Alexander

Pár átsírt óra, három idegösszeomlás, temérdek lelkizés és egy újabb koncert volt a hátunk mögött. Nem voltunk még teljesen rendben, de jó úton haladtunk. Ahogyan az interjús balhé után, úgy ezúttal is kiderült, hogy azonnal ott tudunk lenni egymásnak, ha úgy hozza a helyzet. Charlie, hogy JJ szavaival éljek, agresszív kis védőangyala lett már Tylernek is. Egy picit szúrt ugyan, hogy nem én voltam már az egyetlen a haveromnak, de közben meg pont erre volt Tylernek szüksége. Még Matt is beszállt ebbe a kis banda családba a maga módján, és sokkal több időt töltött velünk, ha éppen nem a kormány mögött ült. Ami pedig Jaydent illeti, hát el tudnám dobni az agyam ettől a sráctól. És még azt merte mondani, hogy nem egy lottófőnyeremény. Hát akkor minek nevezzem azok után, hogy azonnal Tyler mellé csapódott, és nekem is megmondta, hogy ne merészeljek bocsánatot kérni tőle azért, ha most picit hanyagolni merem őt? Tudta, hogy komoly a helyzet, és legszívesebben összevissza csókolgattam volna őt azért, ahogyan lereagálta az egészet. De tudtam, hogy az majd egy későbbi napirendi pont lesz. Tyler legyen ismét sínen a bandával együtt, aztán majd én is kezdek valamit azzal, amibe csöppentem.

Aztán leginkább Jayden nyomására elhatároztuk, hogy beépítjük az életünkbe a beszélgetős pillanatokat. Hogy ténylegesen megismerjük egymást, leginkább azt, akik a banda előtt voltunk. Mert ahogy mondta is, elég nagyban kihatással volt a múltunk a jelenünkre és az életünkre, szóval nem lehet, hogy ezekről a dolgokról tudomást sem veszünk. Szépen a kezébe vette kicsit az irányítást, amit szerintem egyikünk sem bánt, és a kanapénkat kikiáltotta lelkizős saroknak. Még Mattet is hívta, hogy nyugodtan tartson velünk, ha éppen nem a kormány mögött akar ülni. Az utazás miatt viszont a sofőrünk kénytelen volt a munkáját végezni, szóval többnyire négyen maradtunk.

Mivel akadt jó pár óránk a következő megállóig, Jaydennel arra a döntésre jutottunk, hogy kicsit összetereljük a bandát, és ki-ki a maga lelkisegély cuccával helyet kapott a kanapén. Charlie vitte a kedvenc pengetőjét, amit nyakláncra fűzve hordott, és el tudott vele matatni, ha éppen nem tudott volna mit kezdeni a kezével. Én egy tábla csokival huppantam le a srácok mellé, Tyler a dobverőjével, amit egész beszélgetés alatt pörgetett, Jayden pedig valami elbaszott indíttatásból adódóan medvecukorral.

Szóval ott ültünk a lelkizős kanapén, Tyler a dobverőjét pörgette – vagyis technikailag nem pörgette, csak olyan gyorsan mozgatta, hogy pörgésnek tűnt –, Charlie a pengetőjével baszakodott, én csokit majszoltam, Jayden meg kurvára unta, hogy mindig neki kellett először megszólalnia, szóval nyöszörögve hátradöntötte a fejét, és válogatott szitkokat morgott a busz teteje felé, mielőtt mosolyogva felénk fordult volna.

– Oké, szóval kijelenthetjük, hogy ez az illene dumálni a múltunkról dolog addig volt nagy ötlet, amíg le nem ültünk dumálni. Leginkább Tylerre lennénk most kíváncsiak szerintem, de hagyok időt, haver, ha nem akarsz most dumálni, nem kell. Kezdjem én? – kérdezte, mire Tyler erőtlenül bólintott. Vagy valami olyasmi. – Jó, akkor nézzük! Charlie tudja, már Xander is, de akkor Ty, a kedvedért röviden összefoglalom: három évig voltam benne egy bántalmazó kapcsolatban tizenévesen. A heg, amire a tetkómat kaptam, abból a kapcsolatból származik. Azóta nem volt komoly kapcsolatom, csak kalandjaim, úgyhogy gőzöm sincs, hogyan funkcionálok... funkcionálnék egy normális kapcsolatban. Egyébként már nagyjából túltettem magam rajta.

– Hű! – állt meg Tyler kezében a dobverő. – Így már vágom, miért voltál olyan érzelmes, miután megkaptad a tetkót. Tök érthető. Saj...

– Be ne fejezd ezt a szót! – szakította félbe Jayden. – De kösz. Kérdés valakitől a múltammal kapcsolatban?

– Részemről nincs semmi – vonta meg a vállát Tyler, miközben újra pörgetni kezdte a dobverőjét.

– A lényeget már elmondtad – mosolyogtam rá hálásan, amiért megint kezdeményezett. – Tyler, esetleg neked van kedved beszélni, vagy hallgassuk meg unalmas életem eddigi történetét?

– Folytassuk veled – felelt a kérdezett. – Ha nem gond. Én még nem állok készen.

– És mit szólsz, ha picit rólad is mesélek? – kérdeztem nagyon finoman. Mármint hogy a frászba tudnék bármit is mesélni magamról, ha közben az életem egyik legfontosabb személyéről nem ejthetnék szót?

