Jayden

Azon az éjjelen Xanderrel együtt aludtunk a turnébusz kanapéján. Charlie békén hagyott minket, valamiért Tyler sem követelt magának válaszokat – talán egyértelmű volt abból, ahogy mindketten kiakadtunk a takarásban, és nem kellett már semmit hozzáfűznünk –, Xander meg szép lassan megnyugodott. Egész éjjel szorosan bújt hozzám, úgy ölelt, mintha a plüssmackója lettem volna, és rengeteget motyogott álmában. Emésztette nemcsak az, ami a koncerten történt, de sok egyéb dolog is, amivel mostanában kellett szembenéznünk. Az interjú, ahol megkérdezték tőlem, melyik fél vagyok az ágyban; Tyler kiborulása, miután Xander azt mondta, engem választana helyette; az, hogy megtudta, mi történt velem a múltban... És persze önmagával is viaskodott. Bele sem mertem gondolni, milyen lehet huszonévesen ráébredni, hogy életedben először beleestél valakibe, aki veled azonos nemű. Mindezt úgy, hogy egyébként mindketten világhírűek vagytok, és egy bandában játszotok. Ez még nekem is megterhelő volt, pedig nekem legalább azzal nem kellett megküzdenem, hogy az a valaki, akibe belebolondultam, történetesen férfi volt.

Ahogy öleltem őt órákon át, néha eszembe jutott, ami a takarásban történt. Láttam őt teljesen bepánikolni, láttam a saját kezemet, amint az övé után nyúlt, hallottam a hangomat, ahogy próbáltam megnyugtatni, majd éreztem a mellkasomba fúródó tőrt, ahogy azt hazudta, fanservice volt. Ezekben a pillanatokban lehunytam a szemem, és próbáltam szép dolgokra gondolni. Arra, ahogy megvédett az interjún, arra, ahogy puszilgatott, amikor elmondtam neki, hogy nekem is komolyak az érzéseim... Szerelmes tininek tűnt. És a szerelmes tinik hülyék, olykor megbántják azt, akit kedvelnek. És ekkor megint éreztem a fájdalmat a lelkem tájékán. Tudtam, hogy nem lesz vele egyszerű. Tudtam, hogy titkolóznunk kell majd, és hogy lesznek olyan pillanatok, amikor fájni fog, hogy nem lehetek őszinte kettőnkkel kapcsolatban, de az a csók a színpadon egy pillanatra elhitette velem, hogy lehet máshogy is. Elhitette velem, hogy Xander készen áll, hajlandó felvállalni önmagát. Már láttam is a lelki szemeim előtt, ahogy együtt vonulunk Salt Lake Cityben a Pride-on, szorongatjuk egymás kezét, közösen fogjuk ugyanannak a szivárványzászlónak a két végét, és boldogok vagyunk. Láttam magam előtt, ahogy cuki szelfiket készítünk, amiket aztán kiposztolunk Instagramra, mert eszünkben sincs elrejteni a szerelmünket. Láttam magam előtt, ahogy ülünk a srácokkal körülvéve valamelyikünk lakásán, és épp egy szerelmes dalt írunk, amihez olyan könnyen jönnek a szavak, mint még soha, mert végre tudjuk, miről írunk, ismerjük az érzéseket, és így milliószor könnyebb... Aztán minden ilyen álomkép darabokra tört, amikor megszólalt ott, a takarásban. Naná, hogy kiakadtam. Elképzeltem a tökéletes életünket, és pont az törte darabokra, aki minden álmodozásomban főszerepet játszott. Igazából nem is az fájt a legjobban, hogy visszarántott a valóságba. Az fájt, hogy mertem újra álmodni boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatról, amire évek óta gondolni sem mertem. Azért fájt ennyire, mert olyan álmot zúzott darabokra, amiről évek múltán végre sikerült elhinnem, hogy valóra válhat.

Xander megint motyogott valamit álmában, de nem értettem, mit. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, elnyújtóztam a telefonomért, hogy csekkoljam az időt. Fasza. Már két órája feleslegesen próbálkoztam az alvással. Pedig a busz mindig álomba tudott ringatni, mint kiskoromban a családi autóutak, ezúttal valamiért mégsem sikerült. Hallottam a busz elejéből halkan hátraszűrődő klasszikus zenét. Gőzöm sem volt, Matt hogy nem dőlt ki, miközben ilyen lágy zenét hallgatott, de hirtelen óriási késztetést éreztem, hogy előremenjek hozzá, és ha mást nem is, nézzem az előttünk elterülő országutat, amíg ki nem dőlök.

Kihúztam elzsibbadt kezemet Xander feje alól, és olyan halkan és óvatosan, ahogy csak tudtam, feltápászkodtam. Nyöszörgött egy kicsit, mintha észrevette volna a hiányomat, de aztán megtalálta az egyik hülye díszpárnát, és magához ölelte. Elmosolyodtam azt látva, hogy egy párna képes volt helyettesíteni engem, majd a majdnem teljes sötétségben imbolyogva előreindultam.

Szó nélkül ültem le Matt mellé, akit láthatóan a legkevésbé sem lepett meg az érkezésem. A szeme sarkából felém pillantott, de egy árva szót sem szólt, ami azt jelentette, hogy ha dumálni akarok, nekem kell kezdeményeznem. Hálás voltam neki ezért, mert egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy szeretnék-e beszélni, és ha igen, akkor miről. Nem akartam nyafogni, nem akartam önzőnek tűnni. Hiszen megértettem Xandert! De ettől még fájhatott, nem?

– Önző, hisztis hülyének tartasz, igaz? – kérdeztem halkan. – Amiatt, ahogy kiborultam, és leléceltem a koncert után.

– Figyelj, Jayden – sóhajtott fel, tekintetét az úton tartva. – Biztosan megvolt minden oka annak, hogy eltűntél. Máskülönben nem tetted volna.

– Tudod, miért tűntem el – mormoltam. – Ne tegyél úgy, mintha gőzöd sem lenne róla!

– A színpadon történtekről valóban tudok, de arról, hogy aztán mi történt a takarásban, csak ti tudtok. És van egy olyan megérzésem, hogy nem a színpadi történet miatt tűntél el – felelte csendesen, szinte már monoton hangon. – A kérdés már csak az, hogy hogyan tudjátok mindezt feldolgozni.

Elszakítottam a tekintetem Mattről, és az utat kezdtem figyelni. A fényszórók valamennyire megvilágították előttünk az utat, de alig láttunk pár yardnál távolabbra. Na, ezért nem tanultam meg soha vezetni. Ki van zárva, hogy ez így biztonságos. Még a fékút végéig sem láttunk el, bárminek nekimehettünk volna.

– Az azért egyértelmű, hogy Xander és én... – kezdtem, de hagytam a levegőben lógni a kérdést. Nem akartam kimondani, ha netán mégsem volt egyértelmű.

– Nem vagytok könnyű helyzetben – fejezte be Matt, és egy pillanatra felém nézett. – Xanderrel nem egyszerű, ezt jobb, ha mind a ketten hamar belátjátok. De minden kapcsolatnak megvannak a maga nehézségei, amit meg lehet oldani, csak bizony idő- és energiaigényes.

