Olyan fáradtnak éreztem magam, hogy egyszerűen semmi kedvem nem volt felkelni. Legszívesebben egy hétig aludtam volna, még úgy is, hogy ebben a világban sokkal pihentetőbb volt számomra az alvás, mint a lenti világban. Még mindig fájt a fejem és éreztem, hogy az orrom teljesen el van dugulva, így meg már végképp nem akartam felkelni. De hiába tartottam csukva a szemeim, vágytam vissza az álom világba, csak nem sikerült visszaaludnom, így lassan nyitogatni kezdtem a szemeim. Az ágy mellett elhelyezkedő ablakon gyengén beszűrődött a fény a sötétítőn keresztül, ezért láthattam az ágy másik oldalán ülő Sehunt. Testtartása és a szemei alatt húzódó karikák is arról árulkodtak, hogy konkrétan egész éjjel nem aludt semmit, ami azért jó pár kérdést felvetett bennem. Egész éjjel virrasztott volna, itt mellettem?

Nem akartam most semmivel sem törődni, hiába voltam egy idegen helyen, a sorsbeli párommal, akiről szintén alig tudtam valamit. Szemeimet lehunyva fordultam át másik oldalamra, ezzel a hátamat mutatva Sehunnak és bár készültem volna visszaaludni, ha valaki nem csókolt volna a nyakamba. Kirázott a hideg a gyengéd puszi nyomán, az egész testem beleborzongott, ahogy az újabb és újabb csókokba is. Nem tudtam megmozdulni, a testem teljesen ledermedt, így mozdulatlanul tűrtem, amit Sehun csinált. Nem mondom, hogy nem élveztem, de azért mégis furcsa volt, hogy alig ismerjük egymást, ő mégis itt virraszt mellettem, majd reggel, puszikkal halmozza el a nyakam, ami egyébként az egyik legérzékenyebb pontom volt.

Mikor nagy nehezen vettem magamon egy kis lelkierőt, már készültem volna Sehun felé fordulni, de ő egyik kezével lefogott, a másikkal pedig lejjebb húzta vállamon a bő pólóm, ezzel több bőrfelületet tárva maga elé. Az arcélemtől kezdve, a nyakamon és vállamon át, a kulcscsontomon fejezte be felfedező útján, minek végén kénytelen voltam egy kissé felsóhajtani. Az agyam ellenezte ezt az egészet, de a szívem és a testem valamiért máshogy reagált volna. Mintha nem lennék teljesen önmagam, mikor a közelében vagyok.

-Jó reggelt! - Fáradt hangon suttogott fülembe, jól megrágcsálva hallószervem, mire már tényleg nagyon meg akartam fordulni és számom kérni ezekről a dolgokról. Jó, igaz, mégis mit vártam pontosan Sehuntól, hisz hiába éreztem benne valami jót, azért azt csak nem várhattam el tőle, hogy mindig úgy fog bánni majd velem, mint egy egy hetes kismacskával.

Gyengéden maga felé fordított, majd a homlokomra is nyomott egy hosszas csókot, mire szemeim tányér nagyságúra kerekedtek. Sehun csak álmos szemekkel nézett rám, ajkain egy finom mosoly foglalt helyet és komolyan mondom, nem volt teljesen önmaga. Eddig csak kétszer találkoztunk ezelőtt és mindkét alkalomkor egy komor és határozott srác képét mutatta, most viszont ő volt a megtestesült gyengédség. Magamban nagyon reménykedtem abban, hogy ilyen is marad velem szemben, de sajnos bennem volt egy olyan érzés, hogy messzire kéne futnom előle, ami nem igazán engedte a teljes mértékig ellazulást. Tekintve arra, hogy az engedélyem nélkül csókolta a nyakam körüli részt végig, azért elmondott róla egy-két dolgot, amiből már le tudtam vonni néhány következtetést.

-Még mindig lázas vagy, de már nem veszélyes. - Mosolygott rám még mindig, mint egy hülye, majd állam alá nyúlva próbált megcsókolni, mire látványosan hátrébb húzódtam tőle. - Mi a baj? - Látszott a szemein az őszinte meglepődés, ezzel határozottan a tudtomra adva, hogy számára ez így teljesen átlagos, ha alig ismerjük a másikat, mégis nyaljuk-faljuk egymást.

