-Azon a napon eltörtem mindkét karom, legalább két különböző helyen, de talán a legfurcsább az egészben az volt, amit már a kórházban felkelve láttam. - Gondolkoztam el mélyen. Nehéz volt felidézni azt a sötét és borús napot. Akkoriban olyannyira megviselt, hogy napokig nem mertem kimenni a kórházból. Úgy éreztem, ott legalább valamilyen szinten biztonságban vagyok. Tao is meglátogatott néha, de csak a szokásos hülyeségét nyomta, az esetről nem beszélt, pedig akármennyire féltem, kíváncsi is voltam.

-Mit láttál, Jongin?

-Karcolások voltak a bőrömön, de... nem akármilyenek. Ahogy részletesebben megnéztem őket, egy... határozott... minta formáló... Áhh! - Kaptam hirtelen fejemhez. Olyan erős fejfájás tört rám, ahogy visszaemlékeztem arra a szimbólumra, amit a testem több különböző pontjára rákarcoltak. A fülem besípolt, azt hittem, abban a pillanatban fog beszakadni a dobhártyám.

-Héj... Jongin... Semmi baj. - Szorított magához Junmyeon, de csak ellöktem magamtól és magzatpózba kuporodva feküdtem el az ágyon, továbbra is a fejemet szorítva. Mi a... Mi ez?

-Hyung...

-Sehun! - Kiáltott fel Junmyeon hyung, mire az említett illető, azonnal a szobában termett. Meglepett, egyben aggódó szemeket meresztett rám, majd gyorsan hozzám sietett.

-Mi történt Junmyeon? - Az egész testem görcsben volt, így alig lehetett megmozdítani. Beszélni sem voltam képes. Mintha csak valaki karmolászta volna a bőröm, több ponton is. Sehunnak viszont valahogyan sikerült leszednie rólam a felsőm, mire mind ő, mind Junmyeon hyung lesápadt. - Junmyeon... - Suttogta maga elé Sehun, arcát a döbbentség mimikája uralta.

Próbáltam megnézni én is a testemet, hátha megtudom, mi miatt ijedtek így meg, de továbbra is csak görcsben állt az egész valóm. Borzasztóan fájt, mintha több helyen felnyitották volna a bőröm. Hirtelen valami erős, csípő érzést éreztem a nyakamban és azután minden elsötétült előttem, ahogy a fájdalom is megszűnt a testemben.

Junmyeon POV

Orvosi pályafutásom alatt alig ha kétszer láttam ilyen esetet. Jongin teste végre elrenyedt, mimikái nyugodtak lettek, én viszont ezzel ellenben olyan feszítő érzést éreztem a mellkasomban, mint még soha.

-Junmyeon... Beszélnünk kell. - Csak helyeslően bólintottam Sehun szavaira, mire ő egyből elhagyta a szobát, én pedig utána. Végig sétálva a hosszú folyosón, sőt, az egész uralkodói palotán, a teljesen ellentétes szárnyban kötüttönk ki. Ott Sehun benyitott egy kifejezetten poros, de jó állapotban lévő szobába. Amint én is beléptem a kicsiny helyiségbe, ő kulcsra zárta mögöttem az ajtót, majd helyet foglalt a szobában lévő egyik kanapén. Arca gondterhelt volt, szemöldökeit összevonta. - Láttál már ilyet, igaz Junmyeon?

-Orvosi pályafutásom alatt eddig kétszer. - Válaszoltam neki őszintén, elvégre megértettem az aggodalmát és sajnáltam is. Soha nem utáltam Sehunt. Azt utáltam, amit Jonginnal tett és akart tenni. - Bár őszintén szólva, ha jól emlékszem, nem ugyanez a jel volt az adott esetek bőrén. Jongin a harmadik, akin ilyet látok. És eddig mind a három esetnél másmilyen volt a jel. Csupán a tünetek voltak hasonlóak.

-Ez apám jele volt. - Jelentette ki monoton hangon Sehun. Döbbenten néztem őt.

-Hogy... mi? Az apádé?

-A papán is ugyenez a jel volt, miután összetűzésbe kerültek egyszer apámmal. (Egy kis magyarázat: Nos, mivel ebben a világban nincsenek nők, ezért úgy mond mindenkinek két apukája van. Az apa/apu kifejezés a szülők közül a domináns félre utal; a papa kifejezés úgy mond, idézőjelben az anya. Vagyis az a fél, aki csak megcsinálja a gyereket az apa, a papa pedig az, aki terhes lesz. Remélem értitek XD)

-De... Én ezt nem értem. Egy ilyen jelet csak a legerősebb démonok tudnak valakin hagyni, mellesleg Jongin angyal, ő rá az ilyeneknek nem lenne szabad hatnia. - Magyaráztam enyhén kiakadva.