– Tudom, Matt – mormoltam. – Tudod... Még arra sem emlékszem, mikor kezdődött. Így visszatekintve eszembe jutnak olyan pillanatok, amikor a kelleténél tovább legeltettem rajta a szemem, vagy amikor szándékosan végigsimítottam a karján vagy valami ilyesmi, de akkor ezeknek nem tulajdonítottam semmilyen jelentőséget. Most viszont... Nem is tudom. Miért tűnnek ilyen apró gesztusok ennyire jelentőségteljesnek, ha visszatekintek rájuk?

– Talán azért, mert úgy érzed, ezekkel az apróságokkal kerültetek egyre közelebb egymáshoz. És lehet benne igazság, ha engem kérdezel. Lehet, hogy akkoriban még nem tudtad, mármint nem tudtad volna szavakba önteni azt, hogy mit és miért csinálsz, de legbelül már esélyes, hogy kedvelted őt. Xander pedig olyan gyerek, akit lehet is kedvelni. Ahogyan te is olyan vagy.

– Tudod, hogy huszonéves, világhírű zenészek vagyunk, ugye? – gúnyolódtam, mert nem tetszett, hogy gyereknek hívott minket. – Már nem vagyunk gyerekek.

– Lehettek világhírűek, legálisan felnőttek is, de ha engem kérdezel, egy részünk egész életünkben gyermeki marad. Csupán az a kérdés, hogy kiből mennyire ölték ki ezt a gyermeki lelket. Vagy hogy egyáltalán engedték-e őt gyereknek lenni, amikor korban és mentálisan annak kellett volna lennie.

– Te most a gyermeki lélekről beszélsz, az más. Az mindenkiben megvan, de ettől még nem marad gyerek senki – ráztam meg a fejem.

Eszembe jutott Xander. Ő még olyan sok tekintetben volt gyerek! Ha hamarabb tudtam volna Tyler hátterét, minthogy megismertem volna őket, azt hittem volna, mindketten hamar felnőttek, de ez csak Tylerre volt igaz, Xander olyan volt, mintha soha semmi rossz nem történt volna vele az életben. Még nem tudta úgy felismerni és beazonosítani az érzéseit, mint azok, akik tudatosan fejlesztették önmagukat, hogy a világ nehezebben férjen hozzá a bennük élő gyerekhez. Ő még kicsit esetlen volt. Mint egy újszülött őzgida azokon a hosszú, vékony lábain, először próbálva megtenni néhány lépést anélkül, hogy összecsuklana. De aztán összecsuklik, mert egyszerűen még túl tapasztalatlan. Basszus, gőzöm sem volt, mire vállalkoztam.

– Az a rendőröd, akivel beszéltünk ma... Sosem gondoltál arra, hogy együtt maradnál vele?

– Nem illettünk össze. Barátnak remek, de partnerként nem tudtunk volna funkcionálni – sóhajtott fel Matt. – Ő jobban szerette volna, ha együtt tudunk maradni, és én is sokszor úgy éreztem, hogy működhet, de... – Felsóhajtott. – Csupán áltattuk magunkat ezzel, és nagyon nehéz volt belátni, hogy nem illünk össze olyan szinten. Barátnak és lakótársnak remekül megvoltunk, de csak távkapcsolatban működtünk jól együtt. Ez jórészt szerintem miattam van, mert nem tudok megmaradni sokáig egy helyen. Beleposhadok.

– Sajnálom – fintorogtam. – Mondd, honnan lehet tudni, összeillünk-e valakivel? Csak mert az idősebbek azt szokták mondani, a fiatalok mindent eldobnak, ami nem működik, nem próbálják megjavítani. De honnan tudhatjuk, meddig éri meg próbálkozni, és mikor kell feladni valamit?

– Egy évnél tovább én sosem próbálkoznék. Az a tizenkét hónap rengeteg idő, ha annyi alatt nem lehet valamit megjavítani, ahogy mondtad, akkor el kell engedni. A világ pedig rohan, azért morognak az öregek, hogy a fiatalok nem szánnak időt magukra és a kapcsolatukra. Régen kevesebb esélyünk is volt, jóval több energiába került valakit megtalálni, nem lehetett csak úgy leakasztani őt egy társkereső oldalról.

– Mi van akkor, ha nekünk nincs tizenkét hónapunk? – morogtam. – Az egész zenekar sorsa a mi kezünkben van. Ha jók leszünk együtt, akkor minden szuper, de ha egy év múlva derül ki, hogy nem működik, akkor szinte biztos, hogy annyi a bandának. Most még lenne esélyünk szerintem, mert még nem tart régóta. De...

– Nem akarod ilyen hamar feladni, igaz? – hallottam meg Tyler hangját. Döbbenten kaptam hátra a fejem, ijedten néztem felé. Gőzöm sem volt, mennyit hallott, mit gondolhatott rólam. Elvégre a legjobb barátjáról volt szó.

– Tyler...

– Nyugi, békével jöttem – mosolyodott el, miközben közelebb lépdelt. Arrébb lökdösött az ülésen, hogy mellém férjen, ami elég komikus volt, mert így, ha rám akart volna nézni, miközben beszélt, alig pár inch választotta volna el egymástól az arcunkat. Valószínűleg emiatt döntött úgy, hogy inkább az utat nézi helyettem. – Én azt mondom, ne törődj a zenekarral, JJ!

– Erős kijelentés – szólt közbe Matt meglepetten.

– Ha valamit megtanultam kölyökként, az az, hogy az emberi kapcsolatoknál nincs fontosabb – vonta meg Tyler a vállát. – De ha mégsem jön össze nektek, akkor a zenekar sorsa rajtad fog múlni, Jayden. Mert Xander rohadt hamar túl fogja tenni magát rajtad. Nem azért, mert nem vagy fontos neki, egyszerűen csak ezt szokta meg mellettem. Tudod, ha egész gyerekkorodban hol ott van melletted a legjobb barátod, hol nincs, akkor megtanulod elengedni az embereket. Persze, most tök ragaszkodó, de ha befuccsolnak köztetek a dolgok, pár héten belül olyan lesz, mintha semmi nem történt volna. Így védi magát.

– Kösz, ez véletlenül sem helyez még nagyobb nyomást rám – morogtam. Baszd meg, Tyler! Eddig áltathattam magam azzal, hogy Xanderen és rajtam múlik, erre kiderül, hogy igazából csak rajtam... Kösz, de tényleg.

– Szerintem ezzel csak azt akarta mondani, hogy Xander tovább fogja vinni a zenekart, veled együtt, de nem fog azon rágódni, hogy együtt voltatok – szólt közbe Matt hangosan gondolkozva.

– És ha nekem ez nem menne ilyen egyszerűen? – csattantam fel. Aztán eszembe jutott, hogy van még két ember a buszon, aki aludna, szóval próbáltam visszafogni magam, de nagyon nem tetszett, hogy erről beszéltünk. Nem akartam belegondolni, mi lenne, ha Xander és én nem tudnánk együtt maradni. Vele akartam lenni. Már attól rosszul éreztem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem egy esetleges szétválás, mert ilyenekre nem szabad gondolnia az embernek, ha boldog valakivel. Nem szabad a jövőn agyalni, maximum olyan rózsaszín ködös, cukormázas módon, ahol minden rendben van, vattacukrok potyognak az égből, csillámfaszlámák hányják telibe szivárvánnyal az égboltot, és Lady Gaga énekel a menny irányából az elfogadásról szóló dalokat. – Mindegy, ne beszéljünk erről. Nem akarok arra gondolni, hogy nem működhet. Akarom, hogy működjön.

