Jayden

A napok szinte rohantak. Városról városra jártunk, és mindenhol pusztítást hagytunk magunk után. Tyler posztja után felrobbant az internet, bulvármagazinok cikkeztek rólunk, olyan emberektől kaptunk üzeneteket, akiktől eddig sosem, a marketinges csajok, a kiadó és a menedzser pedig telefonon keresztül üvöltöttek velünk. Végül a marketingesek köszönték szépen a lehetőséget, inkább úgy döntöttek, kiszállnak, mert nem bírnak el velünk – ami tök jó volt, legalább nem nekünk kellett kirúgni őket. Billy, a menedzser cseszettül kiakadt, amikor megmondtuk neki, hogy egyelőre nem akarunk senkit, aki a közösségi médiával és hasonlókkal foglalkozik. Egy pillanatra azt hittük, ő is feláll az asztaltól, és azt mondja, kapjuk be, ráadásul attól is tartottunk, hogy a kiadó szerződést bont, de aztán mégsem lépett le sem a kiadó, sem Billy. Persze, miért is léptek volna? Balhés időszakunk volt, de a turné jól ment, és kurva sok pénzt hoztunk a konyhára. Minden városban megtöltöttük azokat az egész nagy klubokat, amikben felléptünk, és abban a néhány városban, ahol a jegyeladások drasztikus megugrása miatt módosítani kellett a terveken, és át kellett térnünk arénákra... Na, az nagyon durva! Megtöltöttük az arénákat. Dobták volna el az aranytojást tojó tyúkokat? Ugyan már. Inkább elviselték, hogy megyünk a saját fejünk után, és próbálták menteni a menthetőt.

A poszt óta Tylert sok hülye találta be. Vele, mint dobossal, eddig nem sokan foglalkoztak, mert nem zavart sok vizet. Letolta a bulikat, intézte a zenekari Instát és Tiktokot, a saját oldalára alig posztolt valamit. Követték az emberek, kedvelték a posztjait, kommentelgettek is hozzájuk, de nem kapott annyi fancuccot, mint Xander vagy én. Aztán hirtelen belecsöppent a szarba. Egy pillanatra totál lecsökkent a követőinek a száma, aztán meg megugrott az is, mint a jegyeladások. Kapta a faszfej üzeneteket – mind kaptuk őket –, de kapta a támogatókat is, ahol az emberek cuki dolgokat írtak neki. Valamiért mindenkinek bejött, hogy az eddig háttérben meghúzódó dobos ledobta a bombát, és elküldte a fenébe azokat, akik nem tudták, mikor kell befogni. Rengetegen írtak neki, csajok és pasik próbálták felszedni – egyik sem érdekelte különösebben –, random bulvármagazinok random újságírói nyaggatták mailben, hogy válaszoljon már ilyen meg olyan kérdésekre, de ő magasról leszart mindent. Tyler nem az a típus volt, aki kiszolgálta a rajongók, vagy ha már itt tartunk, bárki igényeit.

A nevadai Reno után, ahol egy cuki kis klubot töltöttünk meg, a következő állomásunk végre Salt Lake City volt. A két koncert közt volt egy nap pihink, úgyhogy nem igazán siettünk sehova. Nem indultunk el egyből a koncert után, hagytuk szunyálni Mattet, és a reggeli órákban keltünk útra. Útközben megálltunk valami gyorskajáldánál, ahol egy rakás egészségtelen szart vettünk magunknak, majd egy benzinkúton feltankoltuk a buszt is, meg a nasikészletünket is, és még Pakitónak is szereztünk kaját, meg valami új játékot, amivel szórakozhatott. Már vagy négy órája voltunk úton, és még bőven több, mint az út fele hátravolt. Az e-mailjeimet nézegettem, próbáltam kiszűrni azokat az interjúfelkéréseket, amik szart sem értek, és eszemben sem volt vállalni őket, amikor megcsörrent a mobilom. Valami számot írt ki, ami fura volt, mert a privát telefonszámomhoz nem sokan fértek hozzá, de azért felvettem.

– Jayden Jones.

– Szia, Jayden, Noah May vagyok a QueerZone podcasttől.

– Szia, Noah May – vontam össze a szemöldököm, mire a srácok felkapták a fejüket.

– Noah May? – tátogta Charlie. – A podcastes?

Csak egy bólintással feleltem neki, majd elfordultam, hogy ne lássam a hülye arckifejezéseiket. Elég nehéz volt kordában tartanom magam, nem hiányzott még az is, hogy fanoljanak mellettem. Imádtuk Noah podcastjét.

– Mit tehetek érted, Noah? – kérdeztem.

– Először is bocs, hogy a privát számodon zaklatlak – kezdett szabadkozni, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Egy rendőr ismerősöm, Damon adta meg, aki meg állítólag a buszsofőrötöktől tudja. Elvileg úgy volt, hogy ő adja meg nektek az én elérhetőségemet, de valamiért én kaptam meg a tiédet.

– Ja, vágom, volt erről szó – bólogattam. – Bár Damon csak egy podcastest mondott, nem tudtam, hogy te vagy az.

– Kellemes vagy kellemetlen meglepetés vagyok? – kuncogott a srác.

– Kellemes, egyértelműen. Csípem a műsorodat.

– Az király, mert szeretnélek vendégül látni benne – mondta. – Ha jól értesültem, a holnap esti koncert után még maradtok nálunk pár napot, hogy kifújjátok magatokat a következő koncert előtt. Nem tudom, mennyire fér bele az idődbe, de szívesen leülnék veled dumálni pár órára.

– Mennyi az a pár óra? – kérdeztem, miközben kihangosítottam a hívást, hogy rá tudjak nézni a naptáramra.

– Három-négy óra szokott lenni, a beszélgetőpartnertől függően. Három minimum kell, hogy össze tudjak belőle rakni egy normális egyórás anyagot, de ha sok jó témánk van, tovább is elhúzódhat.

– Oké. Pillanat, nézem a naptáramat – mormoltam. – Na szóval, ma valamikor odaérünk Salt Lake Citybe, befoglaljuk a hotelt, és a nap hátralévő részében pihennénk, de gondolom, a mai nap úgysem lenne jó neked sem, mert fel kell készülnöd a beszélgetésre. Holnap este koncert, és koncert előtt nem vállalok semmi ilyesmit, mert ha elhúzódik a beszélgetés, szarban leszek. Vasárnap kinézek a Pride felvonulásra, hétfőn meg indulunk is tovább, mert kedden már Denverben lépünk fel – vakargattam a fejem. – Szerintem azt meg tudjuk csinálni, hogy átrakjuk az indulást hétfő kora délutánra, és akkor még mindig nem kell éjszaka utaznunk, és tud pihenni a sofőrünk éjjel – pillantottam a srácok felé, akik úgy bólogattak, mintha bólogatós kis kocsidíszek lettek volna. Bíztam benne, hogy Mattnek is oké lesz így. – Szóval hétfő reggel tudnék szánni pár órát a beszélgetésre.

– Az klassz lenne – vágta rá Noah. Hallottam, ahogy írt. – SMS-ben küldöm majd a címet, reggel akkor érkezel, amikor akarsz. De azért nyolc előtt ne, légyszi!

– Persze, semmiképp – vigyorogtam.

– Szuper! Bármi kérdés így elöljáróban? Tudom, hogy nem vállalsz már túl sok ilyen beszélgetést, szóval szívesen elmondom, mik a terveim, hogy tudd, oké-e a dolog.

– Ismerem a podcastedet, úgyhogy sejtem, mire számíthatok – tettem vissza a fülemhez a telefont, hogy ne zavarjam még tovább a többieket –, de persze, azért jó lenne, ha megdumálnánk, mik a témák.

– Oké, akkor egy pillanat. – Hallottam, hogy papírok között kotorászott, és ezúttal úgy tűnt, ő hangosított ki, mert egy kicsit mintha visszhangzott volna. – A bejelentésedről mindenképpen szeretnék szót ejteni, mert nem mindennapos, hogy valaki élő adásban nyújtja a középső ujját a tiszteletlen újságíróknak, szóval ez olyan téma, amit érdemes lenne kicsit körüljárni – mondta, én pedig leokéztam, amikor pár másodpercnyi szünetet tartott. – Aztán, ha már úgyis a Pride után jössz, szót ejthetnénk arról is, meg egyéb Pride-okról. Melyikeken voltál eddig, melyik volt a legjobb élmény, miért tartod fontosnak a Pride-ot, mint programsorozatot, hasonlók. Meg arra gondoltam, hogy kicsit a kezdetekről is beszélhetnénk, arról valamiért úgysem kérdezett téged senki. És itt most nem arra gondolok, hogy mikor jöttél rá, mikor bújtál elő, mert ez elég snassz. Inkább a kicsit személyesebb dolgokról lenne szó: hogy hogyan élted meg a felismerést, milyen volt az első csók, voltak-e benned negatív érzések, meg minden olyan dolog, ami tud segíteni a bizonytalan fiataloknak.

– Nem tudom, mennyi van ebben a témában – fintorogtam. – Én mindig is tudtam, és sosem volt gondom vele.

