Nem mondom, hogy egy túl egyszerű dolog volt megemésztenem a múlt este történéseit, de valahogy csak sikerült magam túltenni rajta. Sehun halál romantikusan keltett reggel, kezében egy tálcával, amin a friss, nem rég elkészült reggelim gőzölgött. Alig tudtam felülni, úgy sajgott a fenekem, de szerencsémre, valami csoda folytán, nem szakadtam fel. Legalább ennyi pozitívum volt ebben az egészben, na meg, Sehun romantikus éne. Tényleg valami komoly, mentális problémája lehetett, hisz teljesen úgy viselkedett, mintha mi már több éve, egy tökéletes és boldog párt alkotnánk. Holott alig ismertük egymást pár hete, ráadásul a tegnapi szexet ne is említsük. Én csak örülök annak, hogy túlestem rajta, pedig tudtam jól, biztosan vár még rám jó pár ilyen, ha továbbra is Sehun mellett kell, hogy maradjak.

Miközben a reggelimet fogyasztottam el, Sehunnak be nem állt a szája. Lelkesen beszélt nekem, kábé mindenről, ami eszébe jutott, így legalább jó pár újabb dolgot megtudtam róla. Mint például azt, hogy a neve melletti, eddig mindig elhagyott hyung jelzőre egyáltalán nincs szükség, hisz fiatalabb volt nálam. Ekkor talán egy kicsit felcsillantak a szemeim és őszintén reménykedni kezdtem abban, hogy minimum egy évvel fiatalabb tőlem, de csak pofára esés várt, hisz körülbelül három hónap volt közöttünk. Nem mintha valaha is annyira érdekelt volna ez a kor közti megkülönböztetés, de Sehun mellett még ez is nagy dolognak számított volna, nekem legalább is. Mivel, hogy mellette én semmiben nem voltam nagy szám, szinte semmiben nem előztem meg. Hiába volt csak egy centivel magasabb, akkor is magasabb volt és erősebb, na meg határozottabb. Míg ő könnyedén beszélt nekem bármiről, én addig csak csendben hallgattam és nem csak azért, mert haragudtam rá és egy kicsit undorodtam is tőle a tegnapi után, hanem mert egyáltalán nem voltam magabiztos. Ha idegenekkel kellett társalognom, automatikusan elhalkult a hangom és hiába próbáltam nem kisegér módjára beszélni, nem sikerült, ezzel pedig egészen idáig remekül el voltam. Nem zavart különösebben, hisz nem is nagyon szándékoztam megismerni másokat, de Sehun mellett már ez kezdett szánalmasan hatni. Elég gáz, ha egy veled azonos neművel lévő kapcsolatban, a másik fél sokkal dominánsabb. Mármint, lehet, hogy van olyan, aki pont ezt szereti, de nekem nem igazán jött be a dolog.

-Mesélj egy kicsit magadról Jongin. - Sehun csillogó szemekkel kérte ezt tőlem, mikor már dél is elmúlt. Az egész napot az ágyban töltöttük, miközben ő egyfolytában beszélt, én pedig csak csendben hallgattam őt. Megmondom őszintén, örültem ennek az időtöltésnek, hisz legalább már annyit tudok, hogy Sehun közel sem olyan lelketlen, mint ahogy azt én, az ominózus este után gondoltam róla. De végül is... Mit szépítek? Junmyeon és Minseok hyung is elmondta, Oh Sehun rossz ember, én pedig jó pár napig ennek az ellenkezőjét gondoltam, hogy aztán tegnap este megbizonyosodjak róla, mégis tévedek, most pedig megint a jó felé hajlok. Nem igazán bíztam Sehunban, így csak reménykedni tudtam, hogy idővel kedvesebb lesz az ágyban, mert ha mostantól ilyen szexuális életet kell, hogy éljek, tuti biztos, hogy vissza megyek a lenti világba, még ha nem is tudom, hogy hogyan kell.

Már épp vettem volna a bátorságot, hogy egy kicsit én is meséljek és ne idegesítsem fel úgy a mellettem ülőt, mint a legutóbbi randink alkalmával, de hirtelen erős has fájás tört rám. Úgy éreztem, mintha valaki épp felvágná az alhasam, ez pedig, valami borzalmas érzés volt. Nem tudtam vele mit kezdeni, tekintve arra, hogy nagyon erős volt a fájdalom, ráadásul nem is tudtam, hogy mitől jött elő. Elterültem a hatalmas francia ágyon és magzatpózba kuporodva szorítottam rá a hasamra, hátha jobb lesz egy kicsit, de a fájdalom csak nem akart enyhülni. Sehun bár semleges arcmimikát vett fel, a szemeiben láttam, hogy azért aggódik értem, de semmi gyengéd mozdulata nem volt felém.