– Nem biztos, hogy ez elég lesz – mondta Tyler.

– Ne akard, hogy megüsselek! – figyelmeztettem dühösen. Na nem mintha bármikor bántani tudtam volna, és ezzel ő is tisztában volt, de akkor is idegesített. Miért nem bíztak bennünk? Miért nem hitték el, hogy meg tudjuk csinálni, össze tudunk hozni egy egészséges és szép kapcsolatot?

– Gyerekek, itt elöl nem verekedhettek – szólt közbe Matt figyelmeztetően. – Tessék hátramenni, ahol nem látom.

– Már itt sem vagyok – vágtam rá, és felpattantam az ülésről. Csessze meg mindenki. – Jót dumáltunk, kösz.

Vártam, hogy utánam szóljanak, de talán nem mertek, talán csak nem akartak. Akárhogy is, érthető volt. Mégis ki akarna egy dühös Jaydennel dumálni? Eddig fogalmuk sem volt, milyen vagyok dühösen, mert korábban még nem láttak igazán annak, de szerintem ez a tapasztalat elég volt nekik, és nem akartak még többet látni.

Magamban morogva, kavargó gondolatokkal trappoltam vissza a busz hátulja felé. Már el is felejtettem, hogy együtt aludtunk Xanderrel, és elindultam volna a saját kis priccsem felé, amikor a kanapén mozgást vettem észre. Odapillantottam. Xander kiscicára emlékeztető módon törölgette a szemét, valószínűleg a hangzavarnak sikerült felébresztenie. Megtorpantam, de nem indultam el felé, csak álltam pár lépésre tőle, és néztem. Vártam, hogy elmondja, mennyit hallott mindabból, ami elöl elhangzott, de csak bámult maga elé, majd egy morcos szemöldökráncolással a lábához dobta a párnát, amit ölelgetett, miután eltűntem mellőle. Hiába álltam ott szinte már mellette, úgy tűnt, hogy nem vett még észre, az üres helyet nézte maga mellett. Megfordult a fejemben, hogy továbbmegyek, vissza a priccsemhez, mintha sosem lettem volna ott mellette a kanapén, de nem akartam beszenvedni magam egy szűk, levegőtlen kis vacakba. Levegőre volt szükségem. Úgyhogy megfordultam, és visszatrappoltam előre.

– Meg tudunk állni valahol? – kérdeztem ridegen. Utáltam magam azért, ahogy beszéltem velük, de az ő érdeküket szolgálta, hogy megálljunk és kiszellőztessem a fejem.

– Persze – bólintott Matt megértően. – Pár perc és befutunk egy benzinkúthoz – tette hozzá, majd a visszapillantó tükrére nézett, amivel a folyosóra láthatott, és szórakozottan felhorkantott. – Ülj már le a seggedre, kölyök! Ha így haladsz, egy kis fékezés miatt is pofára fogsz esni.

Már éppen megjegyeztem volna, hogy ha nem látná, kapaszkodom, amikor egy rohadt álmos hang megszólalt mögöttem, és ezzel kis híján a szívbajt hozta rám. Baszki, hát csak sikerült észrevennie.

– Eltűntél – motyogta Xander szemrehányóan és egyazon pillanatban olyan fájón, hogy hirtelen bűntudatom lett, amiért otthagytam.

– El – mondtam halkan. Tök jó, hogy közönségünk volt. – Kérek pár percet, jó? Mindjárt megállunk egy kútnál, levegőznöm kell.

– Jó... Én... Én addig visszamegyek – motyogta Xander.

Ugyanebben a pillanatban Matt valamiért éppen csak egy hangyányit, de rálépett a fékre, aminek a következménye egy egyensúlyából kibillent Xander volt, aki a hátamnak csapódott, majd az orra alatt szitkozódva magához ölelt, miközben elküldte Mattet a pokolba. És csak megjelentek azok a köcsög vattacukrok, amik az égből potyogtak, meg a szivárványt hányó csillámfaszlámák is. Lady Gaga meg éppen a Born This Waynek valami elcseszett, templomi verzióját tolta a fejemben.

– Bocsi – suttogta Xander a fülembe, de az istenért sem engedett volna el, sőt, az állát a vállamra támasztva jelezte, hogy így szándékozik maradni.

– Semmi baj – suttogtam, ahogy szép lassan távozott belőlem minden feszültség. Jólesett az ölelése, de aztán egy pillanatra hátrébb húzódott, és már éppen méltatlankodni kezdtem volna emiatt, amikor megéreztem, hogy megpuszilta a vállamat azon a ponton, ahol a trikóm még pont nem fedte. Belebizseregtem az érintésébe, éreztem, ahogy halvány mosoly kúszott az arcomra, és utána már azért szerettem volna méltatlankodni, hogy újra visszatette az állát a vállamra. Még több puszit akartam.

Abban a pár percben, amíg oda nem értünk a benzinkúthoz, mozdulatlanul, az ölelésébe dőlve álltam. Xander halkan szuszogott a fülembe, a szívdobbanásait mintha a hátamon éreztem volna, de talán csak képzeltem, és amikor leparkoltunk, és kinyílt az ajtó, hirtelen már nem is volt szükségem a levegőre. Ennek ellenére azért elengedtem Matt ülésének a támláját, amibe addig kapaszkodtam, majd lefejtettem a derekamról Xander kezét, amit eszemben sem volt elengedni, és úgy, ahogy voltunk, pizsiben, mezítláb, lekászálódtunk a buszról.

– Nem maradunk sokáig – intettem vissza a busz felé, miközben felmértem a terepet, keresve egy csendesnek ígérkező, rejtett zugot, amit végül a parkoló szélénél találtam meg egy magányosan álldogáló fapad társaságában, amit többé-kevésbé fák és bokrok takartak. Tökéletes.

Odahúztam Xandert a padhoz, lehuppantam rá, és vártam. Szerettem volna az ölembe húzni őt, de nem voltam biztos benne, hogy akarja. Odakint voltunk, bármikor bárki észrevehetett volna minket, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, szóval hagytam, hogy ő döntse el, mellém ül, vagy pedig rám. Xandert ugyanakkor saját lába valahogy jobban érdekelte, oldalra billentett fejjel nézte a lábujjait a még mindig hőséget árasztó aszfalton állva.

– Bunkó alvótárs hívja szépfiút – szólítottam meg. – Hol jársz gondolatban?

– A hobbitok lábán gondolkozom – felelte igencsak komolyan, majd egy pillanatra elmosolyodott és felkuncogott, mielőtt egy sóhaj közepette lehuppant volna mellém a padra. A fejét automatikusan a vállamra hajtotta, míg a keze már sokkal bizonytalanabbul, de a combomra simult, és vigasztalóan simogatni kezdett. – Faszok voltak veled? Elég morcosnak tűntél.

– Olyan lehetőségek merültek fel velünk kapcsolatban, amikre nem akartam gondolni – feleltem halkan. – Úgy éreztem, nem is látnak lehetőséget arra, hogy jó vége legyen, és ez felidegesített.

