❝ seasons, they will change
life will make you grow
dreams will make you cry, cry, cry

everything is temporary
everything will slide
love will never die, die, die

i know that ooh, birds fly in different directions ❞

━━━━━━━━━━━━

Steve Rogers nézte a kék vizet. Nézte, a lába előtt kavargó óceánvizet, aminek a tetején ott fodrozódott a fehér tajték. Ahogy beleszippantott a levegőbe, érezte, ahogy egészen a tüdeje legmélyebb zugáig megtelik a sós illattal, és ahogy megnyalta a szája szélét, érezte a sós ízt a szájában. 

Steve Rogers nézte a vizet, majd nézte a horizontot. A nap már majdnem lebukott, a fehér, elnyújtott felhőkkel borított szürkés eget lassan rózsaszínre festette az este beköszönte.  A fiú egészen résnyire összehúzva a szemét, annyira koncentrált arra a vékonyan világító csíkra, ahol a messzi távolban összeért az ég és a tenger. 

Bucky mondta mindig kiskorában, hogy egyszer el akar oda hajózni. Oda, ahol összeér víz és ég. Képzeld, milyen vicces lenne, kuncogta, meg tudnánk érinteni a felhőket, miközben a víz tetején úszunk. Sőt, tette hozzá, ki tudja, talán repülni is megtanulnánk. Ott, ahol a föld és ég összeér, ott minden lehetséges. Steve mindig csak nevetett a barátján. Ugyan, Bucky, dorgálta meg minden egyes alkalommal, ne legyél ilyen gyerekes, tudod, hogy nincs olyan, ahol összeér föld és ég. De van, Steve, hát nem látod, makacskodott az, majd építünk egy kis hajót, és akkor majd megmutatom neked.

- Hé, kölyök, takarodj haza! - taszította meg hirtelen egy szálkás fadoboz a vállát, mire a merengő szőke fiú ijedten kapaszkodott a keze ügyébe akadó facölöpbe.

A rakodómunkás zsörtölődve motyogott valamit az orra alatt a nyurga, hasztalan kis hülyegyerekekről, akik mindig csak a levegőt rontják az út közepén, mire Steve teste ösztönösen megfeszült, de aztán egy pillanat alatt el is ernyedt.

Ez a nap Buckyról szól, préselte össze szorosan a száját, és a zsebre vágva a kezét újra a horizontra emelte a tekintetét. A hajója reggel nyolckor indult el, Steve azóta ott ácsorgott, azon a helyen, ahol a barátja utoljára megölelte. Még érezte maga körül a többi katona erőszakosan lökdösődő hozzátartozóját, ahogy rátaposnak az aggódó, szerelmes lányok a magassarkújukkal a lábára. Nem hibáztatta őket, hiszen ők sem tudhatták, valaha is viszontlátják-e a szerelmüket. Számukra Steve csak egy kisöcs lehetett, akik kikísérte a bátyját a hajóhoz. Vagy csak egy haver, akinek nem volt jobb reggeli programja. Nekik a szerelmük volt ott, és fogalmuk sem volt, hogy az alacsony kis szőke fiú pont ugyanazt érzi, mint ők.

Ahogy Steve a fénylő horizontot követte a tekintetével, észrevette a tőle nem messze kikötött ócska halászhajó tetején ácsorgó sirálypárt. Az egyik nagy volt, és fényes fehér tollazatú, míg a másik kisebb és csontosabb, a tollai fakón olvadtak össze egy nagy szürkés masszává. A fiú szomorúan elmosolyodva nézte, ahogy a két sirály egy pillanatra összebújik, majd a nagy megrázza magát, és szárnyait kiterpesztve elrugaszkodik a tenger felé. A kicsike madár fázósan összehúzva magát nézett a távolodó társa után.

Stevenek lassan legördült az arcán egy kövér könnycsepp, ahogy nézte, hogy az egyre kisebb fehér pontocska szép lassan eltűnik a sötétkék víz és a szürkés-rózsaszín felhők találkozásánál. Ott, ahol ég és föld összeér.

━━━━━━━━━━━━

Bucky felpillantott a nagy karimájú sisakja alól a fölötte lévő, félig letört ágon ücsörgő  kis madárkára. Kicsi volt és barna, ez volt az összes, amit meg tudott róla állapítani. Bucky utálta a biosz órákat, minek kell ezt a sok szarságot megtanulni, nyöszörgött mindig, hát nem leszarom én, hogy hány gyomra van a tehénnek, meg hogy mi ennek a kacsának a latin neve, és dühösen hajította a megviselt biológiatankönyvet a sarokba. 