– Mesélj! Majd átveszem, ha valamit hozzáfűznék.

– Rendben – mosolyogtam rá bátorítóan, és egy picit megpaskoltam a térdét. Fú, hol a francban kezdjem? – Szóval... jórészt elég csendes gyerekkorom volt, ami azt illeti. Nem nagyon találtam barátokat a környéken, ahol laktunk, egyke gyerek is voltam, a család többi tagja messze lakott, így se kuzin, se senki. Aztán megtaláltam Tylert a szomszédunkban – mosolyogtam rá a barátomra. – Mind a ketten kicsit vadak, és a felnőttek szemében problémásak voltunk. Én azt mondanám, kalandra éheztünk. Így elég sokat kezdtünk együtt lógni, mármint a körülményeinknek megfelelően, mert amúgy sokszor a felnőttek ellehetetlenítették a dolgot. Mi meg nem tudtunk egykönnyen megülni a seggünkön, pláne nem beletörődni a dolgokba. Sokszor keveredtünk bajba emiatt. Ennek ellenére sosem hagytuk cserben a másikat, habár szerintem mind a ketten féltünk attól, hogy elveszíthetjük egymást, így igazából foggal és körömmel kapaszkodtunk a másikba. Sulis évek alatt sem kerestünk új barátokat, én maximum a lányok felé kacsintottam ki néha, de valahogy mindig csalódás lett a vége. Jaydennek meséltem is a végzős bált, ahol az akkori barátnőm és partnerem megcsalt, szóval ismét ketten maradtunk Tylerrel. Egyre többet zenélgettünk közben, és nagyon sokat támogattuk egymást. Ha egyetlen riporter is venné a fáradtságot egyszer az életben, hogy megkérdezze, ki miatt vagyok itt és kinek köszönhetem, hogy itt lehetek, akkor Tylert mondanám. És tényleg ez az igazság, mert ő rugdosott idáig, ha voltak olyan napok, amikor úgy éreztem, nem éri meg ez az egész, mert vannak nálam sokkal jobbak odakint.

– Ennyi? – kérdezte Jayden, mintha valami másra számított volna. – Félre ne értsd, tökre örülök, ha ennyi, de téged nem cseszett szét az élet sehogy? Sem a szüleid, sem valami rémes ember a nagyvilágból? Mármint az excsajodon kívül.

– Az excsajom nem volt akkora durranás. Szar volt, de hamar túlléptem rajta. A szüleim azért szigorúak voltak, de nem bántottak fizikálisan. Hogy mentálisan mi volt, az már más kérdés. De az jobban szétcseszett, amit... – lopva felpillantottam Tylerre, nem akartam semmi olyat mondani, ami elragadta volna tőle az esélyt, hogy ő mondja el a történetét.

– Mondd csak, Xander – bólintott, mintha látta volna, hogy az engedélyére várok. – Mindegy, melyikünktől hallják.

– Oké – sóhajtottam fel. Nem hibáztattam, hogy nem akarta maga mesélni, az én torkom is elszorult volna, ha arról kellett volna beszélnem, hogy kedvelem Jaydent, és lassan, de biztosan valami alakulgat köztünk. – Amit eddig kerülgettem... az az, hogy egy intézet mellett laktunk. És Tylert is az ottani srácok közül ismertem meg. Sokat volt egyedül az udvaron, kirekesztve, emiatt figyeltem fel rá. Mindig valami hülye indokkal odahívtam a kerítéshez, általában a labdámat rúgtam át hozzájuk, és párszor sikerült őt is eltalálnom vele. Kicsik voltunk, én szart sem tudtam arról, mi folyik náluk odaát, szóval Tyler kezdett el mesélni, amikor már jóban voltunk. Hogy nem voltak testvérei, hogy nem voltak szülei, és hogy valakik már próbáltak a szülei lenni, de végül mégis visszakerült az intézetbe. És az nem az első és nem az utolsó alkalma volt. Bevallom, hogy mindig sírtam, ha elvitték, amikor úgy tűnt, hogy családba kerül. Aztán küldött levelet, marha sokat leveleztünk, míg... míg vissza nem került. Akkor meg már azért sírtam, hogy megint ott van, megint egyedül. Hiába kaptam őt olyankor vissza, mindig azt kívántam, hogy jöjjön valaki, aki szeretni tudja. Végül aztán asszem én lettem az a valaki, aki mellé ha be is költözött, sosem lett kidobva. És soha nem is dobnám ki.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mormolta Jayden. – Tyler, én...

– Te se mondd, hogy sajnálod – mosolygott rá Tyler szomorkásan. – Ha más nem is szeretett, Xander sosem hagyott magamra, és ez egy kicsit enyhítette a fájdalmam. Ő lett a családom. Ezért... Ezért borultam ki, amikor téged választott volna, még ha csak poénból is. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy az ember, aki miatt megértettem, mit jelent egy család tagjának lenni, ne engem tartson a legfontosabbnak. Mert nekem ő az. Tudom, hogy önző dolog azt kérni, hogy neki is én legyek, és dolgozom ezen az érzésen, de pillanatnyilag még nem tudom elengedni.

– Ne is engedd! – suttogta Jayden. – A család, különösen, ha általunk választott, szent és sérthetetlen. Mi sosem engedjük el egymást. Tudod, mint a Lilo és Stitch-ben. A családból senkit nem hagyunk magára.

