elmosolyodott, majd gondterhelten a nyakára simított.

-De így megöltem a babát. Azt a babát, aki a tied és Sehuné volt. Nem haragszol?

-Természetesen szomorú vagyok emiatt, de a világért sem haragudnék rád Yixing. Egy valakire tudok csak haragudni, magamra. De már ez sem számít. Csak szeretném, ha mostantól minden zökkenőmentesen menne. És tartozom mindenki felé egy bocsánat kéréssel... csak még azt nem tudom, hogy hogyan.

-Megváltoztál. - Jelentette ki határozottan Yixing. Fejét kissé oldalra döntötte, mintha csak több szögböl is meg akart volna vizsgálni. Holló fekete haja szemeibe lógott, így kaptak egy apró, fágyolos hatást íriszei. - Még soha, senkin nem láttam ekkora változást a szertartás után. Nagy bizonnyal ez azért van, mert te már évek óta hordoztad az átkot.

-Én sajnos ezekhez nem értek Yixing... de köszönöm... tényleg... - Yixing egy aprót bólintott, majd ezután csak halk levegő vételeket lehetett hallani a szobában, melyek egybevegyültek az esőcseppek csendes koppanásával az ablakon. Olyan nyugodt és meghitt volt minden, már csak a többiek hiányoztak; Junmyeon és Minseok hyung... Sehun. De tudtam jól, amint elhagyom ezt a szobát, ezt a házat, amint kilépek ebből az állapotból, látni fogom, hogy valójában továbbra sincs semmi sem rendben. Meglepő, de semmi féle feszültséget nem éreztem ennek gondolatán. Kissé aggódtam, de egyáltalán nem voltam idegesen. Majd lesz, ahogy lesz. - Akkor... elmehetek fürödni?

-Persze. Kell segítenem? - Ekkor már volt elég erőm ahhoz, hogy feláljak. Ugyan komótosan, de a Yixing által mutatott ajtó felé mentem. Lépéseim lassúak és átgondoltak voltak, még közel sem voltam olyan jól, hogy rendesen járni tudjak. De már ennyivel is meg voltam bőven elégedve. Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen, de már kissé hiányzott a valóság.

-Azt hiszem, nem. Boldogulok. - Néztem meggyőzően mosolyogva Yixingre, aki csak bólintott egy aprót. - Majd sikítok, ha gond van. - Léptem be az aprócska fürdő helyiségbe, és már csuktam volna be magam után az ajtót, ha nem nézek bele a tükörbe. Várhatóan hatalmas karikák húzódtak szemeim alatt, és nem kicsit látszottam egy darab szarnak, a hófehér hajam viszont őszintén meglepett.

-Igen... azt hiszem szólnom kellett volna róla. - Szólt hozzám kissé kínosan Yixing, mellettem megállva. - Ugye... nem gond....? Én tényleg a lehető legjobb eredményt akartam, de...

-Semmi baj. - Mosolyogtam az orvosomra megnyugtatóan. - Kissé meglepett, de semmi baj. Majd hozzászokom.

-Tényleg nagyon sajnálom. Általában csak kisebb jelek szoktak maradni az alanyok testén a szertartás után, neked viszont teljesen kifehérült a hajad. Sehun mérges rám emiatt.... - Nézett szomorúan maga elé.

-Nyugalom Yixing, nem haragszom. Vannak még másféle nyomok is?

-Csak apró hegek, de nem ilyen feltűnőek. Csak a hajad változott meg ennyire drasztikusan. Tényleg sajnálom.

-Yixing. - Fordultam felé és finoman megszorítva vállait fúrtam tekintetem az övébe. - Semmi baj... Ne kérj bocsánatot. Őszintén hálás vagyok neked, tényleg. Ne ostorozd magad emiatt. Ha még Sehun szóba áll velem, akkor elbeszélgetek vele erről. Hidd el... nem fog sokáig haragudni.

-Nem hiszem... mindig is utáltuk egymást. - Fintorodott el a gyógyító, mire halkan felnevettem.

-Akármi is legyen... én mindig is hálás leszek neked. Te vagy a legnagyobb tudású személy, akivel valaha találkoztam.