JiMin Pov

Mellkasom akaratlanul és tudatom alatt szorult össze egy másodperc alatt, amint még szemeimet nem nyitottam ki, de már ébren voltam. A tegnap este képei, mind felrémlettek előttem, a kellemes érzésekről nem is beszélve. Annyira értetlen és tudatlan voltam, mégis tudtam, hogy én, soha nem ellenkeztem volna. De akkor hol van az engem békésen ölelő test és miért érzem, hogy egyedül vagyok az ágyban?

- Ébredj. Beszélnünk kell Tae-vel és indulni. Nincs vesztegetni való időnk- mögülem jött az utasítás, de bő két méter távolságra, vagyis JungKook már nem volt az ágyban.

Kipattantak szemeim és lassan fordultam felé. Teste felül fedetlen volt, derékról lefelé pedig egy minden bizonnyal méregdrága nadrág fedte. Még nem volt időm megcsodálni tegnap óta kellemesen nap barnította színét, de úgy éreztem ez sem a legmegfelelőbb időpont arra.

- Azt nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk, hogy teg...- azt hittem értelmes emberek módjára sikerülni fog, de már az első mondatomba belevágott saját elméletével, amit egyértelműen muszáj nekem is elfogadni, mert Jeon JungKook mondta.

- Reméltem, hogy tisztában leszel azzal, hogy ennek se eleje se vége. De ezek szerint túlbecsültem képességeidet. A tegnap hiba volt- kapta magára fehér ingét, aminek az ujjain pihenő gombjait bújtatta a helyükre. Még csak egy kósza pillantást se vetett ledöbbent és összetört lényemre. - Tekintsük meg nem történtnek.

Szóval most arra kér, hogy szüzességem elvesztését tekintsem meg nem történtnek? Azt hittem megváltozott, de ugyan olyan kölyök még mindig. Aki nem tudja felfogni a tettei súlyát és nem vállalja a következményt sem.

- Rendben van. Szerintem is ez lesz a legjobb- préseltem össze ajkaim majd a takarót lerugdalva magamról, távoztam a szobából. Nem fogok egy olyan emberrel egy levegőt szívni, aki ennyire semmibe vesz és ilyen könnyen, szinte szemrebbenés nélkül kihasznál.

A fürdőben elvégeztem reggeli teendőimet, de tagadni se tudtam volna, valójában mennyire ideges vagyok. Csak kihasznált és átvert. Nyakam tenném rá. hogy azért tette, hogy én elcsesztem három éve. De könyörgöm. Az évekkel ezelőtt volt. Miért nem tud felejteni? Bár ezek szerint vannak dolgok, amiket soha az életben nem fogunk tudni egymásnak megbocsátani.

***

Szerencsére Mrs. Kim tudott segíteni, hogy fiát merre találom. Muszáj voltam beszélnem vele. A tegnapi és a reggeli dolgok végre arra ösztönöztek, hogy végleg pontot tegyünk ennek az egész végére. Mint kiderül Taehyungot napközben egyetlen egy helyen lehet megtalálni, az pedig az istálló volt, a lovaknál. Elmondása szerint soha senkinek nem vallaná be, de úgy tekint egyetlen csődörére, mintha az a testvére, vagy akár a legjobb barátja lenne. Az aranyos gondolat mosolyt csalt az ajkaimra, ami még akkor se hervadt le onnan, mikor beértem a célállomásomra. Valóban ott volt, de nem egyedül. Baszki, Sebastian.

- Ah, Jimin- ragyogó és hófehér mosollyal üdvözölt. Egy öleléssel is meg akarta ezt az egészet bolondítani, de azt inkább hárítottam egy egyszerű vállba veregetéssel.

- Szia. Hogy vagy?- kérdeztem hátha nem tűnök túl bunkónak.

- Egész jól. Ma nincs kedved megismételni a tegnapot? Persze most már be is fejezhetnénk- hajolt leheletnyit közelebb, de én egy nagy lépést tettem előre, Taehyung felé.

- Sebastian jól tennéd, ha leállnál. Oké, hogy ezek a mondataid meg a hófehér fogad a kinti srácoknak bejön, de ne próbálkozz olyannál, akinek más az esete. Kérlek etesd meg Szépséget- mutatott egy nagyon távoli karámra, ahová sikeresen elküldte a tapadós fiút.

- Ohm... köszönöm TaeHyung- nem hittem volna, hogy valaha is a nevét és a köszönöm szót egy mondatba fogom rakni. Ma többet lepődök meg a kelleténél, csak sajna nem mindig pozitívan...

- Miért jöttél?- Tae amúgy sem a türelméről volt híres, ezért most is belekezdett volna a közepébe.

- Miért tetted azt?- nagyon jól tudta, hogy mire értem és addig nem voltam hajlandó elmenni onnan, míg ezekre választ nem kapok.

- Miért érdekel? Évekkel ezelőtt volt- vonta fel tökéletes ívű szemöldökét.

- Évekkel ezelőtt volt mégis most bűnhődök miatta!- enyhén idegesen toppantottam a talpam alatt lévő puha szalmába.

- Oh, szóval te is kaptál úgy, mint anno JungKook- nem tűnt úgy, mint aki örülne a káromnak, így teljesen össze is zavarodtam.

- Valami olyasmi, de ez most nem lényeg. Kérlek tae... legalább hagy tudjam...- halkultam el már könyörgőre váltva. Csak tudni akarom. Semmi többet. Tudni akarom, hol rontottam el.