– Mi? Mi nem vagyunk család.

– De dolgozunk rajta, hogy azok legyünk – mosolygott rá Jayden, aztán egy pillanat alatt közelebb húzódott Tylerhez, és még ugyanebben a pillanatban átölelte, és nyomott egy elég nyálas puszit az arcára.

– Na, JJ, baszd meg! – szitkozódott Tyler, miközben letörölgette magáról Jayden nyálát. – Hülye állat. Nem a dugópajtid akarok lenni, jézusom. Miért kell engem mindig mindenkinek összenyálaznia?

– Így mutatjuk ki a szeretetünket – mondta Jayden lágy hangon, sűrűn pislogva Tyler felé, majd csücsörített is egyet, hogy hatásosabbá tegye a dolgot. Na tessék. Az a srác, aki kitalálta, hogy lelkizgessünk és osszuk meg egymással a múltunkat, elpoénkodja a dolgot. Jellemző. Bár talán neki volt igaza, elvégre kinek lenne jó, ha teljesen bedepiznénk a szarságoktól, amiket átéltünk? Jobb volt ez így. Megismertük egymás múltját egy kicsit, tudomásul vettük, aztán úgy tettünk, mintha semmit nem is beszéltünk volna meg, de azért emlékeztünk arra, amit a többiek elmondtak nekünk. Csak nem akartuk kellemetlen helyzetbe hozni egymást a túlzott érzelgősséggel.

– Tudod, kinek mutass ilyen szeretetet! – lökte el magától Tyler, amikor Jayden megint megpróbálta megpuszilni.

– Tudom hát! Xandernek – vágta rá, és mielőtt felfoghattam volna, mit mondott, már az én arcomat érte egy meglehetősen gyengéd puszi. Na basszus.

– Hé – fortyantam fel. – Mi az, hogy én nem olyan nyálas cuccot kapok, mint Tyler?

– Így sikerült – vonta meg a vállát Jayden, majd elkapta az arcomat, mielőtt menekülhettem volna, és végignyalt az orromon. Aztán elvigyorodott. – Tessék, nyálas. Így már jó?

– Geci, hát ez mi a szar volt?! – pislogtam rá megszeppenve. Jesszus, JJ, viselkedj már, mielőtt valami olyan történik, amit nem szeretnék még a srácok tudtára hozni. Mármint Tylerére, mert jelenleg kicsit sem hiányozna neki ez az infó.

– Nyál – vigyorgott továbbra is, de láttam a szemében, hogy megértette, hogy átlépte a határt.

– Elég hülye vagy ma, Jayden – jegyezte meg Tyler.

– Néha annak is kell lenni.

– Ezzel egyet kell értenem – szólt végre közbe Charlie is kuncogva, és igencsak jót mulatva az egész pusziszkodós drámánkon.

– Na jól van, akkor Xander elmesélte a saját és Tyler életét, én elmondtam az én traumámat, Charlie, drágám, van valami mondanivalód? – kérdezte Jayden a legjobb barátját. Szerintem sosem hallottam még, hogy így becézgette Charlie-t, mégis olyan természetesen hangzott ez a szó a szájából, mintha naponta hallottam volna. Talán a zenekar előtt így hívta őt?

– Oh, én csupán azt tudom ajánlani, hogy senki ne költözzön Floridába. Sok a hurrikán, és sok a cápa. További történetekért pedig szívesen felhívom a rokonaimat, akiknél nyaralni voltam gyerekként, és akiknél mindig történt valami. Szóval... – köszörülte meg a torkát, majd hogy tartsa a poénos hangulatot a traumák közepette, felcsapta a kezét a magasba. – Ki látott már cápa által leharapott kart vagy lábat?

Az ilyen dolgok mindig is megfeküdték a gyomromat. Elszörnyedve néztem vissza a basszusgitárosunkra, aki szerintem túl sokszor látott már csonkolt vagy félig felzabált embert, pláne rokont ahhoz, hogy ez az információ vagy kép meghassa őt. Simán mehetett volna parti életmentőnek is akár ilyen tapasztalattal.

–Jaj, basszus, ezt el is felejtettem – fintorgott Jayden, miközben visszakúszott Charlie mellé, és magához húzta egy ölelésre. Eltelt pár nyugodt másodperc, mintha Jayden agyalt volna valamin, miközben a haverját ölelte, aztán már csak egy huncut csillogást láttam a szemében, mielőtt játékosan vállon harapta volna Charlie-t.

Esküszöm, hogy azt hittem, ezen Charlie majd ki fog akadni, de csak felnevetett rajta, és finoman megpaskolta Jayden feje búbját, mintha csak egy ügyes, okos kiskutya lett volna. Aztán Charlie nagy vigyorral az arcán hirtelen felénk fordult.

– Akarjátok látni, hol harapott meg egy bébi cápa?

– Hogy mi bajod?! – fakadtam ki, mire felemelte a jobb lábát annyira, hogy afféle bemutatót tartson.

A farmerját felhúzta a lábszárán, a hosszú zokniját (amin természetesen cápák voltak, mi más?) lehúzta szinte a cipőjére. A szőrös lábszáron aztán addig mutogatott, amíg sikerült kibogoznunk azokat a hegeket, amik nem sokkal a bokája felett voltak. Hát azt hittem, eldobom az agyam.

– Mi a fasz, Charlie?!

