IF I KNOW WHAT LOVE IS, IT'S BECAUSE OF YOU

━━━━━━━━━━━━

Buckynak először semmi kedve nem volt olvasgatni. Egész nap a lövészárkok mocskában hasalva vagy a bokáig érő sárban menetelve, még véletlenül sem egy korsó sörre szomjazott, hanem egy kis papírfecnire, amit valami déli államokban tevékenykedő apácák humanitárius szervezete adományozott a hadseregnek. Meg sem nézte, csak egy unott szemforgatással és egy társaival való összenevetéssel pillantott a barakkjuk elé rakott könyves ládára. Néhányan hangos röhögéssel felemeltek egy-két francia, múlt századi lányregényt, igen, pont ez kell nekünk ide fiúk, majd a bakancsos lábukat feldobva az ágyra visszahajították a könyvet a helyére.

Csak a kis Wright guggolt le a láda mellé, bele-beleolvasva a könyvekbe. Annyira elmerülve bennük, hogy észre sem vette, amikor a nagydarab srácok mögé lopakodtak, hogy aztán úgy ráijesszenek, hogy a kis kerek szemüvege leugorva az orráról a doboz mögött landolt. Az ágyán fekvő Buckynak ösztönösen feszült meg az ökle, amikor ezt meglátta, a szája szélét beharapva inkább csak átfordult a másik oldalára. Nem volt igazán az a típus, aki bátran kiállt volna mindenki mellett. Ez nem azt jelenti, hogy rossz ember lett volna, vagy gyáva... De kettőjük közül mindig is Steve volt az, aki könnyen felkapta a vizet. Aki előbb beszélt és ütött, mint gondolkodott volna. Meg hát egyébként is, semmi baja sem lett a srácnak, ugye? Csak a szemüvege esett le, igen, még egy kínos nevetés is kicsúszott a száján, igen, semmi baj sem történt, ez csak egy poén volt, Bucky.

Másnap kihagyta a vacsorát. Fájt a feje, és egy kicsit szédült is, megjött a front, elmúlóban volt az esőzés, hát ideje is volt már, már a küszöbön toporgott a nyár. Nem mellesleg, semmi kedve nem volt ahhoz a borzasztó, vízízű leveshez és a félig nyers, félig műanyag, rágós húshoz. Everhart úgy is csen neki a konyháról a tiszti kosztból, a bátyja a szakács, Bucky meg rögtön kiszúrta, hogy kivel is kell barátkozni.

A barakkban egyedül volt. Illetve, nem teljesen, az öreg csont, sokat látott Foster is ott volt, de neki folyton migrénje van, így legtöbbször csak bedől az ágyba, mikor vége van a napnak. Így hát még csatlakozott az ajtón bepislákoló lámpafényhez Foster mackószerű, mély és halk horkolgatása. Lerúgva a bakacsát felmászott a nyikorgó vaslétrán az emeletes ágy tetejére, majd hátradobta magát. A fémkeret nagyot nyikordult, még társa horkolása is abbamaradt egy pillanatra, miközben Bucky átkulcsolta a tarkója mögött a két kezét a barakk sötét plafonját bámulta, ami olyan közel volt, hogy csak összegörnyedve tudott volna felegyenesedni, és térdelve is sok esély volt arra, hogy bevágja a fejét.

Mélyen beszívva a levegőt lehunyta a szemét, miközben próbálta kitapogatni, hogy nem rejlik-e a nadrágja zsebében egy-két elfeledett cigaretta, de csalódnia kellett. Az idő májushoz képest hűvös volt, köszönhetően többek közt az előtte hetekig tartó esőzéseknek. A barakk résein befújó esti szellő nyomán libabőrös lett az alkarja, így lehúzva a pólója feltűrt ujját fonta össze szorosan maga előtt a kezét.

A csend, és a tompán nyomó feje azonban nem hagyta nyugodni. Utált egyedül maradni, utálta a némaságot, mert ilyenkor felerősödtek a fejében dörömbölő gondolatok. Ha tehette, mindig harsogó társaival vette körül magát, akik elterelhették a figyelmét mindenről, amit próbált magában elnyomni. Amikor viszont magára maradt, már nem volt hova menekülnie előlük.

