Nem akartam elhagyni Junmyeon hyung szobáját, de csak nem lóghattam a nyakán egész nap; neki is pihennie kell néha. És bár én már egy jó ideje mást se csinálok, csak egész nap alszom és pihenek, ő biztosan csinálja a dolgát és fáradt. Igazándiból, rohadtul értékelnem kellett volna mindent, amit Sehun és Junmyeon hyung nyújtott nekem ebben a házban. Hisz semmi dolgom nem volt. Ha ahhoz volt kedvem, akár ki se kellett egész nap szállnom az ágyból, még az ételt is mindig odahozta nekem valaki, ráadásul mindenki próbált a kedvemben járni. Nem mondom azt, hogy ez teljes mértékben rossz volt és semmit se tudtam belőle értékelni, de ettől függetlenül én soha nem szerettem ennyire a középpontba lenni, ráadásul azzal se tudtam mit kezdeni, hogy szolgálók hada vett körbe mindig. Én szerettem csak egy hétköznapi ember lenni.

-Jongin, hová megy? - Az egyik takarító érdeklődve nézett felém, mikor egy vékony nadrágban és egy szál pólóban terveztem kimenni a hatalmas ház hátsóbejáratán. Ami azt illeti, eléggé lehűlt az idő mostanában, hiába virágzott még minden és ragyogóan sütött a nap. Csak ki akartam menni a kertbe, felfrissülni egy kicsit, hiszen ha jól tudom, Sehun már bízott bennem annyira, hogy kimehessek a szabadba; igaz, a kerten túl még mindig nem mehettem, de én már ezt is nagyon értékeltem.

-Csak egy kicsit levegőzöm.

-De... ilyen pőrén? Meg fog fázni. - Most valahogy nem tudott ez érdekelni. Ha megfázom, hát megfázom, kész. Úgy is régen voltam már beteg magamhoz képest.

Ahogy kiléptem a házból, egyből megcsapott a fagyos levegő, de még ez sem tántorított vissza. Még csak cipőt sem vettem fel, mezítláb sétáltam végig az útként szolgáló macskaköveken, miközben azok jéghidegek voltak és felvágták a lábam. Mintha csak nagyon tompán érzékeltem volna mindent; talán ezért nem is fordultam vissza, csak kitartóan sétáltam ahhoz a gyönyörű fához, aminek mindig letelepedtem a tövében. A látásom is elhomályosult nem sokára, a fa pedig most olyan távolinak tűnt, én mégis mentem. Helyenként rémisztő árnyakat véltem felfedezni a bokrok mögött megbújni, ami remegésre késztetett és most nagyon is vissza akartam fordulni, mégsem voltam képes rá. Lassan bandukolva sétáltam a hideg szélben, alig láttam valamit, csak homályos pacákat, na meg... az árnyakat. Egyes helyeken a lenti világban élő nevelőszüleimet véltem felfedezni, ahogy megrökönyödötten sírnak és csak sírnak, de ötletem se volt, hogy miért. Hirtelen úgy éreztem, hogy a mellkasom behorpad és szívem megfagy, majd szilánkosra törik, de képtelen voltam rájönni, miért. Kiabálni akartam, ordítani, de ne tudtam. Csak szörnyű krákogás jött fel a torkom mélyéről.

Kezdett minden egyre rosszabb lenni, hiába közeledtem már nagyon a bizonyos fához. Kétségbeesetten nyúltam a fa felé, ami az apró földháton állt magányosan, amikor orral előre estem és elsötétült minden. Mi történik velem? Mi volt ez az egész?

(...)

Mikor felébredtem, már a házban voltam. Kábán néztem végig a szobán, ami talán Sehuné lehetett; arra képtelen voltam, hogy ezt most biztosra megállapítsam. A szobában lévő kandallóban égett a melegséget adó tűz, míg az előtt egy nálam nem sokkal alacsonyabb, vékony alkatú fiú állt. Haja világosbarna volt, oldalról arca elég nőiesnek tűnt. Finom vonásai idegesen ráncolódtak, ahogy felém nézett, mikor próbáltam magam ülő pozícióba tornázni.