-Sehun... izé... nem gondolod, hogy... hogy jobban meg kéne ismernünk egymást? - A karjaimra támaszkodva próbáltam felülni, mire Sehun egyből ugrott, hogy segítsen ebben. Jobb karjával átölelte a vállamat és felültetett.

-Ezt meg hogy érted? - Szemöldökeit ráncolva nézett rám; pár perce gondolkozóba esett, majd -mint aki megvilágosodott- felkapta a fejét, egyenesen engem vizslatva, ami megint csak zavart idézett elő nálam. - Szerinted randiznunk kéne? Tudod, ebben a világban az ilyesmi nem nagyon szokás.

-Ezt... nem tudtam...

-De ha szeretnéd, akkor lehet róla szó. - Elgondolkozva simított tarkójára, majd ismét mosolyogva tekintett vissza rám. Komolyan mondom, amióta kettesben vagyok vele, képtelen vagyok hinni szeretett hyungjaim szavaiban, ami pedig nagy hiba volt. Nem is ismertem rendesen Sehunt, lehet, hogy amit most csinál velem, az csak tiszta színjáték a részéről és egyáltalán nem gondolja komolyan.

-Legalább csak egy randi Sehun. Nem kérek tőled többet. - Félénken ugyan, de egyik kezemmel fehér arcbőrére simítottam, mi látszólag elégedettséggel töltötte el, ugyanis olyan ábrázatot vett fel, mint egy kisgyerek az édesség boltban. Nem értettem, hogy mi az, amit az irányomba mutat vagy táplál, de eddig nem volt semmi bajom vele. Talán... talán még bele is tudtam volna szeretni.

-Akkor este találkozunk. Remélem, addigra jobban leszel. - Csókolt homlokomra, majd távozott a kicsiny szobából, ezzel egy kis magányt adva nekem végre. Mondjuk, szívesen megjegyeztem volna neki, hogy azért ennyire ne siessük el a dolgokat, de az ő világának működését tekintve, az is nagy dolognak számított, hogy legalább egy randiba belement, ami remélhetőleg jól fog elsülni. Nem igazán vágtam ezt a sors, meg az elrendelt pár dolgot, de sajnos nem nagyon volt most körülöttem olyan, aki megmagyarázhatta volna ezt. Oké, itt volt Sehun, de tőle csak nem fogok ilyeneket kérdezgetni. Az egyetlen esélyemet arra, hogy jobban megismerjem, nem ilyen kérdésekre fogom pazarolni. Muszáj volt, hogy egy kicsit összehangolódjak vele és ne kelljen mindig pánikolnom a közelében, viszont ehhez az kellett, hogy ő is engedjen egy kicsit, na meg, én is. Az eleve elrendeltetett dolog miatt Sehun nagyon közvetlen volt. Szerintem, ha tehetni, le is fekszik velem ezen a reggelen, nekem viszont ez túl gyors volt. Abban a világban, ahol sokáig éltem, nem így ment normál esetben egy párkapcsolat, emiatt pedig éreztem, igen nehezen fogok az itteni dolgokhoz hozzá szokni. De sajnos nem tehettem mást. Bár Sehun eddig a kedves oldalát mutatta, ki tudja, hogy milyen valójában.

(...)

Az egész napomat konkrétan bezárva töltöttem. Na, azért itt nem arra gondolok, hogy Sehun konkrétan rám zárta az ajtót és ki se mozdulhattam a szobából. Az apró hálóból, ahol az éjszakát töltöttem, azért kimehettem. Viszont a szoba egy nem túl hosszú folyosóra nyílt, ahonnan viszont nem volt tovább. Néhány szobába még be tudtam menni, de a folyosó végén lévő ajtó nem nyílt. Nem azt mondom, hogy a szívemre vettem ezt a dolgot, hiszen teljesen értettem a miértjét. Én se bíztam meg még olyan nagyon Sehunban, így érthető, hogy ő se bennem. Bár nem hiszem, hogy én olyan veszélyes jelenség lennék rá nézve, de ki tudja? Talán kedvem támad megszökni és visszamenni Minseok hyunghoz, ami nem is olyan őrültség. Egész nap, rettenetesen hiányzott mind Minseok, mind Junmyeon hyung. Legalább az egyiküket szívesen láttam volna, úgy, ahogy két hétig nap, mint nap, de véleményem szerint, ebben annyira nem nagyon volt érdemes reménykednem.