Kapott Stevetől egy levelet. Először majd kiugrott a bőréből, úgy örült, neki támaszkodva a falnak, felhúzott lábakkal, egyszerre mosolyogva, és könnyektől csillogó olvasta a levelet. Mindenki azt hitte, valami lánytól kapta. Bucky nem cáfolta meg őket. Abban a pillanatban csakis a levél számított neki, a katonák primitív viccelődései mintha a víz alól szóltak volna. Steve hosszú levelet írt két lapnyit, azzal a gyönyörűen kanyarított, gyöngybetűs írásával, látszott, mennyi időt fordított rá, mekkora műgonddal csinálta. Egy szénrajzot is küldött neki, ami bár kicsit összegyűrődött a lap a csomagban, így is kész mestermunka volt. Kettőjüket ábrázolta, egymásra vigyorogva széles mosollyal. Bucky az egyenruhája zsebébe hajtogatta, bal oldalra, a szívéhez, hogy mindig vele lehessen. Ennek mondjuk az lett a következménye, hogy az esőzés miatt kicsit elázott a széle, de Bucky nem bánta.

Ahogy a hátán feküdt a sötétben, elővette újra a kis képet. A sötétben alig látszódott valami, hunyorogva tudta csupán kivenni a körvonalakat, de nem is kellett az, olyan élesen látta maga előtt Steve ragyogó mosolyát, mintha csak ott lett volna. Az arcába temetve a lapot szívta be a papír- és szén szagát, és ha nagyon koncentrált, még Steve illatát is oda tudta képzelni.

Azt írta, jól van. Azt írta, minden rendben. Hogy képzelje, milyen sokat utazik most. Hogy milyen sok helyre eljutott, ahová együtt akartak elmenni. Hogy mennyire hiányzik neki Bucky, és hogy nemsokára majd ő is csatlakozik hozzá, és akkor vállvetve rohanhatnak majd a tűzvonalban a hazát védelmezve. Akkor az ő torkát mégis miért szorongatta a sírás?

Ahogy érezte, hogy kibuggyan egy kövér könnycsepp a szeme sarkából, gyorsan visszahajtogatta a zsebébe a rajzot, nehogy elkenje, majd a csuklójába törölve az orrát ült fel az ágyában. A szembe lévő ágy rozsdás keretét bámulva vetet ütemesen a levegőt Foster reszelős horkolására, amikor megakadt a szeme a sarokban árválkodó könyves ládán.

Bucky igazából sosem szeretett olvasni. Enyhe diszlexiája miatt nehezére is esett, meg hát egyébként is, örökmozgó gyerek volt kiskorában, aki sosem bírt megmaradni egy helyben. Most mégis halkan huppanással ugrott le az ágyáról, és zoknis lábán gyorsan odaosont a hideg padlón fekvő dobozhoz. Nem válogatott sokat; felmarkolta a legfelső három könyvet, és miközben visszamászott az ágyára, felkattintotta a halványan pislákoló, egy hadonászás közben véletlenül megrepesztett villanykörtét.

Elhasalva a matracán érdeklődve terítette szét a három könyvet. Kikapva a sorból az első darabot, és felütötte a közepe táján, de ahogy meglátta, hogy a szöveg franciául van, azzal a lendülettel is csapta össze, és hajította vissza egy egyszerű csuklómozdulattal a kötetet a helyére. Na, nem mintha bármi baja is lett volna a franciákkal, egyszerűen csak Stevevel ellentétben ő rendesen küszködött a tanulásával az iskolában, és nem érezte úgy, hogy neki most pont egy nyelvleckére lenne szüksége.

A második könyv borítója nem tűnt valami érdekesnek, egy egyszerű kék, szélein kikopott szövet feszült rajta. Ahogy azonban felcsapta, és végigfuttatta a szemeit az első sorokon, kellemes bizsergés futkosott a gerincén.

Felismerte.

Steve vékonyka gyerekhangja betölti a Barnes-ház nagy szalonját, az unalmas téli délutánon kellemesen ropog a vörös téglás kandalló forró tüze. A kis Bucky pukkadozva a nevetéstől hasal a hatalmas, kicsit szúrós szőnyegen. Stevet szinte elnyeli a Barnes-családfő, nagy süppedős fotele, miközben halálos komoly hangon olvassa fel Marie és Jack a századforduló Virginiájában dúló románcát, amit Bucky anyukájának az ágyáról csentek el.

