Junmyeon POV

Sehunt egy hete nem láttam már. Hagytam neki időt, hadd gondolja át a dolgokat, de egy idő után már meguntam a várakozást. Megpróbáltam megkeresni őt, de sehol nem volt. Se a hatalmas palotában, se a palota környékén. Megkérdeztem nem egy takarítót, hátha tudnak segíteni és miután hetykén közölték velem, hogy az uralkodó már egy hete elutazott, eluralkodott rajtam a pánik. Jongin élete veszélyben volt, nem győztem minden itteni dolgozót elküldeni mellőle; ki tudja, mikor jön rá egy újabb roham. Szerencsére viszont az az ominózus nap óta nem mutatta annak jelét, hogy bármi baja lenne. A benne lévő gyermek lelke is teljesen egészséges volt, hála Jongin kiegyensúlyozott étkezésének és annak, hogy megfogadva a tanácsom, igen csak igyekezett elkerülni bármilyen stressz helyzetet. Legalább ennyi örömünk volt.

Miután Jongin az nap felkelt, egyből Sehunt kezdte keresni, ahogy aztán a hét minden napján. Rettenetesen hiányzott neki a démon, ez pedig nem kicsit elszomorított. Jongin már olyan szinten ragaszkodott Sehunhoz, hogy az nem volt egészséges. Igyekeztem minden percben eloszlatni a kétségeit afelől, hogy szerelme nem fog visszajönni.

Miért kellett Sehunnak teljesen magába bolondítania? Miért kellett olyan dolgokat ígérnie neki, amiket egyáltalán nem szándékozott betartani? Csak abban reménykezem, hogy vagy Sehun javul meg, legalább egy kicsit, vagy Jongin szeme nyílik fel, Sehun valódi identitásának kapcsán.

Nem akartam bántani Jongint, ezért nem mertem neki megmondani, hogy mi is folyik a háttérben. Közben meg aztán arról is megfeledkeztem, hogy a már régen emlegetett beszélgetést is megejtsem vele a terhességről. De ahogy észrevettem, ő se nagyon törődött most ezzel a kérdéssel. Inkább érdekelte Sehun holléte.

-Mi van vele hyung? Miért nincs itthon? Megígérte, hogy velem lesz. - Szomorú mimikái csak még inkább elkeserítettek. Olyan ártatlan és naiv volt. Egyáltalán nem érdemelte azt, hogy Sehun szarjon a fejére. Jongin törődést és szeretetet igényelt, és ezt meg is kellett volna, hogy kapja. Már így is nagy dolog volt az tőle, hogy Sehun miatt elfogadta a terhességét és képes volt benne bízni. Egy olyan démonban, aki talán jobban hasonlított az apjára, mint ahogy eddig gondoltam.

Féltem. Életemben először igazán féltem és aggódtam egyszerre. Nem tudtam már újabb kifogásokat mondani Jonginnak és nehéz is volt őt bent tartani a szobában. Egyik nap olyan kétségbeesés tört rá, hogy egy órán keresztül sírt és képtelen volt abba hagyni. Sehunban legalább annyi lehetett volna pár hónappal ezelőtt, hogy nem bolondítja magába Jongint. Akkor most nem sírna és rettegne nélküle. Nem érezné magát kicsinek és sebezhetőnek. A démonok királyának igen is tudnia kéne jól, hogy az elrendeltetett párok között milyen kapocs van, főleg ha passzív félről beszélnük. Legalább annyit megtehetett volna, hogy egy nap, minimum egyszer megmutatja a képét Jonginnak. Akkor talán most az angyal nem lenne ilyen kétségbeesett és ijedt.

-Nem kellek neki, ugye hyung? Elege van belőlem, ugye? - Mindig úgy nézett ilyenkor rám, mint egy kirúgott kiskutya. Olyan édes, egyben szomorú látvány volt.

-Jongin... Mit szólnál ahhoz, ha keresnék valakit, aki megtanítana egy-két dologra? - Emeltem fel játékosan szemöldököm. Ő erre érdeklődve nézett rám, fel emelve fejét ölemből. Arcára száradt könnyeinek maradékát letörölgette.

-Mire gondolsz hyung?

-Mondjuk... Biztos vagyok benne, hogy szívesen használnád a szárnyaidat, nem? - Fordultam teljes testemmel Jongin felé, mire arcmimikáját látva nevetnékem támadt. Olyan aranyos volt, mint egy kisgyerek, akinek egy háziállatott ígértek a szülei. - Nem nézhetsz rám úgy, mint egy óvodás. Hisz már a hasadban van a saját lurkód.

-Igaz. - Vidáman elmosolyodott a gondolatra.

(...)

