A falon kardok, kaszák, fejszék, balták és sok más éles dolgok díszelegtek. Ahol persze nem volt semmi ott a fény tört utat magának, így ennek hála világos volt a helyiségben. A démonra emeltem a tekintetemet, aki még mindig a földet nézte. Mintha olyan szép lenne, vagy éppen annyira érdekes. Lehet felfedezett egy csótányt, vagy nem tudom. Viszont lassan kezdtem a testemben érezni a fájdalmat. Az ismeretlen csoda gyógyszernek kezdett elmúlni a hatása. A szemeim újra a fegyvereket nézegették, egyik díszesebb volt, mint a másik. Mielőtt még hozzá érhettem volna egyhez is a démon kacagása megdermesztett. A félelemmel teli szemeimmel újra rá pillantottam, de hamar a földön találtam magamat sikítva. Ez a rohadt démon képes volt belém vágni egy kibaszott pengét. A penge pedig folyamatosabban egyre mélyebre vágott a húsomban.
- Nocsak-nocsak. A kis emberkének eltűnt a szuper ereje! Micsoda szégyen, nem de? De végre, óh végre! Most tudd hol van a helyed féreg! Miattad kellett nekem folyamatosan szenvednem, itt az ideje, hogy te szenvedj. - Egyáltalán nem értem miről beszél, a fájdalom meg csak egyre jobban szét kúszik a testemben. Üvölteni akarok a teljes tüdömből, de csak nyögdécselések hagyják el a számat. Úgy szintén sós könnyek égetik a halálsápadt arcomat.
- Tudod, amíg te meg nem születtél én voltam Azazel kedvence. Én voltam a jobb keze! De persze, jöttél te. Te, nyamvadt kiválasztott! Azóta csak rólad bír beszélni, csakis Rólad. Hogy ó mily tökéletes és hatalmas erőd van. De itt az igazi bizonyíték, te csakis egy patkány vagy ami a koszban él. Komolyan, azt hitted, hogy lesz belőled is valami? Mert ha igen rosszul hitted. - A penge elhagyta a mostani helyét, majd keresett magának egy újat. Egy új helyet ahol szét marangolhatja az érzékeny bőrt, majd utána könnyedén a húsba hatoljon. Talán ezt a démon még háromszor ismételte meg, majd folytatta a idegesítő dumáját.
- Csak is egy szívességet tegyél meg nekem. Halj meg és maradjál is halott. Nem kell több remény az én Mesteremnek. Csakis én vagyok az egyetlen aki alkalmas arra, amit elkell végezni. Nem pedig, egy patkányra hagyni. - A penge ezúttal a nyakamat vette célpontba. lehunyt szemmel vártam, hogy mikor vállik el a fejem a nyakamtól. De amilyen hirtelen lendült a penge, olyan hirtelen vett körbe újra a maró hideg. Csend, csakis a lélegzetemet hallom. Talán egy örökké valóság után hallom a penge csörömpölését a földön. Amikor a hideg már nem fojtogatott óvatosan kinyitottam a szememet. Ami elsőnek feltűnt az a sok feketés vöröses valami volt. majd pedig a hulla. Serpens darabokban feküdt a földön. Tehát ez az ő vére. De remélem ez által meg is halt és nem jön többé vissza. Hirtelen egy hideg kéz érintetté meg a sérült vállamat. Nem, hogy frászt kaptam de még fájdalmat is okozott. De az utóbbi hamar csillapodni kezdett. Viszont a szívem nem akart megnyugodni.
- Daniel. Meg lett volna az erőd, hogy meg védd magadat. Egyszer már sikerült, de most miért hagytad volna, hogy ilyen módon megöljön téged? Ráadásul ilyen gyalázatosan?! ... Nem leszek mindig melletted, hogy megvédjelek. Fölleg, hogy azé...a mocskos teremtményé vagy. - Én ott leragadtam, hogy erő. Mégis milyen erőről van szó? Lenne valaki oly szíves és elárulná nekem? De másik legalább még élek és meggyógyította a sebeimet. Vagy csak megint kaptam egy titokzatos fájdalom csillapítót. De most az egyszer jól esett a földön feküdni és tudni azt, hogy van mellettem valaki aki vigyáz rám. Ezt az érzést soha nem akarom elengedni.

*

Egy simogató kéz keltett fel ebből a rémes álomból. Nem abban az ágyban feküdtem ahol legelőször felébredtem. Enne egyszerűen más illata volt. Akihez még kötni is tudtam. Oh. Felnéztem és megérzésem igaz volt. A félig angyal és démon keveréke, vagy még mindig nem tudom mi, engem simogatott. Vagyis a fejemet. Én pedig rajta feküdtem, a fehér szárnyai pedig körrénk volt csavarva. Most tűnt fel, hogy hatalmas szárnyai voltak. beharapott szájjal mozdulatlanul feküdtem rajta és nem engedtem a kényszernek, hogy a csodaszép hófehér szárnyakhoz hozzá-
- Nem kellett volna kinyitnod azt a könyvet. -Mégsem volt álom. Oké azt hiszem halott vagyok.