- Olyan hülye dolog ez a szerelem - visszhangzik a nagy szobában a fiatal Bucky csengő hangja, majd felpattanva nyávogó imitálni kezdi a főhőst - Jaj, Jack, szerelmem, édes egyetlenem, ne hagyj el engemet! - sipítozik elvékonyított hangon.

Steveből kirobban a nevetés, miközben a barna hajú barátja felkapja a kabátját a földről, és a feje tetejére teríti, majd 'tincseit' lányosan dobja a háta mögé.

- Szerelmem, meghalok nélküled! - folytatja a szerepét szívére tapasztott kézzel - Életemnek nincs tovább értelme, ha nem vagy mellettem!

- Ne félj, szerelmem! - pattan fel a fotelben kicsi Steve lemélyített hanggal, az öléből halk puffanással landol a földön - Nincs az a széles tenger és félelmetes hadsereg, ami tőled engem elválasszon!

- Jaj, Jack, édes egyetlenem! - nyávog a kicsi Bucky nagyokat pislogva - Ments meg gonosz apám karmaiból, és vigyél magaddal az Óvilágba!

- Magammal viszlek mindenhova, egyetlen édes szerelmem! - ugrik le a fotel karfájáról a vékony kis Steve, odaperdülve barátja mellé - Összeházasodunk a messzi Európában, és ásó, kapa nagy harang válasszon el minket, egész életünket egymás mellett fogjuk leélni! - ragadja meg a másik apró mancsát, majd lovagiasan egy csókot lehel rá; mire mindkettejükből egyszerre pukkan ki a hangos kacarászás.

- Azért ígérd meg, hogy nem fogsz holmi Marieval lelépni Európába! - vigyorog Bucky, továbbra is a kabátjával a fején.

- Te meg azt, hogy nem fogsz holmi Jackkel elszökni! - nevet rá vissza a szőke csillogó szemekkel, mire a kis Bucky incselkedve nyújtja ki rá a nyelvét.

- Kisujjeskü? - mutatja fel az aprócska ujját, mire Steve szélesen elvigyorodva rázza meg a sajátjával.

- Kisujjeskü.

Ahogy Bucky érezte az lefolyó forró könnycseppeket, dühösen csapta össze a könyvet, és mintha az tehetne mindenről, nagy erővel vágta le a földre. A nagy csattanásra még Foster is horkantott egy nagyot, de aztán, mintha mi sem történt volna, folytatódott a ritmikus szörcsögés az ágya felől.

Letörölve két kezével a könnycseppeket nagyokat szipogva vetette hátra magát az alatta nagyot nyekkenő ágyon, és próbálta kitisztítani a gondolatait. Ám bárhogy próbálta, az emlékek és érzelmek megállíthatatlan ostromot indítottak a józan esze ellen. Nem tudta kiverni a fejéből Steve hangját, mosolyát, szemét, illatát, nevetését... Nem, tudta, hogy hirtelen sírjon-e, vagy nevessen. Stevet látta a barakk falára vetülő árnyékokban, az ágyon összegyűrve heverő takarókban, ha lehunyta a szemét, még a feketeségben is ott volt vele.

Idegesen feltúrva a cókmókját kezdett néhány gyűrött papír és elkeveredett töltőtoll után, majd mikor néhány ízes szitkozódás után megtalálta őket, ismételten leugrott az ágyáról, hogy az olyan földre csapott könyvet fellapozza. Néhány másodpercnyi keresgetés után végre megtalálta a szóban forgó oldalakat, amiket egy jól irányzott rántással szakított ki. Visszamászva a kezében szorongatott lapokkal, elhasalt az ágyon, és a fogai közé fogva a töltőtoll kupakját írni kezdett. 

Egyre csak írt, és írt, maga sem tudta, mennyi idő telt el, csak írt azokkal a bűn ronda, a legtöbb ember számára olvashatatlan, macskakaparásos betűivel, írt, amíg nem csak a keze, hanem az arca és a matraca is tele a volt a sok kék tintával, írt, amíg egészen a harmadik lapjának az aljára nem ért. Itt egy pillanatra megakadt, de aztán végül belevéste a gyűrött papírba az aláírást.

Szeretettel a te Marie-dtől, 

aki mégis csak elszökött Európába nélküled, 

és így tartozik neked a kisujjával.