Egyedül azt szerette, ha Stevevel közösen tanultak. Bár a szőke fiú sem volt odáig a tantárgyért - kivételt képezett ez alól, ha a sérülések vagy a betegségek kerültek terítékre, abban mindig brillírozott -, együtt sokkal izgalmasabb volt az egész, hiszen viccet csináltak az egészből, és a végén mindketten csak úgy gurultak a nevetéstől. A kedvenc játékuk az volt, hogy Bucky kitalált valami egészen fura állatot, mondjuk kacsalábú, tehéntestű, zsiráfnyakú, macskafarkú és bagolyfejű élőlény krokodilkörmökkel, Steve pedig a röhögéstől rázkódó vállakkal rajzolta le a teremtményt.

Az emlékre Bucky ösztönösen elmosolyodott, és teljesen megfeledkezve magáról nézte a vígan csicsergő kis madárkát. Olyan rég hallott már ilyen lágy, vidám dallamot! Amióta átjött a messzi tengerentúlra, a háborúban csak nyomasztó csend és fülsüketítő puskaropogás váltogatta egymást folyamatosan.

- Hé, Barnes! - kiáltott rá hirtelen Dum Dum Dugan, mire Bucky összerezdülve kapta felé a fejét - Mit látsz ott a fán, hogy annyira nézed? - vigyorodott el.

- Semmit, csak ezt a kis madarat - legyintett, megigazítva a vállán a puskáját.

- Milyen madarat? - termett hirtelen mögötte a semmiből Jonathan Juniper, akit gyerekképe miatta csak Juniornak hívtak.

- Mi az Juni, gerjedsz a madarakra? - röhögött fel Dum Dum, mire a fiatal fiú csak kiöltötte rá a nyelvét.

- Az iskolában imádtam a biológiát - kapta a szeme elé a távcsövét, így nem láthatta ahogy Bucky elmosolyodva forgatja a szemét - Ez például egy ökörszem - jelentette ki büszkén.

- Parancsolsz? - fintorodott el Dum Dum.

- Úgy hívják, hogy ökörszem - ismételte el Junior.

- Hülye egy név - állapította meg Bucky elhúzva a száját, majd megveregette a fiú vállát - Mindenesetre ha elkapnak a németek, mondd el ezt nekik, hátha meghatod őket vele. És akkor valamire mész is a biológiáddal - vigyorodott el, mire mindenki felnevetett.

- Hé, a biológia fontos dolog! - nevetett Junior Juniper, aki nem vette nagyon a szívére a másik csipkelődését.

- Ja, mert ha latinul kiabálod a felkarod nevét, akkor máris nem fog vérezni - dünnyögte unottan Bucky, újabb hangos hahotázást kicsalva a társaiból.

- Hé fiúk, madarásztok amíg megtalálnak a nácik, vagy jöttök? - kiáltott oda nekik a bozótosban Pinkyvel már jócskán előretört Jim Morita, mire mindenki szélesen vigyorogva igyekezett felzárkózni.

Bucky egy kicsit lemaradt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a magányos kis ökörszemre, aki azonban már nem csivitelt boldogan. Hegyes kis csőre csukva volt, a távolba meredt, a katona meg mert volna rá esküdni, hogy szomorúan. 

Mintha hiányzott volna neki valami. Mintha várt volna valakire.

━━━━━━━━━━━━

- Steve, nézd! - suttogta Bucky csillogó szemekkel, és rázogatni kezdte az alvó barátja vállát.

- Mhhmmm - motyogta a szőke katona félálomban.

Terepen voltak egy küldetés miatt, és egy sebtiben talált sziklanyílásban húzták meg magukat az estére. Hideg, decemberi este volt, ám mivel nem gondolták, hogy egy estét a szabad ég alatt kell tölteniük, kevesebb pokrócot hoztak magukkal, és nem jutott volna mindenkinek. Steve és Bucky önkéntesen lemondott a sajátjáról; a szuperkatonának nem kellett a megfázástól tartania, a társa pedig számított a meleg ölelésére. 

A barna hajú katona azonban nem tudott aludni, csak feküdt a hideg földön a mellette szuszogó Steve karjaiban, és unottan nézte a havas tájat. Egészen addig, amíg meg nem látott a fehérségben két fekete kis alakot, mire rögtön felcsillant a szeme, és ébresztgetni kezdte a barátját.

- Naa, Stevie - noszogatta, mire az nyöszörögve kinyitva a szemét könyökölt fel.

- Miért nem alszol, Buck? - sóhajtotta álmos hangon - Illetve, én miért nem aludhatok? - tette hozzá ásítva.

- Nézd! Látod azt a két madárkát ott? - kérdezte Bucky lelkesen, mire Steve megdörzsölve a szemét nézett abba az irányba, amerre a társa lelkesen mutogatott.

- Aham. Ugye nem kell megmondanom, hogy milyen fajták? - kérdezte, mire Bucky elvigyorodott.

