- Beléptem a seregbe.

Bucky hangja halk és reszelős, közel sem hasít az éles és hangos vidámságára. Szégyelli magát. Ezért bírja csak akkor kimondani, mikor Steve neki háttal van. Nem bír a szemébe nézni. Tudja, hogy mit látna benne és mindennél jobban retteg tőle.

Steve keze megáll rajzolás közben, a ceruza surrogása a papíron elhallgat. Bucky nem mer ránézni, mereven bámul ki a poros ablakon, a szomszédos ház sötét ablakaiban menedéket keresve. Várja, hogy a másik megszólaljon. De az hallgat. Csak hallgat. Hallani a fenti szomszédnál a vacsorát. Székek lábainak kopogása hallatszik át a vékony plafonon. Egy tányér leesik. Káromkodások. Bucky tenyerre tengert izzad.

- Nem akarsz mondani valamit? – szólal meg végül, és hangja durvának és számonkérőnek hat. Vissza akarja szívni, de fél, hogy ki fog törni belőle amit a gyomra legmélyére próbál gyűrni.

- Mit kellene mondanom? – hangja hűvös pofonként csattan az arcán. Bucky tudja, hogy megérdemli, és ettől valahogy még inkább fáj.

Maga sem tudja, milyen reakciót várt Stevetől. Megbeszélték, hogy addig nem jelentkezik, amíg Stevét el nem fogadják. Bucky első látásra remek katona, atletikus alkatú, szálkás izomzatú, szeme bajtársaival barátságos ellenséggel jéghideg. Lőni is jól tud, még apja tanította. Stevet viszont soha nem veszik fel a seregbe, Bucky ezt mélyen tudta, még ha barátja nem is volt hajlandó elfogadni. Pedig ha Steve egy másik testbe született volna, a legnagyobb hőse lehetne.

Bucky megígérte, hogy nem fog jelentkezni. Kisujj esküt tett. Stevenek jogában állna a kisujjába döfni a ceruzáját. Kevésbé fájna, mint a fagyos csend.

Steve feláll az asztaltól, a szék lába kellemetlenül hangon csikorog a padlón. Ahogy megfordul, és szürkés-kék szemével kihívóan néz fel az övébe, Bucky egyszerűen nem tudja állni a tekintetét.

- Mikor mész el?

- Két hét múlva. New Jersey.

Bucky látja a szeme sarkából, hogy Steve összepréseli a száját, mintha lakatot zárna a szóözönre, ami kikívánkozik belőle. Szeme jégcsapként fúródnak Buckyra, amiket sehogy sem tud elkerülni. Egy pillanatra lehunyja a szemét, ott is látja őket.

- Szeretnél maradni?

Steve kérdése meglepetésként üti szíven. Nem akar hazamenni. Mikor a mamája meghallotta a hírt, hisztérikusan elsírta magát, és Bucky nem kételkedett benne, hogy azóta is a zsebkendőket fogyasztja. A siratásra volt a legkevésbé szüksége.

Válaszolni akar, megköszönni, de sírás fojtogatja a torkát, és ha kinyitja a száját kibukik belőle, így csak halványan bólint.

Nem érdemli meg Stevet. Még sértetten és benne csalódva is képes félretenni minden haragját, mikor tudja, hogy segítségre van szüksége.

Az este további részét csendben töltik. Bucky nem mer megszólalni, Steve pedig hűvös távolságtartással bünteti.

El akarja neki mondani, sírva könyörgve neki, hogy bocsásson meg. Százszor is kikiáltani, hogy ő sosem szúrná ilyen orvul hátba a barátját aki mindennél többet jelent neki. Biztosítani ezerszer is arról, hogy benne nyugodhat bizalma bármikor.

De nem teszi. Jobb lesz ez így. Steve nem haragtartó. El fog múlni. Két hét hosszú idő.

A vacsora gyér, pedig Bucky nagyon igyekezett, hogy valami ehetőt hozzon össze, de még így is sikerül odaégetni. Nem mintha bármelyiküknek is volna étvágya.

Meleg víz megint nem volt, de ezt már mindketten megszokták. Bucky elsírta magát a zuhany alatt, csak szépen csendesen és halkan, könnyei egybeolvadtak a jéghideg vízzel. A kevéske vacsora, ami letuszkolt végül a vécé kagylójában kötött ki, fogát igyekezte úgy mosni, hogy Steve erről ne szerezzen tudomást. Kettőjük közül nem ő az, akinek jogában áll rosszul lenni. Mikor kijön a piciny fürdőből, Steve már az ajtó előtt áll, Bucky reméli, nem látja vörös szemeit. Azt okozhatja a hideg víz is, nem? Vagy fogkrémet kent beléjük véletlenül. Rengeteg kifogás.

