Az utóbbi hónapok teljesen összemosódtak számomra. Az ominózus incidens óta Sehun alig mozdult el mellőlem. Minden éjjel a karjaiban aludtam el és a karjaiban keltem fel reggel. Ha épp nem volt semmi ötletünk, hogy mit csinálhatnánk, csak ültünk a szobában és a kandallóban pattogó tüzet néztük. Amúgy meg közös főzéssel és egyéb nyálas dolgokkal ütöttünk el az időt. Mondhatnám azt, hogy az életem teljesen rendben volt, mégsem éreztem így. Hiába csináltunk olyan dolgokat Sehunnal, mint egy teljesen átlagos és normális pár, én mégsem éreztem úgy, mintha teljesen helyénvaló lenne ez az egész. A napjaink monotonan teltek. Fel keltünk, reggelit főztünk és ettünk, egy délelőttön keresztül készítettük el az ebédet, hogy aztán elmehessünk sétálni a végtelen nagyságú kertbe, majd jött a nyálasan romantikus kandallós jelenet és a lefekvés előtti szeretkezés. Olyan sok időt töltöttem Sehunnal kettesben, hogy csak három hónap után jöttem rá, Junmyeon hyungot ez idő alatt egyszer sem láttam. Pedig biztosan még mindig a palotában kellett lennie, hisz ha beüt a "baj", akkor feltétlen szükség van rá. Márpedig a "baj" érkezése kiszámíthatatlan volt. Elvileg kitűnő egészségnek örvendhettem az utóbbi három hónapban, ráadásul Sehun is makk egészséges volt. Majdnem minden nap volt szex, így egy kissé kezdett fura lenni ez a dolog. Nem is tudom miért, de egy kicsit bántam, és talán még sajnáltam is Sehunt, hogy ilyen nehezen megy a teherbe esés. Tudtam jól, hogy fontos neki ez a gyerek. Bár nem beszélt velem erről sokat, mégis, néha akarva-akaratlanul elszólta magát és dobott el ehhez köthető, apró mondatokat. Igyekezett mindig sok vitamindús táplálékot adni nekem, így bár tökéletesen rendbe volt a testem, de nem híztam el. Nem mintha nagyon érdekelt volna. Eddigi életem nagy részét egy eltorzult, sovány alakként kellett töltenem, most már végre egy kicsit pufók volt az arcom.

Úgy tűnt, minden rendben van, én mégsem éreztem így.

Lassan beköszöntött a fagyos és hideg tél. Egyik éjszaka semmit nem voltam hajlandó aludni, inkább csak örömtelien ültem a szoba nagy ablaka mellett és a hóesést figyeltem. Kicsi korom óta nem láttam havat, pedig valójába imádtam. Régebben szerettem ilyenkor kint lenni és élvezni a téli évszak nyújtotta szórakozási lehetőségeket. Ha ez csak egy egyszerű hóember megépítése volt se számít. Szerettem a karácsonyt is, hiszen olyan meghitt és szép volt és talán eddigi itt létem legboldogabb pillanata volt, mikor Sehun - ehhez mérten - meglepett egy karácsonyfával. Legnagyobb bánatomra tudatta velem, hogy ebben a világban nem volt szokás a karácsonyt megünnepelni, de mivel észrevette, mennyire rajongok ezért az egészért, képes volt a kedvemért ünnepibe fordulni. Annak is nagyon örültem, hogy nem túlozta el ezúttal a dolgokat. A fenyőfánk körülbelül akkora lehetett, mint én - kicsit nagyobb - és a hálószobánkban foglalt helyet. Együtt díszítettük fel és talán ekkor, úgy igazán tudtam élvezni Sehun társaságát. Olyan meghitt és gyönyörű volt; ebben a pillanatban akartam meghalni, hogy soha véget ne érjen. Hisz ekkor tényleg, minden tökéletesnek tűnt. A karácsonyi hangulat kettőnk között, az ünnepi díszek és a karácsonyfa a szobában és a kint, sűrűn hulló hó.

-Sehun ah... - Halkan felnyögtem, ahogy a sűrű párával megtelt szoba csak még jobban felhevítette a körülöttünk lévő levegőt. Sehun felettem tornyosulva, teljesen hozzám simulva lökött bennem egyre nagyobbakat, míg én többször is hátravetettem a fejem és hangos sikkantások távoztak ajkaim közül. Meglepő, de olyan jól éreztem magam. Az utóbbi hetekben minden ellenszenvem eltűnt Sehun irányába, a fejemet pedig ellepte a lila köd és a rózsaszín felhő egyvelege. Nem érdekelt más, csak hogy érezzem, Sehun mellettem van és vigyáz rám. Csak erre volt szükségem.

