❝ now the day bleeds
into nightfall
and you're not here
to get me through it all

i let my guard down
and then you pulled the rug
i was getting kinda used to being someone you loved ❞

lewis capaldi: someone you loved

━━━━━━━━━━━━

Buckynak zihálva pattant ki a szeme. Ijedt, felhős tekintettel meredt maga elé a sötétbe, és szüksége volt néhány másodpercre, hogy rájöjjön. Rájöjjön, hogy csak egy rémálom volt az megint, és nem a valóság.

Hogy nem akar eljönni érte senki. Hogy nem rángatják, hogy nem ütik, ahol érik. Hogy csak az izgalomtól vörös az arca, nem a rajta elcsattant pofonoktól. Hogy csak a sírás szorongatja a torkát, nem valaki érdes keze. Hogy nem nyomnak fegyver nyomnak a homlokához, hanem csak a hideg verejték az.

Sóhajtva gyűrögette az ujjai között a takaróját, majd egy nagyot nyelve próbálta leküzdeni a torkát fojtogató gombócot, és lassan felült az ágyában. Két kezével ösztönösen megpróbálta hátrafésülni a szemébe lógó tincseket, de mint mindig, most is csak a levegőben túrt bele. Elmúltak azok az idők, amikor hosszú haja volt.

Lerúgva magáról a takaróját lerakta a meztelen talpait a padlóra, ami alatt rögtön meg is zizzent egy papír. Összepréselt ajkakkal próbálta arrébb rúgni, de az csak egy surrogás következtében szétszakadt. Bucky ügyet sem vetve rá felállt, és macskalépteken osont ki a konyhába. A padlót mindenhol fehér papírok borították, így vigyáznia kellett, hogy több, a talpára ragadó papírt ne tépjen el.

A kis konyhácskába kiérve elfintorodva sodorta le fémkezével a konyhapultot borító papírtömeget, és a ablakocskán beszűrődő brooklyn-i közvilágítás fényében próbálta megkeresni az apró gyufásdobozt, ami valahol ott rejtőzött a fehér takaró alatt. 

Csak egy halk morgással nyugtázta, amikor kitapintotta a sötétségben a kis dobozt, majd odasétált vele a konyhaasztalához, ahol a kis gyertyacsonk alig lógott ki a fecik tömkelegében. Bucky kihúzta a székét, aminek a padlón súrlódó lába egyszerre vagy négy papírt gyűrt össze hangos zizegéssel. De ő ezt csak egy furcsa fintorral nyugtázta, és levágva magát az asztal elé végighúzta a gyufaszálat a kis dobozka oldalán. A kis narancssárga lángocska incselkedően táncolt a férfi szomorú, sötét szemeiben, ahogy az meggyújtotta vele a gyertyacsonkot, majd azonnal kihunyt, ahogy a férfi megrázva a kezében lehajította az asztal bal lába mellett gyűlő kis kupac tetejére.

A gyertya egy kis fényt hozott a fekete lakásba, ezzel felfedve a káoszt, ami benne uralkodott. Az egyszobás kis brooklyn-i lakást mindenhol teleírt fehér papírok borították, Bucky macskakaparás betűivel.

Steve, miért mentél?

Nem voltam elég jó neked.

Én mindent megtettem.

Örülök, hogy boldog vagy, tényleg.

Apró kis fecnik, egyszerű, mégis mindennél jobban fájó mondatokkal. Többoldalas fogalmazások összefolyt sorokkal, tele mindenféle tintapacával. Elmosódott szavak a szétterült könnycseppek helyén.

Bucky lesöpört mindet az asztalról a tintafoltos kezével. A lángocska gyér fényében még mélyebbek voltak a szeme alatt húzódó fekete árkok, és vágásokként virítottak az elkent tollcsíkok a nyúzott arcán.

Tollak után kotorászott a papírtömegben, de bármikor írni kezdett, az írás nem maradt meg a papíron, a szava elszálltak a levegőben. Akárcsak az üres ígéretek. Bucky egyre dühösebben próbálta meg újra és újra leírni az első szót, de a toll mindig megadta magát, mielőtt befejezhette volna.

St..

Stev...

S...

Ste...

Összeszorítva az állkapcsát maga felé fordított az emberi alkarját, amin ott virított a név, oda volt belevésve az olcsó töltőtollal, nagy betűkkel, körülötte pedig még mindig vörös volt a bőre. Bucky kidugva a nyelve hegyét elkezdte a satírozni a csuklóját. A bőre egyre csak vörösödött és vörösödött, de ő nem hagyta abba, nem hagyta addig abba, amíg egészen sebes nem lett. 

De a célját elért, a tollból megeredt a sötétkék tinta, és végre belekezdhetett az újabb levelébe, a levélbe, amit soha nem fog tudni kézbesíteni a címzettjének.