-Jongin, Sehun vár. - Lépett be a szobába Yifan. Nem kicsit lepődtem meg, az biztos. Ráadásul egy ideig nem is akartam látni a mindig rideg képét, mert bár Sehun is elég ijesztő ábrázatú tudott lenni, Yifan mellett eltörpült.

Nyakamat behúzva sétáltam el a colos mellett, aki csak illedelmesen arrébb állt és kiengedett az ajtón, majd becsukta azt utánam. Finoman a hátamra simította jobb tenyerét és így kezdett el tolni a folyosó végén lévő ajtóhoz. Mikor odaértünk, megállított, majd ismét elém sétálva, kitárta előttem a nyílászárót.

A hatalmas épületet megint csak nem nagyon volt időm végig szemlélni, mivel Yifan is pont ugyanolyan sebes tempóban vitt el egyik helyről a másikba, mint az első éjszakámon Sehun. Pedig szívesen körbenéztem volna, főleg, hogy ha nem rosszak a sejtéseim, akkor itt leszek egy ideig, az biztos. Nem tudom, hogy Sehunnak mire kellek ennyire, mert hogy nem teljesen az irántam érzett szerelme miatt vagyok itt, az száz. Ezt viszont végképp nem akartam neki említeni, jóba akartam vele lenni és nem hiszem, hogy az ilyen dolgokra rákérdezés segítene ebben a legjobban. Évekig alig beszéltem bárkivel is, nem is nagyon igyekeztem, hogy új embereket ismerjek meg. Most meg nem győzök újabb és újabb személyeket megismerni, na meg kapcsolatokat építeni.

Egy csinos kis étkezőbe értünk. A többi szobával ellentétben, ez is kicsi volt, mint az a szoba, ahol az éjszakát töltöttem. Nem is volt ezzel semmi bajom, sőt, még örültem is neki, hiszen így sokkal komfortosabban éreztem magam. Nem tudom, hogy Sehun milyen pozíciót tölthetett be ebben a világban, de az eddig látottak alapján, biztosan valami vezetőféle lehetett. Ennek már annyira nem örültem, hisz elképzelni sem tudtam az életem úgy, hogy körülöttem csak azért vannak emberek, hogy kiszolgáljanak és mindig a kedvemben járjanak. Én soha nem éltem ilyen körülmények között, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam erre az életmódra, túl unalmasnak tűnt. Nem azt mondom ezzel, hogy az eddigi életem túl izgalmas lett volna a lenti világban, de azért mégis volt valami, amivel eltöltöttem a napjaimat és nem egész nap, az ágyat nyomva unatkoztam.

Miután Yifan magamra hagyott a kicsiny ebédlőben, pár percen belül Sehun is belépett a helyiségbe. Arcán egy lágy mosoly foglalt helyet és mikor tekintetét rám vezette, ez a mosoly még szélesebb lett. Kedvesen elsétált mellettem, óvatosan végigsimítva a derekamon és kihúzva az egyik széket, csendesen jelezte, hogy nyugodtan helyet foglalhatok a kicsi étkező asztalnál. Miután leültem, Sehun nem ment egyből a saját helyére, hanem óvatosan a homlokomra nyomta ajkait. A hideg, rózsaszínes párnácskák miatt kirázott a hideg, hisz még egy kicsit mindig lázas voltam, de már nem volt olyan vészes a helyzet. Egyébként is hozzá voltam szokva ehhez, könnyen belázasodós alkat voltam, így nálam nem volt ritka az, ha egy héten többször is kissé feljebb szökött a testhőmérsékletem a normálisnál.

-Ha rosszul vagy, csak szólj. - Simított végig hideg kezével az arcomon, majd az asztal másik végében lévő, még üres székhez sétált és helyet foglalt azon.