– Fogadok, először láttok cápaharapást – kuncogott Jayden, aki ezek szerint már látta a hegeket. Hát persze, hiszen együtt nőttek fel. Tuti, frissen is látta őket. – Na és akkor most képzeljétek el azt, amikor a legjobb haverotok rokonai felhívnak Floridából, hogy bocs, de a haver lábát elkapta egy cápa. Hát azt hittem, volt láb, nincs láb, aztán csak ilyen kis szutyok sebei voltak – bökött Charlie lába felé, de a tekintetében látszott, hogy még az eseményre visszaemlékezés is fájt neki.

– Tegyük hozzá, hogy mázlim volt azzal a piszokkal a sekélyesben. De amikor kimentem szörfözni, vagy jachton az uncsitesómékkal, akkor azért sikerült rámosolyogni egy nagy fehérre is – felelte még mindig vigyorogva, majd nyugtatásképpen biccentett egyet felénk. – Nyugi, nem túlzok, ha azt mondom, összefostam magam, és azóta sem mentem ki nyílt vízre.

– Kurvára érthető – horkantott fel Tyler. – Baszki, és még cápás zoknid van, az eszem megáll! Én bírom a fekete humort, de ez durva.

– Figyelj, Tyler... az unokabátyám karját elvitte egy cápa, azóta meg mindig Toy Story poénokkal rukkol elő, ha az alacsony párjával vásárolni megy, és a csaj nem éri el a magas polcokat. Szóval, amikor segítő kezet kér, mint Woody, akkor a kezébe adja a protézisét, ahogyan Buzz is feldobta a letört karját a cowboynak. Az ilyen hülyeségekkel tudják az emberek nagyon sokszor feldolgozni a sok szart, amit átéltek.

– Ez amúgy igaz – bólintottam, és őszintén elgondolkoztam, hogy illene Chaplint idézni a srácoknak, de aztán végül csendben maradtam.

– Mi is ezért balfaszkodjuk el a lelkizést – vont vállat Jayden. – Oké, hogy megismerjük egymás szarjait, de ettől még nem kell elrontanunk a hangulatot. Basszus, hát huszonéves zenészek vagyunk turnén, nyilván poénkodnunk is kell. Amúgy asszem, dugóba kerültünk – pillantott ki az ablakon.

Meglepetten fordultunk mind az ablak irányába, a buszunk valóban egyhelyben állt, a tájjal együtt. Feltoltam magam annyira, hogy vethessek egy pillantást a mellettünk lévő sávra, ahol a busz árnyékában két kocsi rostokollt. Na basszus, nesze neked autópálya.

– Akadt egy kis gond, fiúk! – kiabált hátra Matt.

– Mi van?! – kiáltottam neki vissza. Ha már énekes vagyok, hadd használjam a hangszálaimat. Minderre a sofőrünk valamit morgott, amit egyikünk sem hallott tisztán, majd drámaian hátravonult hozzánk.

– Bazinagy forgalmi dugó, az van – zuttyant le mellénk a földre. – Áll a kocsisor, a rádióban most mondták be. Mi a végét fogtuk ki, és így is van még jó pár mérföld belőle. Amíg nem kezdenek el nagyon dudálni ránk, addig itt leszek hátul. Mi szépről beszélgettetek eddig? – kérdezte végül mosolyogva, mire JJ-ből kirobbant a röhögés. Hát igen, szépnek én sem mondtam volna azokat a dolgokat, amikről dumáltunk.

– Ja, semmi komoly, csak traumákról – legyintett Tyler, mert Jayden képtelen volt megszólalni.

– Akkor mesélek nektek valami jót – húzta ki magát hirtelen, majd kackiásan megigazította a bajuszát. – Annak idején, amikor még hozzátok hasonló, fiatal suhanc voltam csupán, és...

– Jesszus, Matt, légyszi fogd rövidre a barokkos mondataidat – jajdultam fel.

– Az a lényeg, hogy lejárt a járművem műszakija – horkantott fel Matt sértetten, amiért félbe mertem szakítani. – És amilyen szerencsém volt, az út szélén ott parkolt csak úgy egy rendőr, hogy igazoltatásra várt, vagy csak hívásra, az már lényegtelen. Leparkoltam mögötte tisztes távolságban a kis kamionommal, mert akkor éppen áruszállítással foglalkoztam. És szépen előrementem hozzá, hogy jópofizzak, megtudjam, mit csinál, és hogy meddig tervez ott maradni, mert ha beolvassa a rendszámomat, nekem lőttek.

– És? – vontam fel a szemöldököm, mire Matt vigyorogni, aztán kuncogni kezdett.

– Kiszállt egy igencsak jóképű és edzett rendőr a kocsiból. Hagytam, hogy megkérdezze, minden oké-e velem. Én pedig elővettem férfias bájom, és válaszul előadtam neki a meleg kamionost – legyintett a kezével olyan drámaian, mint ahogy pár meleg sráctól láttam. Elkerekedett a szemem, Jayden meg, ahogy elnéztem, csendben várta a folytatást, és talán azon tanakodott, hogy kineveti, vagy élve elássa Mattet. Valószínűleg utóbbi mellett döntött volna.

– És mit szólt a rendőr? – érdeklődött Charlie, már előre tudva, hogy sírt kell ásnunk a nap folyamán.