- Azt képzeld, ez két ökörszem - nevetett fel győzedelmesen, mire Steve összeráncolta a szemöldökét.

- Belőled mikor lett ekkora ornitológus?

- Mi a franc az az ornitológus? - fintorodott el Bucky.

- Aki madarakkal foglalkozik.

- Aha. Hát nem, csak Juniper mondta - vonta meg a vállát - De amúgy tetszik. Ornitológus. Dr. James Buchanan Barnes, az ornitológus...

- És Dr. Barnes komolyan azért keltett fel, hogy az orrom alá dörgölhesse, hogy ő tudja, milyen madarak állnak azon a faágon? - dünnyögte Steve álmosan.

- Dehogy - vigyorgott Bucky - Az csak egy bónusz volt. Eszembe jutott, hogy egyszer még a többiekkel valamikor a múlt évben láttam egy ugyanilyen madarat. Csivitelt jókedvűen, de aztán elszontyolodva meredt a távolba. Úgy megsajnáltam szegény, mert egyedül volt, nagyon egyedül. Mégis dalolt, mintha boldog lett volna, de amikor elhallgatott, akkor lehetett látni rajta, hogy mennyire, de mennyire szomorú. És most nézd - pillantott boldogan az ágon ülő madarakra - csak megtalálta a párját - suttogta mosolyogva lehunyva a szemét.

- Csak nem fogságba esett a baglyok bázisán, csak a társa időben érkezett, és kiszabadította őt az ellenség karmaiból? - kérdezte Steve rávigyorogva a másikra.

- De bizony - bólintott Bucky, mire Steve szorosan átölelve belepuszilt a nyakába.

- Ahogy én is megtaláltam az én ornitológusomat - suttogta a társa vállába fúrva a fejét.

━━━━━━━━━━━━

Steve megdörzsölve két kézzel a könnyes arcát próbálta lenyugtatni a reszkető gyomrát, majd töltött magának még egy pohárnyi whiskeyt. Nem számolta, hány üres üveget vágott már a földre tehetetlen dühében, csak itta és a itta a torkát maró folyadékot, várva, hogy enyhítse a fájdalmát. Várta a kellemes bódulatot, várta, hogy kizuhanhasson magából, kizuhanhasson ebből az átkozott világból, és ha csak egy kis időre is, de ne fájjon ennyire elviselhetetlenül.

Ahogy magába döntötte a kis poharat, a szeme sarkából megpillantott egy ismerős árnyat a sátor melletti faágon ülni. A vékony, görbe, tollatlan nyakból és a kampós csőrből rögtön tudta, hogy egy keselyű ült a bár melletti fán.

Nem csodálkozott; nem messze volt a sátrakból álló katonai kórház, így mindennapi vendégek voltak a csúf madarak, akik a hullaszagot megérezve természetesen rögtön idesereglettek. Esküszöm, ha meghalok, akkor is ezek a dögök fognak engem megenni, mondta egyszer Bucky, és dühösen a madár mellé lőtt, amikor az rákárogott.

Steve keze között nagyot reccsent a pohár, ő azonban észre sem vette, ahogy a tenyerébe fúródnak az üvegszilánkok.

━━━━━━━━━━━━

- Baszki, Steve, vidd innen ezek a kis dögöket! - hisztizett Bucky.

Nem mindennapi látvány volt, ahogy a Central Parkban egy középkorú, hosszú hajú férfi egy galambokkal körülvett padon toporzékol - ami nem mellesleg majd leszakadt alatta - , kezében pedig egy igen méretes szendviccsel hadonászik. A szabad karját egy szőke, izmos férfi fogta, és szabályosan könyörgött a társának, hogy nyugodjon le, az egész jelentett pedig egy, a röhögéstől már szinte levegőt sem kapó fekete férfi videózta.

- Buck, légyszíves ne csináld a feszkót, nem bántanak - próbálta Steve lenyugtatni Buckyt.

- Nekem te ne mondd, hogy nem bántanak! - visította, és a méretes katonabakancsával fenyegetően rúgott az éhes madarak felé.

Bucky utálta a galambokat. Nagyon, de nagyon, és erről még Steve sem tudta leszoktatni. A fene nagy gyűlölködés hét éves korukból eredt, amikor a két barát kint játszott a parkban. Éppen a lepattogzott festékű padon ülve lógázták a lábukat a szendvicsüket majszolva, amikor szürke madarak éhenkórász módon odasereglettek köréjük. A fiúk először viccet csináltak a dologból; a madártömegbe belerohanva nevetve üldözték őket, de a mókának hamar vége lett. Bucky megbotlott a kikötődött cipőfűzőjében, és eltaknyolt. A legnagyobb baj még sem ez volt, hanem hogy a végig a kezében tartott szendvicsének a darabjai szétszóródtak az esés közben a testén és az arcán. A galambok pedig csak erre vártak, és hegyes csőrükkel megtámadták a morzsával beterített Buckyt. Steve persze ahogy tudta, rögtön elüldözte a bőgve kiabáló barátjáról az agresszív madarakat. Szerencsére a szipogó fiúnak nem lett nagy baja, azt kivéve, hogy a bal füléből kicsit szivárgott az élénkpiros vére, és hogy az emlék örökre belevésődött a memóriájába.

