A mai reggel is úgy telt mint a többi. Kimentem Shittykawa elé és a sulihoz menet az UFOkról való áradozását hallgattam, ami miatt néha leütném, de nem teszem. Egész úton be sem állt a szája a türelmem meg eléggé fogyóban volt.
-UFOkawa-masszíroztam meg a halántékom-mondtam már, hogy nem léteznek földönkívüliek-feleltem unottan.-Kivéve persze téged.-tettem hozzá cukkolásképp.
-IWA-CHAN GONOSZ VAGY!-kezdett el hisztizni, mire nekem egy szinte észrevehetetlenül halvány mosoly ült az arcomra. Utunk további része csodával határos módon csendben telt, így végre nyugudtan tudtam neki állni készülődni a reggeli edzéshez.

Kivételes módon mi értünk ide a leghamarabb, így csak mi ketten voltunk az öltözőben és végre valahára újra szemügyre vehettem Tōrut. Igen. Lehet nem látszik, de halálosan szerelmes vagyok a gyerekkori legjobb barátomba Oikawa Tōruba. Öltözésnél oda-odanéztem és végigmértem egy párszor, amit persze nem vett észre. Miután átöltöztünk az edzős cuccunkba bementünk a terembe és elkezdtünk nyújtani amíg a többiek ideérnek. Pár perc múlva a csapat maradék része is megjött és elkezdtük az edzést. A szokásos 1,5 órás edzés helyett most csak 1 órás volt, mivel az edzőnek el kellett valahova mennie, így ki is hamarabb mehettünk haza aminek most kivételesen örülök, mivel a napokban sokszor egyre nehezebb levegőt vennem.

Haza érve lepakoltam, majd a sulis cuccommal belépve a szobámba rámtört egy kisebb köhögö roham. Amikor sikeresen abba maradt a köhögésem remegve és elkerekedett szemmel néztem a tenyerembe, amelyben lilás színű virágszirmok voltak. Hallottam már erről a betegségről, de sosem hittem volna, hogy létezik. Tudtam, hogy csak két megoldás van. Egy műtét segítségével túlélem, de elfelejtem örökre Tōrut és sosem szerethetem őt többé vagy.... vagy hagyom romlani az állapotom... viszont ez halálhoz vezet. Csak egy valamit nem értek... miért jöttek elő a tünetei? Hisz Tōru magán és a röpin kívül senkibe sem "szerelmes" és... ez a betegség a viszonzatlan szerelemnél jelenik meg.

Ha Tōru szerelmes lenne, akkor egész nap csak az illetőről beszélt volna. Kifújva a levegőt elindultam a fürdő felé és a gondolataimba mélyedve újabb és újabb kisebb köhögő roham tört rám. A kérdés az, hogy hogyan fogom elrejteni a tüneteket. Most még egyszerű lesz, de később. Nem akarom, higy aggódjabak főleg azt nem, hogy az a hülye aggódjon. Másnap reggel ugyanúgy Oikawa elé mentem, de most észrevettem valami furát is.
-Tōru. Minden rendben?-kezdtem el aggódni.
-Persze Iwa-chan. Miért ne lenne?
-Csak... semmi mindegy hagyjuk.-suttogtam majd bémán folytattam továb az utat.

Pár perc után megszólalt.
-Iwa-chan tudnánk itt várni?-állt meg egy kávézónál.
-Persze.-felelem szokásos stílusban.-De kire várunk?-puhatolóztam tovább. Már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egy kedves hang félbeszakította.
-Oikawa-san!-lépett oda hozzánk Suga, majd megölelte az illetőt. Nekem se kellett sok rámtört a köhögés akkt persze mind ketten észrevettek.
-Iwa-chan! Jól vagy? Minden rendben? Ne menjünk orvoshoz?-kezdett el aggódni Tōru.
-Minden rendben Shittykawa. Nem kell orvoshoz menni jól vagyok.-préseltem ki valahogy a fogaim közül, majd zsebre vágtam a virágszirmokat. Szerencsémre sikerült meggyőznöm őket ezért elindultunk hétvége révén bóklászni a városban. Néha rám tört a köhögés és Tōru aggódott.