Az első fél óra viszonylag nyugisan telt. Én nem igazán mertem megszólalni, emiatt pedig féltem, hogy Sehun megharagszik rám, de látszólag teljesen nyugodtan kezelte eddig a dolgot. Beszélt egy kicsit magáról, majd kérdezett tőlem valamit, mire a lehető legrövidebb választ próbáltam adni. Nagyon halkan szólaltam meg, nagyon ritkán, emiatt pedig egy kicsit csalódtam magamban. Én akartam ezt az egész randi dolgot, erre egy szót is úgy kell belőlem kierőszakolni.

-És, neked hogyan telt az elmúlt huszonkét éved? - Sehun még viszonylag nyugisan állt hozzám, de már láttam, hogy kezd némi fenntartása lenni velem szemben.

-Hát... igazándiból... nem volt valami túl izgalmas életem. - Piszkáltam a kezemben lévő pálcikákkal az előttem lévő ételt zavaromban.

-Ennyi?

-Azt hiszem... igen...

-Jongin... - Sehun frusztráltan túrt fekete hajába. Kezdtem egy kicsit félni tőle, hiszen már a szemei is kezdtek lassan vörösbe váltani. - Te akartad ezt az egész ismerkedős dolgot. Mégis, már egy órája itt ülünk egymással szemben és azon kívül, hogy én konkrétan az egész életem elregéltem neked, te egy szót sem szóltál. - Mondandója végére egy kicsit felemelte a hangját. Kezdett kijönni a sodrából, ez pedig rám nézve, nem volt valami túl jó.

-S..sa..ss..saj...sajnálom... - Ezek után pár percig csend következett be. Inkább letettem az evőeszközeim az asztalra és ölembe helyeztem kezeim, majd azokat tördelve próbáltam enyhíteni a bennem lévő kételyeket. Sehun csak bámult rám, vörösen ragyogó szemekkel, majd egyszer csak felpattant a székről és az asztalra támaszkodva dőlt egy kissé előre, egyenesen engem vizslatva. Úgy éreztem, hogy konkrétan a lelkembe lát, ez pedig nagyon zavart. Miért vagyok számára egy nyitott könyv, ő pedig nekem miért nem?

-Gyorsan menj a szobádba Jongin. - Ijesztő ábrázattal meredt rám és olyan vészjóslóan ejtette ki a szavakat, hogy még a szar is belém fagyott. Ezekben a percekben még a bennem újra tomboló lázat se nagyon észleltem. Miért haragudott meg ilyen hirtelen? Eddig úgy tűnt, lazán kezeli a dolgokat.

-Sehun...

-Menj a szobádba! - Idegesen lökte arrébb az asztalt, az azon elhelyezkedő tálak pedig nagy csörömpöléssel értek földet. Felálltam, de képtelen voltam megmozdulni, mintha a lábam a padlóhoz lett volna szögellve. Sehun pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, pár centiről nézve mélyen a szemeimbe az övéivel.

-Sehun... sajnálom...

-Menj a szobádba! - Szinte már üvöltött velem, így éreztem a füleimet besípolni. A lábaim úgy remegtek, mint a kocsonya és most már kezdtem megérteni, miért féltettek annyira hyungjaim Sehuntól. Egész sokáig sikerült fenntartania a kedves álarcát, de amint egy kicsit is nem úgy viselkedem, ahogy ő akarja, őrjöngő vadállat lesz belőle. Féltem, rettenetesen féltem tőle és volt egy olyan sejtésem, hogy ez idővel csak még rosszabb lesz. - Menj már te idióta! Ha most hozzád érek, akkor sajnos nem leszek kíméletes, pedig... pedig én nem akarlak bántani! - Egy pillanatra elhalt a hangja, mintha csak tényleg komolyan gondolná azt, amit mond. Pedig ez határozottan csak színjáték volt, valamiért bizton tudtam ezt. Hova tűnt belőle az a sok jó, amit egész idáig éreztem?

Sorry, ha esetleg valamelyik szereplőnek rossz életkort írok, de én már csak ilyen vagyok... Mindig elfelejtem, hogy hány évesek a szereplőim. :/