-Igen, ezt én is furcsának találom. - Helyeselt Sehun, továbbra is mereven maga elé bámulva. Megijesztett az, amikor ilyen komoly volt. Alapjáraton is az volt mindig, de ennyire nem. Emlékszem, milyen aranyos kisfiú volt és furcsa látni, hogy ez a kisfiú csupán egy ember miatt ennyire megváltozott. Sehunnak nem volt egyszerű gyerekkora. Amíg a papája élt, volt valami, ami képes volt bearanyozni a napjait. De mikor az apja kegyetlenül végzett elrendeltetett párjával - Sehun papájával - minden megváltozott. A játékos és mosolygós kisfiú megváltozott és már csak egy cél kezdte el vezérelni életét. Mellesleg egy olyan kisgyermek vált belőle, aki a saját apjának halálát kívánta. Szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy ez miért nem normális.

-Apád tudott arról, hogy Jongin a te született társad? - Foglaltam helyet én is az egyik fotelban, Sehunnal szemben. Ő csak gondterhelten lehunyta a szemét és bólintott.

-Előbb tudta, mint én.

-És... hogyan állt ehhez? Mondott erről valamit? - Próbáltam finoman érdeklődni nála, nehogy feldühítsem. A volt démon királynál csak egy valaki volt erősebb, a fia, Sehun. Valamilyen szinten ezért is féltem tőle mindig. Sehun a maga módján érzékeny lélek volt, csak épp nem könnyeket eresztett, ha szomorú volt, hanem pusztított. Olyan volt, akár a hurrikán, semmit nem kímélt, de legalább igyekezett magát megfékezni, emiatt pedig tudom jól, hogy egyáltalán nem gonosz vagy rossz. Sokkal inkább tiszteletre méltó. Oh Sehunt, a legveszélyesebb démont, aki csak egyre jobban és jobban összetörte Jongint, tiszteltem. Őt nem lehetett nem tisztelni.

-Amikor először megtudtam, hogy egy angyal az én sorsbeli párom, nagyon nem örült neki. Azt mondta, hogy ez nem helyes, teljes mértékben ütközik a természet szabályaival. Talán ezért akarta elsöpörni az angyalokat világunk felszínéről.

-És... Azt tudta, hogy mit akarsz tenni Jonginnal? Hogy mire kell neked? - Sehun ekkor kissé dühösen nézett rám, mire egy kicsit összehúztam magam. Nem ismertem annyira Sehunt, mint Minseok hyung, de azért az én gondjaimra is sokszor volt bízva a fiatal uralkodó.

-Mire véljem ezt a kérdést? - Kérdezett vissza fenyegetően mély hangon.

-Ugyan Sehun... Lehet, hogy gyengébb vagyok nálad, de ezzel szemben öregebb és bölcsebb is vagyok. Tudom én is, és Minseok is, hogy mire kell neked olyan nagyon Jongin. Épp ezért nem is arról kérdezlek, hogy mit akarsz vele csinálni, hanem, hogy apád tudott e róla? - Bár látszott rajta, nem kicsit dühítettem fel, mégis megfékezte magát. Egy mély levegőt vett és a szoba egyetlen ablaka felé vezette tekintetét.

-Nem tudom... Én csak annak örülök, hogy már meghalt. - Tekintete ekkor üvegesség vált. Sehun öt éven keresztül volt a gondjaimra bízva. Miután Minseokot leváltották, én vettem át a pozícióját a palotában. Bár nem értettem olyannyira a harchoz, mint Minseok hyung, sokan úgy vélték, jó tanító vagyok. Viszont én ahelyett, hogy küzdeni tanítottam volna az akkor már kamaszkorban lévő Sehunt, inkább a lelkével foglalkoztam. Emiatt ismerem ilyen jól Sehun vágyait és elérhetetlen céljait, miket már egészen fiatal kora óta kerget kétségbeesetten. - Sok gondot okozott mindenkinek. - Tudtam azt is jól, hogy Sehun soha nem vágyott másra, mint egy gondoskódó és szerető apára. Igen, ezüstkanállal a szájában született, de nem volt neki olyan jó, mint ahogy azt mindenki más gondolta. Az, hogy az eddigi élete egyszerűen csak szomorú vagy inkább tragikus lett volna, mindenki maga dönti el. De abban szerintem mindenki egyettért, hogy szánhatott volna neki boldogabb gyerekkort a sors. Apa helyett nem egy pszichopata mellett kellett volna felnevelkednie. - Mit gondolsz Junmyeon... Hogy kerülhetett apám jele Jonginra? Vajon mikor találkozhattak? - És ekkor ugrott be az sötét hangulatú és borzongató történet, amit a roham előtörése előtt Jongin mesélt nekem. Azon a napon sok furcsa dolog történt, azt meg kell hagyni, de az a sötét alak, akivel a házban került szembe, kinek szemei vörösen ragyogtak, nem lehetett más. Jonginról még mindig csak kevesen tudnak ebben a világban. A népek még mindig abban a tudatban élnek, hogy az angyalok teljesen kipusztultak. Jongin csak akkor találkozhatott vele...