Ez az egész hónapokig ment, mígnem az egyik reggel egy váratlan hírt nem hallottam.
-Iwa-chan.-suttogott félve.
-Hm?-vetettem oda félvállról, mit sem sejtve a dolgokról.
-Én.... összejöttem Sugaval....-mondta ki a szokásos mosolyával mire teljesen lefagytam, ami persze meglátszott rajtam.-Iwa-chan.... minden rendben?
-I-igen.... mindjárt jövök....-suttogtam elhaló hangon és a mosdó felé kezdtem sietni érezve, hogy a szirmok mindjárt feltörnek a tüdőmből. Miért... miért így kellett végződnie?! Ha... ha hamarabb cselekedtem volna akkor talán.... talán mem kellene, majd döntenem, hogy mi legyen.... -gondoltam a wchez érve, majd az egyik fülkébe berohanva elkezdtem a szokottnál is több virágszirmot felköhögni. Talán percek telhettek el, mire lépések zaja ütötte meg a fülem, majd egy ismerős hang szólt tompán. Ezek az utolsó emlékeim miután elnyelt a sötétség.

Amikor felébredtem rikító fehérség fogadott, majd szétnézve realizáltam higy a gyengélkedőn vagyon.
-Hurrá... ki jött rá az ász titkára?-suttogtam magamnak.
-Szerencséd, hogy nem Oikawa.-hallottam meg Matsukawa hangját.
-Mégis mit hittél!? Higy nem jövünk rá?!-lépett elő Hanamaki is.
-Gomen srácok. Én... csak nem akartam, hogx aggódjatok.
-Ki az...?-kérdezte idegesen Matsun.
-Tōru....-vágtam rá elhaló hangon, mire megfagyott a levegő.
-Iwaizumi. Tudod, hogy már csak 2 végkimenetele lehet... és neked kell választanod.-kapcsolt elsőnek Makki. Tudom. Hogy ne tudtam volna.

-Igen. Vagy feladom az álmaim... és hagyom, hogy végezzenek velem a szirmok... vagy kiműtettem és....-itt elakadtam. Nem mertem folytatni.
-És örökre elfelejted Tōrut.-suttogták szinkronban Makkiék.
-Minél hamarabb kell döntenem.-suttogtam-itt már muszály.... Tōrunak... ne mondjátok el... csak.... csak aghódna és...-csuklik el a hangom-és ktt hagyná a boldogságát...
-MÁR ÍGY IS AGGÓDIK MIATTAD! HÓNAPOK ÓTA!-fakadt ki Matsun.
-Egy... egy normális szót jem hallottunk tőle mióta rájőtt, hogy köhögsz...-cette át higgadtabban a szót Makki.-hiányzik belőle valami és az a valami te vagy! Tōru lassan beleőrül az aggodalomba!
-SZERINTETEK ÉN NEM LÁTOM RAJTA!? SZERINTETEK ÉN NEM AZ ELLENKEZŐJÉT AKAROM!?-néztem rájuk patakzó könyekkel.-Én is látom rajta... egyre többet ront edzésen és edző meccseken... de kérlek... az ő érdekében ne momdjátok el neki az igazat....-halkulok 3l, mire csak bólintást kapok. Megtöröltem a szemem,majd szinte végszóra kinyílt a gyengélkedő ajtaja és egy aggódó Tōru rontott be rajta és gyakorlatilag a nyakamba ugrott.

-Baka Iwa-chan..... baka....-suttogta-miért nem szóltál? Kiért nem mondtad hogy rosszul vagy?
-Gomen Oikawa. De már rendben vagyok jincs semmi baj csak... csak megszédültem.-a napnhátralevő részér mind a hárman a gyengélkedőn töltötték, hogy ne legyek egyedül, de Tōrunak el kellett mennie, mert.... mert randia vokt Sugával. A lár perces csöndet én törtem meg.
-Vállalni fogom a műtétet.-suttogtam, mire megkönnyebülten kifújták Makkiék a levegőt.-De! A legtöbb időt akarom Oikawával tölteni...
-Ami azt jelenti, hogy a legeslegvégső esetben mész csak be a kórházba.-rakta össze a képet Matsukawa.
-TE MEGŐRÜLTÉ?!-akadt ki kos Hanamaki-A csapatnak szüksége van rád! Nekünk! Oikawának! Mindenkinek szüksége van rád fontos vagy nekünk!-tette hozzá, majd könnybe lábadt szemekkel hagyta el a termet.
-Remélem tudod, hogy mit csinálsz Iwaizumi.
-Én is Matsun. Én is...-suttogtam.

