/A cím valamiért eltűnt, és ez nem az első eset. Sorry./

"Lehet te vagy a fény, ami az árnyékot élteti. De ne feledd el, én voltam az aki a neked az erőt adta. Én vagyok az, akire szükséged van. Ahogyan nekem is rád, Daniel. Egymás nélkül, nem fogjuk semmire sem vinni." Azazel szavai víz hangoztak a fejemben. A hideg és a félelem újra helyet talált a testemben. Mintha csak felakart volna falni ez az érzés. Alig engedett levegőt venni. Valami szorongatta a nyakamat. Valami hideg. "Viszont egyszer elfog jönni a Sötétség. Ami mind kettőnknek a végezte lesz. De a fontosabb, melyik fél hozza a bukást? Ez a te kezedben van, Hős... Te fogok megírni a legendákat, amikről mindenki álmodozik. De akár te hozhatod a halált és a szenvedést. Akkor is Hős lennél? Én várni fogok rád. Soha nem foglak erre az útra kényszeríteni." A hideg a csontomig hatolt, kezdtem kétségbe esni. Már nem tudtam elhatározni, hogy nyitva vannak-e a szemeim vagy csukva. Egyszerűen csak a hideg volt. A kezeimmel a nyakamhoz nyúltam, mert egyszerűen ez a hideg érzet csak fojtogatott. A kezeim a saját nyakam köré fonódtak, mert semmi sem volt ott. Csak egyszerűen a hideg érzete. Könnyek folytak le az arcomon. A félelem egyszerűen felemésztett, képtelen voltam már lélegezni. A tüdőm égett, az agyam sikított a levegőért. "De ha nem kényszerítenélek, nem lennék én az aki most vagyok. Könyörögj a levegőért, Daniel. Könyörögj azért, hogy megmentselek. Ismerd el, hogy te hozzám tartozol!" A könnyek még mindig folytak, mintha csak egy vízesés lenne. A hang a fejembe egyre fenyegetőbb lett és nekem se volt más választásom. Legszívesebben könyörögtem volna neki, de azért se tettem. Hogy miért nem, amikor pont az ő melegsége mellett éreztem magamat biztonságba...Nem tudom, de valahogy ez az egész csak rossz volt. De az érzés, hogy megfulladok nem engedett. Mintha az örökké valóságig így tartana. Addig amíg az "ő" oldalára nem állok. Semmilyen kiút nem volt, és én pedig képes voltam azt hinni, hogy egy démon vagy akár mi is ó, jó lenne. A legjobb variáció azt lett volna, ha magamra hagyna elengedne, és élhetném tovább az életem. Mint aki semmiről sem tud. De ezt soha nem fog megtörténni, mi? Nincs más választásom, mint ennek a seggfejnek könyörögni, hogy ne öljön meg, hogy vele maradok blabla... Ezt a részét mind ismerjük. Megpróbáltam a számon kiejteni, ennek a valaminek a nevét, de úgy szerintem csak a levegőbe tátogtam valamit. A hirtelen hideg elengedett és csak a semmiben zuhanni kezdtem. Végtelenül, céltalanul egyszerűen csak a mélybe. Míg a sikolyom vissza nem rántott az új valós világba. A mai naptól kezdve az egész életen megváltozott. Most már nem tudok ezen változtatni, akár mennyire is akarnák. De mélyen tudtam, hogy én ezen nem akarok változtatni. Minden egyes levegő vétel, egy fájdalmas érzetet keltett bennem. Egy szúró, ködös fájdalmat a lelkem körül. Mintha csak rosszul döntöttem volna. Lehunyt szemmel, szívtam be a levegőt majd lassan kieresztettem. A leragadt szemeimet sikerült kinyitnom, így körbe tudtam nézni. Sötét szoba, nincs ablak. De mégis, valahonnan jön annyi fény, hogy lássak valamit. Mintha csak a holdfénye sütne át a szoba falain. Én magam egy hatalmas francia ágyon feküdtem, szerintem itt akár négy ember is kényelmesen aludhatna. Elég hamar össze szedtem magamat, majd felálltam. Az egész szobába egy ágy feküdt és egy szőnyeg. Más nem, pedig ide még azaz ágy háromszorosan is beférne ide. Mielőtt még az ajtóhoz sétálhattam volna, pont kinyitották és egy sötét alak sétált be, majd amilyen finoman kinyitotta az ajtót úgy csukta be. Egy ismerős hang szólított meg.

- Négy nap után, sikerült felébredned. Te vagy az első ember, aki túlélte ezt. Az első kiválasztott aki egy ember! Soha nem hittem volna, rólad. Csak egy tudós patkánynak kellett volna maradnod, aki mostanra meghalt volna. Így nem kéne vigyáznom rád. De sebaj, lesz elég időnk jól megismerni egymást. - A démon aki hozzám beszélt, nem volt más, mint Serpens. 
- Felrobbantál. Kígyó voltál. És, neked az a bajod, hogy én élek? Mily kedves tőled, "barátom". 