– Az meg még jobb! – lelkendezett Noah. – Végre hallhatnak a tinik olyat is, hogy lehet ezt tudni már a kezdetektől, még ha szavakba foglalni nem is biztos, hogy tudjuk. Meg az önelfogadásról is mesélhetsz majd. Aztááán, mi is van még... Áh, igen! A Jeffrey Hortonos interjú utáni koncert. Arról mindenképp dumálnunk kell, persze, ha neked is oké. Mert elképesztő az a támogatás, amit ott kaptál. Szóval ennek kapcsán az érzéseidről is lehetne beszélni, meg korábbi hasonló esetekről, ha voltak. Kicsit persze szóba jöhetne a zenekar is. Ja, és még szeretnék beszélni az öltözködési stílusodról, mert imádom, hogy néha úgy nézel ki, mintha a 2016-os All Time Low-ból szalajtottak volna, máskor meg úgy, mint egy queer divatdiktátor. És...

– Oké – vágtam közbe kuncogva. – Noah, ezek mind szuper témák, a többit nem is kell elmondanod, tudom, hogy hasonlóan jók lesznek. Benne vagyok mindegyikben. Ha mégis sikerül olyan témát találnod, amiről nem szívesen beszélek, akkor úgyis szólok majd, és ki tudod vágni. De szerintem nem lesz itt semmi gáz.

– Jó-jó, persze. Bocs, elragadtattam magam. Akkor hétfő reggel várlak, mindjárt átdobom a pontos címet. Ja, és ha úgy van, nyugodtan hozhatod valamelyik srácot a zenekarból. Nem vendégként, csak társaságként, ha nem szívesen jönnél egyedül azután, hogy milyen szar interjúid voltak mostanában.

– Rendben, köszi – mosolyodtam el. Tetszett, hogy Noah ennyire előzékeny volt. Bár egy queer podcast meleg alapítójaként elég nagyot csalódtam volna benne, ha nem próbál minél jobban odafigyelni a vendégeire. – Akkor hétfőn találkozunk.

– Szuper, szia!

Mielőtt én is elköszönhettem volna, bontotta a vonalat. Hallottam, hogy a srácok egyből sugdolózni kezdtek, és már készültem is, hogy beszámoljak nekik az egész beszélgetésről, amikor ezúttal a Gmail dobott fel egy érdekes e-mailt. A Salt Lake City Pride szervezőitől. Mi a fasz?

Néhány másodpercig döbbenten bámultam az új üzenetet, eszem ágában sem volt megnyitni. Remegett a kezem, tartottam tőle, hogy valami nagy szar vár majd. Talán arra kérnek, hogy ne menjek el a felvonulásra, mert a mostani szar helyzetek után csak rontanék a színvonalon. Tudtam, ha ilyen e-maillel kell szembesülnöm, azt nem bírom ki. Szükségem volt a felvonulásra, szükségem volt végre valami olyan programra, ahol nem kellett semmi hülyeségen kattognom, és teljesen önmagam lehettem. Boldogan, büszkén. Ami eddig sosem okozott gondot, szóval rohadjon meg mindenki, aki elérte, hogy ennyi év után először ne legyek totál büszke arra, aki vagyok. Meg hogy ne legyek totál boldog, amikor végre olyan szerelmes vagyok, mint még soha.

Végül azért megnyitottam az e-mailt. Először csak átfutottam a tekintetemmel, próbáltam kiszűrni valami olyan szót, amiből tudni lehetett, hogy gáz van. Például egy sajnálomot, egy szerencsétlen helyzetet, bármi ilyesmit, de nem láttam semmi hasonlót. Azért még nem lélegeztem fel, de elkezdtem olvasni az e-mailt.

Kedves Jayden!

Úgy alakult, hogy a programsorozat nyitóbeszédét mondó személy magánéleti okokra hivatkozva lemondta a programon való részvételt, ezért az évek alatt, és különösen a közelmúltban tett nyilatkozataid alapján szeretnénk téged felkérni arra, hogy mondj beszédet a vasárnapi felvonulás előtt. Tudjuk, hogy elképesztően későn szólunk miatta, de értesültünk, hogy részt vennél az eseményen, így bízunk benne, hogy el tudod vállalni a nyitóbeszédet is. Kérünk, mihamarabb jelezz vissza, hogy tudjuk, kell-e mást keresnünk vagy sem!

Üdvözlettel:

a SLC Pride szervezői

Meredten bámultam az e-mailt. Nem akartak eltiltani a Pride-juktól, sőt! Egy kicseszett felkérés volt. Felkérés, hogy mondjak beszédet, sőt, nyitóbeszédet! Aztakurva! El sem hittem, hogy ez tényleg a valóság. Biztos voltam benne, hogy csak valami elbaszott poén, mint anno a telefonbetyárkodás volt. Nem akarhattak pont engem. Azt sem tudták, tudok-e beszélni közönség előtt! Persze, koncerteken néha beleüvöltöttem a mikrofonomba, hogy felpörgessem a közönséget, és ne mindig Xander ordítsa rekedtre magát, meg interjúkon is egész jól ki tudtam fejteni a véleményemet, de az azért rohadtul nem volt ugyanaz. Gőzöm sem volt, hogy a koncertes felpörgetést és az interjús véleménykifejtést össze tudom-e vonni. De kibaszottul ki akartam deríteni, menne-e.

– Srácok, valaki csípjen meg, mert szerintem álmodom – léptem oda a kanapén hesszelő csapathoz, és feléjük nyújtottam a kezem. Charlie meg seggbe csípett. – Aú, baszd meg! – kiáltottam fel. Várjunk csak! Fájt. Akkor tuti, hogy ébren voltam. És az e-mail továbbra is ott volt a telefonomban. Tényleg felkértek!

– Mi a fasz van veled? – kérdezte Tyler, ahogy hatalmas vigyor kúszott az arcomra.

– Felkértek a kibaszott Salt Lake City Pride szervezői, hogy mondjak beszédet a felvonulás előtt! – mondtam. Kiabáltam. Üvöltöttem. Vagy csak suttogtam. Igazából a fasz tudja. Ha képes lettem volna egyszerre üvölteni, suttogni és normál hangerőn beszélni, még azt is megcsináltam volna, annyira izgatott voltam. Lebasztam a telefonomat a kanapéra a srácok mellé – vagy talán rá valamelyikükre, nem tudom –, és vártam. Vártam valami kirobbanó energiabombát, vártam, hogy együtt örüljenek velem, mert egyedül tombolni faszság lett volna. Aztán mindhárman szinte egy emberként pattantak fel, és a következő pillanatban négyen ugráltunk a száguldó turnébuszban, mint kicseszett óvodások egy trambulinon. Aztán Pakitóval énekeltem. I'm on the right track, baby*...

Bassza meg, hogy hirtelen minden összejött! Miért nem lehetett állandóan ilyen szép minden? Nem kértem túl sokat. Nem akartam én állandóan beszédeket tartani, meg podcastes srácokhoz járkálni, és az eufórikus öröm is túlzás lett volna a mindennapokra. Én csak azt akartam, hogy nyugisak legyenek a napok. Semmi csúnya üzenet, semmi faszfej újságcikk, semmi magánéletünkben vájkáló bulvárújságíró. Csak pozitív rezgések. Olyan szép lett volna!

Miután kitomboltam magam a podcast és a beszéd miatt, rájöttem, hogy meg is kéne fogalmazni a beszédet, szóval lenyúltam Tylertől a laptopját, lekuporodtam a kanapéra, és amíg a többiek csendben elfoglalták magukat, megpróbáltam összehozni valami lelkesítő, de azért szívhez szóló cuccot.

Drága mindenki! Na meg a lófaszt, túl hivatalos. Sziasztok! Ez meg túl semmilyen. A haveroknak köszönünk így, akiket két nappal korábban láttunk utoljára, nem több ezer queer embernek, aki az év eseményére vár. Hali mindenki! Gaga, miért nem adtál nekem szónoki képességeket az isteni külső helyett? Jó, visszaszívom, a külső az kell. De az, hogy jól nézzek ki combközépig érő harisnyában, tényleg fontosabb volt, mint a retorika nemes tudományának ismerete? Ne szórakozzunk már!

– Nekem ez nem megy – nyöszörögtem.

– Hol akadtál el? – huppant le mellém Tyler. Amikor észrevette a totál üres Word doksit, egyszerre szörnyedt el és röhögött fel. – Ne már, JJ!

– De már! Azt sem tudom, hogy köszönjek nekik!

– Egy egyszerű sziasztok bőven megteszi.

– De az olyan semmilyen.

– Persze, leírva az. De képzeld el úgy, hogy kilépsz egy színpadra több ezer ember elé, a válladra terített szivárványzászlóval, szivárványszínű körmökkel, belőtt séróval, a legmelegebb ruhádban, ami csak van, és vigyorogva beleordítod a mikrofonba az üvöltő tömegnek. Úgy már nem is rossz, mi?

Lehunyt szemmel képzeltem el, amit Tyler mondott. Láttam magamat a tikkasztó hőségben, ahogy egy vékony, hálós anyagból készült, félig-meddig begombolt ingben és egy narancssárga, derékig felhúzott, alakomat kiemelő nadrágban kilépek a színpadra a vállamra terített szivárványzászlóval. Az arcomra szokás szerint felfestve a zászlónk, a hajam telefújva csillámos hajspray-vel, boldog vagyok és szabad, érzem a lelkemet átjáró eufóriát, ahogy odalépek a mikrofonhoz, amin túl több ezren várják, hogy szóljak hozzájuk, én pedig beleordítok a mikrofonba: SZIASZTOK!

Igen. Működhet.

– Igazad van – bólintottam. – Kösz, Tyler.