- H...Haragszol érte? - Azazel csak egy melengető mosolyra húzta a száját.
- Nem. Nem tehetsz róla, nem figyelmeztettelek téged. Ez az én hibám volt, úgyhogy ne törd ez miatt a fejedet. Ha szeretnél még pihenhetsz addig, amíg nem érzed magad elég fittnek.
- Kérdezhetek valamit? - Éreztem, hogy a hangom halkabb lett és hisztérikusan csengett egy kicsit. A kevert vérű csak bólintott.
- ezek után is kedvesen bánsz velem. Pedig miattam halt meg a jobb kezed. Oh, és ha jól sejtem, miattam rohangál azaz angyal szabadon, nem? Én csak rosszabbítok a helyzeten, reménytelen eset vagyok. Miért nem ölsz meg, mint mások és - A kevert vérű két ujját az ajkamra tette és ezzel elcsitított.
- Mindennek elfog jönni a maga ideje, Daniel. De csakis egy dolgot jegyezz meg. Nem szeretek osztozkodni azon ami az enyém. - Az utolsó mondata a fejemben mondta. Ennek köszönhetően a hideg futott végig a hátamon. A félvérű még mindig nyugtatóan simogatta a fejemet, hol pedig a hátamat. Érdekelne, hogy meddig maradok tudatlan. De ha ő azt mondja, hogy mindennek eljön a maga ideje, akkor biztos igaza van.
- Egy valamit elárulsz nekem? Miért van az, hogy neked valamiért..az aurád meleg? Míg az angyalé hideg?
- Mindenki máshogy reagál a közelségünkre. Mivel te többnyire ember vagy ez miatt, nálad természetes. Az angyalok a tisztaság hidegében élnek, míg mi a melengető sötétségben. - A félvérű mellkasának morogtam egy "ühüm-öt", miközben újra lehunytam a szememet és hallgattam a nem emberi szívdobogást. a szíve helyén, ahol persze még mindig a szíve van, lassan de dobogott. Tehát nem haragszik rám, bár...Lehet. Sőt biztos vagyok abban, hogy haragszik rám. Csak valamiért nem mondja el. Vagy csak én reagálom túl a helyzetet? Nem baj kiélvezem ezt a kis időt, amit még így tölthettek.
- Melyik fegyvert akarod elsajátítani? Melyiket használnád legszívesebben?
- Te egy tökéletes hangulatromboló vagy...Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán egyet is elbírnék.
- Pedig vannak könnyűek. De mi lenne, egy tőr?
- Ez miért annyira fontos? vagy ennyire sürgős a helyzet?
- Nem, sürgősek nem az. Csak, hogy megtudjad védeni magadat. Bár ezek után nem hinném, hogy bárki is a közeledbe menne.
- Mhm, a tőr jól hangzik. - Meg sem merem kérdezni, hogy miért nem jönne senki sem a közelembe. Már maga a hangsúly ijesztő volt, ahogyan mondta.
- Mi lenne ha agy íj lenne az amit választanék?
- Szeretném ha egy közelharci tárgy is lenne veled.
- Mindenhol találok egy kődarabot, nem? - Hát nem találta viccesnek. Nagyon nem. Miért vesz mindent ennyire komolyan? Vagy ez náluk a vérükbe van?
- Daniel, kérlek vedd komolyan. fontos vagy és nem akarom, hogy elveszítselek. Ha kell, akkor nem mozdulok el mellőled. De szükségem van rád. Szükségem van az erődre Daniel. Együtt...Együtt legyőzhetnénk Lucifert...Istenek lehetnénk, Daniel. - Megfagyott bennem a vér. Azazel a saját...Mestere, vezére, nem tudom mi ellenje akar fordulni? Mennyire normális dolog ez? Esélyünk sincs ellene, hisz ő a Király!
- Ha bízol bennem, sikerülhetne...Ha nem fogsz elárulni...Minden tökéletes lehetne. Gondolj csak bele, mindenki meghajolna előtted, mindenki tisztelne...
- Azazel, nem tudom. Nem tudom mennyire jó ötlet ez. - Felnyomtam magam így most nem a mellkasán feküdtem hanem már csak az ölében ültem. A hajamba túrtam és az ajkaimat harapdáltam.
- Nem borulna fel ezzel az egyensúly? Lehet átvennéd Lucifer helyét...De képes lennél megtartani és ezt a...furcsa egyensúlyt tartani? Vagy te is csak a világot akarod. [...] A sötétséget. Vagy rosszul látom?
- Mi lenne ha adnál nekem egy esélyt? - egész végig csukva tartotta a szemeit, most nyitotta ki őket. Mielőtt még elmerülhettem volna bennük, a félvérű magához húzott majd a puha ajkait az enyémre tapasztotta.