– Ó, hát ó! – huhogott és borzongott Matt. – Horogra harapott. Csak aztán randira is elhívott, amikor én hülye megmondtam neki, hogy az éjszakát a városban tölteném és pihennék – tette hozzá, miközben tenyérrel homlokon csapta magát.

– Szegény kicsi Matt – jegyezte meg Jayden halk, sajnálkozó hangon. Lekuporodott Matt mellé a földre (úgy változtatta a helyét, mintha sehol nem lett volna jó neki), és a sofőrhöz közelebb húzódva a combjára tette a kezét, épp csak kicsivel a térde fölé. – Meséld el, hogy bántott téged az a csúnya rendőrbácsi! – gügyögte.

– Fiacskám – pillantott le Matt Jayden kezére, majd vissza az arcára. – Vedd le rólam azt a csinos kis kacsódat! Vagy különben nem mesélek nektek semmit! – szúrta oda gyerekesen. Még sosem láttam őt így viselkedni, de igazán mulatságos volt.

– Ugyan, Matty, ne húzd fel magad ennyire! – mondta Jayden olyan szexi hangon, hogy ha hozzám beszélt volna így, elolvadtam volna. Mégis mióta volt képes erre? Ez is valami Gagától kapott dolog lehetett? – Mesélj csak tovább, nincs semmi baj. Ez itt egy biztonságos közeg – suttogta, de azért átcsúsztatta a kezét a sofőr térdére, hogy ne legyen túl tolakodó.

– Ezért még le fognak ám egyszer csukatni téged – felelte Matt, és finoman megfogta Jayden csuklóját, és leemelte magáról. – Az a csúnya rendőrbácsi pedig elhívott vacsorázni. Egyszerű parkolós étterembe, mert valljuk be, nem voltam egy főnyeremény állapotban. És láss csodát, nagyon jól éreztük egyébként magunkat. Nem beszéltem akkor már hetek óta egy normálisnak nevezhető emberrel sem, a csúnya rendőrbácsi pedig remek hallgatóság és beszélgetőpartner volt. Aztán persze vacsora után bedobta, hogy vagy játsszuk ezt tovább, és hazavisz magával, vagy ad egy szóbeli figyelmeztetést a lejárt műszakira, és szépen búcsút intünk egymásnak – tette hozzá Matt vidáman nevetve.

Jayden felröhögött.

– Megérdemelted – mondta nagy nevetve. – Nem illik így átbaszni senkit, Matt! Mi lett volna, ha elhiszi szegény?

– Ki mondta neked akár egy szóval is, hogy át lett baszva? – kapta a kezét a mellkasához, mintha Jayden éppen vérig sértette volna őt ezzel az egésszel. – Választhattam, hogy a kamionban alszom, vagy nála. Szerinted mégis mit választottam? Az ő ágyát, természetesen. Most meg mit néztek rám ilyen hülyén? – horkantott fel, amikor végignézett rajtunk. – Ha nem hiszitek el, akkor felhívom nektek Damont, és majd elmeséli.

– Köszi, nem szükséges – vágta rá Jayden. – Ne vedd zokon, de szerintem a többiek nem kíváncsiak arra, hogyan lettél odabilincselve egy ágyhoz. Mármint nem mondom, biztos elég klassz éjszaka volt, de azért vannak köztünk törékeny kis virágszálak, akiknek nem kell ilyeneket hallania. Majd megbeszéljük kettesben egyszer – kacsintott rá Mattre.

– Háh – kacagott fel Matt. – Micsoda fantázia! Dehogy voltam én az ágyhoz bilincselve... Csak majdnem.

– Heterók, tűnés innen! – kiáltott fel Jayden vigyorogva. Basszus. Ennyire hiányozhatott neki, hogy lazán tudjon beszélgetni egy másik queer emberrel? – Queer témák következnek, nem a ti fületeknek való. Sipirc!

– Eszem megáll! – horkantottam fel. Mégis mit hiszel, JJ, hogy majd a buszt is elhagyjuk?

– Várj, akkor felhívom neked Damont – csillant fel Matt szeme, és már a telefonjával babrált. Hirtelen odafordult Jaydenhez. – Egy igazi angyal a fickó, ha nagyon úgy érzed, hogy szeretnél egy jó pasit magadnak, akkor van egy korotokbeli kuzinja, aki hozzá hasonló, csak éppen ápolónak tanul.

– Oh, hát izé... Köszönöm a felajánlást, de igazából... Khm, szóval... Kösz, de passzolom – makogta. Egy pillanatra kihagyott a szívem, de Jayden egész szépen mentette a helyzetet, és csupán Charlie fojtott el egy mosolyt, miközben megvakarta az orrát.

– Annyi baj legyen – legyintett Matt, és kihangosította a telefont, amikor az csörögni kezdett. Alig párat csörgött a telefon, és máris felvették.

– Csak nem az én kedvenc szabálysértőm az? – szólalt meg egy olyan férfi hangja, amitől elgondolkoztam, hogyan is lehettem valaha szerelmes lányokba. Mi a fene. Hát ezért a hangért képes lennék lecsukatni magam.

– De bizony – kuncogott fel Matt. – Képzeld, a srácokkal éppen egy hatalmas nagy forgalmi dugóban ülünk, és a beszélgetésünk folyamán te is szóba kerültél.

– Remélem, hogy csak szépeket meséltél – kacagott Damon.

– Csakis azt! Ki vagy ám hangosítva, a srácok itt ülnek mellettem.

