Egy hatalmas épületben járunk, mely több évszázada áll már. A szerkezete egy hatalmas labirintus annak, aki nem ismeri. Széles és hosszú folyosók tucatjai szelik át egymást, hatalmas ajtók nyílnak egy-egy terembe.
Ezen az eldugodttabb részen sötétség uralkodik, nem sokan járnak errefelé. Az egyik kanyarban emberek fordulnak be talpig feketében, szinte már beleolvadnak a folyosó sötétjébe. Hárman vannak, két férfi és egy nő. Mind megállnak egy nagy vasajtónál, mely lezárja a folyosó nagy részét. Az egyik férfi csettint, mire fekete füstfelhővel karöltve kinyílik az ajtó, ezzel egy idõben pedig a folyosót elárasztja a fény. Tisztán látszik az összes ajtó, amely innen nyílik. Mindegyik előtt fekete színű burok fénylik, azok előtt pedig egy-egy hatalmas fekete lakat lebeg. Az ajtók le vannak zárva, ráadásul nem is akárhogy- mindegyik sötét mágiával.
A három alak is láthatóvá válik az erős fény miatt. A férfiak fekete szakadt farmert, fekete rövidujjú pólót és bőrkabátot viselnek. Sötét színû hajuk már-már feketének látszik, így áll kócosan a fejük tetején. Arcuk érzelemmentes, szemük sötéten csillan meg a fényben. A nő kirívóan nézett ki, hisz csak egy fekete rövidgatyát viselt fekete harisnyával és magassarkúval. Felsőtestét egy fekete sportmelltartó fedte. Orr és szájpiercing-ein megcsillant a fény. Haja vörös hullámokban omlott a vállára, ajkán vörös rúzs, arca azt tükrözte, amit a két társáé is. Tökéletes alakja volt, azt meg kell hagyni. Persze aki először ránézett - főleg a férfiak körében -, elámult tőle, míg a nők féltékenyek voltak rá.
Összenéztek, bólintottak egyet és elindultak a folyosón, minden egyes ajtóról feloldva a zárat.

- Felkelni! - hangzott el a kiáltás az egyik férfi szájából, kinek hangja mély és rekedtes volt.

A kiáltást az egész folyosón hallani lehetett. A szobában lévők egy pillanat alatt felugrottak az ágynak nem nevezhető vastákolmányról és lehajtott fejjel, kifejezéstelen arccal álltak meg mellette. Mindannyian fáradtak voltak, ám ez senkit sem érdekelt. Lépések hallatszottak a folyosón, majd kicsapódott az ajtó. Mindenki összerezzent, de továbbra sem mertek felnézni.
A szobák nem voltak túl nagyok, csak alvásra szolgáltak, semmi másra. A fal mellett mind a két oldalon és szemben is ágyak sorakoztak. Egy szobában összesen tizenöt, szorosan egymás mellett, csupán tíz centire egymástól.
A nő belépett és végigsétált a szobában a két sor között. Létszámot ellenőrzött, majd mikor végzett, sarkon fordult és a következő szobába sietett. Ezek voltak a szokásos reggelek - vagy inkább hajnalok.

A szobában tizenöt lány volt jelen, mind egyforma ruhában, hajuk kuszán állt. Ami először feltűnhet mindenkinek, aki rájuk néz, az nem más, mint a nyakukon lévő nyakörv. Bárcsak simán erről lenne szó! Nem, nem egy átlagos nyakörv, hanem egy úgynevezett speciális. Mindegyik nyakörv tartozik valakihez úgy, ahogy az azt hordó személy is. A nyakörv birtokosa mágia segítségével bármit, amire gondol, átadhat ezeken keresztül a viselőjének. Legyen az egy üzenettől kezdve akár egy fájdalmas büntetés - gondolok itt például az áramütésre. Bár nem hangzik nagy dolognak, azonban mégiscsak az. Ugyanis a természetfelettieknél egy pár fokkal erősebb áramütést használnak - és ez még a leggyengébb büntetésnek van csúfolva. A nyakörv ugyanakkor változtatható mértékig gátolja bármiféle mágia használatát.
A szobában mozgolódás támadt, mindenki megvetette a saját ágyát. Zöld fények villantak, amiket követően hasonló, de apróbb dolgokban különböző ruhákat öltött magára mindenki. Mindegyik ruha más színkombinációban virított, ami közös volt bennük, az az anyagjuk és a szabásuk. A ruhájuk hátulján egy-egy szám szerepelt.