Steve.

Elmentél, mégis ott vagy minden másodpercben, amit leélek nélküled.

Ott dobog a szíved az enyém mellett. Régen egy ritmust vertek. Emlékszel? Mikor átöleltük egymást, annyira szorosan, hogy mást se halljunk, csak a szívdobogásunkat. Egyszerre dobbantak, mintha csak egy nagy szív lettek volna. Mintha összeforrtak volna, és elszakíthatatlanok lehettek volna egymástól. 

Most? 

Más ritmust vernek már, és soha nem dobbannak egyszerre.

Ott áramlik a véred az enyémben. Érzem, ahogy ott vagy a bőröm alatt. Régen ez melegséggel töltött el. Megnyugtatott, hogy te ott vagy velem, és mindig is velem leszel, amíg csak vér csobog az ereimben.

Most?

Egyre csak szurkál, egyre csak csíp. Egyre csak fájdalmat okozol nekem, és dermesztő hideget, amitől libabőrös az egész testem.

Érzem a csókod ízét a számban. Bármikor megnyalom a szám szélét, azt képzelem, a te ajkad az. Régen édes volt, édesebb minden méznél, minden cukornál.

Most?

Keser,ű, és maró, egyre csak marja a számat.

Ott kavarog a lélegzeted a tüdőmben. Ott kavarog a levegő, ami éltet téged, ami éltet engem. Egy volt a lélegzetünk. Egymást éltettük a lélegzetünkkel.

Most?

Mintha elfogyott volna a levegőm. Egyre csak fuldokolva kapkodok azért, ami engem éltet, és egyre csak messzebb és messzebb sodródik tőlem. 

Te éltettél engem, de elmentél.

Én meg próbálom kibírni az utolsó lélegzettel, amit hagytál nekem.

De már fuldoklok.

Valaki, akit szerettél.

Bucky csak meredt a papírra, meredt az aláírásra, az aláírására, amivel minden levelét aláírta. Meredt a fehér papírra, a rákarcolt girbe-gurba betűire. Majd felemelve a fejét az apró kis gyertyacsonkra.

A kis sárgásfehér viaszkupacból már alig maradt valami, a kis narancssárga láng szép lassan élte fel a maradékot a kis fekete kanócból. 

Bucky csak rákönyökölve a papírkupacra rátámasztotta az állát a karjaira, és nézte, nézte ahogy a kis láng megolvasztja az utolsó csepp viaszt is. A könnyei lassan végigfolytak az arcán, amint a kis lángocska kanóca szétporladt a szemei előtt, és táncolva szökik át a körülötte halomban álló papírokra.

A tűz, ahogy megízlelte a ropogós papírt, egyre csak mohóbb lett, és nagy lánggal felcsapva kezdte el falni a sok-sok levelet. 

Bucky csak ült, ült a széken, és nézte az egyre magasabbra csapó lángokat. A szemét csípte a füst, hallgatta a pattogó tüzet, az arcát a forróság csapkodta. Élvezte, ahogy a melegség lassan körbeöleli.

Nem kellett bele sok, hogy a mohó kis tűz lángra lobbantsa az egész házat Bucky körül. Érezte, ahogy a tüdejét marni kezdni a füst. Köhögnie kellett, és egyre gyorsulva kapkodott az éltető levegőért.

Ami azonban eltűnt.

━━━━━━━━━━━━

- Tudunk esetleg még valamiben segíteni? 

A tűzoltó mély hangja monoton volt, álmosan pislogott a hajnali fényekben a mellette szótlanul ácsorgó férfira. Egy feketévé égett szoba közepén álltak, amit vizesen árasztotta magából a füstszagot.

- Nem. Azt hiszem, nem - köszörülte meg a torkát Sam Wilson, és elkapta a tekintetét a másikról, és inkább a brooklyn-i házak felett halványodó égre bámult a valahai konyhaablak helyén keresztül.

A férfi csak nagyot sóhajtva bólintott, és barátian megsimította Sam bőrdzsekibe bújtatott vállát.

- Részvétem a barátjáért.

Sam meg akarta köszönni, de csak egy összepréselt szájú apró biccentésre futotta. A tűzoltó bakancsos léptei még visszhangoztak egy ideig a kihalt házban. A fekete férfi zsebre vágott kézzel bámulta a fekete hamu borította földet, amikor is észrevett egy apró fehér pontot a sötétségben.

Homlokát ráncolva guggolt le a földre, és ujjaival arrébb söpörve a szemcsés fekete port, felemelte az ujjnyi vastagságú kis cetlit. Kész csoda volt, de szinte teljesen épségben maradt. Igaz, a széle megpörkölődött, és nedvesen mállott szét a férfi ujjai között, de a a sötétkék tintás macskakaparás teljesen olvasható maradt.

Valaki, akit szerettél.