Órákon át írtam. Tyler végig mellettem ült, segített, ha elakadtam, és néha, ha bizonytalan voltam, és neki sem sikerült meggyőznie, felolvastam az addig meglévő dolgokat Xandernek és Charlie-nak, hogy véleményezzék. Lassan haladtunk, de egy idő után elkezdett körvonalazódni a beszéd, és végül olyan öt óra elteltével, éppen akkor, amikor megálltunk valahol Salt Lake City határában, és Matt hátrajött hozzánk, elkészültem. Nem akartam egyből felolvasni, mert úgy voltam vele, hogy kell pár óra pihenés, mielőtt külső szemlélőként tudom nézni, és észreveszem a hibáit, úgyhogy elmentettem, lecsuktam a laptopot, és a várakozó Matt felé fordultam.

– Mizu?

– Inkább az a kérdés, veled mizu? – kuncogott fel Matt. – Úgy ragyogsz, mintha egy földre pottyant kis csillag lennél. Miről maradtam le már megint?

– Hívott az a podcastes, akit Damon mondott nemrég – kezdtem bele. – Csak a csúnya rendőrbácsid elfelejtette említeni, hogy az a podcastes, akit ismer, Noah Kicseszett May a QueerZone-tól! Ja, meg a Salt Lake City Pride-on fogok beszédet mondani vasárnap, mert felkértek – vigyorogtam. Kibaszottul bejött az élet. Aztán valami furát vettem észre a sofőrünkön, és összevontam a szemöldököm. – Matt, hol a faszban van a Dalí-bajusz?

– Oh, hogy az – kuncogott, majd végigsimított a szája felett üressé vált bőrön. – A csúnya rendőrbácsi az oka. Utálja, ha valakinek arcszőrzete van.

– És tervezed vele megcsalni a barátnődet, hogy ennyire fontos, mit szeret? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Tervezem megúszni a bírságot, amit a bajszom miatt kapnék. Ezért is jöttem hátra, hogy ne lepődjetek meg, ha a semmiből egy hülye rendőr levillog minket, mert az Damon lesz. Köcsög disznó, szerintem már órák óta lesben áll, hogy megcsípjen minket – morgolódott magában, leginkább az elvesztett bajsza miatt.

– Vettük – bólintott Tyler. – Szóval ha levillognak, nem szentségelünk, hanem elővesszük legcukibb modorunkat, és kikönyörögjük Damonből a síkosítón elcsúszós sztori meséjét.

– Én is szeretlek – szúrta oda Matt válaszul, majd rám mosolygott, és finoman megsimogatta a fejem, ügyelve, nehogy összeborzolja a hajam. – Rád meg aztán igazán büszke vagyok. Igazán megtisztelő lesz az a beszéd, szerintem nem csak neked. Ami pedig a podcast dolgot illeti, Damon bája, hogy félinformációkat oszt meg, ha valakit meg akar lepni – tette hozzá szemforgatva.

– Kösz, Matt – mosolyodtam el. Büszke volt rám. Egy nálam alig tíz évvel idősebb csávó olyan büszke volt rám, mintha az apám lenne. Ó, baszki! Fel kellett hívnom a szüleimet, hogy elújságoljam nekik a dolgot. – Szóval mikor számíthatunk arra, hogy félre kell húzódnunk ezzel a guruló úttorlasszal?

– Felettébb remek kérdés, mert vagy három benzinkút vagy gyorsétterem áll nem olyan messze egymástól a város ezen szélén. Biztosan bezavar minket a parkolóba, már csak az a kérdés, hogy melyikbe.

– Király. Akkor csapassuk! Játsszunk autós üldözést! – vigyorogtam rá. – A jogsidat csak nem veszi el, ugye?

– Ha el is veszi, te leszel az alku tárgya, hogy visszakapjam – villantott felém egy ördögi vigyort.

– Rendben, de most szólok, egy velem töltött éjszaka nem lehet része ennek az alkunak – néztem rá halál komoly arccal. – Xandernek tartogatom minden éjszakámat, amíg itt vagyunk.

– Gond megoldva, Alexanderral együtt adlak át, Damon pedig lehet az óvóbácsitok addig, és nektek is kevesebbet kell költeni a hotelre. A kávéjából viszont ne igyatok, mert azzal embert lehetne ölni – tette hozzá, és minden további nélkül egyszerűen otthagyott minket.

– Szerintetek tényleg üldözés lesz belőle, vagy Matt az első kis szirénahangra félre fog állni? – fordultam a srácok felé, és mivel kellett szembesülnöm? Xander kibaszott vörös arcával. Ó, basszus. Egyszerre volt baromi cuki, és kissé félénk. Ami szintén cuki volt, egy pillanatra mégis szarul éreztem magam. Én nem úgy értettem, hogy mindenképpen le kell feküdnünk egymással, ráadásul minden éjszaka. Ő ezek szerint igen? Mert akkor helyre kell hoznom. – Ugye, nem gondoljátok, hogy tényleg lepasszolna Damonnek? Csak mert Xandert ölelgetve szeretnék szunyálni minden este.

– Mattből kinézem, hogy a világ leglassabb autós üldözését tolja le – jegyezte meg Charlie, próbálva terelni Xander figyelmét, de az énekesünk teljesen elveszett és csak pislogott rám nagy szemmel.

– Ja, én is – válaszoltam kedvetlenül, majd a fejemmel biccentve jeleztem a srácoknak, hogy legyenek kedvesek felszívódni. Amikor megtették és előrementek Matthez (szegényeknek ott lesz lassan a törzshelye), odakúsztam Xander mellé, és puszit nyomtam az arcára. – Nem úgy értettem, hogy mindenáron le fogunk feküdni egymással a hotelben, ezt tudod, ugye? Nem sürgetlek. Tényleg csak az együtt alvásra gondoltam.

– Mi? Hogy? Ja... igen – dadogta, de szerintem nem fogta fel, amit mondtam neki. – Csak túl sok dolog pörgött át az agyamon, és kékhalál lett belőle.

– És miért érzem úgy, hogy nem alvással kapcsolatos dolgok pörögtek az agyadban? – billentettem oldalra a fejem. Xander egészen olyannak tűnt, mint a korábbi priccsen csókolózásunkkor, csak ez alkalommal zavarban is volt.

– Mert a pasimat Jayden kicseszett Jonesnak hívják, akinél sosem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése – mormogta durcásan.

– Elég kiszámíthatatlan srácnak hangzik ez a Jayden, tuti, hogy jól megvagy vele? – kérdeztem egy fintor kíséretében, halványan mosolyogva.

– Tény és való, nem unatkozom mellette – kuncogott fel, majd olyan magabiztosan és lazán csókolt szájon, mintha világéletünkben együtt lettünk volna.

– Akkor oké – vigyorogtam, miután elhúzódott. Aztán egyszer csak megszólalt a hátunk mögött egy sziréna. Kezdődött!

Xandert kézenfogva rohantam előre Matthez és a fiúkhoz, majd megkapaszkodtam az első stabil dologban, amit értem. Charlie-ban. Aki annyira nem volt stabil, mint reméltem, de fogta annak az ülésnek a támláját, amin Tyler ült, szóval bíztam benne, hogy nem borulunk egy hirtelen fékezés következtében mindhárman.

– Le ne lassíts! – hadartam. – Taposs bele a gázba, majd az utolsó félrehúzódási lehetőségnél megállunk. Ha balhé lesz, majd én elviszem, csak menj!

– Ó, hogy én ezért mit fogok kapni! – jajdult fel Matt, és egy hangyányit gyorsabb tempóra kapcsolt. – Csak szeretném megjegyezni, ez egy busz, és én sem vagyok egy Baby Driver. Ne számítson senki filmbe illő dologra.

Ez az! Mindig is részt akartam venni egy autós üldözésben, csak hát a jogsi hiánya igen komoly probléma volt. Meg az is, hogy az ilyen üldözések általában véresen komolyak. De valamiért úgy éreztem, Damonnel baszakodhatunk. Lehet, hogy le fog nyakazni minket érte, de tuti, hogy nem fogjuk zárkában tölteni az éjszakát, és nem veszik el Matt jogsiját. Szóval száguldottunk a mögöttünk robogó rendőrautó előtt – már amennyire a sebességkorlátozás engedte, mert azt azért nem léptük át –, és közben kurvára reméltem, hogy tényleg Damon villogott ránk, és nem egy totál ismeretlen rendőr elől menekültünk. Egyszer- kétszer a sziréna is felhangzott egy rövidebb időre. Matt kiszúrta a következő gyorskajáldás parkolót, és szépen, csigatempóban folytattuk tovább a játékot, miközben próbált eljutni a kamionok és buszok által uralt területre. Aztán egyszer csak megszólalt a mögöttünk lévő rendőrautó. Vagyis a benne ülő Damon a hangosbeszélőn, mert ez itt nem a Verdák, úgyhogy a rendőrautók nem beszélnek. Meg sajnos más kocsik sem.

– Csúnya, rossz busz – recsegte a hangszóró. Matt vigyorából ítélve tényleg az ő rendőrét fogtuk ki. – A wup-wup arra szól, hogy állj meg, Matthew Clifford, hacsak nem akarod, hogy a seggeteket bewup-wupoljam az őrsre, hogy ott éjszakázzatok.

– Jó passzban van – vigyorgott Matt, miközben beparkolt egy üres helyre. – Nagyon várt már titeket.