– Hát ezt teljesen megértem – sóhajtott fel fáradtan. Ismét megpuszilta a vállamat, majd visszadöntötte a fejét oda, ahol addig pihent. – De azt nem, hogy vészmadárkodnak. Tylert talán megértem, mert tudja, hogy el tudom baszni a dolgokat, de akkor is jólesne, ha kicsivel több hitet fektetne belém. Vagy sokat kérek?

– Szerintem nem – suttogtam. – Tudod, annyira szeretném, ha könnyű lenne. De ha már úgy alakult, hogy nem az, akkor legalább higgyék el, hogy megbirkózunk vele. Higgyenek bennünk. Mert én hiszek magunkban – mosolyogtam rá a közelünkben lévő kukára, mivel Xanderre nem tudtam. – Szerintem piszok jók vagyunk együtt. Persze, nagyon csúnyán meg tudjuk bántani egymást, de az előbb egy nyamvadt öleléssel elérted azt, amit általában tíz percnyi séta szokott, szóval ennek jelentenie kell valamit. Nem akarok aggódni, Xander. Élvezni szeretném a veled töltött időt, ez minden.

– Az jó lenne, ha nem kellene aggódni – mormogta, miközben még mindig a combomat simogatta, talán már magabiztosabban, mint eddig tette. – De majd megoldjuk, nem?

– Naná! – vágtam rá. Még szép, hogy megoldjuk. Nem akartam még csak gondolni sem arra, hogy nem oldjuk meg.

– Agyaltam azon a hülye interjún, és a hülye kérdéseken – mormogta az orra alatt, majd hirtelen feltolta magát a vállamról, hogy rám tudjon nézni. – Tudom, hogy ezeken a szarokon, meg alapból nagyon sokszor nem szokásom sem magam, sem a bandát védeni... A múltkorit leszámítva. De ezt most szeretném megoldani, jó? Mármint rám szólhatsz, ha elküldenék valakit a gecibe, vagy hozzájuk vágnám a mikrofont. De ez most az én saram, és szeretném úgy is kezelni.

– Rendben, szépfiú, ahogy gondolod. De azért jelezd valahogy, ha mégis segítség kéne – pusziltam meg az arcát, majd lassan egy kicsit hátrébb húzódtam, de azért igyekeztem olyan közel maradni, hogy érezzem, ahogy kifújja a levegőt.

– Van egy tervem – felelte, és elmosolyodott. – Ha nagyon gecin vigyorgok rá a riporterre, akkor vedd át. Okés?

– Okés – bólintottam, majd nyeltem egy nagyot. Mi a francért lettem hirtelen tök ideges? – Xander?

– Mit szeretnél? – húzódott finoman közelebb hozzám. A keze egy pillanatra elindult feljebb a combomon, de pár inch után megtorpant, mintha attól tartott volna, csak félreértette az amúgy félreérthetetlent.

– Először is a kezed teljesen jó ott, ahol van, ne idegeskedj! Másodszor pedig csak el akartam mondani, hogy totál beléd zúgtam – mormoltam. Nem értettem, miért voltam rohadt ideges. Egyértelmű volt, hogy ő is belém esett, különben nem ücsörögtünk volna egy padon, combomon a kezével, mégis féltem a válaszától, féltem attól, hogy talán túl komolynak fogja tartani a dolgot, és majd kihátrál. Mintha az életem múlt volna a reakcióján.

– Akkor már ketten vagyunk ebben a csónakban – mosolyodott el. A homlokát finoman az enyémnek döntötte, majd puszit nyomott az orrom hegyére. – Nem akarok komolytalannak tűnni – suttogta, homlokát még mindig az enyémnek döntve.

– Nem tűnsz annak – motyogtam. Lepillantottam a kezére, ami feltűnően feljebb volt a combomon, mint ahonnan néhány perce elindult. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. – Egészen pontosan mi is volt a terved azzal, hogy elindultál felfelé? – kérdeztem játékosan.

Óvatosan elhúzódott tőlem, gyanakvóan körbenézett, de rajtunk kívül egyetlen épeszű ember sem tartózkodott napkelte előtt a parkoló területén. Amikor megbizonyosodott arról, hogy egyedül voltunk, a kezét a belső combomra csúsztatta. A szívem majd' kiugrott a helyéről.

– Tapogatózok – felelte, és a szeme csillogásából úgy éreztem, bár nem mutatja ki, rohadtul élvezi azt, amit művel velem.

– Faszfej – morogtam. – Ha már csinálod, akkor csináld igazán – mosolyogtam rá, miközben én is a belső combjára tettem a kezem, épp csak sokkal feljebb, mint ő. Éreztem a pizsinadrágja alatt megbújó alsó szegélyét az ujjaim alatt.

Piszkosul élveztem a helyzetet, és kíváncsian vártam, ő mit szól hozzá. Úgy láttam, mintha elvörösödött volna az arca, de nem pillantott le a kezemre, attól talán csak még inkább zavarba jött volna. Helyette valamit érthetetlenül elmormogott az orra alatt egy szemforgatás közepette, és megcsókolt. Elmosolyodtam, amikor az ajka az enyémet érte. Tetszett, hogy még mindig őt volt könnyebb zavarba hozni.

Jóval többet baszakodott a készülődéssel, mint általában. Egymás után vette a kezébe a ruháit, fintorgott rájuk, majd dobta át őket a válla felett a földre, mint valami bálba készülő Disney hercegnő, akinek nincs mit felvennie. Tyler egyszer rá is szólt, hogy szedje már össze a cuccait, de Xander meg sem hallotta. Fülhallgató volt a fülében, hangosan szólt nála a zene, ha elég közel mentem hozzá, hallottam, amit hallgatott. Valami Hazbin Hoteles dal volt, ami egyáltalán nem lepett meg. És ennek fényében az sem, hogy végül milyen ruha mellett döntött.

Egy órát biztosan elszórakozott, mire megtalálta a tökéletes göncöket egy szakadt, fekete farmer és egy vörös-fekete csíkos póló képében, amire felvette a bandánk logójával díszített hátú fekete bőrdzsekijét. Sikerült a nyakába kötnie még egy elég csálé csokornyakkendőt, de az öltözéke csúcsa az az egy lencsés vörös szemüveg/monokli volt, amit jobb oldalt az orrára csíptetett. A lencsét letolta egészen a szeme alá, úgy nézett végig magán a tükörben, majd szokás szerint összeborzolta a haját. Az első gondolatom az volt, hogy nagyon nehéz lesz viselkednem, ha ilyen szívdöglesztően néz ki. A második az, hogy ezek szerint mindig oda tudna figyelni magára ennyire. Nem mintha ezt akartam volna. Bírtam Xander laza srác stílusát, tetszett, hogy általában nem foglalkozott a megjelenésével, mégis mindig jól nézett ki. Kicsit emlékeztetett a tinilányoknak szóló könyvek főszereplő srácaira, akik mindig halál lazák és menők voltak, de a leszarom stílus jól állt nekik. Csak Xander nem a szürke kisegér csajt szedte össze magának, hanem egy srácot, aki az esetek többségében úgy nézett ki, mint akit lehányt egy szivárvány.