-Azt hiszem... hogy tudom. - Sehun érdeklődön nézett felém.

(...)

Sehun kétségei csak növekedtek, miután elmeséltem újból azt, amit nem rég még Jongin beszélt el nekem. Próbáltam Jongin minden szavát a legpontosabban visszaidézni. Természetesen tudtam jól, hogy a hányatott sorsú angyal ezen problémáján én is segíthetek, de Sehun mégis más volt. Erősebb volt, ráadásul Jongin sorsbeli társa. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó-e Jonginon tényleg segíteni, vagy megpróbálja ezt az igen nagy problémát semmisnek venni. Nagyon bíztam abban, hogy Sehun segít drága Jonginunkon. Szegény annyit szenvedett már így is, holott a mi világunkban olyan ritkának és értékesnek számított, mint az egyetlen igaz gyémánt a lenti világban. Nem akartam még csak belegondolni sem, hogy életét úgy kell élnie, mint egy megjelzett, halálra szánt lény.

Hogy mi is volt pontosan ez a jel? A mi világunkban csak úgy nevezik, hogy exitium, az az pusztítás. Csak a nagyon nagy hatalommal és erővel rendelkező démonok képesek ilyen mágikus jelet vésni valaki bőrébe. A jel a haragon és gyűlöleten alapszik. Még ezen nagy erejű démonoknak is jócskán felemészti minden energiáját, hogy így megpecsételjenek valakit, ezért fontos a heves temperamentum.

Jongint Sehun apja nagy bizonnyal ki nem állhatta, vagy legalább is erős gyűlöletet érzett az iránt, ami Jongin miatt bekövetkezhet. Ezért jelölte meg őt pár évvel ezelőtt. Ezért volt hajlandó rengeteg energiáját és idejét elpazarolni. Hogy megkeresse az évekig jól elrejtett angyalt, majd pusztításra ítélje őt ezért, mert egyáltalán volt mersze megszületni. Ez a jel, ha nagy nyílvánosság előtt jelen meg Jongin bőrén, az összes körülötte lévő démont felhergeli, aztán azok támadnak. Kíméletet nem ismerve szaggatják szét a megjelölt egyént, hogy aztán a végére ne legyen belőle más, mint egy halom húscafat. Jonginnak minden bizonnyal eddig az volt a szerencséje, hogy Sehun apja az incidens után nem sokkal elhalálozott. A jel viszont ettől még megmaradt és rossz emlékek hatására ismét feltűnhet ezek szerint, Jongin bőrén.

Ha nem javul a helyzet, valahogy jeleznem kéne Minseoknak. Nagy szükség lenne most rá. Lehet, hogy én nem, de ő biztosan rá tudná venni Sehunt arra, hogy a helyes utat válassza. Jongin nem érdemli meg az ilyen halált. Olyan odaadó és tiszteletteljes. Annyi helyet foglal és annyit is eszik, mint egy kismadár, mégis mindig mindent meg akar hálálni. Sehun már így is sokat mérgezte az elméjét. Nem érdemli meg, hogy miatta is haljon meg. Alig élt még ez a gyerek. Nem tudja, hogyan lehet használni a szárnyait, így még a repülés örömét sem élhette meg. Nem tudja, hogyan használja a varázserejét, ami még ebben a világban is áldásnak számít. Csak ritka esetekben van bárkinek is itt ilyen ereje, Jongin pedig ezek közé tartozik, még sincs, még csak fogalmas sem erről.

Jongint el kell teljesen zárni a külvilágtól. Ha Sehun nem segít rajta, bármikor arra a sorsa juthat, mit Sehun apja szánt neki.

Sehun... Kérlek... Segíts rajta!

Kezdek kicsit kiégni srácok :))

Kinek mi a tapasztalata az online oktatással? Több szabadidőtök van, vagy olyan sok a beadandó, hogy ki se láttok a word dokumentumok halmazából?

Na meg... úgy döntöttem, kicsit felgyorsítom a történet menetét, mert kezd igencsak vonatott lenni. Mi a véleményetek a sztoriról? Akármilyen észrevételt lehet írni, szívesen várom őket. ^^