-Már megint elintézted, hogy ne tudjalak egy kicsit se megismerni. - Legszívesebben visszavágtam volna neki ezért, hiszen milyen bunkó ember mond már ilyet a másiknak, miközben az, láthatóan erős fájdalmakat él át? Komolyan nem értettem Sehunt, hisz néha olyan szelíd volt, mint egy kezes bárány, néha meg hót bunkó, akinek leginkább csak egy jó nagyot be akartam húzni. Talán skizofrén lenne? Nem hiszem, de mindenesetre, mélyen el tudtam volna gondolkozni ezen, ha épp nem fájt volna olyan nagyon az alhasam. - Hívok hozzád orvost. Mostantól úgy is szükséged lesz rá. - Nem értettem, hogy mi a francról beszélt, de engem egy kicsit sem nyugtatott meg, az biztos. Mégis mi az, hogy mostantól szükségem lesz egy orvosra, aki ezek szerint, nagy bizonnyal velünk fog élni ebben a hatalmas házban? Tényleg nem vágtam, hogy mi történik körülöttem, de Sehun mellett nem unatkoztam, ezt legalább egy határozott és pozitív következtetés képpen vonhattam le. Viszont ez még mindig, rohadtul nem nyugtatott le.

(...)

Egészen estig ilyen állapotban feküdtem az ágyban, várva a Sehun által hívott orvost, de ennyi várakozás után már azt is el tudtam volna képzelni, hogy nem is hívott valójában senkit, engem pedig nagy ívből leszart. Viszont kellemesen csalódtam, hisz pár percben belül a szoba elhúzható ajtaja mögül Junmyeon hyung kedves, nem is olyan régen látott arca tűnt fel. Ha nem lettem volna rosszul, biztosan egyből a nyakába ugrottam volna, viszont ilyen állapotban képtelen voltam erre, így csak egy erőltetett mosollyal vizslattam az ajtóban álló, rémült ábrázatú dokit, aki hosszú percekig csak lefagyva bámult rám. Inkább úgy döntöttem, türelmesen megvárom, míg összeszedi magát és nem sokára ez be is következett, így sebesen hozzám rohant és mindenemet végig mérte, attól félve, hogy esetleg elveszett valamelyik végtagom, vagy épp halálos betegségben szenvedtem volna. Ki tudja, lehet, hogy az erős hasfájásom azt jelzi, nem sokára meghalok.

Olyan öt percbe tellett, mire Junmyeon hyung kellően összeszedte magát. Ekkor már nem taperolt össze-vissza, csak az ágy szélén ülve simogatta a fejemet, aggódó arckifejezéssel vizslatva. Mintha már előre tudta volna, mi lehet pontosan a bajom, csak nem igazán akarta ezt elhinni, vagy reménykedett abban, hátha nem igazak a sejtései. Minden esetre, én rohadtul nem vágtam, hogy mi van és örültem volna, ha valaki végre felvilágosít a dolgokról és kezd velem valamit, mert ez az egész nap halottként fetrengés nekem nagyon nem tetszett. Élvezni akartam, hogy ebben a világban nem vagyok mindig olyan gyenge és esetlen.

-Mikor Sehun hívott, mint a város egyetlen gyógyítóját, nem gondoltam volna, hogy hozzád hív. - Keserűen elmosolyodott, még mindig a fejemet simogatva, a kósza tincseimet rendezgetve. - Ugye nem bán veled nagyon durván? - Olyan volt velem szemben, mint egy féltő anyuka, akinek az iskolában bántalmazzák a gyermekét. Ez már rettenetesen hiányzott, hiszen az itt eltelt napjaim során senki sem vigyázott rám ilyen óvón. A személyzettel nem nagyon volt időm összeismerkedni, Yifan rideg és távolságtartó volt, Sehun meg... hol ilyen, hol olyan. Néha kedves, néha meg bunkó és durva, de mikor az aranyos oldalát mutatta sem látszott rajta, hogy olyan nagyon féltene engem. Ezt eddig csak Minseok és Junmyeon hyungnál tapasztaltam.

