Csakis egy esélyt kell nekem adni. azon belül, hogy mi fog történni nem tudom. De az angyal miatt is aggódom. Ha elkezdek az egyikkel keverni, akkor a másiknak biztos, hogy nem tetszene. De nem tudom mit akar az angyal. Egyenlőre még nem, de meg van a jó oka, hogy akkor megmentett. Meg van az oka, hogy miért mondogatja a fejembe azt, hogy válljak vele eggyé. De ha eljönne az a pont, hogy válasszak nem tudom mi lenne. Először meg kell ismernem mind a két fél feltételeit közelebbről. Azok után meg gyerekjáték lesz választani, remélem. Bár ha gyerekjáték lenne, akkor biztos, hogy egy filmben szerepelnék. Ez pedig nem egy film, hanem a való élet. Mielőtt még elmélyedtem volna a gondolataimban, a férfi felpattant. Természetesen én még mindig a karjaiban voltam és most tűnt fel, hogy nem volt rajtam ruha. Tehát ez azt takarja, hogy én egész végig pucéran feküdtem rajta. Éreztem ahogyan a fejem vörösödni kezd. Nem tartott sokáig a karjaiban, mert letett egy székre és otthagyott. Azonnal a csontomba hatolt a hideg, így kutya szemekkel néztem Azazel után. Máris hiányzik a meleg, ami őt körbe vonja. Azazel egy szekrénybe turkált, majd minden féle ruhákat kiszedett és oda adta nekem őket. Miközben magyarázott én addig felráncigáltam magamra ezeket a göncöket.

- A ruhák teljesen normálisak. A köpeny segíteni fog takarni téged az árnyékvilágban. Saját magadnak is meg kell tanulnod, hogyan rejtsd el emberi létedet. De ez addig segíteni fog és én is. - A félig démon vérű még mindig engem nézett. Még akkor is amikor felöltöztem. Az arcom már megint paradicsomként nézett ki, de legalább most nem látta. Hál istennek háttal álltam neki. Hirtelen egy kisebb nyekkenést adtam ki magamból, ugyanis frászt kaptam tőle. Túl közel került hozzám, túl rövid idő alatt.

- Az első leckéd: Ne hagyd az emberi érzéseidet uralni magadon. Lehetséges, hogy egyszer egy csatában jól fog jönni, de a sötétségben soha nem tudhatod. A legtöbb démonvérű csak kihasználná az emberi józanodat és annak nem lenne jó vége. - A szívem csak csapdosott a mellkasomba. Ennek a teremtménynek elég ha csak két lépésre áll tőlem és majd kiugrik a szívem a helyéről. De ha azt mondja, hogy nem szabad ezt hagyni, akkor nem fogom hagyni. Képes lennék egyáltalán az emberi vágyaimat és kényszereimet elnyomni? Egy bizonyos szintig igen, de... Nem akarok érzéktelen szobavirág lenni. Az valahogy nem én lennék.

- Én csak a biztonságodat akarom, Daniel. De ha ezt nem akarod, nem foglak rá kényszeríteni. - Lehunytam a szemeimet, majd hagyta, hogy a félvérű melege körbe járja a testemet. A meleg nem volt most egyedül, versenyzett a hideggel melyik bírta jobban bevonni a testemet. Mégis a meleg nyert, hisz Azazel még mindig átölelt. 

- A második lecke a fegyver. Rá kell jönnöd, hogyan él mozog a penge. Vagy éppen, hogyan fog repülni az íjvessző. Meg kell velük tanulnod táncolni. Kecsesnek, gyorsnak és mégis halálosnak kell lenned. Ez olyan mint a művészet. Csinálj az áldozataidból egy festményt. Hagyd, hogy a pengéd szép lassan hasítsa fel a bőrt és hagyd a vért folyni. - Azazel kicsit elnyomott magától, majd megfogta az egyik kezemet kicsit felemelte és kinyújtotta. 

- Tudd mindig az ellenséged gyenge pontjait. De egyet soha ne feledj: Nem vagy halhatatlan, a te testednek is vannak határai. - A férfi most elengedett én pedig feléje fordultam.

