Miután elvesztettem az eszméletemet vissza kerültem a jól ismert helyre. Ahol pedig egy vicsorgó angyal várt teli örömmel engem. Mondhatnám, hogy majdnem elhagytam a  fejemet miatta. De mihelyst kiadta a dühét rajtam, egész jól lehetett vele megint beszélni. Bár minden egyes percben attól féltem, hogy megint egy dührohama lesz és újra a képembe üt. Tudom magam is, hogy nem az legszebb fejem van, de azért nem kell még jobban elcsúnyítani. Egyenlőre még nyugodt volt, nem nagyon mertem kérdezgetni őt. Hagytam, hogy mondja a magáét, míg én azon gondolkozhatok, hogy én hogyan jutok ki innen. Megint. Nekem, valahogy semmi sem úgy jön össze ahogyan én akarom. De legalább így izgalmas marad az életem, bár az ütés veréseket kihagynám az egészből. De nincs más választásom, mint túl élni őket és valahogy több dolgot megtudni mindenről. Biztos mindenre van magyarázat és abban is biztos vagyok, hogy találok arra választ, hogy én kivagyok. Vagy éppen mi. De ahhoz meg kéne kérdeznem az angyalt és nagyon nem merem megtenni. Olyan mintha levágták volna a nyelvemet és képtelen lennék beszélni. Pedig furdal a kíváncsiság, hogy ő mennyi mindent tud.
- Miért nézel engem úgy, mintha egy szellem lennék?
- Uh, uhm...Sajnálom..  - Valamiért a fejem vörös színben kezdett pompázni és a figyelmemet most a virágoknak szenteltem. Nem tudom mikor kezdtem el őt bámulni, nem tűnt fel. Lefeküdtem és néztem az eget. Az egész világos volt hála a napnak és bárányfelhők díszítették. Egy jóleső sóhaj hagyta el a tüdőmet. Valahogyan most a hely megnyugtatóan hatott, szép is volt. Legalábbis addig, amíg mindent nem borít vér. Ha belegondolok ez a hely pompás lenne, de sajnos csak az agyamat tudom szét unni. Semmi mást nem tudok csinálni, minthogy csak az angyallal beszélgetni. Aki persze élvezi ezt a figyelmet. Lehunytam a szemeimet, majd feltűnt az irtózatos csend. Se madarak, se szél, se semmi. Még az angyal lélegzését sem hallottam. Végig futott rajtam a hideg. Ez valahogy nem jó előjel, eddig mindig volt valami halk zörej. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, de minden úgy volt, ahogy eddig. Semmi sem változott meg. Felkeltem a földről, hátha látok valami változást. De nem, Illium is ott volt ahol utoljára láttam. Lehetséges, hogy kezdek megörülni. Megmozgattam kicsit a lábaimat, de még mindig nem nyugodtam meg. Valami nem volt rendben. Bár ez csak egy megérzés volt, de akkor sem tudtam elszakadni tőle. Az egész testem feszült és arra várt, hogy valami hátba támadjon. Azt hittem megállt a szívem, amikor Illium a kezeit a vállaimra tette. Annyira halkan kérdezte tőlem a kérdését, hogy nem jutott el a pánikban lévő agyamig. Az egész testem remegett, mint egy kocsonya. Viszont a félelmemnek volt oka, az angyal kezei a számat takarták így ellenezve a segély kiáltásaimat. Nem mintha hallaná bárki is. Vagy ha igen, akkor élvezettel néznék, ahogyan engem itt kibeleznek. A szemeim könnyesek voltak, semmi esélyem nem volt a menekülésre. Lehetetlen volt ráharapni a tenyerére, sőt akárhogy rugdostam, kapálóztam nem segített semmit. Inkább csak az ellenkezőjét értem el, sokkal erősebben szorított magához. Éreztem ahogyan a könnyek égetni kezdik a bőrömet, mintha csak tűz folyt volna végig az arcomon. Ordítottam a teli torkomból, viszont a szárnyas lény tenyere tompította a hangot. A könnyeim csak folytak és folytak, lassan már nem tudom azt mondani, hogy ezek az én könnyeim. Az angyal ezen csak kacagott, kacagott azon, hogy én mennyire félek. Szerintem is nagyon mulatságos, hogy a saját könnyeim szét égetik az arcomat. Az erőm teljesen oda lett, ha az angyal nem tartott volna most én már réges-régen a földön lennék. Annyira reménykedtem abban, hogy ez az egész abba marad. Hogy végre felébredek ebből a rémes álomból. De lassan már én magam nem tudom, hogy mi a valóság és mi az álom. A levegőt kapkodva vettem, a szívem még mindig kiakart ugrani a helyéről, de legalább már nem könnyeztem. De viszont a dolgok nagyon gyorsan történtek. Az egész világ megfordult velünk, az angyal pedig ellökött magától. Én pedig a földre kerültem, sérülés nélkül. Össze szedtem magamat, és egy kis gyerekkel néztem szembe. A gyermek meg én voltam. Egyáltalán nem kaptam levegőt, menekülni akartam innen. A régi házunkban voltam és mindent vér borított.  A fény felé rohantam, de hirtelen valami megakadályozott ebben. A saját anyám holtteste lógott előttem. De persze a semmiből lett ott, aminek hála megint a seggemre érkeztem. Képtelen voltam mozogni. Olyan lett volna, mintha én lógnék ott. Az angyal mellém lépett, és csak mosolygott a látványon.