-Nem vészes. - Mosolyodtam el gyengén, mikor hirtelen, nagyon erősen belenyilallt a fájdalom a hasamba, mire összerándultam. Ha nincs mellettem Junmyeon hyung, szerintem abban a percben folytattam volna tovább azt, amit egész délután csináltam, de hyung gyengéden arra kért, hogy feküdjek hátra és bár nagyon fájt az alhasam, megtettem. Még egy apró könny is kicsordult a szememből, mikor már egy pár perce így kellett feküdnöm, miközben Junmyeon hyung kissé feltűrte a pólóm és megnyomkodta a hasam. Apró érintései most nem fájdalomcsillapítóként hatottak, hanem csak erősebb fájdalmat idéztek elő, de könnyekkel a szememben tűrtem a kivizsgálást, hiszen bíztam hyungban. Bíztam abban, hogy tud rajtam segíteni és megszüntetni a fájdalmamat, de szomorú mimikáját eltekintve, némi félelem is volt bennem. Soha nem voltak még ehhez hasonló és ilyen erős fájdalmaim a hasamban, mert bár a lenti világbeli életemet tekintve alig ettem valamit, alsóhasi fájásaim soha nem voltak. Leginkább egy menstruáló nőéhez tudtam hasonlítani a helyzetem.

-Mikor kezdődött el a fájdalom? - Tette fel kérdését a doki, egy pillanatra rám nézve, hogy hüvelykujjával letörölhesse kicsordult könnyeim.

-Valamikor délután egy körül. - Adtam meg neki a legalaposabb választ, csak minél hamarabb a megoldáshoz vezethessem. - Talán az ebéddel volt valami?

-Nem hiszem. Akkor nem alhasi fájdalmaid lennének. - Elgondolkozva meredt maga elé, míg én csendesen vártam az újabb kérdést, ami hamarosan jött is.

-Kérlek, ne érezd magad kellemetlenül, de muszáj feltennem ezt a kérdést... Lefeküdtél tegnap este Sehunnal? - Arcom egy pillanat alatt vörössé válik. Nem akarok erről beszélni Junmyeon hyungal, így is kínosnak találom, hogy férfi létemre hagytam, hogy egy másik elcsavarja a fejem és irányítson. Ráadásul a lényeg még nem is tetszett nekem abban az éjszakában. Ha csak rá gondolok is belesajdul a fenekem és újra átélem azt a fájdalmat, amit Sehun okozott nekem.

-Izé...

-Nyugodtan mond el. - Junmyeon hyung megfogta a felé eső jobb kezem, egyfajta bíztatásként megszorítva azt. Nagyon nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam neki elmondani, de muszáj lett volna, hogy minél hamarabb elmúljon az alhasi fájdalmam, ami eddig nem hogy kezdett volna halványulni, inkább erősödött. - Jongin...

-Igen... Tegnap este lefeküdtem vele... - Oldalra feküdtem, úgy, hogy Junmyeon hyung ne lássa az előtörő könnyeimet, amiket sehogy sem voltam képes visszatartani. Elképesztő lelki traumát okozott nekem azzal az egy alkalommal Sehun és belegondolni sem mertem, hogy mi lesz, ha esetleg az állítólagos sorsbeli párom mindennapivá teszi ezt a dolgot.

Fájdalmasan zokogtam fel, ahogy ismét előttem voltak azok a borzalmas és képek és a melléjük társuló érzelmek. Egyik kezemet rászorítottam a számra, ezzel tompítva sírásom hangját. Elég szánalmasan éreztem magam akkor, hisz csak egy szál alsóban és pólóban feküdtem háttal szeretett hyungomnak, miközben zokogtam és a hasam elviselhetetlenül fájt. Egyik percről a másikra már hevesen köhögni is kezdtem és az egészen idáig csendben lévő Junmyeon hyung hirtelen maga felé fordított, így láthattam ijedt tekintetét, mielőtt még szorosan magához ölelt volna. Ott akartam meghalni a karjai között, mert így legalább egy kicsit biztonságban éreztem magam, még ha Oh Sehun házában voltam, akkor is. Egy szeretethiányos kisgyerek módjára bújtam hyungom ölelésébe, erősen a hasához szorítva fejem, görcsösen szorítva magamhoz derekánál fogva. Csak sírtam és a köhögésem továbbra sem akart csillapodni, mire éreztem hyungom egyre kétségbeesettebb mozdulatait. Minden áron meg akart valahogy nyugtatni és bár nem nagyon értettem, hogy miért próbálkozott ennyire, de értékeltem a dolgot.

-Jongin... kérlek... meg kell nyugodnod. Ne zaklasd fel magad.

-Mi ez az egész hyung? - Kérdeztem tőle halkan, elgyengült hangon, a már abbamaradt köhögésemtől. Ő csak könnyekkel a szemében nézett rám, folyamatosan simogatva a hajam, most már inkább csak magát nyugtatva az apró, folytonos mozdulattal.

-Te most már... teherbe tudsz esni.