A szobában már látja, hogy Steve megágyazott neki a földön, az összes pokrócot és párnát kiterítve, amit csak talált a szekrények mélyén. Mikor már túl nagyok lettek ahhoz gyerekkorukban hogy elférjenek egymás mellett Steve keskeny ágyában, rendszerint így töltötte az éjszakát. Steve az elején mindig dühös volt, hogy nem kutya ő, ne kelljen a földön aludnia, és ő ragaszkodott a padlón fekvéshez, de sok rábeszélés után Mrs. Rogersszel meggyőzték, hogy az ő szervezetével nem ez nem a legelőnyösebb.

Steve gyorsan végez, Buckyt a rajzfüzete nézegetésén kapja. Nem szól semmit, csak leoltja a lámpát, és belebújik az ágyába. Bucky arcát vörösség önti el, mintha csak valami bűntettet követett volna el. Steve mindig büszkén mutatta neki a rajzait, és kérte ki a véleményét, most mégis úgy érezte, hogy nem érdemli meg a művei lapozgatását.

A sötétben lerogyik a fekhelyére, arcával Steve ágya felé fordulva. Az a fal felé van fordulva. Sose látta még így aludni. Mindig szeretett úgy elaludni, hogy a függönytelen ablakon Brooklyn fényeit nézi, a lehámló tapétájú faltól bezárva érzi magát. Régen mindig le is lógatta a kezét. Tudta, hogy Bucky fél a sötétben, és bár az utca fényei rendszerint félhomályt teremtettek a szobában, az áramszünet nem volt ritka a környéken.

Most nincs áramszünet, csak az eső kezdett rá egy kis csöpörgésre. Már nem is gyerekek.

Bucky lehunyja a szemét, megpróbálva minden démont kiűzni a fejéből szép dolgokra gondolva elaludni. Mrs. Roger mondta mindig, hogy ne gondoljon soha a jövőre, attól csak izgulni és félni fog, találjon nyugalmat a múltban, a szép emlékekre.

A szép emlékek viszont nem nyugtatják meg. Arra a rengeteg napra gondol, amikor önfeledten játszottak, csintalankodtak, nem gondolva a világ ügyesbajos dolgaira, fittyet hányva a valóságra a közös álmukba menekülve. Hány ilyen napja van még? Két hét? Vajon hány napot kap még a kiképzés után mire egy hajón találja magát az óceán túloldala felé szelve a habokat. Hány órája van, hány perce, hány pillanata, mire egyedül találja magát a halál és szenvedés kereszttüzében?

Gyerekkorukban mennyit játszottak háborúsat az iskola mögötti üres telken, mennyit bábúztak Bucky ólomkatona gyűjteményével, mennyi verekedésbe keveredtek közösen. Bucky csak most jön rá, hogy őt a harc sosem izgatta, a küzdelem adrenalin lökete, vagy a győzelem mámora. Steve miatt élvezte, az ő lelkesedését látva, ő harci kiáltását hallva bátorodott fel, az ő sebesülései és könnyei nyomán öntötte el bosszú. Csakis Steveért és Steve mellett harcolt.

Mikor a háborúba lépés utolérte a hazájukat, Steve az első napon megjelent a jelentkezési ponton. Sosem mondta hogy Buckynak vele kéne tartania. Sosem kérte volna, hogy Bucky az életét áldozza. Számára mégsem volt azonban kérdés, hogy sosem engedné el a tengerentúlra egyedül a barátját.

Stevet fűtötte a tenni akarás, igazságért való harc, a jó győzelme, ártatlan életek megmentése, hogy a háborúnak vége legyen és minél kevesebb katona vére áztassa a földet. Bucky azt hitte, ő is így érez, de ebben a pillanatban úgy érezte, egy igazságtalan üzlete van az ördöggel. Steve csillogó szeme és hangja mellett megállíthatatlan és bátor volt, de így, hogy nélküle néz a háború elé, gyáva. Mi lenne, ha ezt Steve megtudná, hogy egy gyáva kutyának a barátja? Valószínűleg semmi. Steve sosem ítélné el a félelmeiért. De vajon ugyanúgy nézne rá azután is, hogy nem kész meghalni a hazájáért, a jóért, az igazért, mint ő?

Talán jobb is így. Ha haragszik rá kevésbé fog fájni, ha esetleg nem tér vissza. Steve sosem bocsájtaná meg magénak, ha meghalna, úgy hogy ő nem volt ott hogy vigyázzon rá.

Megállíthatatlanul kitör belőle a zokogás. Fejét a párnájába szorítja, minden hangot elnyomva, de a teste remegését képtelen leállítani. Steve egyenletesen veszi a levegőt felette az ágyon, úgy tűnik, mintha aludna. De Bucky biztos benne, hogy nem alszik, és hogy hallja a sírását. Egy gyáva katona sírását, aki hazudott neki.

Nem jelentkezett a seregbe. Besorozták.