Érthető volt Xander idegessége. Lekapott a színpadon, és azóta már több százan, ha nem több ezren posztolták a különféle szögekből felvett videókat, amiket szépen összevágtak, romantikus zenét pakoltak alá, és elkezdtek azon agyalni, hogy Xander és én vajon mióta vagyunk együtt. Egy csomó olyan posztba futottam bele, ahol a korábbi koncerteket és interjúkat vették górcső alá, próbálták észrevenni a jeleket, és az a szar helyzet, hogy voltak is jelek. Ahogy a rajongóink rámutattak a dolgokra, már én is láttam őket. Láttam a saját megmozdulásaimat, de láttam Xanderét is. Láttam azt, hogy interjúkon mindig kicsit egymás felé dőltünk, mintha egyikünk sem lett volna képes egyenesen ülni, láttam, ahogy egymás felé araszoltunk a színpadon egy rakás koncerten... Hogy nem vettem észre korábban, hogy állandóan úgy közeledtük egymáshoz, mintha kicseszett mágnesek lennénk?

Aztán persze ott voltak a fanficek... Na, azoktól idegbajt kaptam. Tele volt velük a Wattpad! Amit amúgy én is használtam még a zenekar előtt, mert jó ötletnek tűnt feltölteni valahova a dalszövegeimet, de arra nem számítottam, hogy egyszer majd az én szerelmi életemről (vagy vélt szerelmi életemről) írogatnak az emberek. Charlie-val anno sokat poénkodtunk, ha belefutottunk egy kettőnkről készült sztoriba, mert röhejes volt belegondolni abba, hogy mi ketten egy párt alkossunk. Basszus, hát együtt nőttünk fel, nagyon fura lett volna. Tylerrel valamiért soha senki nem hozott össze, a legnépszerűbbek az én plusz valami random csaj, aki tuti az írót volt hivatott megjeleníteni fanfictionök voltak, meg az én és Xander fanfictionök. Utóbbiakba beleolvasgattam Xander készülődése közben, és találtam egy olyan röhejes monológot, amit muszáj volt lenyomnom neki, szóval miután összeszedte magát, és teljes pompában állt előttem, odaléptem hozzá, megfogtam a kezét, mintha kézcsókot szerettem volna adni neki, és másik kezemben a telefonommal színpadiasan olvasni kezdtem.

– Te és én. Randi. De nem olyan ügyetlen, mint a mai tiniké – mondtam olyan mély és komoly hangon, ahogy csak bírtam. Arról igyekeztem tudomást sem venni, hogy húszas éveim első felében járva azért annyira még nem álltam távol a tini fogalmától. Ha egyszer komoly, érett férfiként akarnak ábrázolni egy fanficben, ki vagyok én, hogy ellenkezzek? – Egy igazi, csupa nagybetűs RANDI. Felveszlek az autómmal hat órakor. – Itt láttam Xander szemében egy hülye villanást, mert ugye sem kocsim, sem jogsim nem volt, de az le volt szarva. A fanficek világában még ez is megtörténhetett. – Elviszlek a város legjobb éttermébe vacsorázni. A kedvenc ételedet rendelem neked, pezsgőt vagy vörösbort iszunk a vacsora mellé, és tökéletesen érezzük magunkat – suttogtam, és ezen a ponton kicsit közelebb húzódtam Xanderhez, hogy nyomatékot adjak a szavaknak, amiket jayderfan007 a számba adott. – Nagyjából egy óra elteltével kicsit összekapunk azon, melyikünk fizessen, de mivel mindketten úriemberek vagyunk, megegyezünk abban, hogy én fizetem a te fogyasztásodat, te pedig az enyémet. Ezt követően autós moziba viszlek, ahol a kedvenc régi filmedet vetítik, és popcornt majszolgatva, nevetgélve megnézzük. Közben néha összeakad a kezünk, ahogy a popcornért nyúlunk, és végül az ülésedre fogom tenni a kezem, mintha csak támaszkodnék, de valójában téged szeretnélek átkarolni, csak túl bátortalan vagyok ahhoz, hogy megtegyem. – Bátortalan. Ja. Jó vicc, jayderfan007, a tököm a bátortalan. – A film végeztével elviszlek egy parkba, ahol keresünk egy fagyis standot, meghívlak a kedvenc fagyidra, és sétálgatunk a parkban órák hosszat. Beszélgetünk, nevetünk, kicsit flörtölgetünk is, néha egy-két lopott pillanatra az ujjaim súrolni fogják a kézfejedet – simítottam végig közben a kézfején –, ami véletlen érintésnek fog tűnni, de valójában szándékos lesz. Miközben sétálgatunk, szép lassan egymásba szeretünk, és amikor hazaviszlek tizenegy óra környékén, megpróbálsz majd behívni egy kávéra, de mivel úriember vagyok, elutasítom az invitálást. Ennek ellenére egy ölelésben és egy csókban reménykedni fogok, és ha megkapom őket, boldogabb leszek, mint egész eddigi életemben bármikor. Ha pedig mindössze egy köszönést és egy kedves mosolyt kapok, örökre a szívembe fogom vésni az esténket, és bízni fogok abban, hogy amikor becsukod az ajtót az orrom előtt, nem örökre búcsúzol el tőlem – fejeztem be egy cuki mosollyal az arcomon, miközben kézcsókot adtam neki.

– Mégis mi a franc volt ez? – kuncogott olyan vörös fejjel, akár egy érett paradicsom. – Ez is olyan fanfiction cucc, mint amit Charlie említett egyszer?

– Igen – bólintottam fintorogva. – És ez még a jobbak közül való. Tetszett?

– Baromi cuki volt, de mégsem te lennél. Vagy képes lennél ilyenre? – kuncogott még mindig. Totál zavarba jött, és szerintem így tudta csak kordában tartani magát.

– Jaj, dehogy! Én nem tudok ennyire tervezni. De azért cukin el tudlak hívni randira. Figyelj csak, megmutatom! – hadartam, hogy esélye se legyen közbeszólni, majd nagy levegőt vettem, cukin a szemébe néztem, és pilláztam egy kicsit, hátha megnevettetem. Pechemre csak még jobban zavarba jött. – Na szóval! Az interjú után, ha lenne kedved közös programhoz, szeretnélek elvinni egy régiségkereskedésbe, amit nemrég találtam a neten. Úgy láttam, vannak bazirégi videókazetták, tele régi, európai filmekkel. Mit szólsz? Megveszek neked egy-két dolgot.

Nesze neked, jayderfan007. Én jobban tudom, mi kell Xandernek, mint te. Persze baromi cuki a vacsizás és az autós mozizás is, de azok túl nagy gesztusok. Az ilyen figyelmes apróságok sokkal jobbak. Xander amúgy is imádna beszabadulni egy olyan helyre, ahol csupa régi cucc van. Mindig is szeretett rejtett kincsekre bukkanni.

– Ha ilyen szépeket mondasz, szart sem ért, hogy egy órán keresztül a páncélzatommal baszakodtam. Miattad máris ledobnám magamról az egészet – forgatta a szemét egy fülig érő mosoly közepette, majd gyorsan arcon puszilt, és finoman félretolva a busz eleje felé indult. Csupán a válla fölött nézett rám vissza, vetve felém egy pillantást a vörös szemüveglencse fölött, felvillantva egy újabb mosolyt.

Próbáltam uralkodni magamon és az arckifejezésemen, de szerintem csak előbbi sikerült. Az arcom valószínűleg elárulta minden érzésemet és gondolatomat, legalábbis abból ítélve, hogy Xander már megint felkuncogott. Kis bunkó volt, élvezte, hogy néha zavarba tudott hozni. Mondjuk meg tudtam érteni. Ha neki csak feleannyira volt jó érzés, mint nekem az, amikor én hoztam őt zavarba, az is elég addiktív lehetett.