– És ezt véletlenül sem tudtad volna abban a pillanatban mondani, hogy felvettem a telefont – sóhajtott fel a férfi. – Uraim, elnézéseteket kérem!

– Mi kérünk elnézést, hogy zavarunk – szólalt meg Jayden egyből. – Nem akarunk tolakodóak lenni, csak Matt elkezdte mesélni a megismerkedésetek történetét, amivel kapcsolatban kicsit érdeklődőbb voltam a kelleténél, és már tárcsázott is. Esélyem sem volt megállítani – fintorgott, de senkit nem vert át. Úgy csillogott a szeme, mintha valaki teleszórta volna csillámporral. Piszkosul boldog volt.

– Csak nem Jayden Joneshoz van szerencsém? – kérdezett vissza vidáman Damon.

– De, én volnék – bólintott Jayden. – Remélem, te is csak szépet és jót hallottál rólunk. Főként rólam. A többi srác nem fontos.

– Nyugalom, fiúk, nyugalom – kuncogott fel Damon. Hát én minden voltam éppen, csak nem nyugodt, de ez részletkérdés. Legalább Jayden jól érezte magát. – Matt bizonyára nem említette, de szeretném csak halkan megjegyezni, hogy a rajongók táborában tudhattok pár kedves kollégámmal együtt. Amikor tehetjük, az interjúkat is nyomonkövetjük. És ha megengeditek, szeretném megjegyezni, hogy tiszteletre méltó munkát végeztek mindannyian, amikor a riporterek a véretek akarják szívni. Csak keményen, fiúk! Kell nekik, hogy valaki végre helyre tegye őket!

– Köszönjük – motyogta Jayden. Most komolyan zavarba hozták? És elpirult? Mi a... – A legutóbbi mondjuk Xander érdeme volt, én eléggé lefagytam.

– Megesik az ilyen – veregette finoman hátba őt Matt, és minderre a telefon túloldalán lévő Damon is csupán helyeselni tudott.

– Úgy van, ahogy Matty is mondja. Vannak sajnos ilyen napok, de meg tudtátok oldani, és ez a lényeg. Erről jut eszembe, van kapcsolatom egy podcasteshez, aki biztosan szívesen látna titeket. Majd Mattnek átküldöm az elérhetőségét. Most viszont igazán röstellem, fiúk, de mennem kell. Majd ha Salt Lake Cityben jártok, csörögjetek rám, és meghívlak titeket egy fánkra, vagy kettőre.

– A Pride felvonulás körül leszünk ott – mondta Jayden. – Én tervezek is részt venni rajta.

– Remek hír, kint leszek, csak éppen dolgozni fogok – kacagott fel Damon. – Peches vagyok ilyen téren, de ahogy mondtam, szívesen látlak titeket. Téged pedig pláne, Mackósajt!

– Barátnőm van, Damon, azt hittem, ezt már megbeszéltük – sóhajtozott Matt drámaian.

– Tudod, hogy csak ugratlak – felelte a férfi. – Azt mesélted a fiúknak, hogy dobtál egy seggest a síkosítón?

– Damon! – fakadt ki Matt, majd amikor a rendőr nevetve gyorsan elköszönt, egyszerűen rányomta a telefont a fickóra.

– Kár, ezt a sztorit meghallgattam volna – fintorgott Jayden.

– Hidd el, élőben jobban tud magyarázni – forgatta a szemét Matt.

– Ha te mondod – fordult felé Jayden, a következő pillanatban pedig megölelte. Matt belefagyott az ölelésbe, mi, többiek is csak néztünk, gőzünk sem volt, mi történik. Oké, Jaydennek az érintés volt a szeretetnyelve (a faszkodás mellett), de miért ölelgette volna Mattet? – Köszönöm. Kellett most nekem ez a laza beszélgetés.

– Örülök, hogy segíthettem – mosolyodott el Matt, és finoman visszaölelte Jaydent, majd amikor meghallotta az első, de igencsak agresszív dudaszót, hirtelen felpattant. – Ezek még képesek ránk lőni, ha nem szaladok! – szabadkozott, és mire kettőt pislogtunk, már elöl volt a kormánynál, és a busz ismét elindult.

– Ezt amúgy most mindenki hallotta és látta, vagy én ájultam el és hallucináltam be az egészet? – fordultam vissza a többiekhez.

– Ha ez egy hallucináció, sosem akarok újra a valóságban lenni – dőlt el Jayden a földön.

A színpadi leplünk takarásában mindannyian elhelyezkedtünk. Odakint az intrónkra páran már tapsoltak és huhogtak. Hallottam pár bekiabált szót is, ami zömével elcsukló üvöltés volt. Próbálták túlharsogni a zenét, aminek eredménye az lett, hogy igencsak mókás hangon kiáltották be a nevünket, vagy egy "Szeretünk, JJ!" megszólalást. Ezeken még Jayden is jót mulatott néha, máskor meg túltolt meghatottsággal adta tudtunkra, hogy azért jólesett neki még mindig, hogy a rajongók így szerették őt a félresikerült interjúnk után. Mosolyogva a szememet forgattam, megigazítottam az alkaromra húzott fekete harisnya anyagot, ami takarta friss kis tetkómat. Nem hiányzott, hogy ettől zengjen az internet, mert valaki kiszúrta a kis cápajelmezes pingvinemet. A hátam mögött Tyler már a lábdobbal adta az ütemet a közönségnek, amire erősödött a kinti hangulat, egyre hangosabban tapsoltak és kiabáltak. A szívem a hangosodó intrónk és Tyler dobolásával együtt diktált egyre gyorsabb és gyorsabb ütemet. Még egy utolsó simítást végeztem a harisnyán, majd a hajamba fésülve rámosolyogtam Jaydenre, aki némán már az első akkordokra készült. Amikor ütemre bólogatott, tudtam, hogy robbanni fog, és ezúttal úgy tűnt, fel kell majd kötnöm a gatyámat, ha tartani akarom vele a tempót.

