-Nos, nem találtam problémát, szóval ha minden igaz, a baba rendbe van. - Mosolygott rám bíztatón Junmyeon hyung. Hiába könnyebbültem meg, valamilyen szinten még bántott a bűntudat, hogy képes lettem volna a bennem fejlődő gyermeket megölni. Igen, hirtelen felindulásból cselekedtem akkor, de azért mégsem kellett volna ezt tennem. Hyung már régen felkészített arra, hogy egyszer biztosan terhes leszek, nem úszom ezt meg, én mégis kiakadtam, értelmetlenül. Ezzel pedig a frászt hoztam Sehunra és Junmyeon hyungra, valamint veszélyeztettem a tulajdon gyerekem életét. Most már biztosan tudom, hogy elég alaposan kerülnöm kéne a stresszes helyzeteket, mert se nekem, se a babának nem tesz jót. Őszinte leszek, még mindig kicsit nehéz ezt elfogadnom, de nem akarok ártani senkinek, főleg nem egy még meg nem született gyereknek. Mostantól felnőttként kell viselkednem.

-Minden rendben? - Lépett be Sehun a nagy szobába, aggódó mimikával méregetve engem. Hyung csak kedvesen elmosolyodott majd bólintott felé. - Huh... - Fújta ki megkönnyebülten a levegőt, majd hozzámsétált. - Komolyan gondoltam azokat, amiket mondtam Jongin. Ezt ne felejtsd el. - Csak egy aprót bólintottam, mondani jelenleg nem nagyon tudtam semmit. Az idegrendszerem nem kicsit lehetett jelenleg tropára, így jobbára már azt se tudtam, mit és hogyan kéne csinálnom. Muszáj lesz Junmyeon hyunggal az egészségemről beszélni, mert bár alapjáraton soha nem érdekelt mi van valójában a testemmel, most a bennem lévő gyermeket figyelembe véve, nem lehetettem önző. Ha rosszul érint, ha nem, muszáj nagy hangsúlyt fektetnem az egészséges életre.

Sehun lassan lehajolt hozzám és ajkait az enyéimre illesztette. A csók finom és puha volt, semmi indulat vagy durvaság nem volt benne, ez pedig kifejezetten tetszett. Tekinve az életemre, soha nem voltam mazochista és ebből kifolyólag, azt se szerettem, ha valaki durván bánik velem. Ezért szerettem olyan nagyon a gyengéd Sehunt, ami az utóbbi időben inkább került előtérbe, mint a másik, erőszakos fél.

-Bocs, de meg kell, hogy szakítsam a romantikát. - Sehunnal egyből elváltunk egymástól, egyszerre kapva tekintetünket Junmyeon felé. - Ne nézzetek így rám! Mindenképp szükséges lenne Jonginnal kissé elbeszélgetnem... Négy szem közt. - Nézett súlyosan a mellettem lévő Sehunra, aki bármi ellenkezés nélkül bólintott és felállva mellőlem, elhagyta a szobát. Én pedig... én pedig csak vágyakozva néztem utána, akármilyen fura. Sok dolog változott az utóbbi időben. - Nos Jongin. Most nem a babát, hanem téged kell, hogy alaposabban megvizsgáljalak.

-Az idegeim miatt, igaz hyung? Nagyon nem normálisak a kitöréseim és az, ahogy viselkszem, ugye? Ezért kell megvizsgálnod... Jól mondom? - Junmyeon hyung szavai látszólag beléfagytak. Meglepetten nézett rám, még csak köpni-nyelni sem tudott erre. Hiába voltam naiv és sokszor meggondolatlan, nem voltam olyan hülye, mint ahogy azt sokan gondolták. Már lassan egy hónapja tudtam, hogy valami baj van velem fizikálisan, csak épp próbáltam nem figyelembe venni és végképp nem gondolni rá.

-Ezt te... Honnan veszed? - Hyung továbbra is meglepetten nézett rám, még csak egy mozdulatot sem volt képes tenni, vagy épp közelebb lépni hozzám.