Egy lány ült az ágy szélén. Haja hófehér volt, hullámos hajtincsei a szemébe lógtak, melyek égkéken ragyogtak. Egy igazi földreszállt angyalnak nézett ki, pont ezért ki is tűnt a többiek közül. A ruhája hátulján a 01-es szám állt.
Szépen lassan mindenki elkészült, majd sorban elindultak a folyosók rengetegébe. Ez a nap kicsit máshogy alakul, mint a többi.
Elértek egy nagyobb ajtóhoz, amely ki is nyílt előttük, amint a közelébe értek. Ez az ajtó vezetett az épület központi részébe, ezt tágasabb terek és folyosók jellemezték. Itt sokkal többen megfordulnak, mint a többi, eldugodttabb részen - például ahonnan õk is jöttek.
Szétszéledtek, mindenki elindult a maga dolgára.

- 01! Ide hozzám! - hangzott a parancs egy férfi szájából.

A fehér hajú lány lehajtott fejjel a férfihoz sietett. Megállt mellette, de nem nézett rá.

- Engem osztottak be őrként a viadalra. Te fogod gyógyítani a sérülteket - vágta hozzá nemtörődöm stílusban, rá se nézve a lányra. Ő csak bólintott egyet válaszul- nem mintha lett volna választása.

- Reméljük izgalmasabb lesz, mint az utóbbi. Senki sem halt meg, úgy nem volt jó buli - mondta szomorkás hanggal a férfi mellett álló barna hajú lány. A férfi csak bólintott egyet.

A viadal minden hónapban megrendezésre kerül. Mindig akkor, mikor újabb tucatnyi természetfelettit hoznak. Fajonként összeeresztik őket, majd egész addig tart a harc, amíg csak egy valaki marad talpon - vagy mindenki más meghal. Akik túlélik, beosztásra kerülnek, mint előttük már oly sokan. Sosem derült még ki a lány számára, hogy miért harcolnak. Mi lehet akkora fenyegetés, amiért kioltják a saját fajtársuk életét? Ő ebbe született bele, neki sosem kellett harcolnia.
A másik alkalom a viadalokra, mikor a már itt lévő, beosztott természetfelettiek harcolnak egymással. Ez amolyan erőfitogtatás a démonok körében. Ennek a viadalnak a győztese - vagyis a háziállatnak csúfolt természetfeletti lény - gazdája nagy elismerést és pénzjutalmat kap. Akinek a háziállata veszít, semmit, plusz a nevetség tárgyává is válik, tekintélye jóval kisebb lesz a többiek körében. Sok gazdagabb démon van erősebb természetfelettik birtokában, pont ezért majdnem esélytelen ellenük kiállni. Sokan azonban megpróbálják, vagy szórakozásból vagy a nagy bizonyítási vágyuk miatt.

- Mozgás! - hangzott fel újra a férfi hangja, majd elindult az egyik folyosón. A lány követte.

Elértek az arénához, mely egy hatalmas kör alakú terület, rengeteg ülõhellyel, így körben végig le lehet ülni. A kilátók mögött a falat tartó oszlopok magasodnak, mindegyik más mintával rendelkezik. Tetejüket különböző kisebb szobrok díszítik, ám alakjukat már nem lehet kivenni, annyira elkoptak és töredeztek az idők során. Az aréna felett a plafonon egy hatalmas lyuk tátong, ez azonban mindig is itt volt. Így minden természetes fényben zajlik az égbolt alatt. Persze mágiával rásegítenek a fényekre, illetve a szeszélyes időjárást is kiküszöbölik vele. A hatalmas faajtóval szembeni oldalon egy magasabb, díszes erkély található - ez az uralkodó helye, ő mindig oda ül.
Most minden tele volt az itt élőkkel, sokan már ültek, ám az ajtón is özönlöttek még befelé. Lassan kezdetét veszi a viadal. Az őrök és a melléjük beosztott természetfelettiek az arénát rendezik és kordában tartják a rácsok mögött lévő, elfogott természetfelettiket.