- Tudod, ez itt mind a te hibád. Csakis miattad haltak meg a szüleid.  - Nem. Nem, nem és nem! A szüleim még élnek! Tudom, hogy élnek még... Élniük kell még, nem halhattak meg így. A szemeimre tapasztottam a kezemet, nem akartam látni ezt az egészet. Mint valami örült előre hátra himbálóztam. Miért nem lesz vége ennek az egésznek? Miért jó, neki ha engem szenvedni lát?

- Tudod édes kedvesem, te nem az vagy akinek hiszed magad. - Az angyal alám nyúlt majd felemelt és kivitt a házból. Ami mögöttünk lángba borult és lehetett hallani a halál sikolyokat. Az angyal újra a földhöz vágott, de ezúttal semmi fájdalmat nem éreztem. Mintha nem lettem volna magamnál, mintha a csak a testem lett volna ott. Nem voltam képes megmozdulni, se gondolkodni. Rezzenéstelenül feküdtem a földön.

- Nem lenne jobb emlékezned arra, hogy ki vagy te? Nem lenne jobb újra tudni, hogy mire vagy képes? Hogy miért létezel? - Még mindig semmi. Az angyal szavai csak épphogy karcolták a tudatalattimat, de semmi sem reagált. M ég mindig nem. A szemeim továbbra is csak az égő házat nézték.

- De tudod, ahogyan most ujjá születtél minden megváltozott. Az átok ami rajtad ül, megtört. Nem vagy többé halhatatlan. Itt és most megölhetnélek, de akkor nem kapnám meg azt amit akarok. Sokkal egyszerűbb lenne ha átadnád nekem a kulcsot és akkor fájdalom nélkül halhatsz meg. - Az angyal csak beszél és beszélt. Pedig tudta nagyon jól, hogy én az egészből semmit sem fogok fel. Egy pontig. A távolban a saját segély kiáltásomat halottam, de mégis olyan volt mintha az nem én lennék. Mintha letört volna belőlem egy darab, de ahogyan letört teljesen megváltozott. Elvesztek kisebb szilánkok, így többé már nem illet a helyére. Mint ahogyan az a hang kiáltott értem, könyörgött, hogy fogadjam vissza. Egy kéz nyúlt értem, egy kéz ami megmenthet. Egy kéz ami az egész sorsomat jelentheti. Akár mennyire is kapálóztam, nem értem el. Soha nem tudtam elérni. Csak, hogy most a másik kéz elkapta az enyémet és kirántott a semmiségből. Ha nem én, akkor ki? Ha nem ember, akkor mi?  Ezek a kérdések futottak át újra és újra az elmémben. Erre csak egy válasz volt, még pedig, hogy emlékeznem kell. De mégis mire? Nem volt egy pont se, amiben kapaszkodhatnék! Mintha csak egy lámpa csillant volna fel a fejem fölött, úgy jött meg az ötlet. A szüleim halála, annak az oka. Biztos, hogy van valami pont, valami összefüggés. Valami amit nem látok. Nagy nehezen sikerült vissza vennem a testem fölött az távirányítás és amennyire ment, az égőházba rohantam. A füst körbe vette a tüdőmet, de mégsem okozott kárt. Elhaladtam anyám holteste mellett, ami még mindig élettelenül ott lógott a helyén. Egy váratlan dolog és a torkomból hangos sikítás tört ki. A nő, aki elméletileg halott, hozzám ért. A keze a vállamon pihent és könnyes szemekkel néztem felé. Az ajkai mozogtak de egy hang se jött ki. Csak a tűz ropogását lehetett hallani. Vér csöpögött a földre. A saját vérem volt az. Akár mi is ez a lény hosszú és éles karmai voltak, amik most épp a húsomba vágtak. De ez egész holttest úgy szintén tűzre lobbant és  egy perec alatt hamuvá vált. Az egész testemet a félelem lepte el, mégis a tűz ami körbe vett nem bántott. Lassú lépésekkel haladtam vissza abba a szobába, ahol saját magammal találkoztam. A szívem hevesen vert, mivel a gyermek még mindig azon a ponton állt ahol eddig és az üveges szemeivel engem nézett. A tűz mostanra már mindent felemésztett és körbe  vett minket. Mint egy hatalmas fal, amit soha nem fogsz áttörni. A gyermek félre biccentette a fejét, majd kinyújtotta a kezét felém. Hangok suttogtak azért, hogy fogadjam el. Azért, hogy legyek újra az aki voltam. A végén már szinte üvöltöttek azért, hogy beteljesítsem a nekem szánt sorsot. A szívem ami még két perce még maratont futott, mostanra halál nyugodtan dobogott. Nem volt sok választásom, a saját kezemet a gyermekére tettem. Eleinte hideg volt, majd hirtelen forró lett és még sem égetett. A sima vörös tűzből kék és fekete lett, ami táncot járt körülöttünk. De nem csak ott, hanem ahol a két kéz össze ért, ott a tűz egy pecsétet vésett bele a bőrbe. Egy jel, egy név, egy élet. Emlékek századai forogtak le a szemeim előtt. Nevek amiket az emberek adtak nekem és egy név amiről senki nem tudhatott. Egy név ami mindent elpusztíthat. Egy jel, ami életeket menthet. Egy erő és ez által egy hatalom. Damziel.