-Tudom, hogy valami nincs rendben hyung. Már régen tudom. Mostanában a testem egyre többet fáj, néha egészen a fejemtől a lábujjamig erős, belenyílaló fájdalom veszi át az uralmat egész lényem felett. Valami nincs rendben és ez egyáltalán nem tűnik lelki dolognak. Valami nincs rendben hyung, én is tudom. És tekinve arra, hogy most már terhes is vagyok, nem csak a sajátom, hanem más életéért is felelek. Nem szabad magam elhanyagolnom, ahogy eddig is tettem a szánalmas életem miatt. - Junmyeon hyung mimikái megdöbbentről keserédesre váltottak. Ekkor már képes volt közelebb jönni hozzám és egyből helyet is foglalt mellettem, az ágy szélén.

-Mielőtt még belekezdenénk az igazán komoly dolgokba, beszélgessünk egy kicsit, oké? - Csak bólintottam egy aprót, beleegyezésem jeléül. - Az apró, nem túl felntűnő hegek a karodon...?

-Hyung, én... - Nem tudom, hogy mennyire lenne jó ezt elmondani hyungnak. Sehunnak semmiképp nem akartam erről beszélni, tekintve arra, hogy biztosan felhúzta volna magát rajta. Most úgy is kezdett vele jó irányba fordulni a kapcsolatom, nem akartam az eddig gondosan felépített lépcsőfokokat közöttünk romba dönteni. Pedig azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak Junmyeon hyung, hanem Sehun is észrevette ezeket a hegeket, csak épp soha nem kérdezett róla, ami mindenképp nekem kedvező. Ő biztosan nem tudhat róla... Most nem, de Junmyeon hyung?

-Nyugodtan elmondhatod. Csak mi ketten vagyunk itt és én nem azért kérdeztelek, hogy aztán később bármi miatt is megítéljelek. - Szorította meg a felé eső kezemet, ezzel egyfajta támaszt nyújtva nekem.

-Én... A hegek a karomon. Elsősorban miattam vannak ott, viszont ahogy látod, nem mindegyik vágásnyom. Tudod, hogy rendőr voltam a lenti világban... - Helyeslően bólintott egyet. - Nos, bár Korea egy nyugodt országnak mondható, főleg az a város, ahol én is elhelyezkedtem. Viszont ez nem jelenti azt, hogy soha nem voltak kemény ügyeink. Egyszer...

(Visszaemlékezés)

A levegő fagyos volt az nap. Síri csend volt az egész városban. Az nap senki nem járt az utcákon, hiába az emberek nyüzsgő természete. Az ég elsötétült, vastag köd szállt alá a hatalmas épületek közé, az általában forgalmas autóútra. Hiába volt nappal, alig lehetett látni. Akármerre nézett az ember, egy méternél tovább nem látott semmit. Furcsa volt minden. Mintha valami sötét és megmagyarázhatatlan aura lengte volna körbe az egész várost.

Az örsről csupán öten mentünk ki a biztonságot nyújtó épületből. Egy rejtélyes hívást kaptunk a város széléről. Az illető zaklatott volt és valami sötét és ijesztő dologról beszélt, egészen addig, míg a hívásban hirtelen hangos kiáltozás nem hangzott fel. Három kölünböző ember hangját hallottuk, majd valami mást... Valami olyat, amit nagy bizonnyal a mai napig nem tudott senki, hogy mi volt az. Aztán a hívás megszakadt.

Hiába az ijesztő jelenség, öt embert, köztük engem is ki küldtek a helyszínre. Befeszülten ültem a hátsó ülések egyikén, mellettem még két kollégám. Elől, a vezető ülésben Tao ült, mellette szintén egyik kollégánk. Ami furcsa volt az egészben, Tao is végig hallgatott, sőt, mintha ő is félt volna egy kicsit. A többieket inkább nem is említem. Úgy remegtek, mint a nyárfalevél, nem mintha én jobb lettem volna. Bennem már csak az is erős félelmet táplált, hogy látszólag Tao is elég feszült volt. Alapjáraton soha nem félt és torpant meg, most mégis, neki is olyan kétségbeesett volt az ábrázata, mint mindenki másnak. Ennek tudatában pedig csak még jobban féltem.