- Maradj - szólt hátra a férfi. A lány a falhoz húzódott és megállt, csak nézte, hogy merre megy a férfi. Kötelessége védelmezni a gazdáját, bármennyire is ellene van. Ha egy esetleges támadás során nem próbálja meg megvédeni, megölik. Ha nem sikerül neki megvédeni, sokszor akkor is, de ilyenkor nagy valószínűséggel a másik fél háziállata - mert a démonok már csak így nevezik azt, akin nyakörv van - végez vele.
A férfi váltott pár szót a többi őrrel, akik mind feketében, lándzsával és késekkel a kezükben álltak. Háziállataik mind a fal mellett sorakoztak, szinte pislogás nélkül figyelve gazdájuk minden apró mozdulatát. A lány egyedüli druidaként volt jelen, mint gyógyító. Ez mindig a druidák feladata, mivel õk bírnak a természet, ezzel együtt pedig a gyógyítás erejével is.

Mindenki elcsendesedett, megérkezett az uralkodó az erkélyre. A démonok és háziállataik mind mélyen meghajoltak - persze a lány sem tett máskép. Az uralkodó fekete köpenyt viselt, ruháját páncél fedte, fekete haja szemébe omlott. Fején egy hegyesnek tűnő, fekete és vörös drágakövekkel díszített koronát viselt - bár inkább egy tiarának nézett ki. A legjóképûbb démonnak mondják, ám az arcára kiülõ kárörvendõ vigyor egybõl elveszi egy értelmes lény kedvét bármilyen vele történõ kontaktustól. Két karját a magasba emelte, ezt követően pedig helyet foglalt, mire mindenki kiegyenesedett, majd követték a példáját. Az őrök szétváltak, páran a cellák felé indultak, míg a többiek a fal mellé húzódtak. Mágiával pajzsot vontak maguk köré az esetleges baleseteket megelőzve.
Készen álltak a kezdésre.

Az őrök a vámpírok cellája felé vették az irányt. Amint az uralkodó intett, a rácsok eltûntek és a vámpírok mind egy szempillantás alatt az arénában voltak. A legtöbbjük még csak újszülött volt, nekik kevesebb esélyük volt, mint idősebb társaiknak, mivel jóval gyengébbek voltak és kevesebb erõvel rendelkeztek..
Újszülöttnek azokat a vámpírokat hívjuk, akik maximum pár éve vámpírok. Gyengék, irányíthatatlanok, kezelhetetlenek és nem tudják magukat türtőztetni a vér szagát érezve. Kedvtelésből és élvezetből ölnek, sokszor tudtukon kívül. Képességük nincs, csak a gyorsaságuk és az erősebb érzékeik. Később, mikor idősebbek lesznek, megkapják a képességüket, amivel együtt egy fegyver is jár. 
Ősi vámpírok is léteznek, õk a legelsők közé tartoznak, akik átváltoztak és nagyon már csak kevesen élnek. A legidősebb vámpír ismeretlen, csupán pár leszármazottja él az emberek tudatában és valahol a világokon. Nekik több képességük is van, valamint nem lehet őket olyan egyszerűan megölni. Akit kiszemelnek vagy aki ártott nekik, egyértelműen halott.

Az arénát úgy építették fel, hogy legyenek magaslati helyek, alagutak, búvóhelyek is. Mintha egy lerombolt város romjai között kellene harcolniuk. A föld száraz, így lábuk alatt porzik a talaj.
Hirtelen mindegyik vámpír keze köré fekete indák tekeredtek, ezzel megállásra kényszerítve őket. Középen megjelent egy visszaszámlálás 10-től kezdve, ez jelzi a viadal kezdetét.

A számláló nullát mutatott, mikor a fekete indák eltűntek, ezzel elengedve minden vámpírt. Ők gondolkodás nélkül egymásnak rontottak. Voltak páran, akik az őröket célozták meg, ám a pajzs miatt nem jártak sikerrel, őket azonnal megölték. A lány alig tudta követni tekintetével a sok gyorsan mozgó vámpírt. Sorban hulltak, van, aki csak megsebesült, míg mások holtan estek össze. Az újszülöttek az elején a földre kerültek, míg az idősebbek tovább harcoltak.
Egy test csapódott a pajzsnak, amely mögött a lány is állt. A földre esett, majd nem mozdult. A lány látta, hogy még lélegzik, ám súlyosan megsérült.
Már csak három vámpír maradt, mind a három idősebb. A lány olyan 130 év körülire saccolta őket. Egy másodperc alatt egymásnak estek, ketten a földre vitték agymást és a másikat próbálták megfojtani. Vesztükre a harmadikra nem szenteltek elég figyelmet. Ő hirtelen megjelent fölöttük, majd teljes erejéből kitépte a másikon felülkerekedett vámpír szívét. Arrébb hajította a testet, majd a még földön fekvő nyakára lépett. Az már alig kapott levegőt, mikor a lány gazdája - a többi őrrel együtt - feltépte a pajzsot és ott termettek előtte. Hátralökték, messzebb a földön fekvőtől, majd lefogták.