– Elrontjátok itt nekem az autós üldözést – vágtam fancsali képet, miközben Matt kinyitotta a busz ajtaját, majd egyesével leugráltunk a lépcsőn. Matt volt az utolsó, de addigra már előttünk állt egy totál kigyúrt, rendőr egyenruhás fickó. Egész magas volt, és még annál is dögösebb. Xander tuti valami régi színészhez hasonlította volna a kinézetét, olyanhoz, aki talán már nem is él, de nekem az első gondolatom az volt, hogy ha Oliver Starknak és Lou Ferrigno Jr.-nak lett volna egy szerelemgyereke, aki hangyányit idősebb náluk, az fixen így nézett volna ki. Hát basszus, meg tudtam érteni Mattet, amiért anno flörtölni kezdett vele. Pedig én nem is csíptem az izmos pasikat.

– Mostanság nagyon kedvetekre van a rendbontás, fiúk – mosolygott ránk egy fejcsóválás közepette Damon, majd egy drámai mozdulattal feltolta a pilóta napszemüvegét a fejére, villantva felénk egy olyan vigyort, mintha maga Tom Cruise lett volna. – Mivel fizettétek le a sofőrötöket, hogy ilyen csúnyán viselkedjen?

– Azt mondtam, magamra vállalom a balhét – vontam meg a vállam vigyorogva. – De azért azt hozzátenném, hogy nem nagyon kellett győzködni.

Damon arcán átsuhant egy furcsa vigyor, ami jórészt Mattnek szólt volna, és mérget vennék rá, hogy igazán szexivé is válhatott volna, ha Damon nem figyel oda magára. Matt jót röhögött rajta.

– Te meg a bolond szabályaid, hogy nem akarsz egyenruhában pasizni – lépett oda a rendőrhöz, és egy csontropogtató baráti ölelésbe fogta.

– Hé, szolgálatban vagyok, olyankor viselkednem kell – nevetett rajta halkan, és a keze mozgásából ítélve képes lett volna vagy belemarkolni a sofőrünk fenekébe, vagy egy isteneset odacsapni rá, de végül csak finoman derékon paskolta. – A munkát és a magánéletet próbálom két külön vágányon tartani – intézte felénk a magyarázkodását, majd amikor Matt összefont karral megállt mellette, takarásban olyat rácsapott a sofőrünk seggére, hogy azt szerintem a parkoló másik felén is hallották. Damon arcára egy aranyosan geci mosoly kúszott. Tuti, hogy én is mindig így mosolyogtam, ha seggfej voltam valamelyik sráccal. – De nem mindig jön össze.

– Szerintetek is a pár évvel idősebb Jaydent látjuk jelenleg magunk előtt? – nézett körbe Tyler döbbenten.

– Pár évvel idősebb, lényegesen izmosabb – vonogattam a vállam. – De ja, stimmel.

– Pályát semmiképp ne módosíts – kacagott fel Damon, majd picit összerendezte magát, és udvarias kézfogással elém lépett. – Örülök, hogy személyesen is találkozni tudunk.

– Úgyszintén – mosolyogtam, miközben előszenvedtem a farzsebemből egy kis papírdarabot, de egyelőre magam mögött tartottam. – Van programod holnap estére? Félre ne értsd, nem felszedni akarlak, csak érdeklődöm.

Damon szemöldöke egy pillanatra magasabbra ugrott, majd olyan tipikusan laza rendőr pózba beállva beakasztotta az övébe az ujját. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd beharapta, és magában kuncogva megcsóválta a fejét. Matt csak röhögött rajta.

– Nagyon ki akar bukni belőled az a fangirl – csipkelődött a rendőrrel.

– Ne nehezítsd meg a dolgom, Matty – fintorgott Damon, majd kedvesen ránk mosolygott. – Tudtommal szabad vagyok.

– Akkor ezennel ünnepélyesen meghívlak a holnap esti koncertünkre – nyújtottam felé a VIP jegyet, amit még indulás előtt kunyiztam ki Billynél. – Csak, hogy tisztázzuk: én hívlak meg, nem a zenekar. Nekik semmi közük ehhez – legyintettem a fiúk felé. Tuti, hogy utáltak ezért, de valamiért azt akartam, hogy Damon kedveljen. Aztán azért átgondoltam a dolgot, és elmosolyodtam. – Viccelek, az egész zenekar örülne, ha eljönnél.

Damon arcára őszinte döbbenet ült ki, de ahogy elnéztem, Matt is igencsak nagyot csodálkozott a dolgon. A rendőrünk csupán pislogni tudott, minden addigi dominánsnak ható kisugárzása eltűnt, és nem tűnt többnek egy boldog kisgyereknél, aki nem tudta, hova is legyen örömében és zavarában.

– Azta... – suttogta maga elé, és kényszermozgásból megigazította a mellényére erősített rádióját, mielőtt ismét az övébe akasztotta volna az ujját. – Komolyan gondolod?

– Ez csak egy koncertjegy, nem nagy dolog – adtam végre a kezébe a jegyet, amikor hajlandó volt elfogadni.

– Nem nagy dolog – ismételte meg cinikusan, olyan óvatosan fogva a jegyet, mintha nem egy darab papírról beszélnénk, amire tintát nyomott egy gép.

– Tényleg nem – vigyorogtam, de tetszett, hogy ennyire sikerült eltalálnom a dolgot. – Na, hogy ne legyek totál bunkó, ő itt Tyler, bár úgyis tudod. Tyler szeretné majd hallani a síkosítós sztorit. Ő Charlie – mutattam a legjobb barátomra –, valamit fixen tudni akar ő is, csak velünk még nem osztotta meg, mit. Ő pedig a szívem csücske, ismertebb nevén Xander – léptem oda Xanderhez, és a mutatóujjammal finoman végigsimítottam a kézfején, hogy érezze, akárhogy is viselkedem Damonnel, azért azt komolyan gondoltam, amikor nemrég azt mondtam, övé a szívem. Sem papagáj, sem rendőr nem vehet el tőle.

– A szíved csücs... – csuklott el Xander hangja, majd olyan vörös lett, mint a még mindig villogó lámpa Damon kocsijának a tetején. Damon elfojtott egy kitörni készülő mosolyt, és furcsán horkantott egyet.

– Még új neki ez a szívem csücske, tiéd a szívem, satöbbi dolog – jegyeztem meg vigyorogva, miközben próbáltam kitalálni, mi a fene volt az a horkantás.

– Majd hozzászokik – jegyezte meg végül Damon próbálva nem mosolyogni, de elég csúfos vereséget szenvedett magával szemben. – A történetekre pedig majd kerítünk időt, ha nem viselem ezt a nyavalyát – tette hozzá, és kacsintott felénk egyet, mielőtt egy fejbiccentéssel az orrára küldte ismét a napszemüveget, majd mutatóujjal a helyére tolta.

– Kicseszett Tom Cruise – motyogta Xander alig hallhatóan.

– Na, de megyek, mielőtt elővesznek, hogy itt cseverészek. Jó pihenést, fiúk, te pedig hívjál, mert különben morcos leszek – tette hozzá figyelmeztetően, miközben hátba csapta Mattet.

– Menjél már – forgatta a szemét Matt. Damon villantott még felé egy diadalittas mosolyt.

– A jegyet pedig nagyon szépen köszönöm, mindenképpen ott leszek – mosolygott ránk sokkal gyengédebben.

– Várunk – bólintottam mosolyogva, és amikor visszapattant a rendőrautóba, és elhajtott, mi szép lassan visszakászálódtunk a buszba, és folytattuk az utunkat a hotel felé. Xander szokatlanul magába süllyedve ücsörgött a kanapén, amit betudtam Damon hatásának, mert valljuk be, rohadt jól nézett ki a csávó, ezt még úgy is észrevettem, hogy tényleg nem buktam az izmos emberekre. Úgy tűnt, Xandernek bejött, de azt meg nagyjából leszartam, mert ismertem Xandert, tudtam, hogy nem a külső a legfontosabb számára. Persze nem mondom, jólesett volna, ha én is ilyen hatással vagyok rá, ha már ennyit foglalkozom a kinézetemmel, de végül is mindegy volt. Sosem mások miatt törődtem magammal, hanem azért, mert úgy éreztem jól magam, ha a maximumot nyújtottam.

Olyan fél órába telhetett, amíg sikerült bevánszorognia a busznak a szállodáig. Amikor odaértünk, a leghőbb vágyunk volt elfoglalni a szobáinkat, szóval egy gyors bejelentkezést követően mindenki ment a saját helyére. Ami azt jelentette, hogy Matt ment a cuki egyágyas szobába, amit kivettünk neki, a mellette lévő kétágyasba Charlie és Tyler, az ő szobájuk melletti kétágyasba pedig Xander és én. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, megéri-e kipakolni a cuccokat a táskámból, de mivel úgy voltam vele, hogy azért néhány napot végre egy helyen fogunk tölteni, jó lenne a változatosság kedvéért szekrényből öltözködni, úgyhogy nekiálltam felaggatni a cuccaimat a vállfákra. Néhány ruhadarabot próbáltam úgy elpakolni, hogy Xander ne lássa, de az a helyzet, hogy nem is igazán figyelt oda rám. Körbenézett a szobában, lecsekkolta a hozzá tartozó fürdőszobát, aztán a cipőjét lerúgva eldőlt az ágyon, és eszében sem volt pakolászni.

Amikor végeztem, én is ledőltem a saját ágyamra, és a plafont bámulva próbáltam rájönni, hogy hogyan tovább. Kettesben voltunk, végre úgy igazán. Egy fal választott el a fiúktól, a világ többi részétől pedig egy olyan ajtó, amit csak mi ketten tudtunk kinyitni. Amióta elkezdtük a kapcsolatunkat, sosem volt még erre példa. Igazából a kapcsolatunk előtt sem nagyon.