Suli után kiengedtek, majd hazaérve egyre rosszabb köhögő rohamok törtek rám, de eggyel sem foglalkoztam igazán. Csak azzal tudtam figlalkozni, hogy a legtöbb időm Tōruval töltsem. Újabb hónapok teltel el és feltűnően kedves voltam Oikawával, aki mimdenkinek feltűnt. A vége az egésznek az lett jogy Tōrun kívül kindenki tudta a csapatból, hogy hanahakim van és minél többet segítettek abban, hogy azzal az idióta UFO mániással tölthessem az időt, még Sugát is belevonták, aki megértette a helyzetet és bocsánatot is kért. Minden könnyen ment egészen addig a napig, amíg egy apró homlok puszival gyakorlatilag el nem búcsúztam Oikawától és haza nem mentem megírni egy neki szánt levelet. Másnapra a csapattal megbeszéltünk egy találkozót. Arra a napra Matsun és Makki volt a soros, hogy eljöjjenek hátha történik valami baj. Történt is. Matsunéknak van hozzám kulcsuk így amikor nem mentem ki be tudtak jönni.

Reggel egy újabb köhögő roham tört rám rosszabb kint aznap a suliban és ugyanúgy elvesztettem az eszméletem csak most a kórházban ébredtem fel. Az egész csapat ott volt a kórházban, de csak Tōru ült az ágyam mellett. Amikor meglátta, hogy felébredtem szinte a nyakamba ugrott már amenyirre ülőhelyzetből tudott.
-Baka! Ne ijessz ránk így mégegyszer!-szidott le elhaló hangon.
-Nem fogok ígérem.-suttogtam a könnyeimmel küszködve, majd sokatmondóan Makkira néztem, majd a kezébe nyomtam egy borítékot. Mindenki meglepetten nézett rám. Magamhoz húztam Makkit és megöleltem.
-Ezt csak akkor adjátok oda Tōrunak ha már...-suttogtam elcsukló hangon, de így is értette a célzást, majd felegyenesedve a csapatra nézett olyan "hagyjuk kost magukra őket" tekintettel.

-Srácok! Az asztalomon van mégegy boríték. A csapatnak.-szóltam utánuk majd megvártam amíg kimennek.
-Mit adtál Makkinak?-szólalt meg Tōru.
-Egy neked címzett levelet, hogy a megfelelő időben olvashasd, majd el.
-Megfelelő idő? Miről beszélsz? És miért néz rád mindenki úgy mintha soha n3m látnánk? És Suga-chan miért mondta le az összes találkozónk? Miért?-sírta el magát mire óvatosan megcsókoltam. Pár pillanat múlva két orvos bejött és elvittek engem a műtőbe.

-Tisztában van vele, hogy milyen következményekkel jár a beavatkozás?-kérdezte kedvesen az orvos, mire bólinottam.-biztos ezt akarja? Nem szeretne vele maradni?
-Igen biztosan. És... ìgy vele lehetek....-suttogtam, mire elaltattak. Pár óra múlva ugyanabban a kórteremben ébredtem fel ahonnan kivittek. Csak egy valami változott.
-Iwa-chan!-ölelt meg a mogyoróbarna hajú fiú.-Annyjra örülök, hogy mostmár jól vagy.-suttogta.
-Elnézést.-toltam el magamtól.-De ki ismerjük egymást?-kérdeztem meg tőle, mire egy világ omlott össze benne. Láttam a szemébem és az arcán az érzelmeit.
-I-Iwa-chan n-ne vi-viccelj.-suttogta sokkoltan. Komolyan néztem rá.
-Nem viccelek. Elnézést de nem tudom, hogy ki vagy.-feleltem, mire lesütve szemeit és halkan szipogva elhagyta a kórtermet,ajd Makkiék jöttek be hozzám, de előtte odaadtak valamit az előbbi fiúnak.