- A küzdelemnek vége, győztél - mondta a gazdája a vámpírnak, kinek arcán nem tükröződött érzelem. Nem hagyták megölni a másik vámpírt. Az a szokás, hogy az utolsó kettő mindenképp életben marad, hogy őket el tudják adni. Több pénzt érnek, hisz erősebbek. A sérültek az ápolás után szintén eladásra kerülnek, ám jóval kevesebbért.
A férfi a lányra nézett, mire ő egyből elindult a sérültek felé, akiket közben egy helyre gyűjtöttek.

Még mielőtt odaért volna, lehunyta a szemét, kezét ökölbe szorította. Mikor zöld fény kíséretében újra kinyitotta, egy könyv jelent meg lebegve előtte. Régi, barna bőrkötéses, már eléggé meg volt viselve. Egy szimbólum alatt a " Harci sérülésekre" szöveg szerepelt, persze a druidák nyelvén írva.
A lány közelebb lépett az egyik sérülthöz. Karja és lábai eltörtek, arcán egy hatalmas nyílt sem tátongott. A lány ránézett a könyvre, mire az lapozni kezdte magát. Egy oldalon aztán megállt, ekkor a lány a sérült felé emelte kezét. Szeme zölden kezdett világítani, ahogy a szavak elhagyták a száját. Egy gyógyító varázst mormolt el, mely a törések gyógyulását gyorsítja fel - hisz a vámpírok lassabban gyógyulnak, mint mondjuk a várfarkasok vagy a démonok.
A gyógyító varázsok sorra hagyták el a száját, ahogy haladt sorban a sebesülteken. Mire a végére ért, már vitték is el az első meggyógyult vámpírt. Összesen hatan maradtak a huszonkettőből.

Így ment ez végig, az összes faj viadala alatt. Utolsóként a vérfarkasok következtek. Sokan voltak, legalábbis többen, mint ezelőtt bármikor.
Az arénában most még nagyobb káosz volt, mint eddig. Farkasok ugráltak össze-vissza, fények villantak, pajzsok és fegyverek találkozásának hangját lehetett hallani.
A vérfarkasok képességei közé tartozik egy pajzs, egy fegyver, amelyet bármikor elő tudnak húzni a semmiből - ez majdnem minden természetfeletti lénynek van- valamint képesek birtokolni elemeket, mint például elektromosság, levegő, víz és még sorolhatnám. Az alfák nem csak ezekkel, hanem plusz egy-két képességgel is rendelkeznek, ez szinte bármi lehet. A béták csak a felsoroltakkal, míg az omegák csak a pajzzsal és egy fegyverrel tudnak bánni. Megvan az anarchia a vérfarkasok körében, itt az omegák játszák a legkisebb szerepet. Náluk már csak a falka nélküli farkasokat nézik le jobban.
Rengeteg béta, kevesebb omega és három alfa - valószínűleg szerezték az erejüket, nem pedig születettek - egymással harcolt, ügyet sem vetve a többiekre. Látszott, hogy vannak egy falkából valók, akik próbálják nem túl feltűnően, de kerülni egymást. Sokan voltak a földön, szerencsére sokan lélegeztek is. Pár béta maradt már csak az alfákat kivéve, ők mindig csak egymással foglalkoztak. Mindegyik sebes volt, szőrük koszos és véres. Hol emberként, hol pedig farkasként próbáltak meg egy-egy ütést bevinni a másiknak. Az egyikük figyelmetlen volt, mert épp egy béta feltörő indái szegezték a földhöz. Ezt kihasználva egy másik alfa a mancsával kitámasztotta magát, két lábra állt és a mellső két lábával a földre dobbantott. A talaj elkezdett remegni a lábuk alatt, majd egy pontból kiindulva földoszlopok törtek fel egyesen az alfa felé. Akkora ütést kapott, hogy egészen az aréna széléig repült és a lány melletti falnak csapódott. A földre rogyott és visszaváltozott. Nehezen lélegzett, jó pár bordája eltört és egy hatalmas nyílt vágás éktelenkedett az oldalán. Ki volt fáradva, így sokkal lassabban gyógyult, mint általában. Ezért volt itt a druida, ám addig nem hagyhatta el a pajzs védelmét, míg azt parancsba nem kapta.
Közben már csak a másik két alfa volt talpon, a béták kiütve feküdtek a porban. Az egyik alfa a hátsó lábára nem tudott ráállni, mivel az el volt törve. Ahhoz, hogy rendesen és gyorsan gyógyuljon, vissza kéne rakni a helyére a csontot, ám ez jelenleg nem volt lehetséges. A másik pontosan tudta, hogy így már övé a győzelem. Karmait kiengedte és megidézte a fegyverét, mely egy kard volt és elkezdett a már földön fekvő alfa felé futni.
Ekkor a pajzsok mögül kitörtek az őrök. Az egyikük fekete indákat tekert a szaladó alfa lába köré, mire az a földön jó pár métert csúszva, az oldalán fekve állt meg, kardja pár méterre tõle a földre esett.