-Héj, mit csinálsz?! Feküdj vissza! - Parancsolóan nézett rám, majd úgy, ahogy voltam, visszanyomott egy kézzel az ágyra. - Nem mondtam, hogy felkelhetsz.

-Mi történt? - Gyengén kérdeztem tőle. Még mindig egy kicsit homályosan láttam, a mellkasomban továbbra is valami hideget éreztem és szédültem.

-Hogy mi történt? Chh... Ennyire idióta nem lehetsz.

-Én...

-Ne gondold magad olyan különlegesnek. Csak azért, mert te vagy Sehun elrendeltetett párja és mert ő olyan kedvesen bánik veled, nem leszel több egy gyenge, betegesen vékony alaknál. - Elkeseredetten ült le mellém, az ágy szélére. - Nem is értem mit lát benned. - Utolsó mondatát csupán csak suttogta, mintha egy összetört szív lenne, aki már a beletörődés korszakában van. Megint kezdtem nagyon intenzíven érezni azt, amit kint a kertben, mire a mellem ülő srác csak lesajnálóan tekintett rám. - Ha bezárnád a szíved, nem fájna ennyire.

-Mi...

-Mazochista vagy, vagy mi a halál? Így mindenki át tudja neked adni a fájdalmát. - Hirtelen megint elmúlt ez a rossz érzés, a szívem viszont továbbra is jéghideg volt.

-Ez... Én nem értem... Mi van?! - Elborultan fogtam két kezem közé fejem, éreztem, hogy pupilláim kitágulnak és beindult a vérellátás az ereimben. Az egész testem őrült remegésbe kezdett, miközben izzadtam, mint egy ló, annyira melegem volt. A mellettem ülő srác tekintete bár egy pillanatra meglepettséget sugallt, de ez hamar átváltott egy önelégült arckifejezésbe.

-Jongin, csak koncentrálj. Zárd be a szívedet. - Jobb kezét a mellkasomra helyezte, majd íriszei világító vörössé váltak. Éreztem, hogy kezd mindenem normalizálódni; a szívem már nem fájt és nem volt hideg, a testem sem lángolt már és a fejem sem zúgott, aminek őszintén, nagyon örültem. Talán még soha nem volta ilyen rosszul. - Most már jobb, ugye? - Képtelen voltam válaszolni, ezért csak bólintottam egyet. Váratlanul egy nagyot tüsszentettem, mire a fiú egy zsebkendőt nyújtott nekem és ismét fekvő helyzetbe kényszerített. - Biztosan megfáztál odakinn. Jegyezd meg ezt, mert csak egyszer mondom el. Ha nem akarsz hirtelen szörnyethalni, akkor először is nem mászkálsz kint, a hideg kertben alulöltözötten; másodszor, figyelj arra, hogy mindig zárva legyen a szíved, különben összetörik mások fájdalma miatt. A démonok, meg mint tudjuk, nem azok a fajta lények, akik nem használják ki, ha egy angyal nyitott szívvel mászkál.

-De... Te is kihasználtad. - Enyhén frusztráltan néztem a mellettem ülőre, mert bár nem voltam rá mérges, mégsem értettem mit miért csinált. Ha most segített nekem, akkor az előbb miért támadt a saját lelke fájdalmával felém? Ezt nem értem... ahogy sajnos sok minden mást sem.

-Ennyi talán még jár nekem, nem gondolod, Jongin? - Ördögien elmosolyodott felém, ismét felvillantva vörös szemeit. - Ha már te miattad nem lehetek Sehun mellett, ne fossz meg az apró örömöktől. Mikor megláttalak a kertben, olyan irigység és bánat fogott el egyszerre, mint még soha. Muszáj volt ezt valahogy kiadnom magamból, te pedig konkrétan körettel felkínáltad magad nekem.

