is this the real life?
is this just fantasy?
caught in a landslide,
no escape from reality.

queen: bohemian rhapsody

━━━━━━━━━━━━

A magnó régi. Egy lomtalanításkor találta, kidobva az út szélére. A por vastagon rakódott rá – a pincében vagy padláson, ki tudja, hol várt szegény a sorsára magányosan –, és hiába volt egy vastag, durva anyagú pokróc alatt, az őszi utáni lucskos útról felverődő mocsok apró kis pöttyöket hagyott a napfénytől és kortól rendesen megfakult barna borításán. Szinte érzi a melengető napot, éppúgy, mint az eső koppanását a koszos járdán. Fiatalkorában menő modellnek számíthatott, erről tanúskodott az egykor fényesen ragyogó, de az idő vasfoga alatt megkopott ezüst felirat. Valaki egykor nagyon örülhetett neki. Talán ajándékba kapta, és az izgatottságtól csillogó szemekkel tépte le róla a csomagolást. Szinte hallja a papír zörgését. Talán minden reggel látta, amikor elment a zenebolt előtt, ott mosolygott rá nap, mint nap a kirakatban, egészen addig, amíg a gazdájának össze nem gyűlt rá a pénze, hogy hazavigye. Szinte érzi az izgatottan markolászó kezek közti fémszagú érméket. Valaki egykor ott ülhetett mellette, és naphosszat hallgatta a fülbemászó dallamokat. A zenét, amivel nem tudott betelni. Egyre csak azt hajtogathatta magában, hogy ez a legjobb dolog a világon. Hogy ő a kedvence, hogy mennyire szereti. Hogy nem fog róla elfelejtkezni. Szinte hallja a kegyetlen, édes hazugságokat. De az idő mindig telik, akkor is, ha nem akarjuk. A gazdája megunta a zenehallgatást, már nem lelte örömét a gombok csavargatásában, a hangszórók apró recsegésében. Talált magának mást, valami érdekesebbet, valami újat, valamit, amiért újra rajonghat, valamit, amit ugyanolyan csillogó szemmel bámulhat. Egy ideig még ott hagyhatta a magnót a polc közepén, legelegánsabb helyén. Mutogathatta azoknak, akik jöttek hozzá vendégségben, hogy nézzék, mi van neki. Néha talán még be is kapcsolhatta, kellemes háttérzenének, egy valami sokkal fontosabb dolog árnyékának. Aztán telt s múlt az idő, a magnó biztosan elromlott. A gazdája talán kelletlenül, de kifizethette a javítását. Visszaemlékezhetett az időkre, amikor annyira odavolt érte, és úgy érezte, ennyivel tartozik. Nem hagyott cserben egy régi barátot. Mert tartozunk a régi barátoknak ennyivel, ugye tartozunk nekik ennyivel? De a magnó egyre eldugottabb helyre kerülhetett. Megfeledkeztek róla. Hisz ez az élet rendje, nem igaz? Minden elmúlik, semmi sem tart örökké. Nem, még a szeretet sem. Aztán jött egyszer egy nagytakarítás, és a magnó előkerülhetett. Kapcsolgattak rajta egy kicsit, talán bekapcsolt, de az is lehet, hogy nem. Akárhogy is volt, a régi barát már nem volt olyan érdekes, fontos, hogy helye legyen a szobában, bedobozolták, és felkerült a sötétségbe. Az emléke elhalványodott, talán teljesen el is tűnt. Bármit csinált volna, a sorsa akkor már megpecsételődött. Hiába zenélt volna olyan szépen, ahogy csak tudott; senki sem hallotta volna meg. Az elfeledettek sikolyait senki sem hallja, hiába is próbálkoznak. 

Bucky mégis megtalálta. Na, nem mintha ő a kidobott dolgok között turkált volna – 'lomizott a retekben, mint egy kicseszett csöves', Sam szavaival élve –, egyszerűen csak szeretett volna valami kapaszkodót találni a múltba. Ha nem is az övébe, hisz a magnó valahonnan a '80-as évekből származott, amire ő nem emlékezett, és nem is akart emlékezni. Ő menekülni akart, el a kegyetlen jelenből, el a bizonytalan, borús jövőtől. Menekülni akart, bárhová. Menekülni akart, el a valóságból. Menekülni akart, egy álomvilágba. Ahol minden jó. Nem túl jó; mert az mindig véget ér. Olyan jó, ami örökké tart.

Megsajnálta a magnót, aki magára hagytak. Pedig ő igazán nem tett semmi rosszat. Becsempészte az alagsorba, amit valaha a lakók edzőteremnek használtak, de manapság senki sem merészkedik le a gyér világítású, dohos szagú lyukba. Egyvalakit kivéve. Sam mondta neki, hogy ne menjen oda, hát milyen kurva ijesztő már az hely, hát mit szeret benne annyit annyira... de miért is hallgatna rá? Miért próbálná megmagyarázni? Úgysem fogja megérteni. Soha senki nem fogja megérteni.