Felszólalt a basszusgitár, a dobszó erősödött, és abban a pillanatban, ahogy lehullott a színpadi függönyünk, a közönség hangjával együtt berobbant Jayden gitárszólója is. Atyavilág, az aztán baromi jó koncertnek ígérkezett már akkor. Régen éreztem már akkora lendületet a srácoktól, mint abban a pillanatban.

Teljesen magával ragadott mindaz az erő és hangulat, ami körülöttünk tombolt. Mintha csak kint álltam volna abban az őrült tűzijátékban, amit július elején a magasba szoktak küldeni az államokban. Sosem szerettem, de talán most először megértettem, mit érezhetnek, akik ezen a napon tomboltak és ünnepeltek. Egészen eufórikus volt az egész, és Jayden elkapott mosolyaiból ítélve szerintem én is a megszokottnál többet tettem bele ebbe a koncertbe. Egy pillanatra sem tudtam volna megállni, egyszerűen fel-alá kellett mászkálnom a színpadon, különben félő volt, hogy én magam is felrobbanok mindattól, ami bennem volt. Csorgott rólam az izzadság, a lábam már remegett és azért kiáltott, hogy álljak meg, pihenjek legalább egy levegővételnyit, de a közönség és a banda vitt tovább, a hangom sem ellenem, inkább velem dolgozott. Bezzeg az albumfelvételnél! Akkor az istenért sem jött volna össze a dolog.

Egyre többet keringtem Jayden mellett, sokszor az ő mikrofonjába énekeltem, de párszor megelégelte, hogy lábatlankodok és zavarom, úgyhogy vállal félrelökött, miközben szemforgatva vigyorgott. Egyszer-kétszer sikerült Charlie-t is zaklatnom, vagy Tyler mellé szegődni pár szó erejéig, amire az a hülye már szinte párbajra hívott a dobbal, és csak hergelt tovább mindannyiunkat a közönséggel együtt.

Jayden dalánál jutottam el arra a pontra, ahonnan már nem volt tovább. Legalábbis én hülye azt hittem, hogy a felhőkön túl már nem lehet repülni. És akkor jött a Heartstrings, a közönség velünk együtt énekelte a dalt, Jaydent is vitte magával a hangulat, szinte kibújt a bőréből, a szeme csillogott és végre otthagyta a hülye mikrofonját is. Ezúttal ő csapódott be mellém pár sor erejéig, majd visszatért a helyére. Hagytam őt énekelni, és a közönség hangjából ítélve mindenkinek tetszett, hogy képes voltam elkussolni arra az időre, amíg Jayden fel nem fogta, hogy egyedül énekel. Amikor felém nézett, hogy mi bajom van, folytattam vele a dalt. Repültem tovább, egyre magasabbra és magasabbra, de a csillagokat mégsem tudtam még elérni. Imádtam ezt a dalt, imádtam a koncertünket, a közönséget. És Jaydent! Ahogy a dallal együtt létezett és beleadta szívét és lelkét.

Elvesztettem minden józan eszemet a dal utolsó refrénjének felvezetőjéhez érve. A színpad teljesen másik felén álltam, és mire kettőt pisloghatott volna bárki, már ott voltam Jayden mellett. Túl hirtelen történt minden. Az eredeti tervem az lett volna, hogy együtt fejezzük be a dalt, ehelyett... Amikor szembetaláltam magam izzadságtól csillogó arcával, a mosolyával és kék szemével, ami szerintem még soha nem ragyogott úgy, ahogyan akkor... Elfeledtem egy pillanatra, hol vagyunk. Vagy csak egyszerűen nem érdekelt, mert szeretni akartam őt.

Egy szempillantás idejére a szám az övét érintette. A játéka megbicsaklott arra a pillanatra, Charlie kihagyott egy hangot, Tyler meg úgy félreütötte a dobot, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. De jött az utolsó refrén, és amíg a közönség tombolt attól a csóktól (velem együtt), ismét a színpad közepére ugrottam. Ahogy a közönségünkre néztem, mintha az a pár kósza zászló, amit Jaydennek hoztak, még vadabbul lengett volna a levegőben. Abban a pillanatban úgy éreztem, mellettünk áll mindenki, a teljes világ. Ez az érzés ugyanakkor csupán addig tartott, mígnem a visszatapsolás előtti pillanatainkra elhagytuk a színpadot, és a többieknek, köztük Jaydennek végre esélye akadt arra, hogy visszarángassanak a csillagos égboltról a földre, és az igencsak csúfos világunkba.

– Mégis hogy... Miért... – fordult felém Jayden, alighogy beértünk a takarásba. Kedvesen szólt hozzám, de látszott rajta, hogy csak visszafogja magát. – Mi a fenét gondoltál? Mi a...