-Olyan gyönyörű vagy kicsim. - Halkan suttogta szavait dús ajkaimra. - Annyira szeretem látni az arcod, mikor elélvezel. Felér egy újabb orgazmussal. - Csintalanul elmosolyodott, míg én konkrétan paradicsom vörös lettem pár pillanaton belül. Olyan könnyen zavarba tudott hozni, hogy néha egy kis iskolás csajszinak éreztem magam, akiért eljött a szőke herceg, holott Sehun nem volt se szőke, se herceg, de még jó se és ezt még úgy is tökéletes tudtam, hogy jelenleg kilenc méterrel a föld felett jártam az erős érzelmek miatt. Sehun már egy ideje úgy bánt velem, mintha csak porcelánból lennék és nem csak a testemmel, hanem a lelkemmel is. Látszólag igyekezett mentális összehullásomon javítani, de hát mind tudjuk, milyen is a lélek és az elme. Olyan, mint egy üveg pohár. Ha egyszer leejted és összetörik, még összeragaszthatod, megjavíthatod, de már soha nem lesz olyan, mint az előtt. A repedések nyomai örökre megmaradnak. - Sajnálok mindent, Jongin. Angyalom.

(...)

Amikor már végre boldognak és egészségesnek mondhattam magam, pár napon belül ez ismét megváltozott. Erős fáradtságot éreztem minden egyes percben és az alvás nem hogy segített volna, inkább csak még rosszabb lett tőle az állapotom. Úgy éreztem magam, mintha kifiléztek volna. Alig voltam képes pár lépést tenni, mielőtt a fáradtságtól össze nem hullottam volna. A lábaim folytonosan csak zsibbadtak, ahogy az összes tagom, így mozogni is alig bírtam. Az eddig szépen, monotonan telő napjaink Sehunnal felborultak. Már nem töltöttünk órákat a konyhában főzve és a kertben sétálgatva. Egész nap a szobában voltunk, csak Sehun mozdult ki néha, hogy ételt hozzon, de alig voltam képes pár falatot legyűrni a torkomon. Erős hányinger kerülgetett egész nap, de hányni képtelen voltam. Sehun párszor próbált meghánytatni, magyarázva azzal, hogy hátha valami rosszat ettem és ez a hunyó, akkor ha kihányom magamból, az segíteni fog. De egyszerűen nem tudtam kidobni a taccsot. Percekig csak a vécé felé voltam görnyedve, de semmi eredménye nem volt. Továbbra is álmos voltam és hányingerem volt, akármit csináltam. Sehun természetesen kitartóan igyekezett minden percben mellettem maradni, míg én a karjaiban aludtam vagy órákat a kimerültségtől.

-Megkeresem Junmyeont. Most már kezd nagyon aggasztani az állapotod. - Csak egy aprót bólintottam Sehun szavaira válaszként, ki ezután nagyon finoman kiemelt az öléből és elfektetett a nagy, meleg és puha ágyba. Konkrétan belebugyolált a takaróba, de nem zavart; jó érzés volt. Mielőtt még felállt volna mellőlem, lehajolt hozzám és egy gyengéd csókot hintett a homlokomra, bíztatóan elmosolyodva rám. - Sietek.

-Köszönöm. - Finoman elmosolyodtam, mire Sehun arca úgy felderült, mint még soha. Ilyenkor úgy nézett ki mint egy kisgyerek, aki karácsonyra a kedvenc játékát kapta meg.

-Sietek! - Olyan édes tudott lenni néha, hogy ilyenkor teljesen meghazudtolta azt a tipikus, domináns és karizmatikus pasit, aki általában volt. De egyébként ilyenkor is szerettem a legjobban... mármint, nem voltam belé szerelmes még... azt hiszem. Basszus, mi bajod van Jongin?!

-Jongin... - A halk felhívásra egyből az ajtóra kaptam tekintetem, hogy Junmyeon hyung régen látott ábrázatával találkozzak. Még mindig úgy mosolygott rám, mintha csak a tulajdon édesanyám lett volna. Még mindig olyan gondoskodó és kedves. Miért hanyagolom mindig őt Sehun miatt? Hisz... Sehun volt az, aki már rövid idő alatt is képes volt úgy összetörni, mint még soha senki. Ellenben Junmyeon hyung mindig gondoskodó volt velem szemben. Úgy óvott, mintha csak egy kisgyerek lettem volna, holott ez egyáltalán nem volt így. Felnőtt, huszonkét éves srác voltam, aki lenti világban nem volt más, mint egy egyszerű, dolgozó felnőtt. Így nézve elég nagy fordulatot vett az életem, bár ez nem egy olyan dolog, ami nehezen megállapítható. Sokáig csak én voltam a tömegben jól megbúvó, csendes srác, aki alig beszélt másokkal. A munkahelyemen sem voltam más, mint egy szürke kisegér, akit senki nem vesz észre, de félreértés ne essék, én jól meg voltam ezzel. Ellenben most, konkrétan egy "királynő" vagyok, akármilyen viccesen is hangzik ez így. És ami a legfurcsább, hogy mindez a sok fordulat pár nap alatt következett be. Ennek a pár napnak köszönhetően az életem már sosem lesz olyan, mint volt. Nagyjából mindenki úgy bánt velem az utóbbi hónapokban, mintha minimum a világ megváltója lettem volna, pedig soha nem voltam elismerést érdemlő ember. Én csak el akartam tűnni.