A város külső részéhez érve, a nagy, irodaházakat és magas épületeket lassan felváltották az alacsonyabb fekvésű, kisebb, családi házak. A környéket, csak úgy, mint a várost, sűrű köd borította. Tao egyre görcsösebben szorította a kormányt, ahogy már nagyon közeledtünk a cél felé. Mintha csak egy mély és sötét barlang, egyre mélyebb részébe ereszkedtünk volna le, ahol csak egyre erősebb és erősebb volt a sötétség. Aztán elértük a házat.

A kis, alapjáraton biztosan barátságosnak tűnő családi ház felett sűrű gomolyfelhők voltak. A látvány posztapokaliptikus volt. A megtépázott virágoskert, az ablakok, amiken keresztül csak a tömény sötétséget lehetett látni, ami a házban uralkodott.

-Jonginon kívül mindenki be a házba! Fésüljétek át az egészet! - Utasította a többieket Tao, majd a szokásos önelégült képet felvéve nézett rám, míg a többiek elsápadtak, homlokukon kövér izzadtság cseppek gördültek le, de nem mertek ellenkezni. Felszerelkeztek, majd elhagyva a szolgálati kocsit, lassan elindultak a furcsa házhoz. - Örülök, hogy megint kettesben vagyunk, Jongin. - Vigyorgott rám Tao, de már jól ismertem őt, emiatt bukott le.

-Valamit tudsz, amit én és a többiek nem. Mi az? Ki vele! - Soha nem voltam még olyan határozott, mint akkor.

-Miről beszélsz? Ez csak egyszerű eset. - Nevetett fel, de tudtam. Tudtam, hogy valami komoly baj van. Hiába próbálta elhitetni velem, hogy minden rendben, minden olyan, mint általában szokott lenni, tudtam, rohadt nagy baj van. Az a helyzet, mikor Tao is fél, közel sem normális. Alig lehetett valamivel elrettenteni, most viszont határozottan félt ő is.

-Ne hazudj nekem! Tudom, hogy valami nem stimmel, te pedig csak hetykén beküldted a többieket! Semmi értelme annak, hogy másokat áldozzunk fel magunk helyett! Sok rosszat gondoltam rólad már eddig is Zitao, de azt soha nem gondoltam volna, hogy gyáva is vagy! Miért... - Mondandómat hangos ordítózás szakította félbe. Ijedten néztem a belülről teljesen sötét ház irányába, hogy aztán összekapva magam, kapjak fel egy golyóálló mellényt és egy fegyvert. Gyorsan kipattantam a szolgálati kocsiból és rohanva indultam a ház felé.

Ott bent vaksötét fogadott. Nem láttam semmit és nagy erőt kellett vennem már ahhoz is, hogy fel merjem kapcsolni az elemlámpám. A félelemtől reszketve mentem egyre beljebb, hogy aztán hirtelen egy érintést érezzek a felkaromon. Ijedten kiáltottam egyet, mire egyből befogták a számat és az illettő szembefordított magával.

-Tao...

-Most. Azonnal. Menj. Ki. Innen. Értetted? - Nézett rám dühösen. Soha nem volt még ilyen. Tao a tipikus perverz pasi volt, aki mindig "kedveskedő" dolgokat akart tenni velem, most viszont a teljes ellentéte volt. Komoly és rideg.

-Nem!

-Jongin! Ne vitatkozz velem!

-Nem fogok kimenni! A többiek veszélyben vannak!

-Nem! El kell innen menned! - Hirtelen valami hátborzongató hangot hallottunk. Mind én, mind Tao elcsendesett. Tao továbbra is a karomat szorította, sőt, mintha csak még erősebben összezárta volna kézfejét vékony karom körül. Félt. Az arcán nem látszott, de félt, ez pedig engem is elrettentett. Mi volt az, amitől még a nagy Huang Zitao is félt? - Jongin... Kérlek, csak menj ki innen. - Őszintén meglepett. Soha nem beszélt még így hozzám, soha nem kért még semmit. Most viszont konkrétan könyörgött.