- Kérdezem én tőled, készen állsz-e az első lépésekre? Készen állsz arra, hogy eggyé válj az árnyékkal? Készen állsz a sötét mágiát használni? Legutolsó sorban készen állsz arra, hogy a tanítványom legyél? - A szembe lévő arcán csak is egy kedves biztató mosoly volt. A fejemben a hangok sikítoztak az igenért és volt egy kettő ami az ellenkezőjét akarta. Ahogyan az angyal hangja is nemet mondott legelőszőr. Daniel, a döntés mindig a te kezedben lesz. Ha meg is tanulod a sötét mágiát...Ha megtanulsz az árnyékba élni, akkor is kiszabadíthatsz. Akkor is képes lehetnél arra, hogy szabaddá tégy. Én pedig tudom, hogy meg fogod tenni.  Érzem a szíved mélyében. Ezek voltak az utolsó szavai tőle, majd igent mondtam a démonnak. Amaz meg persze megint a karjaiba kapott, majd kisétált az ajtón. Én is képes vagyok a saját lábaimon menni! Épp, hogy elhagyta a harmadik ajtót hirtelen kezdtünk zuhanni. Persze én az üvöltést nem hagyhattam ki. Amilyen erősen csak tudtam a nyakába kapaszkodtam és attól tartottam, hogy bármelyik percben megfogok halni. De igazság szerint nem zuhantunk semerre. Egy helyben állt én pedig üvöltöttem a tüdömből. A szemeim teljesen mást láttak. Csakis egy üres helyet ahol zuhantunk. A végén már csak én zuhantam. Teljesen máshol voltam, mint eredetileg. Újra a virágokkal borított hely, mégis szörnyû volt. A kék virágokat a vér festette vörösre, az angyal pedig felém egy kardot tartott. Mint aki bármelyik percben megfog ölni, én pedig éreztem a halál félelmet. Az egész testem csak remegett, képtelen voltam mozogni. Az ajkain mégis egy kellemes mosoly volt, az egész arca az volt. Mintha valaki a kis gyermekét üdvözölné és várná, hogy a karjaiba ugorjon. De valahogy az összes érzék szervem sikított, hogy meneküljek. Talán most az egyszer képes voltam hátrálni. Hagyni, hogy a bájos illúzió ketté törjön majd szilánkonként a földre hulljon. Nem tartott sokáig amíg feltűnt az angyal szemeiben a szomorúság. Az oly kedves mosolya most már csak az élet keserűségét tükrözte. Nem értettem miért vagyok itt, nem értettem az angyal jelenlétét. Nem tudom mit akart tőlem. A hely, a szép kék virágokkal borított hely, most oly sötét és hátborzongató volt.
- Minek hiszed az angyalokat, Daniel? Te is úgy gondolod, hogy ők szolgálják a békét? Hogy ők, akik kedvesek? Ők hozzák el a fényt, ami majd megmenti az emberiséget? Mit gondolsz Daniel? Mi az igazság? - Az angyal keserű nevetése, pánik keltett bennem. Hátráltam ameddig csak tudtam, de nem kerültem tőle messzebb.
- Az angyalok kegyetlenek. Bármit megtesznek a sikerükért. Oh, Daniel. Én egy Seraphim vagyok, a vezetőjük voltam. Megölték a családomat. A szeretőmet. Majd bezártak ide. Mert az emberiség mellett döntöttem. Elakarták pusztítani az embereket, hogy megnyerjék a háborút a démonok ellen. De tudod mi történt? Kudarcot vallottak! Elbuktak egymás után, mert elfelejtették, hogy kik ők! Elfeledték, hogy ők a fényt szolgálják és az emberiségért harcolnak! Az angyalok, már nem azok akik voltak. Az angyalok már nem a gyönyörűség teremtményei... Már csak mocskos szolgák, a sötét gondolataiknak hála. Egyet kérek tőled, Daniel. Szabadíts ki innen. Hagyd, hogy megmentsem az emberiséget. Nem akarhatod, hogy az a világ amiben felnőttél darabokra hulljon. Szabadíts fel teljesen, akkor vissza kapom az igazi erőm.
- Illium. Nem hinném, hogy te az embereknek akarnál segíteni. Hisz...Akkor nem lennél itt. Biztos vagyok benne, hogy ezen kivűl más is történt. - A pánik nem csitult bennem. Az angyal szemei dühben égtek most, lassan közeledett felém. Nem tudtam semerre sem menni, így csak álltam egy helyben. Az egész testem remegett, eddig meg mentett de...Most talán ő lesz aki megöl. Az angyal egyik hideg keze a torkom köré fonódott míg a másikkal végig simított az arcomon. A hideg újra körbevett és ennek hála a könnyeim égették az arcomat. Ha még nincs is meg a teljes ereje, egy csettintéssel elintézne. Mekkora lehet akkor az a hatalom, amit elvettek tőle...? S szorítása erősödött ezzel engem vissza rántva hozzá. Szemeibe néztem, amik semmi érzelmet nem tükröztek.
- S-sajnálom, könyörgöm bármit meg teszek csak-
- Csak?! - A keze elengedte a torkomat, majd egy hatalmas pofont kevert le nekem. elveszítettem az egyensúlyomat, majd térdre borultam előtte.