-Hyung! - Lelkesen elmosolyodtam, még a rosszul létem ellenére is. Bár eddig határozottan megvoltam hyung nélkül, jelenleg úgy éreztem, mintha majd belepusztultam volna a hiányába. Hiába, Sehun jelenléte már az első találkozásunk óta valami furcsa dolgot csinált velem. Ha vele voltam, a világon az összes gondomat elfelejtettem és a személyek, kiknek hiányozniuk kellett volna nekem, szintén a feledésbe merültek. Csak akkor jöttem rá, milyen nagyon hiányoztak is valójában, mikor kiszakadtam ebből az ördögi fogságból, mi az elmémet tompította.

-Sehun már elmondta, hogy mik a tüneteid. - Lassan hozzám sétált, majd leült mellém az ágyra. Az egész lénye olyasféle nyugodtságot sugárzott felém, amit csak ritkán éreztem az utóbbi időben. - Viszont szeretném tőled is pontosan hallani, hogy mi van. - Eddig nyugodt ábrázata most kissé aggódóvá vált, mintha már sejtette volna rosszullétem okát, csak reménykedett benne, hogy talán a sejtései tévesek.

-Nos... Igazándiból nem tudom, hogy bármi újdonságot is tudnék mondani, de oké, ha te kéred. - Finoman elmosolyodtam, próbálva egy kicsit hyungot megnyugtatni, hiába kezdtem egy pöppet én is feszült lenni. - Pár napja nagyon fáradt vagyok. Hiába alszom akármennyit, mindig nehezen kelek fel és csak továbbra is aludnék. Alig tudok pár lépést megtenni a fáradtság miatt. Valamint... Akármilyen ételről is van szó, alig tudok pár falatot enni. Csak hányingerem lesz az egésztől. Igazándiból... Olyan, mintha ismét visszakerültem volna a lenti világba, csak sokkal intenzívebben. - Junmyeon hyung csak megértően bólogatott mellettem, minden egyes szavamat emésztgetve magában. Kicsit meg voltam ijedve emiatt, de hát mit tehettem volna? Amúgy sem voltam orvos, de ha még értettem is volna valamennyit a dologhoz, biztosan nem ebben a világban. Itt elég sok dolog máshogy ment, akármilyen meglepő is ez.

-Kérlek, feküdj hasra és húzd fel egy kicsit a pólód. - Egy nagyot nyeltem eme kérésére, de nem voltam rest egyből engedelmeskedni neki. Enyhén levert a víz, ahogy a már ismerős, tölcsérszerű tárgyat előszedte táskájából. - Nyugi, semmi baj nincs. - Finoman végig simított a fejemen és a tárgyat a hasamra helyezve, hallgatózni kezdett. Közben Sehun is bejött a szobába, diszkréten megállva az ajtóban, egy barátságos mosollyal nézve rám. Viszont hiába a sok nyugalom keltés, csak egyre feszültebb lettem, ahogy Junmyeon hyung arcára néztem. Szemei elkerekedtek és az őszinte döbbentség és ijedtség vonult végig egész ábrázatán. Lassan, lépcsőzetesen eltávolodott tőlem, most már csak a kezében tartva a tölcsérszerű tárgyat, mindeközben Sehun érdeklődőn nézett felénk az ajtóból, én pedig már erősen gyanítottam, hogy mi is lehet valójában. - Öhm... Nem is tudom, hogy mondjam... ööö... Jongin... - Félelemmel a szemeimben néztem hyungra, mire Sehun közelebb jött hozzám és leült mellém az ágyra. Az oldalamat kezdte cirógatni, egyfajta nyugtatásként, én viszont továbbra sem voltam képes egy kicsit sem feloldódni. - Egy kicsi lélek fejlődik benned... Terhes vagy.

Nos, én viszont nem vagyok terhes, mégis egy nagy kérdésem lenne. Egy komoly veszekedés közepében vagyok pár napja, és hogy végleg le tudjam ezt a dolgot zárni, kíváncsi vagyok azok véleményére, akik ismerik az Everglow nevű bandát( de végülis az is segíthet, aki nem ismeri őket :D). 

Szerintetek ez a két szám majdhogynem teljesen ugyanolyan? (Előre is köszönöm annak, aki válaszol! ^^)