- Elmondok neked valamit, amit JungKookon kívül más nem tud szóval, ha akárkitől visszahallom, saját kezűleg fogom kitépni az összes szál hajad- komoly tekintete és szavai megfagyasztották a véremet. Az a baj, hogy a múltkori után én valóban hiszek abban, hogy erre képes lenne.

Nyeltem egy kisebbet és bólintottam. Nem szakítottam félbe, vagy vágtam a mondatába. Inkább azzal voltam elfoglalva, hogy minden egyes szava után még jobban ledöbbentem.

- Szegény család vagyunk. Ezzel szerintem te is tisztában vagy. Kiskoromban ezt nem tudtam felfogni mit is jelent, de aztán, ahogy bekerültem az iskolába minden világossá vált számomra. Nem tudtam barátkozni vagy másokhoz szólni, mert mindegyik tekintetében egyetlen egy dolog látszott. Az pedig a lenézés volt. Lenéztek a családi hátterem miatt, ami olyan haragot és gyűlöletet váltott ki belőlem...- nyelt egy nagyot, s kezeit ökölbe szorította. - Aztán természetesen a gimnázium se volt más. Ott is nap, mint nap megvertek és, ha nem testileg, akkor lelkileg okoztak nekem fájdalmat. Élvezték. Az arcukra volt írva, hogy egyetlen mozdulattal képesek lennének egy olyan szerencsétlen senkit megölni, mint amilyen én voltam... De aztán valaki fényt hozott az életembe. Egy évvel járt alattam, de ő volt akkor az első és egyetlen ember, aki kiállt mellettem. Az a valaki JungKook volt. Ő képes volt a szüleivel veszekedni azért, hogy miért volt az igazgatónál majdnem minden nap...- lágyan elmosolyodott. - Ő volt az őrangyalom. Aki megmutatta, hogy igenis vannak szép dolgok az életben és igenis érek valamit, nem az vagyok, akinek be akartak állítani mind az általános iskolás bántalmazóim, vagy a gimis terroriasták... Megfogadtam, hogy minden egyes fillért, amit keresni fogok, azt a szüleimre fogom költeni. Nem akartam elmenni gyakornoknak,. Nem akartam itt hagyni őket, de anya saját kezűleg képes lett volna odarugdosni, hogy kimentsenek engem ebből az egészből és én ne úgy végezzem, mint ők. Azóta is hálás vagyok anyának... De aztán jöttél te- itt az eddigi lágy mosoly eltűnt arcáról és szemei elsötétültek. - JungKook veled kezdett el foglalkozni, még ha nem is vetted észre. Akárhányszor kettesben voltunk, minden második mondta te voltál legyen akár bántó, akár kivételesen valami kedves megjegyzés a páratlan hangodra... Féltékeny voltam. Sosem voltam szerelmes JungKookba, mégis szerettem volna bosszút állni rajtad és valahogy azt így tettem... Nem vagyok rá büszke. Soha nem is leszek, de alig voltam húsz éves... Tudom, hogy ilyenkor már tudnom kellene, mit teszek, de nem hittem volna, hogy az lesz a következménye, hogy feloszlunk a rengeteg vita miatt. Visszacsinálni már nem tudtom, szóval csak a sajnálkozás marad, de az teljesen őszinte.

Mint említettem, le voltam sújtva. Minden el tudtam képzelni róla, de azt nem, hogy ezeken ment keresztül és egyszerű féltékenység volt az oka annak, hogy tönkrement mind a hétőnk élete. Önző húzás volt a részéről ez tény, de mit tudunk tenni? Újra összeszedjük őket és előröl kezdjük. Tiszta lapokkal. Akármennyire utálom most JungKookot is, profikként fogunk viselkedni és nem veszünk tudomást a másik jelenlétéről.

- Köszönöm, hogy elmondtad- nyeltem egy kisebbet.

- Jimin, ha újra csinálhatnám, hidd el, hogy én sose bántanálak... Kérlek ne haragudj- csuklott el a hangja.

- Több éve volt. A harag már rég nincs bennem- húztam kedves mosolyra ajkaim, de belül fájt. Viszont nem Tae miatt. Egy ilyen félreértés miatt vesztettem el azt, amit soha többet nem fogok visszakapni. Szánalmas.

- De akkor... visszajössz? Mármint új és tiszta kártyákkal játszunk. Semmi titok és minden a régi- reménykedtem ujjaimat tördelve, de nem azt a reakciót kaptam, amire vágytam volna.

- Most... meg foglak ölelni- jelentett ki, majd ellépve a gyönyörű lótól, szoros ölelésébe vont. Meglepődve fontam köré karjaim és mellkasába temettem a fejem. Ezek tudatában a lelkem egy része megnyugodott, de azért a másik része a választól még mindig remegett.

- Nem hagyhatom itt a szüleimet. Ne haragudjatok rám, de nekem csak ők vannak...

Oh Boii Halii :3

Lehetnek benne hibák, elnézést kérek ^^"

Mai első rész :3 Nem lett a leghosszabb, de inkább néhány szál kibogozására akartam most a figyelmet fordítani ^^"
JungKookot hivatalosan is lehet utálni XD

Szeretném kijelenteni, hogy 12. helyen vagyunk a listán :3 Olyan boldoggá tesztek basszus *-* És már 4000 csillagocska van a könyvön, ami azért elég kellemes szám*-* Köszönök szépen nektek mindent <3

Boldogszületés napot és névnapot annak, akik ma ünneplik <3

Ha tetszett a rész hagyjatok nyomokat <3 Ma még lesz 1 rész és egy tegnap kapott díjat is megcsinálok <3

Pussz: VALAKI