- ♡ -

Az óceánnal nézett farkasszemet, a dörmögő hullámokkal, melyek nem akarták bántani, és ő ezt pontosan tudta. Megkönnyebbülés szaladt végig rajta, majd egy halk sóhaj, mely elhagyta fáradt ajkait, aztán már rohant is, hogy a másik karjai közé vethesse magát.

Nem érdekelte a tálca, mely a kócos kezében pihent, ahogy az sem, miképp a csésze tartalma átáztatta mindkettejük ruháját, csak egy valamire volt képes gondolni akkor; megmenekült.

Az első illat, ami az orrába kúszott, az a fahéj aromája volt, és ó, mit meg nem adott volna akkor azért, hogy egyet kaphasson abból az ócska cukorkából, amit az idősebb mindig evett.

Ahogy mondani szokás, ami könnyen jön, az ugyanolyan könnyedséggel libben is tovább.

- Köszönöm -motyogta halkan, alig hallhatóan.

Ha látta volna Louis arcát ... Talán mem mosolyogott volna annyira. A kék szemű teljes megsemmisülés alatt állt éppen, ki képtelen volt felfogni a dolgok okozóját és miértjeit, csak bámult megkövülten, oly értetlen.

- Mit köszönsz? -érdeklődött, míg eltolta őt magától, hogy a szemébe tudjon nézni.

A smaragdok boldogan csillogtak, akár egy vidám gyermeké, még a gödröcskéi is előbújtak, megmutatván magukat. Kezével felnyúlt, hogy a rendezetlen tincsek közé túrhasson, ezzel is megállásra késztetve Louis szívét.

- Megmentettél! Eljöttél értem, Lou! Menjünk haza, jó? Nagyon félek ...

Heves fejrázás, taszítás. A könnytől ázott zafírok csalódottan pillantottak le a kisebbikre, ki nem értette, mi történt hirtelen körülötte. Hiszen az előbb még minden szép volt és szent. Mi ütött belé?

- Sajnálom, annyira sajnálom ...

Hátrálni kezdett, meg is botlott kicsit, ahogy kifelé haladva, haját tépve igyekezett menekülni, eltűnni. Harry utána akart nyúlni, visszahúzni őt magához, de már messze járt, mégis túl közel. Zihálni kezdtek mindketten, szívük egy ritmusra járt, hevesen, zaklatottan.

- Nem értem ... Lou. Louis ...

Zokogni kezdett, arcát a kezébe temette, míg térdre rogyott, megsemmisülve egészen. Darabokra hullott minden és mindenki, csak szilánkok maradtak hátra, melyek lelkükbe fúrták magukat, elkobozván az éltető oxigént, az erőt.

Felismerés. Harryre zúdulván az érzés elnyelte őt, fájdalmat borított rá, nem kímélte. Füle sípolni kezdett, míg veszetten lihegett, mégis a fulladás környékezte minden adandó alkalommal, mikor levegő után kapott. Nem akarta elhinni, pedig igaz volt. Csúf és keserves, ahogy az a rideg valóra mindig is ráillett.

- Bocsáss meg ... -motyogta a kék szemű halkan, majd távozott.

A loknis összetört, savanyú könnyei arcát szántották végig minduntalan, miközben a csalódottság belülről marcangolta feszülő, fájdalomtól forró csontjait, míg a kín lassan bár, de felemésztette.

Pulóvere mézes tejtől volt ragacsos, és ó, de bánták az égiek, miként szimbólumot jelképező cseppjeik ily módon fogytak kárba.

Ketten sírtak; az angyal és az ördög.

- ♡ -