- Nem neked kell vigyázni egy halandóra aki még magát se tudja megvédeni! Meg egy szóval sem mondtam azt, hogy nem örülök, hogy látlak. Óh, azok csak látomások voltak. Amit akkor éltél át, az abban az időpontban volt, amikor te - az ágyra mutatott - abban az ágyban feküdtél. Talán te voltál eddig aki a legtöbbet szenvedett. Akárhányszor idejöttem, hogy megnézzelek, hogy hogy vagy mindig úgy néztél ki, mintha a halálodon lennél. A legtöbb emberen ez nem látszik. Ők csendben eltávoznak. Nem tudom mit éltél át, de tessék. Egyet már tudunk: az elméd erős. Ami a későbbiekben sokat segíthet.-  A démon kedves mosolya megnyugtató érzést adott. Legszívesebben most magamhoz szorítottam volna és egy jó ideig nem engedtem volna el.

- Uhm, és hol vagyok? Persze ha szabad tudnom.

- Ogrooholn a város neve. Itt elég sok középrendű démon él. Meg általában a fiataloknak itt folyik a kiképzés. Nem vagy éhes? Vagy akarsz még egy két órát itt ácsorogni az üres szobában? - Először nem akart eljutni az agyamig mit akart mondani. 

- ...Nem akarok itt megrohadni, szóval hol kapok kaját? - A démon össze csapta a kezét majd az ajtó felé fordult és kinyitotta. Majd mint valami úriembernek utat engedett. A démon ezek után, három vagy négy folyóson végig vitt, majd egy lépcsőn lefelé megérkeztünk a célhoz. 

- Csak, hogy tudd. Ez egy akadémia, ahol a magasabb mágiát tanulják meg az ifjú harcosok. Sok, nagyon sok dolgot kell még pótolnunk. De hidd el, menni fog neked. Óh, ez pedig az akadémiának az ebédlője. Ide gyűlnek össze a tanoncok enni. 

- Tudom mi az az ebédlő. Ennyire hülye azért még én se vagyok. - A démon újra mosolyra húzta az ajkait, majd benyomott a két nagy ajtó között. Egy hatalmas, fehér helyiség tárult elém, ami mégis sötét volt. Az egész helyiség meg volt töltve, volt aki hatalmas szörnyetegként nézett ki, voltak akik, mint az emberek... Libabőr futott végig a hátamon.

- Az első leckéd az lesz, hogy hogyan tanuld meg védeni a gondolataidat. Most jelen pillanatban mindenki hallotta, hogy mit gondolsz. - A démon szavai, most a fejemben halasztódtak.

- Próbálj meg elvegyülni. Mihelyst végeztél, vissza jövök érted. - Ezzel megfordult majd magamra hagyott. Az szívem majd kiugrott a helyéről. Azt se tudtam, hogy itt mit esznek. Esznek ezek valami normális kotyvaszt? Mert, nem akarok bármiféle szemet, belet vagy éppen agyat enni. Akkor inkább éhen halok, vagy nem tudom. Talán olyan öt perccel később, sikeresen szereztem magamnak ennivalót. Annyira rémesnek nem nézett ki,d e akkor se akarom megtudni, hogy mit raktak bele. Amikor helyet kerestem magamnak rém nehéz volt. Mindeki vagy gyilkos pillantást vetett rám, vagy pedig elküldött jó messzire. Lehetséges én vagyok itt a szörnyeteg és nem ők. Talán a hatodik sor végigjárása után sikerült találnom egy helyet, ahol senki sem szólt be nekem. Nagy erőt véve, a kalapáló szívem mellett enni kezdtem.  Az ételnek nem volt rossz íze, de a kedvencem sem lesz. A többi diák, tanuló vagy akár mik, csakis engem néztek. Mindenki arra várhatott, hogy eljöjjön a megfelelő alkalom és kitekerjék a nyakamat. Suttogások, halk beszélgetések csörték meg hirtelen a csendet. Eleinte nem értettem miért, de azonnal elhallgattak, amikor úgy szintén egy másik ismerős hang törte meg az új csendet.

- Kedves Tanoncok! Mint mindenki tudja, hamarosan elkezdődnek a csaták. Ez miatt kérlek titeket, hogy amilyen gyorsan lehet szedjétek össze magatokat. Minden egyes erőre szükségünk van. Mától az edzések tovább fognak tartani, az írásbelik pedig későbbre húzódnak.  Ha valami további kérdésetek van, kérlek a mentorotoknak tegyétek fel. - Azazel rám emelte a szemét, majd amilyen csendben jött úgy távozott. "A te erődre is szükségünk van, Daniel."  A hátamon újabb libabőr futott végig. Nehéz útnak nézek elébe, de a szívem azt mondja, hogy ez lesz az, amire szükségem van.