Talán hajnali kettő körül járhat az idő, de az is lehet, hogy már rég hajnalodni kezdett. A pincének nincs ablaka, nincs kapcsolata a felette alvó lakókkal és dübörgő autókkal. Ha valaki becsukja a nyikorgó, rozsdaette vasajtót, elmenekülhet bele a külvilág elől. A plafonról lógó villanykörte nyér, sárgás fénye alig pislákol csak. Bucky nem bánja. Megszokta a sötétet.

Törökülésben ül a földön, hatalmas termetéhez képest egészen aprónak tűnve. Széles vállai ernyedten lógnak, izmos háta pedig a magnó fölé görnyed. Hosszú haja két oldalt lóg az arcába, maszkot varázsolva rá, sisakot, ami mintha megvédeni a külvilágtól, aminek nem akar a része lenni. 

Kezében ügyetlenül forgatja a szerszámokat; még nem szokott hozzá, az érzékeny, wakandai karjához. A régi karjához volt szokva, amiben semmi gyengédség nem volt. Amivel nem lehetett simogatni, ölelni, csak törni, zúzni, pusztítani. Meg hát, sosem volt egy technikai zseni, mert bár kiskorában szívesen bütykölgetett dolgokat, amikor nagyon unatkozott, mint minden kisfiú akkoriban, rendszerint elég gyorsan megunta. Inkább futott ki a szabadba fogócskázni, táncolni, nevetni, repülni.

Valahogy azonban mégiscsak sikerül neki megjavítania, maga se tudja, hogyan, de ahogy óvatosan helyére pattintja a borítását, és elkezdi csavargatni a kis gombokat, a hangszóró recsegni kezd, mint egy hosszú alvás után nyújtózó ember tagjai. Aztán a recsegés helyét lassan átveszik a lágy dallamok, Bucky pedig lehunyt szemmel veti a hátára magát. A betonon nagyot koppan a feje, de nem érdekli, megmozgatva elgémberedett tagjai adja át magát a zenének.

Nem ismeri, hogy ismerné, a kazettákat ott találta mellette, szépen gondosan felcímkézve a számok és az előadók neveivel, amiket el sem olvasott. Úgy sem mondanak neki semmit sem, azon túl, hogy elnyomják a fejében üvöltő hangokat. Este minden jobb, mint a csend. A csend emlékeztet azokra a dolgokra, amit ki kellett volna mondanod, de már nem teheted meg.

Néhány számnak ismerős a dallama, biztos benne, hogy hallotta már őket valahol, de egyetlen egy az, amire egészen tisztán emlékszik. Amit bárhol felismerne.

Bohemian Rhapsody. 

Sam hogy kinevette őket Stevevel, amikor kiderült, hogy nem ismerik. Ez egy alapmű, hogy nem lehet ilyet ismerni... Aztán ő volt az, aki rájuk szólt, hogy ugyan ne vonyítsák már ezt hajnali háromkor, akármennyire jó szám is, a szomszédok fel fogják őket akasztani, ha tovább folytatják.

Az lett az ő számuk. Ha valamelyik elkezdte, biztos, hogy a másik azonnal tudta rá a szöveget. A többieket egy idő után az őrületbe kergették ezzel, de nem hagyták abba. Ez a szám az övék volt. Nyers volt, és kegyetlenül igazi, mégis olyan dallama volt, amitől az ember egy másik valóságban érezhette magát. Az ő valóságukban.

Önkéntelenül is énekelni kezdi a szöveget. Nem volt olyan tiszta, mint amikor együtt énekelték, a hangja rekedtes és reszelős, de tökéletesen passzol a recsegő hangszóró zenéjéhez. Épp olyan meggyötört volt, mint ő.

A torkában egyre nagyobbra nő a gombóc, ahogy haladt előre a szám. Minden szó, minden akkordhoz egy emléket tudott kötni. Egy emléket egy másik valóságból, ahol minden rendben volt. 

Mert az nem ebben volt. Nem lehetett. Még ha Bucky úgy is érezte, hogy most minden jó, Steve megtalálta, Steve megmentette, Steve továbbra is szereti. Nem volt jó. Az egész csak egy nagy illúzió volt. Lehet, hogy Bucky boldog volt, de Steve nem.

Steve itt hagyta.

Ha boldog lett volna, miért tette volna?

Itt hagyta egy másik valóságért, egy valóságért, ahol tényleg boldog lehet. Boldognak kell lennie. 

Elhagyta az ő valóságukat, csinált magának egy másikat. Bucky nélkül.

Akinek pedig megmaradt a csonka kis világ, amit együtt kezdtek el építeni, és már soha nem fogják tudni befejezni. 

Mert hazugságra épült, arra, hogy ők mindig ott lesznek egymásnak, igen, a végsőkig, és még tovább.

És ez elől a valóság elől neki nincs menekvése.