– Akkor én most lezuhanyzom, ha nem gond – ültem fel az ágyon. – Vagy te szerettél volna?

– Hangos lesz – mormolta arccal a párnájába.

– Mi? – vontam fel a szemöldököm. – Eskü, nem szoktam énekelni a zuhany alatt.

– Nem az – kuncogott fel, még mindig a párnába tolt arccal, majd alkarra lökte magát, és rám vigyorgott. – Összetolni az ágyakat. Az lesz hangos.

Ezen egy pillanatra lefagytam. Végül is számíthattam volna rá. Megbeszéltük, hogy együtt alszunk, az nyilván egyszerűbb két összetolt egyszemélyes ágyon, mint egy egyszemélyesen. Ha már hotelben voltunk, illett kihasználnunk a lehetőségeket.

– Akkor majd felemeljük őket, nem toljuk – mondtam, de egy pillanatig sem hittem el, hogy sikerülhet. Nem olyan szar kis fakeretes, lábakon álló ágyak voltak, amiket könnyedén felkap az ember. Ezek nem adták magukat könnyen. – Ezen majd ráérünk azután agyalni, hogy lezuhanyoztam – kezdtem el turkálni a szekrényben, hogy elővegyem azokat a ruhákat, amiket utána fel akartam venni. – Tíz perc és jövök, addig ne rángasd át ide a többieket, ha lehet!

– Oké – vonta össze a szemöldökét gyanakvóan, majd inkább vállat rántott, és ismét belefejelt a párnájába.

Szerettem volna megjegyezni neki, hogy cuki ilyen kómásan, de úgy döntöttem, jobban járunk, ha inkább zuhanyzom, úgyhogy pontosan ezt tettem. Viszonylag gyorsan felfrissítettem magam, igyekeztem figyelni arra, hogy a vízsugárból ne sok érje a hajamat, mert a hajmosáshoz pont nem volt kedvem, aztán szépen magamra kaptam a cuccokat, amiket bevittem.

Kicsit félve néztem bele a fürdőszobai tükörbe. Nem mintha bajom lett volna azzal, ahogy kinéztem, szerettem különlegesen öltözködni, és sosem hittem abban, hogy el kéne különíteni egymástól a férfi és női ruhákat. Az én ideális világomban mindenki azt hordott, amit akart, és senki nem szólt le emiatt másokat. De ahogy ott álltam combközépig érő, fekete harisnyában, amit harisnyakötő tartott a helyén, kockás szoknyában, és hálós anyagú trikóban, ami az égvilágon semmit nem takart, azért egy kicsit tartottam Xander reakciójától. Mert őszintén, nem sok ember előtt öltöztem így, talán Charlie volt az egyetlen, aki látott már ilyen ruhákban. Nem szégyelltem. Eszemben sem volt. De ismertem a világot, ismertem a társadalmunkat. Tudtam, hogy amit én klassznak, divatosnak és menőnek látok, az mások szerint csajos, buzis és undorító egy férfin. Nem volt kedvem napi szinten megveretni magam, és azt sem díjaztam volna, ha az ilyen szereléseim miatt azt feltételeznék az emberek, hogy tudják, melyik fél vagyok az ágyban. Mintha annak olyan rohadt sok köze lenne az öltözködéshez, vagy akár a viselkedéshez. Hát senki nem nézett Szégyenteleneket? Mickey karaktere volt a tökéletes példa arra, hogy az ágyban rohadtul nem számít, hogy nézünk ki, hogyan öltözködünk, és milyen személyiségünk van.

Nagy levegőt vettem, megigazgattam a hajam, majd kiléptem a fürdőszobából. Ahogy kértem, Xander nem hívott át senkit, még mindig csak ő volt a szobában, továbbra is a párnájába fúrt arccal. Oké. Úgy döntöttem, nem baszogatom, szóval csak sétálgattam a szobában, kinyitottam az ablakot, hogy kicsit szellőzzön, majd behúztam a sötétítőfüggönyt, mert pont betűzött a nap, és éppen az ágyamhoz indultam vissza, amikor Xander megszólalt.

– Asszem, bealudtam – mormogta, és a szemét dörzsölve felült az ágyban. – Bocsi. Régóta mászkálsz már?

– Nem, csak pár perce – mosolyodtam el. A szívem a torkomban dobogott. Még nem nézett fel, a szemét dörzsölgette. – Nem én ébresztettelek fel, ugye?

– Jaj, nem, dehogy – rázta meg a fejét, aztán még bambán és félálomban rám nézett.

Egy hosszabb pillanatig még hunyorogva próbálta felfogni, hogy mit is lát valójában, valami furcsa volt neki, csak még arra nem jött rá, mi változott. Aztán amikor az agya felfogta, hogy mit viselek, ültében akkorát ugrott, hogy megnyekkent alatta az ágy.

– Mi a... – nézett rám hatalmasra nyílt szemmel, olyan csillogó tekintettel és letörölhetetlen, fülig érő vigyorral, mintha ezúttal tényleg megnyerte volna velem azt a kicseszett lottót. – Azt a rohadt... – nézett végig rajtam látványosan. – Sipirc hátrébb, ezt teljes képen akarom látni! – kezdett el végül hadonászni a kezével, hogy takarodjak az ágyak lábánál húzódó folyosóra, miközben ő majdnem a nyakát törve kipattant az ágyából, és a sarokban álló fotelbe baszta magát. Csoda, hogy nem törte össze.

– Ahhoz, hogy divatbemutatót tartsak neked, zene is kell – jegyeztem meg olyan hangon, mintha egy díva lettem volna.

– Amit csak akarsz, drágám – felelte úgy, mintha nem is ő lett volna, hanem maga Elza Divat a Hihetetlen családból. – Tiéd az egész szoba, a jelenlévők megtisztelve érezhetik magukat, hogy láthatnak téged. Egy földre szállt isten vagy! – szólt drámaian, éppen csak az a cigaretta hiányzott, és a nagy kerek szemüveg, amit Elza hordott.

– Aha, persze – forgattam a szemem, majd az ágyhoz sétáltam a mobilomért, és elindítottam az egyik lejátszási listámat Spotify-on. Ahogy felcsendült az Iconic a Simple Plantől, elkezdődött a divatbemutató. Oda-vissza sétálgattam a keskeny kis folyosórészen, próbáltam minél inkább úgy viselkedni, mint a modellek. Hosszúkat léptem, az arcom mindvégig komoly volt, a csípőm jobbra-balra ringott. Remélhetőleg olyan jól néztem ki, ahogy éreztem magam, és nem volt tök röhejes az egész mutatvány.

Már nagyjából tízszer sétáltam végig a szobán Xander vizslató tekintetének kereszttüzében, amikor valami olyan dal indult el, amire nem tudtam nem bulizni, hiába nem volt az a tipikus bulizós szám. Onnantól a divatbemutató mehetett a kukába. Odaléptem Xanderhez, és miközben énekeltem ("Skin and bones, vulnerable, crack my ribs and make me whole..."), felhúztam a fotelből, és a Set it off Skeletonjának ritmusára mozogni kezdtem, miközben a kezét fogva próbáltam rávenni arra, hogy velem táncoljon.

Xander valamin nagyon jót mulatott, legalábbis a mosolya az a fajta mosoly volt, amikor valamilyen film az eszébe jutott, csak éppen nem hangoztatta a gondolatait. Hagyta, hogy táncoltassam a kezét, miközben ide-oda totyogott egyre szélesebb mosollyal, mígnem nem bírta tovább, és nevetve ő is elkezdett velem bulizni.

Nem tudom, mi történt. Az egyik pillanatban még táncoltunk és röhögtünk, a következőben meg már összesimulva csókolóztunk. Éreztem, hogy ezúttal jóval komolyabb a dolog, mint eddig valaha, mégsem szerettem volna elkapkodni. Még az ágyakat sem toltuk össze, de tudtam, ha nekiálltunk volna, az csak elcseszi a pillanatot. Ha meg nem toljuk össze őket, kényelmetlen és ügyetlenkedős lesz, amit semmiképp nem akartam, úgyhogy csak az maradt megoldásnak, hogy nem történik semmi. Akkor valamiért úgy éreztem, ez a semmi akkor a legkivitelezhetőbb, ha ahelyett, hogy az ágyak felé araszolnánk, felkapom Xandert, és miközben átöleli a derekamat a lábával, finoman a falnak nyomom a hátát, hogy valami más is tartsa rajtam kívül. Aha. Kurva nagyot tévedtem.

Alighogy felkaptam, és a háta a falhoz ért, Xander kicsit hátrébb húzódott, pont úgy, mint minden alkalommal, amikor az ölembe húztam. Úgy nézett rám, mintha gőze sem lett volna, hogy került oda, ahol van, de a tekintete perzselt, és tudtam, hogy rábasztam.

– Nem fogunk tudni megállni, igaz? – suttogtam.

– Egyszer még a szívbajt fogod rám hozni ezekkel – suttogta válasz helyett, mintha a döbbenettel együtt a hangja is elveszett volna. Aztán zavarában lesütötte a szemét, mintha azon akart volna gondolkozni, mi legyen ezek után, de akkor hirtelen összeráncolta a szemöldökét. – Mióta van neked piercinged?

– Kb. azóta, hogy betöltöttem a tizennyolcat – vigyorogtam rá. El is felejtettem, hogy gőze sem volt a mellbimbópiercingemről.