*Oikawa szemszög*

Amióta találkoztunk Sugával azon a hétvégén egyre többet köhögött és egyre furcsábban viselkedett. És nem csak ő. Az egész csaoat mintha búcsúznunk kéne Iwa-chantól. Suga is fura lett egy idő után. Ez hónapok óta tart és Iwa-chan állapota rosszabb én meg aggódok. A gyengélkedő után még rosszabbul lett és egyre kedvesebb lett velem és a szeméből a szokásos fény is kihunyt. Egyik nap adott egy homlok puszit mintha búcsúznia kellene. A mai napra egy csapat találkozót szerveztünk és Matsunék elmentek Iwáért nehogy rosszul legyen, de késő volt. Rosszul lett és kórházba vitték és nekem semmjt sem mondtak róla csak Matsunéknak. Egész végig Iwa-chan mellett ültem, mert bármikor felébredhetett. Nem is kellett sokat várnom, mert végre felébredt.

Amikor észrevettem, hogy felébredt szinte a nyakába ugrottam már amenyirre udtam.
-Baka! Ne ijessz ránk így mégegyszer!-szidtam le elhaló hangon.
-Nem fogok ígérem.-suttogta a felsőmbe kapaszkodva, majd Makkira nézett, és a kezébe nyomott egy borítékot. Meglepetten gigyeltük a cselekedetet. Magához húzta Makkit és megölelte, majd súgott valamit a fülébe amit nem értettem. Miután Makki felegyenesedett a csapatra nézett olyan "hagyjuk most magukra őket" tekintettel.

-Srácok! Az asztalomon van mégegy boríték. A csapatnak.-szólt utánuk, majd megvárta amíg kimennek.
-Mit adtál Makkinak?-szólaltam meg.
-Egy neked címzett levelet, hogy a megfelelő időben olvashasd, majd el.
-Megfelelő idő? Miről beszélsz? És miért néz rád mindenki úgy mintha soha n3m látnánk? És Suga-chan miért mondta le az összes találkozónk? Miért?-sírtam el magam, mire óvatosan megcsókolt. Pár pillanat múlva két orvos bejött és elvitték őt valahova. Fájdalmasan hosszú órák után, végre visszajőttek a kórterembe és nem tágítottam mellőle. Miután visszakerült a szobába csak félórát kellett várnom, hogy felébredjen. Amikorkinyitotta a szemét furán nézett rám, de ezzel nem 5örődtem mert betudtam a beavatkozás mellékhatásának.

-Iwa-chan!-öleltem meg legjobb barátomat.-Annyira örülök, hogy mostmár jól vagy.-suttogtam megtörten.
-Elnézést.-tolt el magától.-De mi ismerjük egymást?-kérdezte meg, mire egy világ omlott össze bennem. Ezt komolyan gondolta? Ez csak egy vicc! Egy nagyon rossz vicc!
-I-Iwa-chan n-ne vi-viccelj.-suttogta. sokkoltan. Komolyan nézett rám. Innét tudtam, hogy ez tényleg a valóság.
-Nem viccelek. Elnézést, de nem tudom, hogy ki vagy.-felelte, mire lesütött szemmel és halkan szipogva elhagytam a kórtermet, majd Makkiék mentek hozzá, de előtte odaadták a borítékot, hogy mosár kibonthatom. Utat engedve a könnyeimnek szinte ráestem a folyosón levő székek egyikére.

A külvilág megszűnt körülöttem. Nem tudtam felfogni, ami körülöttem történik. Nem tudom meddig lehettem így, de ebből egy szoros ölelés ragadott ki. Hakar felismertem a karok tulajdonosát és kitört belőlem a sírás. Pillanatok alatt úgy sírtam Suga vállán kint egy kis gyerek. Percek teltek el amíg a csapat bent volt Iwánál és nem értettem, miért? Engem miért felejtett el? Rájuk miért emlékszik? Kis idő múlva a csapat többé tagja is odajött hozzám és próbáltak nyugtatni ami több kevesebb sikerrel sikerült is. Fél óra múlva, az álmok világa ragadott magával, de ott sem maradtam egy rövidebb időnél tovább. Nem tudtam aludni.