Nem igazán flörtöltünk többet az interjúig. A randi sem került többször szóba, úgyhogy csak feltételezni tudtam, hogy az interjú után egyből megyünk régiségeket nézegetni, és régi filmek közt turkálni. Valamiért ez a gondolat mindig mosolygásra késztetett. Nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára randin! Mármint olyan igazin, aminek nem egy gyors menet lett volna a lényege. Szerintem tizenévesen, még az első kapcsolatom előtt. Na, az jó régen volt!

Amikor Matt leparkolt a busszal az interjú helyszíne előtt, már mindketten komolyak voltunk. Felkészültünk a harcra. Főként Xander, azt hiszem. Én elsősorban arra készültem, hogy ha úgy alakul, akkor a golyó elé vessem magam, hogy ne őt találják telibe. De a riporter csaj, Violet egész cuki volt. Kedvesen, mosolyogva egyeztette velünk az interjú témáit, nyilván voltak benne olyan dolgok is, amik nem a zenekarhoz kapcsolódtak, de pár ilyen kérdés még belefért. Nem is tudom, végül hol és mikor baszódott el a dolog, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az előző este felé terelődött a szó.

– Xander, az a tegnap esti csók a színpadon tervezett volt? Szándékos marketingfogás? – kérdezte Violet. Faszom, erről nem volt szó. Xander felé fordultam, próbáltam jelezni neki, hogy hazudjon. Bólintson rá a dologra, le van szarva. Nem kell interjúban színt vallania, ezúttal nem fog megbántani, ha azt mondja, marketingfogás volt. Amíg nem a barátainknak kamuzik rólunk, addig nem érdekel.

Xander arcán átsuhant egy igazán felbaszott mosoly, amit eddig még nem láttam tőle, de szerintem a kis jelmezéhez kapcsolódhatott. Egyszerűbb volt neki valami kitalált pszicho karakter mögé bújni, minthogy a saját bőrét vigye vásárra. Legalábbis valami ilyesmit említett nekem, amikor várakozás közben rákérdeztem a ruhájára.

– Hogy őszinte legyek, Violet – kezdett bele igencsak összeszedetten, miközben felém eső kezét egy látványos, és igencsak határozott mozdulattal a térdemre tette. Baszki, Xander, mit művelsz? – A tegnap esti koncert a legjobban sikerült fellépéseink közé tartozott. Az első pillanatoktól kezdve már olyan hangulat és energia tombolt a közönségben és a színpadon, amit talán még sosem tapasztaltunk. Remek közönségünk volt, élmény volt nekik és velük játszani. Minden zenész álma, amikor a közönséggel együtt énekelhet. Mindezek mellett nem hunyhatunk szemet azon tény felett sem, hogy a Heartstrings nem csupán Jayden egyik legjobb dala, amivel eddig előrukkolt, de a banda személyes kedvencei közé tartozik. Vitt mindannyiunkat a lendület és a hangulat, ezek után már csak az a kérdés, hogy miért lepődik meg bárki is azon, ha egy igencsak erős és szerelemről szóló dal közepette bármi olyasmi történik, mint egy csók. Nem tagadom, hogy ilyesmit nem láthattak még tőlem a rajongók, de arról se feledkezzünk meg, hogy Jaydennel volt egy igencsak balul elsült interjúnk, ami reményeink szerint nem fog megismétlődni, és ami után a bandával és a rajongókkal együtt, akiknek ezúton is köszönünk mindent még egyszer, támogatni akartunk egy szívünknek kedves személyt.

– Szóval támogatás gyanánt csókoltad meg Jaydent? – vonta fel a szemöldökét Violet. Ezen a ponton jöttem rá, hogy ez a csaj semmivel nem volt jobb a múltkori riporternél. Oda sem figyelt Xanderre, csak arra a dologra ment rá, amiről úgy gondolta, növelni fogja a nézettséget. Hol érdekelte őt, hogy mit érzett a zenekar a koncert alatt, vagy esetleg a múltkori interjú, netán a dal? Egy dolog volt fontos: a csók. Nehezemre esett csendben maradni, de emlékeztem arra, mit kért tőlem Xander. Nem akartam beavatkozni, amíg nem volt muszáj.

"A nézettség miatt lovagolsz ezen a témán?", kérdezte Xander pusztán egy pillantással, mielőtt finoman megsimogatta volna a térdem, hogy nyugodjak meg, nem fog Violet torkának ugrani.

– Tegyük fel, hogy magával ragadott a dal – bólintott Xander, de nem volt hajlandó egyenes választ adni a riporterünknek, és ezúttal rövidre is fogta a beszédet. Eddig sem volt szokása olyan hosszas monológokat lenyomni, mint az előbbi. Egy lehetőséget adott Violetnek, aztán rájött, hogy szart sem ért, csak a száját koptatta, ahogy általában én.

– Akkor ezek alapján mondhatjuk azt, hogy queer vagy? – érkezett a következő hülye kérdés. Ne már! Nem kényszerítünk előbújásra senkit, Violet.

– Like a daffodil, darling. – Xander ezúttal nem mást, mint magát Freddie-t idézte, egy pillanatra még a hangját is elváltoztatta, hogy hasonlítson a Queen egykori énekesére. – Egyébként pedig mi a háp-háp köze van ehhez bárkinek is? – kérdezett vissza sértetten, majd olyan önelégülten fordult hozzám, mintha megnyerte volna a lottót. – Hogy tetszik? Élő adásban kiháp-hápolom magam – vigyorgott, majd visszafordult Violethez, és olyan komoly arckifejezést öltött magára, mintha éppen készült volna csatába indulni. – Nem, de tényleg. Mi köze van ehhez másoknak? Igen, lesmároltam a színpadon a zenésztársamat. És? Akkor mi van? Miért kell feltétlen tudni, hogy marketingfogás volt, fanservice vagy más? Miért van az, hogy eljövünk zenészként egy interjúra, és szinte mindenről beszélnünk kell, csak arról nem, amiért itt vagyunk, amiért meghívtak minket? Tudod, a zenéről. Tíz kérdésből kettő, ismétlem kettő háp-háp kérdés érintette a zenekart. Igen, számoltam, és szerintem nem én vagyok az egyetlen.

– Xander... – szólaltam meg, mert úgy éreztem, kezdte kicsit elvetni a sulykot. Válaszul rám pillantott, csendben maradt pár másodpercig, majd újra Violetre emelte a tekintetét.

– Persze csak a munkádat végzed, szóval te is ugyanúgy megküzdesz most ezzel, mint mi, de... Miért van az, hogy az interjú előtt egy óra hosszát azon kellett agyalnom, jöhetek-e a laza kis öltözetemben, ahogy szoktam, magasról leháp-hápolva a világot és a kinézetemet, vagy szereznem kell egy páncélt magamnak, mert hirtelen mindenki a magánéletemben akar áskálódni? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a kérdések többsége rajtam csattan, és hogy meg kell válogatnom a szavaimat. Arról nem is beszélve, hogy viselkednem kell, mosolyogni, mert forog a kamera, és a csapat a nyakamat venné, ha valami olyat mondanék vagy tennék, amivel rossz fényt vetek a bandára – tette hozzá cukin oldalra billentett fejjel, de olyan felcseszett mosollyal az arcán, hogy szegény Violetet kirázta tőle a hideg. Oké. Ez volt az a jel, amiről beszéltünk. Eljött az én időm.

