Egy hatalom. Nem tudom mit akarok ezzel mondani, de többet, mint amennyit szóba tudnák foglalni. A gondolataim csakis ekörül forgott, majd egy hirtelen rossz érzés fogott el. Vajon Azazel csak ez miatt akart magának? Tudott ő erről? Persze, hogy tudott. Hisz kitudja hány ezeréves démon. Ez az érzés egyszerűen szétmarta a lelkemet. Nem. Ez nem maró érzés. Inkább mintha valami össze préselné, addig amig már egy darabka sem marad belőle. Megráztam a fejem. Ha ezt is akarja, akkor el is felejthet. Nélküle is kijutok innen. Hol van az a két szárnyas izé amikor kell? Komolyan, ő még jobban az agyamra megy! Felpattantam a magányos szikláról, ami majdnem bármikor a semmibe hullhatott volna. Még egyszer lenéztem a mélybe ami oly sok sötétséget rejtett. Átnéztem a vállam fölött és láttam a sok-sok kék virágot. Mint egy csodálatos álom aminek hamarosan vége lesz. Nem tudom mi fog történni ha oda leugrom de valami igen. Érzem, hogy a mélység hív. Az ismeretlen ami a vágyamat kelti, hogy felkutassam és megismerjem. Lehunytam a szememet és utoljára léptem a sziklába. Egyetlen egy lépés volt köztem és a semmi között. Mély levegő. Kinyitottam a szememet és teljesen megijedtem. Az angyal lebegett előttem és nem éppen kedves tekintettel nézett rám. Valamit mondott, láttam ahogyan a szája mozog, de mégsem halottam semmit. Az egész elmémet a sötétség töltötte meg. Kiengedtem a bentartott levegőt és leléptem.  Az angyal próbált még utánam nyúlni, de már késő volt. A semmiség elnyelt. De ekkor láttam azt amit mindig is kerestem. A kivezető utat. A kulcsot. Nem tudom hogy, hogyan fogom elkapni a semmiben lévő levegő valamit, de ha sikerül szabad vagyok. Olyan közel voltam a kulcshoz, szinte az ujjaim súrolták a hideg aranyat. Nehéz kapkodó levegővétellel tértem magamhoz. Úgy néz ki az angyal kiengedett abból az álomból. De gondolom cserébe meg kell szereznem a kulcsot. Valami sötét helyen van ahol...Ahol sok a kék virág. Egy szikla darab ami egy semmi felett van. A semmi pedig egy sötétségbe vezet. Szerintem Azazel tudja, hogy ez a hely hol van. Össze szedtem a maradék erőmet és kimentem a szobából. Egy üres folyosón találtam magamat és ennek hála ötletem se volt, hogy merre menjek. Jobbra vagy balra? Vállat vonva jobbra indultam, reménykedve abban, hogy valahol kikötők. Vagy össze futhatnék valakivel aki útba igazit. Olyan fél másodperc után hangokat halottam. Nem sok idő kellett míg elértem egy lépcsőt. A lépcső alján démonok álltak. Hirtelen az egyik felém fordult és halál sápadt lett. Hárman voltak az egyik össze vissza kapkodott majd hirtelen eltűnt, a másik még mindig ledermedve engem bámult és az utolsó volt képes kedves lenni és mutatni, hogy kövessem.  Amikor egy újabb üres folyosóra értünk hirtelen megszólalt. 
- Az uramnak most megbeszélése van, de nem hinném, hogy az fontosabb, mint te. Úgyhogy kérlek ne aggódj, hatalmas fejek fognak az asztalnál ülni, de senki sem fog hozzád nyúlni. Légy magabiztos és akkor minden rendbe lesz. - A démon, aki elég öregnek nézett ki, a vállamra tette a kezét és egy meleg mosolyt mutatott felém. Egyeltalán nem értettem, hogy miért mondta ezt. Nem sokkal később elértünk egy nagy faajtóhoz. Szép angyal és démonok voltak belé vésve. Az öreg ember, vagyis démon két kézzel meglökte a nagy ajtókat amik ez által szép lassan kinyitódtak. A beszélgetések abba maradtak és az összes szem ránk szegeződött. Tizennégyen ültek a hosszúkás asztalnál, és leghátul ült a démon herceg. Vén öregember meghajlott majd magamra hagyott. Én pedig félelmemben egy szót sem mertem szólni. Egy démon az asztalra csapott és idegesen ordította, hogy Azazel hazudott.  