JiMin Pov

Úgy gondoltam erőltetni felesleges. Felnőtt férfi és ő maga is tudja, hogy milyen választás előtt áll. Sajnos ezt sosem fogom megérteni. Mármint, hogy milyen az mikor valaki a szüleit, a családját választja a hírnév, a csillogás és a gazdagság helyett. Én még a családot sem fogom megismerni. Néha azért hiányzik egy-egy anyai ölelés vagy apai bíztató szó, hogy igenis lehetek jobb és a legjobbak legjobbja, ha nem adom fel és folytatom az utamat. Talán ezért is adtam fel a múltban oly sok mindent. Mert nem volt, aki biztasson és bátorítson. Tae helyében pedig ezt nagyra értékelném a szüleimtől. Nem zavartam tovább szegényt a munkájában, de nem tudtam, hogy kellene ezt tálalni Kookkal. Vagy tulajdonképpen, hogy kellene vele beszélnem. A legjobb megoldás egyértelműen a sehogy. Majd ő is beszél Taevel és hátha sikerrel fog járni végre.

Halkan csuktam be magam után a hátsó ajtót s kibújtam a cipőmből. Szegény így is megviselt volt már, de ez alatt a három nap alatt olyan szinten összekoszolódott, hogy legalább húsz évesnek is kinézett. Pedig nagyon igyekeztem megbecsülni.

- Ah, szia, csillagom. megtaláltad TaeTae-t?- Mrs. Kim szokásához híven most is felhőtlen boldogsággal sürgölődött a konyhában, hogy három éhes szájra annyi ételt tudjon főzni, amennyit csak tud. Első nap eléggé szégyenlősködtem, de megkaptam JungKooktól, hogy olyan vagyok mint egy kiéheztetett örömlány így képes voltam egy vacsora alatt egy fél csirkét megenni egymagam. És már megint JungKook... Hogy szakadna meg ott, ahol van!

- Igen, köszönöm a segítséget- hajoltam meg illedelmesen, hogy kellően kifejezzem a hálámat. - Segíthetek valamiben?

- Hagyd csak kedvesem. Inkább ülj le egy kicsit, beszélgessünk-, alapból meglepődnék, hogy akárki velem akar társalogni, de olyan szeretetteljes mosollyal mondta, hogy nem tudtam nemet mondani. Kedvesen viszonoztam azt az óriási mosolyt és leültem az egyik székre.

- És miről szeretne beszélni?- kérdeztem kíváncsian, hisz azért nem ismer olyan rég óta.

- Hogy mi bánt. Láttam az arcod, mikor lejöttél a lépcsőről és ezt nem foghatod a "városi fiú vagyok" dologra. Azt az arcod már láttam. Ez teljesen más volt... Mintha csalódtál volna. Biztos minden rendben?- meglepett anyai aggódása és furcsa melegség árasztotta el a lelkemet. Nem hittem volna, hogy valakitől valaha is fogok ilyet kapni így elsőre le sem tudtam reagálni. Csak nagyra nőtt szemekkel pillogtam a csinos nőre, aki aggódó tekintettel vizsgált.

- Semmi Mrs. Kim. Tényleg semmi. Nem történt semmi- vettem elő kamerában is rengetegszer használt kamu mosolyom.

- Néz Chimi- törölte meg kezét majd mellém lépve vállamra tette azokat. Nem rezzentem össze vagy ijedtem meg. Az érintése nem volt tolakodó. Inkább kedveskedő és barátságos. - Lehet itt az élet nem olyan, mint egy nagyvárosban, de akármi bántja a szíved, ide mindig jöhetsz. De nem csak te. Ez minden olyan emberre vonatkozik, akik segíteni szeretnének TaeHyungnak.

- Tudja nem ismerem olyan rég magát, de máris többet foglalkozott velem, mint a nevelő apám valaha is. Szóval ezt köszönöm önnek- öleltem meg hirtelen vékony testet. Szerencsére nem vette tolakodásnak. Inkább csak viszonozta és a homlokomra nyomott egy anyai puszit. Furcsa ezeket átérezni és megtudni milyenek, de ami kimaradt kiskoromban, azt most talán be tudom pótolni. Legalábbis az elkövetkezendő néhány órában. Nem tudom, mikor indulunk, vagy, hogy JungKook egyáltalán magával visz-e. Lehet itt hagy a fenébe, de akkor majd az egyik traktorral viszamegyek a városba. Biztos van itt olyan szerkezet. Bár még kocsit se vezettem... az baj lenne?