– Az a baj, hogy ha az emberek azt gyanítják, queer vagy, nem kérdezik meg, szeretnél-e beszélni róla – vettem át a szót, mielőtt Violet újabb hülyeséget kérdezhetett volna. – Beszéltetnek, mert úgy érzik, joguk van hozzá, pedig nincs. Akár még egy előbújást is kikényszerítenek belőled – néztem Violetre jeges tekintettel, majd Xanderre pillantottam. – Emlékszel, mi lett pár éve azzal a szerencsétlen Heartstopper színész sráccal? Nem emlékszem a nevére.

– Kit Connor – segített ki Violet.

– Igen, ő. Elnézést, pocsék vagyok a nevekkel – mosolyodtam el kedvesen, mintha nem vetett volna szét az ideg. – Na mindegy, szóval belőle is kikényszerítették az előbújást, méghozzá olyan emberek, akik állítólag szeretik azt a sztorit, csak az üzenete ment el mellettük nagyon csúnyán. De volt az a svéd Netflixes sorozat is, az a herceges. Ott is a herceget játszó srácnál tanakodnak azon, queer-e, mert ugye a másikról tudják, hogy az. Meg a brit srác, aki egy filmben volt herceg, és az USA elnökének fiával kavart, meg egy sorozatban egy királlyal... Nála is gondolkoznak, hogy azért vállal-e meleg karaktereket, mert ő sem hetero. Csodálom, hogy a Pókember srác nem kapta meg ezeket a kérdéseket azután, hogy Rihannára táncolt valamelyik tévéműsorban. Pedig egyébként nem kéne ezen agyalnia senkinek. Ha valaki elő akar bújni, elő is fog, ha meg nem szeretne, az az ő döntése. És egyébként ha valaki előbújt, az sem jelenti azt, hogy állandóan LMBTQ+ dolgokról szeretne beszélni.

– De te ezt teszed – jegyezte meg Violet, mire felvontam a szemöldököm. Basszus, hát volt más választásom?

– Mert erről kérdeztek minden alkalommal, amikor leülök veletek szemben egy kanapéra, fotelre vagy bármire – mondtam. Próbáltam odafigyelni arra, hogy kedves és nyugodt maradjon a hangom. – Sorra teszitek fel a kérdéseket a szexualitásommal kapcsolatban, vájkáltok a magánéletemben, a véleményemre vagytok kíváncsiak például a Pride-dal kapcsolatban. Amin egyébként idén is részt fogok venni, mielőtt megkérdeznéd. Épp Salt Lake Cityben leszünk akkor, úgyhogy az ottani Pride-on fogok vonulni – mosolyodtam el, majd visszatereltem a témát a kellemetlenebb dolgok felé. Eközben Xander kicsit megszorította a térdemet. Nem tudtam, támogatni próbált-e, vagy megnyugtatni, de akárhogy is, jólesett. – Miután először érdeklődtek interjúban a szexualitásomról, leültünk a zenekarral, hogy megbeszéljük, mi legyen. A többiek nagyrészt az én gondolataimra voltak kíváncsiak, mivel engem érintenek ezek a kérdések, és amikor azt mondtam, nem zárkózom el előlük, támogatták a döntésemet. De tudod, nem élvezem, hogy majdnem minden riporter tárgyiasítani próbál, és csak azért tesz fel nekem kérdéseket a közösségemmel kapcsolatban, hogy emelje a műsora nézettségét. Azért vállaltam mégis, hogy válaszolok ezekre, mert eldöntöttem, hogy megpróbálom edukálni az embereket. Mert szeretnék ott lenni azoknak, akik számítanak rám, szeretnék tévhiteket eloszlatni, szeretnék eljutni arra a pontra, ahol egy queer embert nem cirkuszi látványosságként kezelnek. Régebben úgy voltam ezzel, hogy ha mindehhez az kell, hogy én magam legyek a cirkuszi látványosság, akkor vállalom azért, hogy később másoknak jobb legyen. De belefáradtam – suttogtam, és Xander felé pillantottam támogatást remélve. Szerintem sejtette, hova szeretnék kilyukadni ezzel, és szükségem volt rá, hogy egyetértsen velem. Amikor ránéztem, láttam a tekintetében, hogy megérti és elfogadja a döntésemet. Bíztam benne, hogy Charlie és Tyler is hasonlóan reagáltak volna, elvégre korábban is támogattak, úgyhogy Xanderről újra Violetre néztem. – Most csinálok nektek egy kis plusz hírverést, jó? – mosolyodtam el. – Bejelentés következik. A mai naptól kezdve nem fogok válaszolni a szexualitásommal és az LMBTQ+ közösséggel kapcsolatos kérdésekre, ha úgy ítélem meg, hogy ezek a kérdések tiszteletlenek, és valami olyan célt szolgálnak, amit nem szeretnék támogatni. Természetesen továbbra is vállalok interjúkat, de nem ezzel kapcsolatban. Aki mégis erről beszélgetne velem, az mostantól a marketinges csapatunk és a menedzserünk helyett egyenesen hozzám forduljon! Innentől kezdve ebben a kérdésben én döntök.

– Ezek szerint...

– Sajnálom, Violet – szakítottam félbe a riportert. – Nem válaszolunk több kérdésre, ami nem a zenekarra vonatkozik. Ha van kérdésed a bandával kapcsolatban, akkor szívesen válaszolunk, minden más esetben attól tartok, el kell köszönnünk egymástól.

– Oké – bólintott Violet. Láttam rajta, hogy a pokolba kívánt. Lapozgatta a jegyzeteit, a keze idegesen remegett. Kicsit szarul éreztem magam, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de én nem hittem el azt, amit Xander mondott. Violet fixen élvezte azokat a magánéleti kérdéseket, nem csak azért tette fel őket, mert ez volt a munkája. És ahogy Xanderre pillantottam, láttam, hogy önelégülten mosolygott, szóval viszonoztam a mosolyát, és vártam, hogy Violet kinyögjön végre egy értelmes kérdést is. Aztán a csaj feladta, és hagyta lecsúszni az öléből a jegyzeteit. A papírok szétszóródtak a földön. – Meséljetek egy kicsit a turnéról! Milyen érzés úton lenni? Milyen mindig más városban ébredni? Van időtök körülnézni a városokban, vagy most rohanásból áll az életetek?

Tessék, normális kérdések. Nem is volt ez olyan nehéz. Csak éppen rohadtul nem kellett volna egyszerre hármat ránk zúdítani...

– Mi is a konkrét kérdés? – kérdezett vissza Xander, igencsak nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy egyetlen egy kérdést akar csak hallani, mielőtt nála is borul a már egyébként csordultig telt pohár.

– Milyen érzés újra turnézni? – kérdezte Violet határozottan. Nem volt olyan könnyű zavarba hozni. Persze nekünk elárulta őt a keze remegése, de az operatőr valószínűleg nem vette a kezét, szóval amit a nézők láthattak belőle, az tök oké volt. Összeszedettnek, magabiztosnak tűnhetett.