A lány a parancs után a sérültek felé sietett. Szerencsére sokan túlélték, ám többen belehaltak a sérüléseikbe. Ezt utálta az egészben, hisz druidaként minél gyorsabban segíteni akar, hogy több esélyük legyen túlélni a sérüléseiket. Rettentő fájdalmas még csak nézni is, ahogy sorra halnak meg előtte.
Először az alfákhoz lépett, hisz ők érik a legtöbbet, nekik kell túlélniük elsősorban. Hármuk közül a barna színű - aki a pajzsuknak csapódott - volt a legrosszabb állapotban így vele kezdte.
Szép sorban elért az utolsó farkashoz is. Többeket el is vittek már, az alfákat kivéve, közülük is egyedül a barna alfa feküdt még a földön, hiába a gyógyítás.

- Csinálj vele valamit - vágta hozzá a gazdája. Némán odasétált a földön fekvőhöz. A férfi is mögé állt, hogy lássa, mit csinál.
Könyvét újra elkezdte lapozgatni, ám ekkor kiáltás hallatszott, mire rögtön hátrakapta a fejét. Az alfa, aki utoljára maradt - és akinek a fegyvere a földre hullott - most egyenesen a gazdája felé irányította az éles kardot. A lány gyorsan reagált, de mivel varázslatra már nem volt ideje, így puszta kezével kapta el a feléjük repülő kardot. Pár centivel a gazdája nyaka előtt sikerült oldalról a pengére fognia és megállítania, kezét felsértette az éles vas, ám az adrenalin miatt nem törődött vele. A kardot a földre ejtette és a földön lefogott alfára nézett. Megfagyott a levegő, mindenki csak nézett pár másodpercig, majd a gazdája megköszörülte a torkát és az alfához lépett. Az alfa egyenesen a lány szemébe nézett, arcán meglepődöttség látszott, ekkor azonban térdre rántották, majd egy határozott mozdulattal átszúrták a mellkasát. A fegyver farkasölőbe volt áztatva, így a seb nem gyógyult. Az alfa pár perc elteltével holtan zuhant a porba.

- Vigyétek el mindet - szólalt meg a férfi. A többi őr tisztelgett, majd elvitték az alfákat is.

A férfi a lány felé fordult és a szemébe nézett. A lány lesütötte égkék szemeit és a sebes kezét kezdte nézni. Ökölbe szorította sebes kezét és lehunyta a szemét, mire zöld fény gyúlt a kezében. Mikor a fény kialudt, széttárta a tenyerét, melyen már nem látszott a seb helye - mintha sosem lett volna ott. Mikor felpillantott, látta, hogy a férfi megrázza a fejét és elindul az ajtó felé, mire ő csak csendben, szó nélkül utána indult.
Nem mindegyik druida rendelkezik jó reflexxel, ezért is lepõdtek meg annyira az õrök. A lány szerencsére nem az átlag volt, bár ezt gazdáján kívül nem sokan tudták. Ám elismerés akkor sem jár semmiért, hisz ezt ők kötelességnek tekintik, nem szívességnek.

*********************