Reggel egy finom szellő cirógatása ébresztett fel. Luke még aludt, és nem is volt szívem felkelteni. Jobb ötlet híján elkezdtem feltérképezni a parányi szigetet.

Éppen csak hogy száznyolcvan fokot tettem meg, de nem hittem a szememnek. Egy harmadik személy feküdt a földön, kezein és lábain láncok melyek mélyen a földbe voltak cövekelve.
- Tristan!
- Calum?
- Miért vagy kiláncolva?
A sellőt egy köhögési roham kapta el. Csak ezután tudott válaszolni.
- Ez egy kivégzés. A herceg rendelte el. Már csak pár órám maradt míg meg nem fulladok.
- Siva? De hát mit követtél el?
- Bevittem a városba egy Ifritet.
Ez az információ megdöbbentett. Michael jutott eszembe és rengeteg kérdésem lett volna, de emlékeztettem magamat, hogy erre most nincs időm. Vadul elkezdtem tépni a láncokat.
- Hagyd abba Cal, ezek a láncok elpusztíthatatlanok.
- Nincs az az Isten, hogy én itt hagyjalak!
Fölkeltettem Lukeot hátha tudd segíteni. Hát nem segített.
- Cal, őt már nem tudjuk megmenteni. Vessünk keresztet és imádkozzunk a Najádokhoz.
- Hát persze a Najád erőm!
Megragadtam a karjain lévő láncokat, és fokozatosan folyattam rájuk vizet a tenyeremből. Olyan pozícióba kerültünk, hogy fejeink pár centire voltak egymástól. Beletudtam nézni szomorú, belenyugvó szemeibe.
- Calum ezek a láncok nem rozsdásodnak be.
- Nem érdekel.
- Kérlek hagyjatok itt. Én már elfogadtam a sorsomat. Legalább szép helyen halok meg.
- Fogd be Tristan! Nem fogsz meghalni, mert én megmentelek. Utána pedig elbeszélgetek a bátyámmal.
- Siva a te... bátyád?
- Félvérként nem hagyom, hogy akár egy sellő is meghaljon.
Tűzött a nap az égen, legalább 35 fok lehetett, körülöttünk mégis lehűlt a levegő. A láncok megfagytak és apró darabokra törtek. Senki se értette, hogy mi történt.

Visszafele őrült tempóban úsztam.
Még a Sötét Préselő (az út neve a hajóroncs és a főváros között) se volt annyira hatással rám. A városkapuban megállítottak.
- Megállni!  Azt a sellőt ítélte halálra a herceg tegnap este.
- Nos, én megmentettem. Engedjetek el, beszélnem kell azzal a féleszű bátyámmal.
Miután zöld utat kaptunk meg se álltunk a kagyló várig. Luke és Tristan kint maradtak.
- Calamis királyfi mi járatban?
- Most azonnal vezess Sivához.
A komornyik engedelmeskedett habár végig hangsúlyozta, hogy most nem alkalmas. A hálótermébe nyitva egy hatalmas orgia fogadott. Nők és férfiak kényeztették egymást és a herceget aki most nagyon meglepődött.
- Calamis? Mit keresel itt?
- Beszélgessünk.
A szextársait elzavarta, majd gyorsan magára vett valamit.
- Ha a partyd érdekel azt csak este lesz megtartva.
- Engem az érdekel, hogy miért ítélted halálra Torist.
- Toris? Ja az a sellő akit tegnap este vitettem el.
- Nos?
- Behozott egy Ifritet.
- De csak azért, hogy meggyógyítsátok.
- Te ezt honnan tudod?
- Megtaláltam és kiszabadítottam.
Siva olyan fejet vágott mintha a fejem helyén egy dinnye lenne.
- Azok a láncok...
-...igenis elpusztithatóak. Szóval elmesélem mit tudok. Toris egy hónappal ezelőtt idehozott egy Ifritet azzal a céllal, hogy gyógyítsák meg.
- Igen, csakhogy én nem hittem neki.
- Hát persze ez a te átkod. A lényeg hogy a sellő ártatlan. Következő a kérésem. Vigyél az Ifrithez.

A kagyló börtön a vár alatt, mélyen a föld gyomrában helyezkedett el. Siva megígérte, hogy nem esik baja Tristannak így koncentrálhattam a történet másik szereplőjére. A cellához érve Siva a vállamra tette a kezét.
- Légy nagyon óvatos.
- Az leszek.
A cellában megláttam az én kék hajú barátomat.
- Michael!
- Calum?
Odarohantam és a karjaimba zártam.  Neki ez nem nagyon ment összebilincselt kezekkel. A fiú elsírta magát.
- Kérlek bocsáss meg nekem Cal. Én nem akartam... Bocsáss meg.
- Hóhó, álljunk csak meg. Miért kéne megbocsátanom?
Mikey erőt vett magán.
- Én voltam aki felégette a házatokat, és aki megölte az apádat.