Este hazaküldtek és nem emgedték, hogy bent maradjak. Még azg se, hogy a kórtermébe menjek ezért inkább hazamentem és elzárkóztam a világtól. Napokig voltam a sötét szobában ahol megannyi emlék fűzött engem Iwa-chanhoz. Ahjoz ah Iwa-chanhoz aki nem tudja már, hogy ki vagyok. Félve indultam meg az asztalomhoz és felemeltem a borítékot amin a nevem szerepelt Iwaizumi ferde írásával.

Oikawa Tōru

Kisebb hezitálás után remegő kezekkel bontottam fel a borítékot amelyben Iwa-chan nekem szánt üzenete lapult.

Kedves Tōru!

Nem tudom, hogy hogyan tudnám leírni azt amit mondani szeretnék neked, ezért az elején kezdem úgy egyszerűbb lesz. Már kiskorunk óta legjobb barátok vagyunk és ez se alsó- se felső-középben nem váltlzott és úgy gondoltam, hogy ez soha nem is fog válrozni, de tévedtem. Számomra ez a kapcsolat egy fordulatot vett. Egy nagyon nagy fordulatot vett. Tudom sosem mutattam ki, de az évek során több lettél suámomra, mint egy szimpla barát. Beléd szerettem. Erre felsőközép elsőben jöttem rá és vallottam be magamnak.

Mindig is mellettem voltál és lehet néha az agyamra mentél az UFO-s dolgaiddal és a hülyesegeiddel, de én így szeretlek. Viszont.... viszont ezután fordult a kocka. A rossz irányba. Emlékszel amikor megvártuk Sugát? Azelőtti nap egy köhögés roham tört rám olyan mont aznap. Akkor jöttem rá, hogy hanahakis vagyok. A hanahaki a viszomzatlan szerelmet támadja virágokkal a tüdődben. Aznap amikor láttam azt a fényt a szemedben ahogy Sugára néztél, tudtam... tudtam, hogy neked ő az igazi. Hónapokkal később megkértem Makkiékat, hogy ne szóljanak arról, hogy milyen betegségem van. Nem akartam, hogy aggódj. Már akkor eldöntöttem, hogy műtéthez folyamodok minthogy a betegség megöljö, mert tudtam, hogy ezzel neked ártok.

Amikor elmondtad, hogy összejöttél Sugával. Lehet nem látszott, de boldpg voltam. Mindenkinél boldogabb. Kis időbe telt és rajtad kívül mindenki tudott, hogy hanahakos vagyok. Eltelt ismét pár hónap. Pár csodás hónap amit veled tölthettem. És eljött a mai nap is Tōru. Amikor ezt a levelet írom. A műtétem után kap majd ezt meg. Akkor már tudni fogod, hogy mi a következménye. Tisztában voltam vele, de beleőrültem volna abba, hogy látlak összeroppani.

Remélem, egyszer mindenért meg tudsz nekem bocsátani Tōru. Még most szeretném, ha rudnád hogy mindennél és mindenkinél iobban szerettelek Oikawa Tōru. UFO mániás bolondom. Sajnos az emlékeimet veled kapcsolatban elvesztem majd, és a lehetőséget, hogy újra beléd szerethessek, de inkább fizetem ezt az árat csak azért, hogy ved lehessek még egy ideig.
Mindig szeretni foglak Tōru.

Hajime

Patakokban folyó könnyekkel rogytam le az asztalom elé a levelet szorongatva.
-Bárcsak időben lépett volna az egyikünk... Hajime....-suttogtam némán zokogva, majd pár pillanat múlva kisebb köhögőroham tört rám és a szám elé kaptam a kezem. Megnézve a tenyerem keserűen elmosolyodtam. A tenyeremben ugyanolyan lila szirmok voltam mint a szobádban.-Szeretlek Hajime.-suttogtam. Üres tekintettel folytattam a mindennapjaim addig amíg a virágok örök álomba nem taszítottak. Csak egy dolgot hagytam magam után egy ócska papír fecnin. Csak néhány ártatlan szó órási súllyal és rengeteg érzelemmel:

"Mindig szeretni foglak Hajime"
Tōru