– Hát mit lehet erre mondani? – öltötte fel kedvesebbik oldalát Xander. – Imádjuk annak ellenére is, hogy baromi fárasztó folyton-folyvást menni és utazni, főleg Matt részéről, akinél jobb sofőrt aligha találhatnánk. Na meg tegyük hozzá, hogy ilyenkor mindannyian egy légtérben tartózkodunk Pakitóval a nap nagy részében.

– Pakito? – kérdezett vissza Violet.

– Tyler papagája – feleltem. Nem hittem el, hogy volt olyan ember a bolygón, aki ezt nem tudta. Pakito mindenféle posztunknak rendszeres szereplője volt. – Helyes madár, sok dalszöveget tud. Csak sosem azt énekli, amit kéne neki. Emlékszel arra – fordultam vigyorogva Xander felé –, amikor épp valami nagyon szomorú filmet néztél a buszban, ő meg teljes hangerővel rázendített az I love rock and rollra? Az zseniális volt! – nevettem, ahogy felelevenítettem az emléket. Aznap este majdnem Pakito volt a vacsink.

– Az Atya, a Fiú és még a Szentlélek maga is az összes létező angyallal oltalma alá vonta akkor azt a nyavalyás galambot – nevetett fel Xander szórakozottan.

– Tyleren kívül egyikőtöknek sincs háziállata?

Ez hol kapcsolódik a zenekarhoz?

– Nincs – válaszoltam. – Túl sokat vagyunk úton, és Pakito bőven elég útitárs. Meg én egyébként is kutyás vagyok. Képzeld el, mi lenne egy kutyával egy turnébuszban hónapokon át! Pakito tök jól elvan, repked a fejünk felett, énekelget, néha csúnya szavakat üvöltözik, de egy kutyának nagyon kicsi lenne az a tér. Időnk sem lenne megsétáltatni. Úgyhogy nem, nincsenek háziállataink.

– Visszatérve a zenekarra – emelte ki ezt a pár szót Violet, mintha látta volna rajtam, hogy nem sosemvolt háziállatokról szeretnék dumálni –, ha jól tudom, készül egy új albumotok is lassan. Jelenleg hol tartotok vele?

– Jelenleg parkolópályán van, a legtöbb energiánkat felemészti a turné. Meg... – Xander a nyelvébe harapott, szerintem a felesleges drámákra gondolt, amik értek minket az utóbbi időben. – Meg aztán így elég nehéz haladni bármivel is. Sokszor fél napokat átalszunk, a másik felét pedig azzal töltjük, hogy rájöjjünk, melyik bolygón vagyunk. Persze, ha akad időnk, azért szoktunk ötletelni és zenélgetni. Röviden és tömören ugyanott tartunk, ahol év elején tartottunk, amikor bejelentettük, hogy új albummal készülünk, amiből már megvan pár igazán erősen sikerült dal demója. Konkrét számokkal még nem tudunk szolgálni, de az egyikből osztottunk meg egy aprócska részletet, és nagy örömünkre a rajongóink már akkor megszerették.

– Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Violet ridegen. Dehogy örült. Gyűlölt minket. – Nos, köszönöm az időtöket, remek interjút tudhatunk magunk mögött. További sok sikert kívánok nektek a turnéhoz, sziasztok!

És ezzel, mielőtt esélyünk lett volna válaszolni, kapcsolták is ki a kamerákat. Felvont szemöldökkel fordultam Xander felé, akinek olyan hülye vigyor ült az arcán, hogy nem bírtam ki, elröhögtem magam. Remek interjú, na persze. Violet egész szépen tudott hazudni.

– Hát ez... – nyögtem ki nevetve, de nem bírtam végigmondani a mondatot. Violet már felkelt a fotelből, amiben ült, és telefonálgatni kezdett, valószínűleg a rémes interjúval kapcsolatban. Én Xander vállára dőlve röhögtem tovább. Xander valamit még morgott az orra alatt, majd halkan felnevetett, és megpaskolta a térdemet.

– Menjünk, mielőtt meggondolja magát – súgta a fülembe.

– Oké.

Próbáltam gyorsan összeszedni magam, és meglepő módon egész hamar sikerült is abbahagynom a röhögést. Xanderrel egyetlen szó nélkül indultunk ki a stúdióból, és egészen addig meg sem szólaltunk, amíg a lift ajtaja be nem csukódott mögöttünk. Amint ez megtörtént, felé fordultam.

– Miért is tapiztad a térdem egész végig? – kérdeztem.

– Jobban tetszett volna, ha a mellettem álló dísznövényt vágom neki a csajnak? – kérdezett vissza nevetve. – Nem is értem, hogy gondolhatták, hogy engem egy dísznövény mellé ültetnek a múltkori virágcsokros szar után – kuncogott még mindig magában, majd a szemét forgatva felsóhajtott.

– Szerintem direkt csinálták – vigyorogtam rá. – De figyelj, ez a térdtapi... Ez megint olyan dolog, amit mindenki ki fog pakolni a netre, és a rajongók elemezgetni fogják. Felkészültél erre?

– Nekem jólesett – felelte meglepően gyengéden, ezúttal egy olyan mosollyal fordulva felém, ami alátámasztotta mindazt, amit mondott. Talán még azt is, hogy szüksége volt rá, hogy engem tapizzon, mert így nem veszítette el sem a kontrollt, sem az önbizalmát. – A marketingeseknek meg egy rossz szavuk sem lehet. Pörög miattunk a net. Kellemest a hasznossal... – kacsintott rám, majd a kisujjával az enyémhez ért, és összeakasztotta az ujjainkat. – Ha már kiteregettem a szennyesem, próbálok büszke lenni rá.

– Ez aranyos. Én meg rád vagyok büszke, szépfiú – suttogtam, és mosolyogva közelebb hajoltam hozzá, hogy puszit tudjak nyomni a homlokára. – A marketingeseinket meg szeretném kirúgni.

– És én teljes mértékben támogatni foglak ebben – bólintott egyetértően, ahogy nagyon sokszor tette már más interjúk alatt.

– Megérted, ugye? – kérdeztem félve. – Csak... Úgy érzem, semmi hasznuk. Úgysem fogadjuk meg soha a tanácsaikat, feleslegesen fizetünk nekik. Legutóbb a nyilatkozatot is Tyler írta, és figyelmen kívül hagyta, amit javasoltak, meg ezek az interjúk is... Szeretném, ha mi tudnánk rendelkezni a zenekar fölött. Unom, hogy mások döntik el hülye számok alapján, melyik interjút vállalhatjuk és melyiket nem. Persze menedzser kell, meghalnánk nélküle, de szerintem a médiaszerepléseinket megoldjuk mi is.

– Vagyunk már olyan híresek, hogy felkeltsük mások figyelmét, talán szólni kéne Billynek, hogy kérdezzen körbe. Szerintem akadna olyan marketinges a nagyvilágban, aki szívből tudna velünk dolgozni.

– Akkor ezt majd megbeszéljük Tylerrel és Charlie-val – mondtam. Szerettem volna megint puszit adni Xandernek, de ahogy odahajoltam volna hozzá, kinyílt a lift ajtaja, szóval esélyem sem volt rá. Morcosan hátrébb húzódtam, aztán kiléptem a liftből, magam után húzva őt. – Na, szépfiú, mehetünk régi kincsek között válogatni?