-De...

-Nem neked való ez a világ, már most látom. Nem véletlen nem élt soha együtt az angyal és démon nép. Túl naiv és hiszékeny vagy és sajnos... ha jól kalkulálok, ez is okozza majd a veszted. - Halkan felnevetett, elkeseredetten meredve a szoba végében lévő kandallóra, míg én csak próbáltam a lehető legjobb kérdéseken agyalni a fejemben, hátha ettől a sráctól megtudok egy-két dolgot. Ki kellett használnom ezt a lehetőséget, hiszen mindenki más messziről elkerült vagy épp nem válaszolta meg a kérdéseim.

-Ezt... ezt hogy érted? - Remek, Jongin. Ennél hülyébbnek nem is tűnhetsz.

-Hah, azt hiszed, hogy Sehun annyira szeret? Ne hidd el, amit mások mondanak. Nem Sehun szerelme miatt vagy itt. - Lassan felállt mellőlem, komótosan lépkedve az ajtó felé. Enyhén kétségbeestem, hisz így most, a konkrétan ölembe pottyanó lehetőségemről volt szó, de csak nem kényszeríthettem, hogy maradjon és minden bugyuta kérdésem megválaszolja. Látszólag amúgy se nagyon kedvelt.

-Várj...

-Mond meg Sehunnak, hogy Luhan puszilja. - Ijesztően elvigyorodott, mire egy kissé még hátrébb is húzódtam az ágyon. Az egész kisugárzása rémesen hűvös és baljós volt. Amíg mellettem volt, csak szorongást és félelmet éreztem; nem mintha másokkal szemben nem, csak... Luhan mégis más volt. Az egész lényén látszott, hogy valójában nem is gyűlöl annyira, mint amiről a szavai árulkodtak, viszont nem bírtam ezt megérteni. Miért akarna bárki is egy olyan emberrel unszimpatikus lenni, akiben egy potenciális barátot lát? Talán tényleg valami komolyabb volt közte és Sehun között?

(...)

Annak ellenére, hogy Junmyeon hyung sikeresen megnyugtatott reggel, a Luhannal való találkozás megint letaszított a mélybe. Enyhe félelem volt bennem, hogy talán tényleg elveszthetem Sehunt, hiszen itt volt Luhan, a volt szeretője, akihez látszólag egy sokkal gyengédebb érzelem fűzte, mint hozzám. Egyre jobban kezdett eluralkodni bennem az a gondolat, hogy én valójában csak a tökéletes, egészséges utód létrehozása miatt kellek neki. Valójában nem is szeretett, csak megszánt engem és próbált velem kedvesen viselkedni a leendő gyermeke érdekében.

El akartam menni innen. Meg akartam halni, kétségbeesetten sírva, hogy már nincs tovább, nincs miért élnem. Tudom jól, hogy ezt gondolni óriási önzőség, főleg az öngyilkosságba menekülni, de már nem voltam képes ezt a folytonos nyomást elviselni. Olyan volt, mintha csak jókora, újabb és újabb súlyokat helyeztek volna a vállamra, hogy minél inkább hátráltassanak. Tudtam, Sehun nem szeret, és most, hogy ez teljes mértékben bizonyítást nyert, már nem volt értelme az életemnek. Ezekben a percekben, mikor a fürdőszobában, a kád szélén ülve néztem az egyre jobban felgyülemlő vizet, még csak az a szánalmas tény sem jutott az eszembe, hogy tényleg, reménytelenül beleszerettem Sehunba, abba a démonba, aki fájdalmat és kínokat okozott nekem, mind testileg, mind lelkileg. Lehet, hogy az utóbbi időben kedves volt, de ennek is nagyon jól tudtam - legalább is úgy véltem - az okát, ez pedig csak még inkább fájdalmat okozott. Tudom, hogy nem gondolok se Minseok, se Junmyeon hyungra, de én ezt már nem tudtam, hogyan kezelni, elviselni. Túlságosan fájt és semmivel nem tudtam ezt megszüntetni.