– Aha – bólintott még mindig totálisan lesokkolva, és az arckifejezéséből ítélve tuti belegondolt, vajon milyen lehet mellbimbóba kapni egy ilyet. Elszörnyedve megrázta a fejét, mint egy szerencsétlen kiskutya.

– Letegyelek? – kérdeztem, mert nem tudtam, hogyan tovább. Ezt a pozíciót nem dumálgatásra találták ki.

– Áh, nem kell, tök jól elvagyok én itt a magaslati levegőn – felelte pimaszul, és végre hajlandó volt normálisan a derekamra kulcsolni a lábát. – Szép a kilátás, meg minden egyéb.

– Oké, akkor még maradsz – mondtam lazán. Rohadtul zavarba ejtő helyzet volt, különösen úgy, csak csak beszélgettünk, de eszemben sem volt lerakni, ha már pimaszkodott velem, szóval egy nagyon picit erősebben nyomtam a falnak, hogy biztosan megtartsa, és próbáltam úgy tartani a fenekénél, hogy akárhogyan reagál arra, amit csinálni tervezek, ne ejtsem le. Amikor már biztos voltam benne, hogy meg tudom tartani, pontosan azt tettem, amiről megbeszéltük, hogy nem csinálom többet: lesből támadtam. Egyenesen a nyakát vettem célba, de ezúttal nem megfújni szerettem volna, és nem is megpuszilgatni. Finoman, hogy biztosan ne fájjon neki, megharaptam. Xander a falnak feszült, a lábával rántott magával, miközben valahol a sóhaj és nyögés határán felszakadt valami hang a torkán. A keze egy pillanat alatt a vállamról a hajamba markolt, hogy esélyem se legyen visszahúzódni a nyakától. Nem mintha terveztem volna.

– A fenébe is, Jayden, megbeszéltük – sóhajtott reszketeg hangon, a fejét a falnak szorítva, majd félrefordítva, szinte már felkínálva a nyakát, hogy kezdjek vele, amit akarok.

Szóval nem fogunk leállni, gondoltam, miközben ezúttal egy gyengéd csókot nyomtam a nyakára, mielőtt ismét megharaptam volna kissé. Xander olyan szorosan markolt a hajamba, hogy az már majdnem fájt, de nem érdekelt. Jólesett neki, amit csináltam, és ez nekem is jó volt. Szóval csak csókolgattam és harapdáltam a nyakát, hallgattam azokat a halk, édes hangokat, amiket kiadott, aztán lassan elhúzódtam tőle, és amikor már úgy gondoltam, meg tud állni a lábán, finoman letettem a padlóra, a derekánál azért még mindig tartva őt, nehogy a földre rogyjon.

– Minden oké? – suttogtam továbbra is a falnak nyomva őt.

– Ennél okébb aligha lehetne – pihegte, és megcsókolt. Egyazon pillanatban volt gyengéd és szenvedélyes, nem tudta még eldönteni, melyiket is akarja jobban.

Elhúzódtam tőle, és ördögi vigyorral ránéztem.

– Szuper, akkor folytatása következik – idéztem azokat a hülye sorozatokat, amikben mindig a legjobb jelenetnél lett vége az epizódnak.

Xander szerintem elevenen meg tudott volna nyúzni, olyan csúnyán nézett rám, miközben egy hirtelen mozdulattal a fenekem alá nyúlt és felrántott az ölébe. Csodálom, hogy nem estünk el a lendülettől, hiszen a háta még mindig a falat érte, de ezúttal mintha teljesen eltűnt volna az ügyetlen Xander, aki mostanság mindenben képes volt összetörni magát.

– Pár perc még csak belefér ebbe a részbe – morogta, miközben ellökte magát a faltól, és ezúttal a jól ismert bénázásával megbotlott a saját lábában. De amilyen szépen megpördültünk, és háttal érkezve eltalálta az ágyát, pláne úgy, hogy engem még mindig szorosan ölelt, ráébredtem, hogy ezt előre eltervezte. Egy pillanatra döbbenet ült ki az arcára, majd felkuncogott alattam. – Reménykedtem, hogy össze fog jönni, és nem töröm össze magunkat – nevetett.

– Összejött – mormoltam, mielőtt megcsókoltam volna. Igaza volt, ez még pont belefért.

– Sziasztok – köszöntem a szüleimnek, amikor válaszoltak a videóhívásra. Charlie és Tyler szobájában ücsörögtem, mivel Xander még aludt, meg egyébként is volt egy kis dolgom Pakitóval.

Anyu arcán fülig érő mosoly ült, apu egy kicsit komolyabb volt. Rég beszéltünk már, legutóbb valamikor Los Angeles környékén hívtam fel őket, a Jeffrey Hortonos interjú után. Nem repestek a boldogságtól, hogy hülyeségeket kérdezett tőlem az a riporter, és ha látták azt az interjút is, amiben múltkor Xandert piszkálták... Hát, biztos, hogy továbbra sem zártak a szívükbe egy újságírót sem. Nem szerették, ha az emberek olyan dolgokba ütötték bele az orrukat, amikhez semmi közük sem volt.

– Szia, Jayden – köszönt vissza anyu. – Hogy vagy? Hogy megy a turné?

– Jól, egész jól – bólogattam. Apu arca még mindig komoly volt. – Jó, apu, látom, hogyan nézel! – forgattam a szemem. – A múltkori interjún vagy kiakadva?

– Bántanak? – kérdezte kertelés nélkül. Na, ezt bírtam benne. Sosem finomkodott, tök egyszerűen ráment a lényegre. Szerintem tőle tanultam, hogy sose szarozzak.

– Persze, mindig – rántottam meg a vállam. – Nem nagy cucc. A szokásos tapló üzenetek, csak most egy kicsit több. Meg elkezdték anyut emlegetni – fintorogtam. – Az a része mondjuk rohadtul nem tetszik.

– Engem? – hüledezett anyu. Igen, ez tényleg sokkoló volt. Anyám volt a világ legcukibb embere, senki nem vette volna a szájára, ha tudták volna, milyen. Ő volt a legtámogatóbb ember, akit csak ismertem. Apunak anno kellett egy kis idő, hogy elfogadja, a kisfia kedvel más kisfiúkat is, sőt, ha már itt tartunk, olyan embereket is, akik nem hisznek a nemekben, meg még olyanokat is, akik testileg nem annak a nemnek tűntek, aminek érezték magukat... De aztán elfogadta. Anyunak egyetlen pillanat elég volt, és már fiúkról is beszélt velem. Gyerekkoromban ő volt az, aki bevitt egy ruhaboltba, megállt velem az ajtóban, és megkérdezte, merre. Ha elindultam a rózsaszín, kislányos cuccok felé, és rámutattam egy unikornisos pólóra, hogy ezt szeretném, akkor levette azt az unikornisos pólót az akasztóról, bekísért vele a próbafülkébe, és ha jó volt rám, megvette nekem. És ezt az embert szidták azok, akik engem gyűlöltek.

– Téged. Sajnálom, nem akartalak titeket is belekeverni, de sajnos az emberek úgy érzik, joguk van szidni mások családját. Akkor is, ha egyébként annak a családnak semmi köze ahhoz a bejelentéshez, amit az ostoba gyerekük tett.

– Ha át tudnék nyúlni a telefonon, most fejbe kólintanálak ezért – jegyezte meg anyu. – Nincs ott a közeledben Charlie, hogy megtegye helyettem?

– Szolgálatodra, Eleanor – mászott be a képbe Charlie, hogy fejbe kólintson, majd távozott is a konyha irányába. Mintha egész végig csak arra várt volna, hogy anyu megemlítse, és megcsapkodhasson.

– Látod, ilyen egy jó barát! – bólogatott anyu komolyan. – Megteszi, amit a szülők nem tudnak.

– Jó, oké, nyugi! – vigyorodtam el. – Nem is sajnálom annyira. Nyugodtan szidjanak titeket az emberek, kit érdekel? Végül is a ti érdemetek ez az egész – mutattam magamra. – És ez nem mindenkinek tetszik ám.

– Őrület, hogy vannak emberek, akiknek nem jön be a jellegzetes stílusod, fiam – csóválta a fejét apu.

– Ugye? Nem is értem őket, de komolyan. Na mindegy, ízlésficamos emberekről elég is ennyi. Igazából azért hívtalak titeket, hogy dicsekedjek, mert megint sikerült elérnem valami nagyon király dolgot. Na, ne forgassátok már a szemeteket! – jegyeztem meg sértődötten. Szülők!

– A legutóbbi nagyon király dolog, amivel dicsekedtél, az volt, hogy kifestetted a lábkörmödet.

– Mivel akkor voltam vagy tizenkettő, kétlem, hogy ez lett volna a legutolsó nagyon király dolog, amit elújságoltam – fintorogtam. – Nem, ez most komolyan király! A királynak a legmagasabb fokozata. Ráadásul rögtön két magas fokozatú királyság, ezt kapjátok ki! Nem mindennap fordul ám elő ilyesmi.

– Szólj Charlie-nak, hogy jöjjön vissza, és vágjon megint fejbe! – nyögött fel anyu.

– Jól van már! Gagára mondom, hihetetlen, hogy nem értékelitek a teátrális stílusomat. Na szóval, dobpergés – mondtam, és a háttérben Tyler tök komolyan adta a dobalapot a bejelentésemhez. – Kösz, Tyler. Anyu, apu, szemetek fénye fogja tartani a Salt Lake City Pride nyitóbeszédét! – újságoltam. Na tessék, szülők, ez azért komolyabb királyság, mint a lábkörmeim kifestése. – Ja, meg meghívták a QueerZone podcastbe vendégnek.