-Tao... én...

-Kérlek, csak menj innen! Ne hívj erősítést, semmit! Nincs értelme, csak menj!

-Mi az, hogy nincs értelme?! Tao!

-Menj már innen! - Hirtelen egy alak, sötét sziluettjét véltem felfedezni Tao mögött. Elkerekedett szemekkel néztem a baljós figurára, mi csak mozdulatlanul állt egyhelyben. Nem láttam mást, csak az árnyékszerű alakját és vörösen világító szemeit.

-Tao...

-Hát végre itt vagy.... - Az alak megszólalt. Hangja halk, mégis rémisztően nyomasztó volt. Felénk nyúlt, ekkor viszont Tao egy száznyolcvan fokos fordulatot vett és az idegenre vetette magát.

-Jongin! Menj innen! - És ekkor már nem ellenkeztem. Zseblámpa nélkül, a vaksötétben próbáltam megtalálni a kijáratot, na meg közben összegyűjteni a többieket. Erős szél támadt fel körülöttem, teljesen ellentmondva a természet szabályainak. A szél olyan erős volt, hogy képes volt letaszítani egy mély lépcsőn. Csupán pár percbe telt, míg leértem rajta, mégis, olyan fájdalmakat éltem át, hogy azt hittem, órákig zuhanok le a meredek grádicson. Leérve valami ragadós anyag volt körülöttem. Remegve vettem elő eddig nem használt zseblámpán és felkapcsoltam azt. Elborzadtam a látványtól. Ott lenn, a pincében, vérben úszó holttesteket láttam. Mindenbizonnyal a ház tulajai lehettek, akik betelefonáltak az őrsre.

Alapjáraton jól bírtam az ilyen látványt, de a kivájt szemek látványa, a sok vér, amiből rám is került, erős hányingert keltett bennem. Ott helyben pakoltam ki gyomrom egész tartalmát. Remege indultam vissza a lépcsőn. Nem akartam ott lenni.

Szinte biztos voltam benne, hogy nem egy csontom eltört, viszont a testemben felhalmozódott adrenalin szintnek köszönhetően, alig éreztem fájdalmat. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszaevickéltem a lépcsőn, fel az emeltre. Szerencsémre a lépcső tetején Tao fogadott, aki mit sem törődve azzal, hogy esetleg fáj valamim, felkapott a vállára és kiszaladt velem a házból. Mikor már kint voltunk, visszanéztem még az elhagyott épületre, minek sötét ajtajában egy feketébe burkolózott alak állt, vörös szemei haragosan világítottak. Viszont már nem tudtam sokáig ébren maradni. Elájultam.

Kicsit később tértem vissza, mint ígértem, ezt pedig nagyon sajnálom. Nem akartam ennyi időt kihagyni, de így legalább volt időm átgondolni, mit hogyan akarok.

Közérdekű közlemény! XD

Mivel mostanában lassabban megy az írás, ezért úgy döntöttem, írom továbbra is a sztorit olyan tempóban, ahogy az nekem kényelmes és majd ehhez mérten is fognak jönni az új részek. Mostantól lesz, hogy néha kihagyok egy-két hetet, vagy éppen tudom hozni hetente a részeket, ez még a jövő zenéje, de valahogy így fognak működni mostantól a dolgok. Leginkább pénteken, szombaton és vasárnap lehet számítani új részekre mostantól.

Nagyon sajnálom, ha valakinek ez a felállás nem túl szimpatikus, de jelenleg nem tudom teljesíteni azt, hogy minden héten legyen rész. Nekem így jelenleg sokkal jobb és kényelmesebb, tekintve a nem kicsi ihlet hiányomra és a tanulmányaimra.
Természetesen a sztorit abbahagyni nem akarom, ahhoz már túl sokat dolgoztam vele.

Remélem, mindenki megérti a helyzetet, a kényszer vezetett erre az elhatározásra. :/

További jó olvasást a majd következő részhez! ❤️❤️❤️