Mert, hogy én egy másik világ fogságában lennék. De nem vagyok ugyanis, nekem vannak fontosabb dolgaim, mint az angyal beszédének hallgatása. Ha lett volna egy kis bátorságom akkor kiálltam volna Azazel mellett, de valahogyan sehogy sem sikerült. A szavaim a torkomban maradtak. A démonok között hirtelen egy vita tört ki. Amit én a rémült agyammal nem bírtam követni. A dolgok túl gyorsan folytak le ez miatt, fel sem tűnt az, hogy a nyakamhoz egy hideg ezüst kést szegeznek. Hogy miként került mögém az egyik? Gondlom mindenki tud teleportálni vagy valami. Persze ez Azezelt nem érdekelte. Hideg szemekkel nézett engem, majd a vitatkozó tagokra. Nem tudom mi járhatott a fejében, de segíthetne, mert ez a valami egyre erősebben nyomja a pengét. Ami nekem nagyon nem tetszik, hisz még fiatal vagyok a hideg gonosz halálhoz. Vagy legalábbis nem ilyen módon akarok meghalni. Könyörgő szemekkel néztem a démonra, de még most sem akart értem semmit se tenni. Viszont a tekintetünk újra találkozott, ő peid kérdően felvonta a szemöldökét, sőt egy gonosz fél mosoly jelent meg az arcán. Senki sem számított arra, hogy egy a démon koszos játékába belekerültek. A mögöttem lévő és még másik három nagy hatalmú  démon holtan esett össze, majd ahogy voltak porrá váltak. Az egész teremben csend támad. Azazel mostanra egy vér vörös rozsát forgatott a kezében. Nem hogy csak csend termett, de a vér és a halál szaga is a teremben kevergett. De a félelem, ami mindent olyan édessé tett. Most tűnt fel, hogy az áldozatok helyén a porból ugyan az a vörös rózsa kezdett el virágozni. Az egész teremben egy nyomasztó aura terjedt el. Bennem meg csak egy érés erősödött, még pedig, hogy mondja ki a nevemet. Azazel össze zúzta a kezében lévő rózsát és hagyta a darabjait a földre hullani. Majd felállt a székéről, és elindult a fa ajtók felé. Egy szó nélkül húzott maga után. Egy kis kertbe kerültem vele, amik minden féle rózsákkal és liliomokkal volt tele. Azazel átölelt és a fejemet simogatta, mintha egy síró gyermeket akarna megnyugtatni. De ezt követően a vérem megfagyott. Egyeltalán nem tűnt fel, hogy egy kígyó a nyakamat szorongatta. Az arcomon falfehér lett, Azazel meg mint valami elmebeteg vigyorgott előttem. Nem mertem megmozdulni, pedig elég sok esélyem lett volna a menekülésre. Bár mondjuk a kígyó még tud gondokat okozni. De nem akartam engedni a félelmemnek, nem hagyhattam őket uralkodni. Igenis itt volt az ideje, hogy megtanuljam őket kontrolálni. Viszont a meglepetések egymást követték. A saját ajkaimat a démonéra nyomtam, míg az ő kígyója a nyakamba mart. De az álla holtan hullott a földre, ezek után a földre nyomott a démon. Saját maga kezdte szívni a kígyó által létre hozott sebet.  A virágok mintha hegy méretűek lettek volna és mintha felénk magasodtak volna. Nem tudom mennyi vért szívott ki belőlem, de lassan kezdek abban kételkedni, hogy ő egy démon.
- Meg bízol bennem, Daniel? - Ez az egyetlen egy kérdés volt a levegőben. Az agyam sőt az egész testem síkitott ellene, de lehunyt szemmel lehúztam őt egy csókra, amit ő azonnal ki is használt. Talán csak levegő hiány miatt engedett el, de azonnal válaszoltam a kérdésére.
- Azt hiszem ezt megbeszéltük.
- Meghalhattál volna.
- Azazel, semmi bajom. Még egy karcolás sincs rajtam.
- Nyomorult angyal vér folyik benned most! Semmi fogalmad sincs arról, mennyire halálos is ez lehet! Ha így folytatod esküszöm bezárlak valahova és egyedül oldom meg a csatát. 
- Csak nem aggódik valaki? - Miért akarja a hőst játszani? Miért pont most? Mit akar elérni? A szemeibe néztem és sokkolt a látvány. Mintha csak több ezer érzés táncolt volna a gyönyörű szemeiben. 
- Ha most elveszítelek, soha de soha nem tarthatlak újra a karjaimban. Kérlek ígérd meg, hogy nem teszed kockára az életed. Legyen szó rólam vagy bármi másról. 
- Azazel... - Valahogy bűntudat fogott el. Ő is tudta és én is tudtam, hogy ezt nem ígérhetem meg. Hisz a világ sorsa a kezemben van és én pedig nem fogom nézni, hogyan vállik pokollá a világom. Ha kell az életemet adom érte. Hideg könnycseppek hullottak az arcomra. Nem hittem volna, hogy valaha is megélem őt ennyire emberinek. Pedig biztos voltam abban, hogy angyaloknak és démonoknak nincsenek érzéseik. De ő képes engem mindig meglepni. Lehetséges, hogy ezek az utolsó pillanataim vele. Szorosan magamhoz húztam és nem engedtem el.