– Azta, ez... Ez nagyon jó, fiam – találta meg apa a hangját néhány másodpercnyi csend után. Anya pont úgy nézett ki, mintha lefagyott volna a kép, de mivel apa beszélt és mozgott, tudtam, hogy minden oké. Mármint azt leszámítva, hogy egyikük sem dobta el az agyát a bejelentésemtől.

– Nem örültök – jegyeztem meg. Nem hittem a szememnek, sem a fülemnek. Sehol egy boldog mosoly, sem egy izgatott kurjantás, anya nem ajánlotta fel, hogy ha a közelben járunk, ugorjunk be, és megsüti a kedvenc sütimet ünneplés gyanánt... Szinte le sem szarták.

– Nem arról van szó, hogy nem örülünk – sóhajtott fel apa.

– Akkor mégis miről?

– Anyáddal csak úgy érezzük, túl sok rossz dolog történik veled mostanában. Azok a tiszteletlen interjúk, az üzenetek, amiket kapsz...

– És ez miért az én hibám? – fakadtam ki.

– Senki nem mondta, hogy a te hibád – vette át a szót anya. – Mi csak aggódunk érted, Jayden. Úgy gondoljuk, jobb lenne egy kicsit meghúznod magad. Az kezdetnek jó, hogy nem vállalsz olyan interjúkat, amikben LMBTQ+ témákról beszélsz, de...

– Mi?! Nem azt mondtam, hogy nem vállalok olyanokat, hanem azt, hogy megfontolom, mit vállalok el. És mi az, hogy húzzam meg magam? Ha nem az én hibám a sok fasz interjú és üzenet, akkor miért nekem kéne bűnhődnöm miatta?

– Ne büntetésként fogd fel, hanem...

– De büntetésként fogom fel, mert az! Ne nekem kelljen már megváltoznom azért, mert vannak hülye emberek a világban, akik azt hiszik, joguk van hülyeségeket kérdezni tőlem, és hülyeségeket írogatni nekem. Hol van akkor a büszkeség? Hol van az elmúlt évtizedek lassú haladása? Összeházasodhatnék egy férfivel, mert szerencsére engedik a törvényeink, de ha megtenném, nem beszélhetnék róla, mert meg kell húznom magamat? Ez így nem fair – ráztam meg a fejem. Anya felsóhajtott, Charlie meg elkezdett befelé araszolni a konyhából. Hallott már ehhez hasonló beszélgetéseket, sejtette, mi lesz a vége.

– Igazad van, nem fair, és ennek mi sem örülünk, de csak téged szeretnénk biztonságban tudni. Mi lesz a következő, ami történik veled? Megvernek az utcán, mert valaki felismer, és tudja, hogy queer vagy? Elkapnak egy sötét sikátorban és félholtra vernek? Vagy rád lőnek egy koncerten, és a közönséged szeme láttára vérzel el?

– Ha igen, akkor önmagamhoz hűen halok meg – morogtam. Charlie leült mellém az ágyra, és a hátamra tette a kezét.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta apa. – Önmagadat elrejtve élni még mindig jobb, mint önmagadként meghalni.

– Ezt csak egy olyan ember tudja mondani, akinek sosem kellett elrejtenie önmagát – jegyeztem meg keserűen, majd bontottam a vonalat. Különös, hogy a távolsággal hogy megszépülnek a szülőkkel kapcsolatos emlékek, de elég egy pár perces beszélgetés, és minden a felszínre tör.

Rohadt sok ember volt a nézőtéren. Nem volt túl nagy a klub, ahol felléptünk, de ahány ember bezsúfolódhatott oda a különféle előírásokat betartva, az mind ott volt. Szerintem egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a közönségben, vagy ha mégis, hát lehajolni senki nem tudott volna, hogy felvegye. Ez a gondolat egész szórakoztató volt, mivel Charlie és én rendszeresen dobáltuk a közönségbe a pengetőinket, és azok nagyon sokszor leestek a földre. Sok koncerten egy-egy pengető eldobása után csak annyit láttunk, hogy néhányan a telefonjuk zseblámpájával világítva térdelnek a földön, keresve a leesett pengetőt, azok pedig, akiket zavarnak ezzel a mutatvánnyal, szemmel gyilkolva nézik őket. Én ezen mindig jót mosolyogtam. Megértettem azokat, akiknek ennyire kellett a pengető, mert ilyesféle relikviával hazatérni egy koncertről tök klassz érzés volt, ugyanakkor azokat is maximálisan megértettem, akik bosszankodtak emiatt, mert én sem örültem volna, ha élvezni próbáltam volna egy koncertet, és valaki mögöttem térdelve állandóan nekem jött volna, ahogy pengetőt keresgélt. Arra viszont rohadt kíváncsi voltam, hogy ezen a nézőtéren hogy fogja bárki is kivitelezni a térden csúszást, mert elképzelhetetlennek találtam, hogy összehozzák.

Mindez az intrónk alatt játszódott le bennem, miközben vártam azt a pillanatot, amikor kirobbanhattunk a színpadra. Ezen a helyszínen nem volt lehetőség a bandánk logójával ellátott lepel felerősítésére, így maradt a régi módszer, amikor egyesével rohantunk fel, azzal fokozva a feszültséget, hogy Xander egészen addig a takarásban maradt, amíg énekelnie nem kellett. Pont, mint a visszataps utáni dalnál.

Miután felrohantunk a színpadra, elszabadult a pokol. Mindenhol üvöltöttek az emberek, hallottuk, ahogy rekedtre ordították magukat, miközben várták Xandert, aztán amikor ő is megjelent, már vele együtt énekelve ordították rekedtre magukat. A reflektorok villogtak, néha megvilágították egy kicsit a közönséget, máskor pont egyszerre aludt ki mindegyik, és teljes sötétségbe vont minket is, csak az én fluoreszkáló, zöld pengetőimet lehetett látni a mikrofonállványomra erősítve. Szórakoztató volt végignézni, ahogy a sötétben elrepültek ezek a pengetők, de ezúttal nem figyeltem, lehajolt-e értük bárki, inkább azokra koncentráltam, akiknek elég volt élménnyel távozni, és nem kellett még mellé a szuvenír is. Szóval egész koncert alatt ide-oda mászkáltam a színpadon, rávigyorogtam azokra, akikkel találkozott a tekintetünk, és a zenésztársaimat idegesítettem. Gyakran tévedtem oda Charlie-hoz, és azzal baszogattam, hogy minduntalan meg akartam puszilni, Tylernél párszor ráütöttem a hozzám legközelebb lévő cintányérra, aki erre néha a középső ujját mutatta felém, máskor fejcsóválva vigyorgott, Xander közelében meg igyekeztem kicsit visszafogni magam, és csak beleüvöltöttem néha a mikrofonjába. Ha ő jött a közelembe, hagytam, hogy csináljon, amit szeretne, szóval amikor ő énekelt az én mikrofonomba, vigyorogva énekeltem vele együtt, és amikor elkezdte pengetni a gitáromat, viszonylag sokáig bírtam, mielőtt finoman rácsaptam volna a kezére, hogy húzzon a gitárom közeléből.

Hallottam a közönség sikítását. Boldog sikolyok voltak, feltüzeltek, és még inkább játszottam az agyam tőlük. Tovább mászkáltam, idegesítettem a fiúkat, vigyorogtam mindenkire, akit csak láttam, énekeltem, ahogy a torkomon kifért, már egész közel jártam valamiféle eufórikus hangulathoz, amikor az egyik teljes sötétség után megláttam, hogy valami repül a színpad felé. Felém.

Mire egyáltalán felfogtam, hogy mit látok, az a valami, amit bedobtak a nézőtérről, telibekapta a gitáromat. Mi a fasz? Felszisszentem, ahogy a csattanás ereje kicsit megtaszított, döbbenten kaptam fel a fejem, de egy pillanatig minden oké volt körülöttem, úgyhogy játszottam tovább, mintha semmi nem történt volna. Aztán mintha mindenkihez eljutott volna, mi történt. A srácok abbahagyták a zenélést, és a közönség is elhallgatott, már csak én játszottam. Éppen fogtam volna le az egyik akkordot, de... Hova a faszba tűnt a G húr? És mi a fasz csípte a kezem?

Lepillantottam, bár sejtettem, mivel találom szemben magam. Az egyik gitárhúrom elszakadt, valószínűleg attól, hogy nekibaszódott az a random tárgy a közönségből, és sikerült beleállnia a kézfejembe, amiből a húr mellett szép lassan csordogált a vér. Fasza.

Egy pillanatra fel sem fogtam. Nem tudatosult bennem, hogy az az én vérem, ahogy az sem, hogy a fájdalom, amit érzek, hozzám tartozik. Kihúztam a húrt a kezemből, de még akkor sem tűnt valóságosnak a dolog. Mázlim volt, hogy nem egy érbe állt bele, mert ha onnan húzom ki... Bele sem akartam gondolni.

Olyan volt, mintha valami félig-meddig külső szemlélője lettem volna egy igencsak elbaszott estének, vagy mintha álmodnék. Érzékeltem, hogy felkapcsolódtak a fények, és a reflektorok egy része a közönségünkre irányult, láttam Charlie-t belépdelni a látóterembe, hallottam, ahogy mond valamit, de mintha egy buborékban lettem volna, semmit nem értettem. Azt sem tudtam, mennyi idő telt el azóta, hogy megdobtak. Két perc? Öt? Vagy csak néhány másodperc?