Mielőtt eljöttem volna a hatalmas palotából, Jonginnak altatót adtam be és a biztonság kedvéért bezártam a szobába, nehogy legyen valami. A szolgálókat is hazaküldtem. Tudom, hogy meg kellett volna a dolgokat őszintén mondanom Jonginnak, de bevallom, szerintem ez nem lett volna a legjobb ötlet. Jongin teljesen elvesztette az eszét és fogalmam sincs, hogy pontosan mikor és mi miatt. Igen, pontosan tudtam, hogy Sehun mellett egyszer csak bekövetkezik ez nála, de nem voltam ott minden egyes pillanatba amikor ketten voltak. Nem tudom, hogy Sehun miket mondott neki, hogyan bánt vele. Amit biztosan tudok azaz, hogy Sehun kibaszottul olyan dolgokat ígért annak a szerencsétlen angyalnak, amit nem fog betartani. Neki csak a gyerek kell, tudom ezt jól. Minseokkal mindig is abban reménykeztünk, hogy talán Sehun beleszeret Jonginba és megváltozik emiatt a nézőpontja. Eleinte úgy is véltem, talán valóra válik a kívánságunk, de tévedtem. Sehun folyamatosan a levegőbe beszél, úgy viselkedik, mint aki fülig szerelmes Jonginba, aztán szegény angyal háta mögött továbbra is ugyanolyan, mint volt; valamint képes egyik pillanatról a másikra ott hagyni. Így belegondolva, nem csodálom, hogy egy roncs lett szegény Jonginból.

Kénytelen voltam több helyről is segítséget kérni. Elsősorban - Jongin mentális állapota miatt - muszáj volt lejönnöm a lenti világba, hogy megkeressek egy nálam idősebb, tapasztaltabb és jobb orvost. Ő úgy is már egy ideje az emberek világában él, jól ismeri a lélek rejtelmeit, míg a fenti világban ez a tudomány kissé elmaradott. A lelkek ápolói az angyalok voltak, így érthetően, mikor majdnem mindannyiukat kiírtották, már nem volt, ki ápolja mások lelkeit. Az angyaloknak van egy olyan különlegessége, hogy képesek kinyitni a szívüket, ezáltal elvenni másnak a fájdalmát. Ez természetesen nekik nem túl kellemes érzés, de mindig megtették, ha valakinek erős fájdalmai voltak.

-Áhh... Junmyeon, édesem! Mit keresel itt? Mennyi is? Körülbelül száz éve nem jártál már a lenti világban? - Továbbra is ugyanolyan az az aranyos mosoly az arcán. Egy édes külsővel megáldott gyógyító, de közben olyan volt, mint egy démon. Yixing soha nem tartozott azok közé, akiket szerettem, de legalább feledtébb okos és segítőkész volt.

-Inkább hagyjuk a bohóckodást, komoly kérdéseim vannak.

-És mégis kiről, miről? - Provokatívan felhúzta a szemöldökét.

-Kim Jongin, egy angyal.

-Angyal? Ne röhögtess Junmyeon! Az angyalok már kihaltak!

-Nem! Tudom jól, hogy ismered. Hiszen egy részt a személyes orvosa voltál, míg ebben a világban élt, másrészt te voltál az a gyógyító, aki száz évvel ezelőtt kimentette őt a démonok kezéből. Ne játszd a hülyét Yixing! - Erre nem vágott vissza. Csendben, ledermedten nézett rám egy ideig, majd egy nagyot sóhajtva a saját könyvtárába ment.

Yixing igen tanult és olvasott gyógyító volt, aki olyan szinten belevetette magát az orvostudományba, hogy még az egyszerű embereket is képes volt ellátni. Alapjáraton a gyógyítók, csak a fenti világbéliek problémáit tudják orvosolni, Yixing viszont - mint már említettem - a lenti világban is aktívan tudott tevékenykedni. Már vagy ötven évet leélt itt és mióta itt van, soha nem tért vissza abba a világba, ahonnan eredetileg származik. Yixing az ősi, nagyon nagy tudású gyógyítók közé tartozik. Egy a legöregebb gyógyítók közül. A kora jóval tízezer év felett van már.

-Mik lennének azok a kérdések? - Fordult felém érdeklődőn, miután csendben végig jártunk vagy öt folyosót a könyvespolcok között.

-Tudsz valamit az angyalokra is ható vérjelekről?

-Vérjel? Jonginon? - Enyhén ijedten nézett rám, mire csak feszülten nyeltem egyet.

-Igen. Ha minden igaz, Sejoon uralkodó jóvoltából származik. - Yixing tekintete lesápadt. Nem kicsit kezdtem aggódni, hiszen ha egy ilyen nagyhatalmú és erős, ősi gyógyító pánikba esett, akkor tényleg gond volt. Ők általában mindenre tudták a választ az orvostudományhoz kapcsolódóan. Bár Yixing inkább nézett ki úgy, mint aki beleborzongott a tudataba, hogy Jongint valami ilyen éri. Egy angyalt, akire tudtommal nem lenne szabad hatnia az ilyen bűbájoknak. - Minden rendben? - Kérdeztem aggódón, ahogy az egyre jobban remegő Yixingre néztem.

