- ♡ -

Már az ötödik reggelen örvendezett napfelkeltének a homályos ablaküveg mögül kilesve, s egyáltalán nem bánta, hogy alig látott valamit a magas, kilátást sűrűn eltakaró fal miatt. Nem zavarta, mivel minden pontosan, előre meg volt tervezve; közös reggeli Louval, rendrakás a szobában, aztán felolvasás következett mindig a loknis kedvenc könyvéből, majd ebéd, ami után összebújva feküdtek az ágyban halkan susogva, végül pedig a fürdés jött, és alvás. A kék szemek sosem hagyták cserben őt, zafírok követték minden lépését, aggódván, szeretve. Elfeledte a tudatot, hogy ravasz mód kalitkába zárták, ő viszont boldogan, önfeledten énekelt, nem érezte rabnak magát, sokkal inkább gondolta úgy, miként lelke végre kiteljesedett, önmaga lehetett.

Halk kopogás hallatszódott a titkos kódnak pontosan megfelelvén, s a kis göndör szinte már szárnyalt is az örömtől, pedig az említett még jóformán be sem lépett a szobába.

Mikor aztán a kócos megtette, az első, amit megpillantani képes volt, az a két gödröcske volt, melyek Harry hatalmas vigyorgásának okaként jelentek meg. Louis imádta őket, legszívesebben egész nap azokat piszkálta volna. Természetesen csak a fürtök után, mert azokat mindennél jobban szerette.

- Jó reggelt angyalom. Hogy aludtál?

Lábával hajtotta be az ajtót maga után, hiszen a kezében tálca pihent, telepakolva finomságokkal, és egy aznapi újsággal, amiből az idősebb olvasott fel neki reggelente. A zöld szemű imádta, mikor a másik felolvasott neki. Egyszerűen csak csodálni valónak tűnt, akkor is.

- Jó reggelt -mosolygott, immáron szerényebben. - Nagyon jól aludtam, köszönöm.

- Nem fáztál? -kérdezősködött tovább, míg kipakolt az asztalkára, néha-néha fellesve az éppen beszélő, vörös ajkakra.

- Nem. Minden rendben volt.

- Helyes -sóhajtotta megkönnyebbülten, mikor végzett.

Harry szó nélkül követte őt az asztalhoz, csendben leült, magába szívva a friss pirítós és a narancslé kissé savanykás, erős illatát. Louis az orrára tolta a szemüvegét, majd megköszörülvén torkát belekezdett az olvasásba.

- ▪ -

Ebédre csirkét ettek, és Harry annyira tele lett, hogy képtelen volt megmozdulni, ezért csak elfeküdt a kemény mellkason, hallgatva a szívdobbanásokat, melyek megnyugtatták őt. Az ütemre pontosan dúdolgatott halkan, nem akarta megzavarni vele a monológot, amit a magas, mégis enyhén rekedt hang épp neki ejtett meg.

- Aztán szaladtam. Emlékszem, már nagyon fájt a lábam, mégsem álltam meg. A fülemben visszhangzott a saját lihegésem és az, mikor apám utánam kiáltott; ,,Úgyis elkaplak, nem menekülsz!". A legviccesebb az egészben mégis az, hogy azóta nem is láttam.

Itt felnevetett, mintha tényleg egy poént sütött volna el, a loknis mégis érezte, miként zavarában egy kicsivel közelebb vonta őt magához. Nem csodálta, az eset tényleg nem volt épp tündérmesébe illő.

- Nem is akarod viszont látni? Hiszen mégis csak ő az apád.

Louis felhorkantott, majd elhúzta kezét, már nem tekergette tovább a gyűrűző tincseket. Felült, a válla felett átnézve egy lesújtó pillantással ajándékozta meg a kisebbiket.

- Ne okoskodj, te sem tartod a kapcsolatot a tieddel, pedig tudtommal ő nem akart megerőszakolni téged.

Aztán ott hagyta Harryt. Szó nélkül állt fel, kisétálva az üres szobából, becsapva maga mögött az ajtót. A loknis nem értette, persze, hogy nem.

- ▪ -

Rá kellett jönnie, hogy a plafon tényleg annyira fehér volt és tiszta, hogy még egy aprócska repedés sem kívánta elcsúfítani azt. Igen, az első veszekedések általában így zajlottak le; általában órákba nyúló gondolkodás következett a megoldáson és a tényen, hogy mégis hogyan kellett volna elkerülni azt a bizonyos kis vitát. Harry nem akart sírni, bár nehezére esett, hiszen magát okolta, azt az egy mondatát, amit Louisnak mondott. Talán, ha csöndben maradt volna ... Nem. Ez csak egy rossz nap volt, pocsék időzítéssel. Pontosabban már az ötödik nap, mégis az első, ahol nem olvastak fel neki a Piroska és a farkasból.

Épp elég távol, mégis egészen közel ahhoz, hogy tíz legyen.

- ♡ -