Aztán hirtelen minden felgyorsult. A közönségben valaki járkálni kezdett, és felismertem az illetőben Damont. Charlie azt kérdezgette, jól vagyok-e, Tyler lerohant a színpadról valamiért, Xander meg a színpad szélére állt, és beleüvöltött a mikrofonjába.

– Ki merészelte megdobni a pasimat?!

A pasiját? Ezen elmosolyodtam, aranyos volt, mert sosem hívott még mások előtt a pasijának, de aztán lehervadt az arcomról a mosoly. Sosem láttam még Xandert ennyire dühösnek és elszántnak, talán még akkor sem, amikor kiviharzott velem arról a kurva interjúról. Totál ki volt készülve, biztosra vettem, hogy harcba fog szállni azzal, aki megdobott.

– Jól vagyok – suttogtam erőtlenül Charlie véget nem érő kérdéseire válaszolva. Közben Tyler visszaért, hozott valamiféle kötszert, és hozta magával Mattet is, aki azt kérdezgette, hívjanak-e mentőt. Na persze, egy szaros kis sérüléshez mentőt. Hagyjuk már.

Xander eközben a mikrofonjába dumálva navigálta Damont, mintha észrevette volna azt az embert, aki megdobott. A közönség felé fordulva próbáltam kitalálni, honnan tudhatja, aztán észrevettem, hogy Damonön kívül csak egy ember próbált kijutni a tömegből. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, ő volt az. De túl messzire nem jutott, sokan az útját állták, próbálták feltartóztatni, Damon pedig egyre közelebb ért hozzá. Aztán valakinek támadt az a kurva jó ötlete, hogy rádob egy szivárványzászlót. Láttam, hogyan próbálta magáról lelökdösni az anyagot, de a körülötte állók nem hagyták, úgy tartották a rajta lévő zászlót, mintha az életük múlt volna rajta. Láttam, hogy Damon egyre közelebb ért hozzá, és onnantól kezdve, hogy kivezette a helyiségből, eszemben sem volt a közönséggel foglalkozni. Néztem Tylert, ahogy próbálta leragasztani a sebet, és azon gondolkoztam, hogy ezt azért kurvára nem itt kéne, mindenki előtt. És különben is, mi lesz a koncerttel?

– Várj egy kicsit – toltam el magamtól Tylert, ahogy odasétáltam a mikrofonomhoz. Láttam, hogy a társaim feszülten figyelték minden mozdulatomat, miközben a közönséget pásztázták. Talán attól féltek, hogy Damon rossz embert vitt ki. Vagy hogy nem ő volt az egyetlen. Amikor odaértem a mikrofonomhoz, fáradtan elmosolyodtam. – Kérnénk néhány perc türelmet mindenkitől – mondtam. – Bekötjük a kezemet, kap egy új húrt a gitárom, és folytatjuk.

– És várjuk vissza szeretettel az őrnagy urat! – harsogta bele Xander a saját mikrofonjába, hogy Damon is hallja, nélküle aztán nem fog folytatódni a koncert. A közönségből taps és fütyülés, pár kiáltás csendült fel, ezzel akarták a tudtunkra adni, hogy minden oké. Xander még lenyomott pár hülye poént, amíg Charlie a takarásba terelt, és azután jött csak utánunk, hogy odakint biztosította a terepet. A mikrofonját majdnem magával hozta, aztán még éppen észbe kapva a színpadon hagyta. Nem hiányzott senkinek, hogy az egész klub hallja a kirohanást, amit a tekintete már előre nyilvánvalóvá tett mindenki számára.

– Ki fogom tekerni a nyakát nemcsak annak a hülyének, de a biztonságiaknak is! – fortyant fel, amint takarásban volt. – Ki itt a főnök?! Azonnal kerítsék elő! A kurva életbe is, hogy egy civil...

– Xander – szakítottam félbe határozottan, és kurva erőtlenül egyszerre. Ki a fasz gondolta volna, hogy határozott és erőtlen is lehet egyazon pillanatban az ember? – Ha nem szeretnéd, hogy ebben a pár perces szünetben álljak neki bőgni amiatt, hogy valaki hozzám baszott valamit a közönségből, akkor légy szíves, ne most borulj ki! Majd a hotelben. Lemegy a koncert, aztán kiborulhatsz te is, Charlie is, Tyler is, én is, meg mindenki. Most még nem. Oké?

– Oké, oké – bólogatott, miközben hátrafésülte a haját, amit alighogy elengedett, ismét kócosan lendült a homloka elé, miközben elém lépett, és a két tenyere közé zárta az arcomat. – Jól vagy? – kérdezte le sem szarva, hogy milyen seb volt a kezemen. Nem a felszíni sérüléssel törődött, hanem azzal, ami mélyen bőr alatt volt.

– Nem igazán – lábadt könnybe a szemem. Faszom. Nem. Nem a koncert kellős közepén, amikor várnak vissza a színpadra, hogy megkapják azt a show-t, amiért fizettek. Nem akkor, amikor elhívom a koncertünkre azt a rendőrt, aki még a szabad estéjén sem tud bulizni egyet, mert hülye embereket kell kirángatnia a közönségből. És kurvára nem akkor, amikor végre boldog vagyok, mert jól alakulnak a dolgaim. Szóval nem, kurvára nem fogok sírni.

– Jayden... Kicsim – suttogta Xander, miközben gyengéden az arcomat simogatta. Kicsim? – Hé, semmi baj. Oké? Minden rendben lesz, szusszanj egy kicsit. Mély levegő. Semmi baj – suttogta apró mosolyokba ránduló szájjal. Kényszerítette magát rá, majd puszit nyomott a homlokomra, a halántékomra, mindenhova, ahol éppen nem volt ott a keze, miközben továbbra is simogatott, becézett, és suttogott, hogy minden rendben lesz, és meg fogjuk oldani. A felét fel sem fogtam, miközben folyamatosan ott visszhangzott a fejemben, hogy kicsim, kincsem, egyetlenem. Az összes létező becenév, amit filmekben hallott, és mégis halálosan komolyan gondolva mondta ki őket.

– Előbújtál – suttogtam, ahogy eszembe jutott, mit mondott a színpadon. – Kimondtad a közönségünk előtt, hogy a pasid vagyok. Xander! Kimondtad! – mondtam boldogság és aggodalom határán ide-oda lépegetve. Gőzöm sem volt, mit érezzek. Boldog voltam, hogy nem kellett többé titkolóznunk, de aggasztott, hogy így történt. Nem készült fel rá. Fogalma sem volt, mivel jár, amit csinált.

Egy pillanatra elhúzódott, elmosolyodott, és ismét megcsókolt.

– Mert az vagy, nem? – kérdezte boldogan. – A többit pedig majd túléljük. Lehet, hogy hülyeség volt, de szívből jött. És nekem ez a fontos.

– Köszönöm – pusziltam meg, aztán hátrébb húzódtam. – Na, menjünk, nyomjuk le a koncertet!

Tyler szépen beragasztotta azt a kis szúrást a kezemen, ahol beleállt a húr, Charlie meg lecserélte a szakadtat a gitáromon, aztán szép lassan visszaszivárogtunk a színpadra. Ezúttal nem volt intro, nem fokoztuk a feszültséget, egyszerűen kisétáltunk. Az egyetlen változás a szokásos kivonulásainkhoz képest az volt, hogy Xander is jött velünk, és a kezemet fogta, amit én egy hálás mosollyal, a közönségünk pedig hangos üvöltéssel jutalmazott.

Azt a valamit, amivel megdobtak, időközben valaki levitte a színpadról, és a pár csepp véremet is feltörölték, de még nem kezdtünk el zenélni, mert nem láttuk Damont a közönségben. Odaléptem a mikrofonomhoz, Xander meg valamiért jött velem ahelyett, hogy a sajátjához ment volna. Eszében sem volt elengedni.

– Köszönjük a türelmet mindenkinek – mondtam mosolyogva, ahogy pásztáztam a közönséget. – Damon, visszatértél? Csak mert sehol nem látlak – mondtam, mire Damon válaszul füttyentett egyet valahol Gaga háta mögött kettővel. – Hölgyek, urak és nonbináris emberek, nagy tapsot kérnék a rendőrnek, aki még a szabad estéjét is melóval tölti!

Ekkor tök különös dolog történt. Megtapsolták a valahol totál hátul álló Damont, ez egyértelmű, aztán szép lassan elkezdtek helyet szorítani neki az emberek, hogy előrébb tudjon jutni. Ez már durva volt. Lassan, soronként haladt, de egy olyan ember sem akadt a közönségben, aki feltartóztatta volna, sőt. A vállát veregették, vigyorogtak rá, tapsoltak neki, és abból ítélve, ahogy lépegetett előre, biztos voltam benne, hogy jólesett neki az a szeretet, amit kapott. Meg tudtam érteni. Az országunk az utóbbi időben nem igazán szimpatizált a rendőrökkel.

Alighogy Damon visszavergődte magát az első sorba, folytattuk a koncertet. Ezúttal felém repülő tárgyak és egyéb hülyeségek nélkül, lazán, és úgy, mintha semmi nem történt volna. De az agyam hátsó szegletében egész végig ott motoszkált az, ami történt. Hogy gyűlölhet valaki annyira, hogy ártani próbáljon nekem?

*részlet Lady Gaga Born this way c. dalából