Ha a lenti világban meghalva ide kerülök, akkor itt meghalva tényleg meg is kellene, hogy haljak. - Semmit nem mondott nekem erről a következtetésről egyik szeretett hyungom sem, de biztos voltam benne, hogy így kellene lennie. Amikor itt létem kezdetén egyik nap haldokoltam, mind Junmyeon hyung és mind Sehun nagyon aggódott, sőt, rettegett. Ha ebben a világban halok meg, akkor tényleg meg is kell, hogy haljak.

Egy pillanatra sem tántorodtam meg, gyorsan eltüntettem a kis üvegcsében lévő kábító folyadékot, hogy még véletlen se jusson eszembe, hogy feljöjjek a víz alól levegőért. Meg kell halnom.

Lassan belefeküdtem a már teljesen teli lévő kádba, a víz egy része ezáltal színig emelkedett és kicsordult a kádból. Kiengedtem a tüdőmből az összes oxigén és lebuktam a víz alá. Nem sokára azt is érezni kezdtem, hogy a megivott szer hatni kezd. Elernyedve, enyhén komásan nyitottam ki a szám, hogy a víz beáramolhasson rajta keresztül a tüdőmbe, majd pár pillanatra minden elsötétült.

(...)

Arra ébredtem fel, hogy Sehun kétségbeesetten rángat ki a kádból, folyamatosan segítségért kiáltozva, majd egy erős mozdulattal megnyomva a mellkasom, hirtelen erős köhögések közepette tört fel belőlem egy csomó víz. A rekeszizmom egyre jobban fájt, ahogy a tüdőm is, a testem pedig olyan gyenge volt, hogy ülni sem voltam képes a hideg csempén.

-Jongin! Soha többet ne csinálj ilyet! - Sehun szorosan magához ölelt, ez pedig őszintén meglepett. Sehun nem szeret engem, miért nehezíti meg ezt még jobban?

-Sehun...

-Esküszöm, ha még egyszer ilyet mersz csinálni, nem állok jót magamért! - Idegesen, de egyben finoman kapott fel a földről az ölébe. Bevitt a szobájában és elfektetett az ágyon, majd visszaszaladva a fürdőbe, egy törülközővel a kezében tért vissza hozzám. Gyors tempóban megszabadított az összes ruhámtól, de most még zavarba jönni sem volt erőm. Elgyengülten figyeltem őt, ahogy testem összes részét szárazra törli, majd bebugyolál a vastag takaróba és mellém ülve az ölébe húz. - Kérlek, ne csinálj ilyet többet! - Mintha egy csepp könny gördült volna végig az arcán, amit csak tágra nyílt szemekkel néztem. Sehun nem volt érzékeny és végképp nem sírt soha, akkor most...

-Sehun... ne... csináld... ezh... fájh...

-Mi?! Mi fáj Jongin? Nyugodtan mondj el bár...

-Tudom... hogy nem... szeretsz. Te... Luh... Luhant szereted. - Meglepődve nézett rám, míg én tehetetlenül sírni kezdtem meleg ölelésében. Annyira ki voltam merülve és fájt mindenen. Csak nyugalmat és csendet akartam.

-Luhan egy ribanc. - Lesajnálóan nézett rám, mellkasához szorítva fejemet. Egy leheletnyi csókot nyomott fejem búbjára, folyamatosan simogatva a hátam, ezzel próbálva megnyugtatni. - Szeretlek. Őszintén mondom. Szerelemből szeretlek Jongin. Angyalom...

Először is... Guys, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn publikálom az új részt(igen... Este kilenc után nekem általában már szunya van XD), de megint csak kiment a fejemből.
Másodszor, megváltoztattam a borítót, mert a régivel nem igazán voltam megelégedve. Remélem, mindenkinek tetszik az új. ^^