JungKook Pov

Nem éreztem jól magam. Soha nem is fogom jól érezni magam. Gyerek vagyok. Egy elveszett gyerek, aki elrontott dolgokat. Ilyen esetben kihez fordulhatnék, mint nem legjobb barátomhoz, aki remélhetőleg nem küld el a fenébe és megért... ,ha már szüleim nincsenek igaziak, akikkel az ilyen problémákat meg tudnám beszélni. Bár talán jobb is. Egy legjobb barát nem nézne olyan csalódottan, miután kitálalok neki a hibámról.

- Téged csak itt lehet látni?- kiáltottam az istálló nyitott ajtajából a nagyon elgondolkozott Taehyungnak. Fél vállával az egyik faoszlopnak támaszkodott és mellkasa előtt gondosan összefonta karjait. Meg voltak feszülve izmai, nem reagált poénnak szánt beszólásomra. Szóval ő sincs a legjobb passzban?

- Hey, veled meg mi lett haver?- fekete nadrágom szűk zsebébe csúsztattam mancsaim, ahogy mellé értem. Most fedeztem fel barna szemeiben megbújó könnyeket. - Kivel beszéltél vagy mit mondott?- feszültem meg, s tőlem nem megszokott idegességgel vártam válaszát.

- Miért tetted?- préselt ki magából egy kérdést. Szóval Jimin volt... Miért Taenek árulta el? Sőt, egyáltalán ők miért beszéltek? Nem értem az egész helyzetet.

- Ő is átvert- érzelemmentes arccal vontam meg a vállam, hisz nekem semmit nem jelentett. Semmit...az ég világon. - Itt volt az ideje, hogy val...

- Te nem ilyen vagy!- csattant fel mondatom közepébe vágva. Hangja meglepően kemény es erőteljes volt. Sírásnak nyoma sem volt, csak dühnek. - Miről beszélsz? Ennyire kétszínű nem lehetsz TaeHyung. Te bánthatod, de én nem?- ráncoltam szemöldökeim enyhén mérgesen.

- Te, aki éveken keresztülkönyörgött nekem, hogy ne bántsak senkit és mikor egy hiba miatt pont Jiminen jött ki életem legelső és utolsó "bántalmazása" lehordtál s otthagytál. Most ugyan ezt kellene tennem nekem is?- fordult felém majd megbökte a mellkasom. - Szeret téged!

- Nem- kuncogtam fel keserűen. - Kedvelt, de annak már rég vége.

- Akkor tegyél ellene! Így, hogy a fenébe legyünk újra egy banda?! Nem fogtok tudni megmaradni egymás mellett addig, míg nem tisztázzátok a dolgokat!

- Egyelőre nem tudok mást tenni haver- szorítottam hirtelen és szeret éhesen magamhoz. - Elcsesztem. Hatalmas hiba volt. De az a csalódottság, amit akkor láttam a szemében... Nem fog egy hamar eltűnni onnan. És jelenleg nekem egyetlen dologra kell koncentrálnom.

- Megértem, de legyen eszed. Nőj fel és ne legyél máskor ekkora vadbarom- vett egy mély levegőt majd viszonozta ölelésem. - Veletek akarok menni... de nem tudok.

- Tae, anyukádat ismerve újra elfog rugdosni a dormig, szóval egy percig se aggódj. Oké tesó?- tartottam felé öklöm, de vállát nem eresztettem el. Szorosan tartottam magamhoz, hisz hiányzott teste érintése. Hiányzott a bátyám, akit kisöcsémként kezeltem mindig is.

- Oké- jelent meg végre egy őszinte bár apró mosoly ajkain és összeérintette ökleink.

- Ez azt jelenti, hogy...?- próbáltam belőle kihúzni egy konkrét választ.

- Aish... nem is tudom Kookie...

- Ne csináld már. Gyerünk vidéki kissrác- borzoltam össze hajkoronáját, de tudtam, hogy már csak kéreti magát. Rég eldöntötte a választ magában.

Oh Boii Halii :3

Lehetnek benne hibák, elnézést ^^"

Mai második rész :3 Remélem, most már annyira nem utáltok senkit, csak idegesek vagytok XD
Huh, de ez is egy viszonylag rövid rész lett, amit sajnálok, de ez is inkább szálak kibogozása volt, hogy új bonyodalmakat tegyek bele :3 Mert azért lesz egy pár XD

Ha tetszett a rész, hagyjatok nyomokat <3

Pussz: VALAKI