-Nos, most már értem, miért volt már egy ideje Jongin olyan, amilyen. - Simította hátra gondterhelten dús, fekete haját.

-Mire gondolsz?

-Tudod, alapjáraton a fenti világban élők gyengébbek itt, a lenti világban és ez nagyban kihat sok mindenre. Jongin mindig is gyenge és törékeny volt, főleg, mivel ebben a világban kellett felnőnie. De soha nem volt ingerlékeny és érzékeny. Könnyen túllépett a dolgokon és nem ragadt meg a múltban. Viszont... egyszer csak ilyen lett. - Sétált komótosan a könyvespolcok között elhelyezkedő fotelhez és helyet foglalt azon. - Kicsi kora óta én voltam a pszichológusa, emiatt pedig jól ismertem őt mindig is. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de egyszer csak megváltozott. A rendőrségen csak ennyit mondtak nekem, hogy Jongint nagy trauma érhette egy nem régen megtörtént bevetésen. Három társa akkor odaveszett, ő maga pedig eszméletlenül tért vissza. Mint, ahogy mondtam, Jongin megváltozott. Elkezdett sokat sírni és folyton csak a múlton rágódott, a hibáin, amiket elkövetett. Minden kis apró dolog rosszul érintette őt és nem sokára már kitörései is lettek. Ha valami nagyobb súly nehezedett a vállára, vagy rossz dolog érte, rohamok törtek elő nála. Ilyenkor minden olyat ordibált és olyanokért könyörgött, amiket alapjáraton ő maga nem gondol így. Nem egyszer kérte, hogy öljem meg.

-Vagyis... arra gondolsz, hogy... Jongin azért olyan, amilyen, mert rajta van Sejoon király vérjele?

-Más miatt nem lehet. Hidd el, ismerem elég jól Jongint. Nem volt ilyen, mielőtt még megtörtént volna vele ez. - Ezután felállt, az eddig helyéül szolgáló fotelből és a közelében lévő, poros ablakhoz sétált. - Sehun nagy nyomást helyez rá?

-Látszik Sehunon, hogy valamilyen téren máshogy néz Jonginra, mint másokra, de nem is tudom pontosan... Sehun mindig is hirtelen haragú személy volt, aki ha mérges volt, inkább elmenekült messzire. A közte és Jongin között kialakult kötődés miatt, pedig Jongin szívja meg inkább ennek a levét. Nagyon rosszul szokta magát érezni, ha Sehun nincs vele.

-Igen, ez egy szokványos dolog. - Egy nagyot sóhajtva fordult felém. - Magam kéne látnom, pontosan mi történik Jonginnal, hogy valamilyen módon segíteni tudjak. Viszont...

-Na, akkor most szépen visszajössz velem oda. - Válaszoltam enyhén megkönnyebülve, elvégre bíztam olyan téren Yixingben, hogy ő biztosan orvosolni tudja a jelenlegi, nem túl rózsás helyzetet. Csak ő kell most. Na meg később Minseok hyungot is elő kell kerítenem.

-Junmyeon, te... ezt... Én nem megyek oda vissza! - Emelte meg a hangját felháborodottan Yixing, úgy nézve rám, mintha csak a világ legnagyobb bűnét követtem volna el kijelentésemmel. Erre a szemeimem dühösen elkerekedtek.

-Mi az, hogy nem jössz vissza?! Igenis jössz és kész!

-Nem!

-Nincs ebbe beleszólásod. Jössz!

-Nem!

-Ahj... - Fáradtan a homolokomra csaptam egyet. Mindenre számítottam, csak erre a bökkenőre nem. - Mi bajod van ezzel Yixing? Miután elvégezted a dolgot, visszatérhetnél ide. Senki nem mondta azt, hogy mostantól ott is kell maradnod.

-De nem akarok senkit sem látni az Oh családból. - Válaszolt komoran. - Utáltam és még mindig utálom Sehun családját. Azoknak a szemeteknek nem is lett volna szabad világra jönniük.

-Yixing!

-Nem! Ne köss ebbe bele. Tízezeregyszázhuszonhat éve élek. Ezen idő alatt bőven láttam és tapasztaltam dolgokat. Az Oh család egy ősrégi háznép. Soha nem voltak jók és nem is lesznek, hiába mondja mindenki azt, hogy a mostani fiatal uralkodó - Sehun - más. Én ezt nem hiszem el.

-Mit tettek Yixing? - Lassan közelebb sétáltam hozzá és támogatón a vállára helyeztem egyik kezem.

-Elég annyi, hogy az Oh család amióta csak létezik, pusztít. Szerinted miért nem élt eddig egyik uralkodó sem száz évet közölük? Mert egyszer csak bekattannak és eltűntetnek minden szépet és jót. Sehun most talán ártalmatlannak tűnik, de tudom, hogy a háttérben nála is van valami sötét titok.