- Buck, az egy baleset volt... - próbálkozott tovább Steve, de az nem hagyta magát.

- Baleset? Még mindig ott van a nyoma! - siránkozott, és hogy bebizonyítsa, eltűrte a hosszú haját a füléről, ahol valóban ott virított a vékony forradás.

A következő pillanatban egy bátor galamb felröppent Bucky szendvicse felé, mire a férfi felordítva kapott elő a zsebéből egy... kést.

- Jézusom, miért van nálad egy ekkora tőr?! - kapta el Steve a barátja karját, mielőtt az még kibelezte volna a megrettenve elröppenő madarat.

Bucky csak morgott egyet, majd amikor a lába alatt tobzódó galambok egyre hangosabban kezdtek burukkolni, újra belekezdett a hisztijébe.

- Steveee, csinálj már velük valamiiiit - vinnyogott, mire az  feszülten megmasszírozva a homlokát lenézett a pad körüli madártengerre.

- Na gyere, kiviszlek innen, de akkor ne kapálózz, okés? - sóhajtott fel beleegyezően.

Bucky idegesen beharapva az alsó ajkát ölelte magához a hatalmas méretű szendvicsét, és óvatosan a másik hátára mászva, lábait olyan magasra húzva, amennyire csak tudta.

- Buck, megfojtsz - hörögte a szőke hajú, ugyanis a hátán csimpaszkodó társa igencsak erősen kapaszkodott a fém karjával a nyakába.

A azonnal lazított a szorításon, egyre csak félve a földet és a sok galambot kémlelve, miközben Steve megindult vele a nevetéstől összegörnyedt, folyamatosan videózó Sam felé.

- És itt látható a híres Amerika Kapitány bevetés közben, ahogy éppen társát szabadítja ki az ellenség karjaiból! - röhögte ráközelítve a morcos Bucky arcára.

- Fogd be, hülye galambutánzat! - biggyesztette le az az ajkát, és fém kezével bemutatott a kamerának.

━━━━━━━━━━━━

Bucky tudta.

Tudta, hogy Steve el fog menni. Már hogy ne tudta volna, a tulajdon anyja nem ismerte annyira, mint ő. 

Tudta, de attól még megemészthetetlenül fájt. Már hogy ne fájt volna.

Nézte, ahogy Sam lassan odasétál a padon ülő öregemberhez. Az öregemberhez, aki egy másik valóságban az ő kicsi Stevieje volt.

Annyi minden változott. Annyi mindenen mentek együtt keresztül. Mennyi összetört álom, mennyi kínzó fájdalom, mennyi szenvedés. Annyi mindent terveztek ők közösen. Mennyit álmodoztak arról kiskorukban, hogy mennyi mókát fognak ők ketten csinálni, ha nagyok lesznek. Mennyit álmodoztak a messzi Európában, hogy milyen lesz a háború után. Hogy mennyi minden vár még aztán rájuk. Mennyit álmodoztak a brooklyn-i kis lakásukban, immár a 21. században. Mennyi, soha meg nem valósult álom.

Valami mindig félrement, valami mindig elromlott. Mintha fent valaki nem akarta volna, hogy ők együtt legyenek. Egy láthatatlan erő folyton széthúzta őket, elrángatták őket egymás mellől, de valahogy mégis mindig újra rátaláltak a másikra. Volt köztük valami, ami mindig erősebb volt a kegyetlen sorsnál, ami miatt újra egymás útjába sodródtak.

De úgy tűnik, ezzel az alkalommal nem.

Ezúttal a sors örökre elvágta azt a kapcsot, ami összetartotta őket.

Bucky felnézett a zöld levelek között kékellő, felhőtlen, tiszta égre. Két gém suhan fent, hosszú nyakukat méltóságosan előretartva. A férfi szinte érezte az arcán a hosszú szárnyuk lágy csapkodásával keltett simogató szellőt, ahogy azok lassan elrepültek felette, majd Steve és Sam fölött. Bucky nem néz rájuk, Bucky a madarakat nézte, ahogy azok lassan eltávolodtak egymástól. Az egyik délnek tartott, a másik északnak.

A gémpár útja különböző irányba vezetett.

Két külön utat jártak be, amik soha többé nem keresztezték egymást. Már nem.