– Mi a fasz? – találta meg Tyler is a hangját. – Mi. A. Fasz.

Életemben először szerintem elvesztettem a hangomat. Lihegve, remegve néztem szembe velük. Bárcsak a fizikai kimerültségre tudtam volna fogni azt a remegést, nem pedig a pánikra, ami elöntötte az agyam attól, amit csináltam. Hogy lehettem ekkora balfasz?!

– Xander – mormolta Jayden az orrnyergét masszírozva. Felpillantott rám, és egyből teljesen megváltozott. Már nem úgy nézett ki, mint egy fáradt tanár, akinek már megint fegyelmeznie kell a rosszcsont kölyköket, sokkal inkább tűnt aggódónak, ahogy közelebb lépett hozzám, és finoman megfogta a kezemet. Le sem szarta, hogy Tyler úgy tátogott, mint egy kicseszett hal. – Hé, semmi baj – suttogta. Már amennyire suttogni tudott úgy, hogy túl kellett kiabálnia a közönségünket. – Nem csináltál semmi rosszat. Csak megleptél, ennyi az egész. Nincs baj, oké?

– A közönségnek tetszett – szólt közbe Charlie békítően, mintha csak valami hülye fogás lett volna, amit bedobtam a rajongóknak. Szerintem csak Tyler kiakadását akarta volna csitítani.

– Igen – bólintottam rá hirtelen, de a hangom kicsit sem tűnt olyannak, ami alátámasztotta volna, hogy ez állt mindez mögött. Egyszerű fanservice vagy tudja a fasz. – Illett a dalhoz, nem? Elég spontán volt, bocsi.

Jayden úgy engedte el a kezem, mintha égettem volna. Baszki. Jayden. Én... A szívem több ütemet hagyott ki, mint szerettem volna. Hátrált két lépést, az arca kifejezéstelen volt. Elfordult tőlem, a színpad felé pillantott.

– Ja – mormolta. – Illett a dalhoz. Na, irány vissza a színpadra! Zavarjuk le, aztán húzzunk aludni.

– Jayden – léptem utána. Nem volt hangom. Baszki, nem... Én ezt nem akartam, JJ! Nem akartalak vele bántani. A rohadt életbe is! Könnyek szúrták a szemem. Bárcsak attól lett volna, hogy az izzadság és a szemceruza baszta a látásom.

– Srácok – sóhajtott fel Tyler. – Nem tudom, mi a fasz ez, de én most kimegyek a színpadra. Fél percen belül mindenki összekapja magát és utánam jön. Aztán kibírtok négy szaros percet a színpadon, és utána mindenki kedvére összeomolhat. Menni fog?

– Ja – morogta Jayden. – Menj, megyünk utánad mi is.

Meg a faszt fog menni! A fejem zúgott, nem kaptam levegőt. Bassza meg, én így nem! Rámarkoltam pólómra, a szívem nem bírta. A rohadt életbe, mikor pánikoltam én valaha is...

– Xander – hallottam Tyler hangját, miközben finoman rámarkolt a csuklómra. – Nélküled nem tudjuk befejezni, haver. Mély levegő, megnyugszunk, aztán előadjuk, hogy minden fasza. Tudod, mint gyerekkorunkban. Nem lesz baj, melletted leszünk. Meg tudod csinálni.

– De elbasztam... – szóltam még mindig halkan, hitetlenkedve. Mégis miért akarsz pátyolgatni, ha te is jól tudod, hogy elcsesztem az egészet? Nem csak a koncertet, de mindent vele együtt! Tudom, hogy művészek vagyunk, hogy pont leszarja mindenki, mikor milyen szarral állunk színpadra. De...

– Minél hamarabb összeszeded magad, annál hamarabb tudod megbeszélni Jaydennel – súgta Tyler a fülembe. – Azt akarod, nem? Megdumálni vele. De ehhez az kell, hogy kimenj oda – bökött a színpad felé –, elénekelj még egy dalt, és jópofizz kicsit az embereknek. Ez mindenképp meg fog történni, de rajtad múlik, hogy mikor.

Semmi kedvem nem lett volna sem kimenni, sem jópofizni az emberekkel. De ha úgy nézzük, hogy ebből páran mekkora botrányt és felhajtást tudtak volna rittyenteni... Akkor inkább választottam a színpadot és a hülye jópofizást. Mély levegőt vettem, átfésültem izzadságtól csöpögő hajam, és bólintottam Tylernek. Menjen tovább a showműsor, mielőtt bárki odakint gyanút fogna.

– Ez a beszéd, haver – borzolta össze Tyler a hajam, majd kirohant a színpadra. Nem sokkal utána Charlie is kirobbant a takarásból, őt pedig Jayden követte némileg kevesebb lelkesedéssel. A közönség mindebből valószínűleg semmit nem vett észre, csak azok láthatták, akik ismerték Jaydent. Játszani kezdtek, volt még pár másodpercem. A fejemet fogva leguggoltam, majd a térdemre támaszkodva, lehajtott fejjel ismét felegyenesedtem. A lehető leghülyébb ötleteim egyike volt ez a mozdulatsor, egy pillanatra homályossá vált minden, de aztán a szédülés szerencsére hamar elmúlt, és sikerült úgy kifutnom a színpadra, hogy nem törtem össze magamat a saját lábamban felbukva. Nem tudtam azzal az energiával énekelni, amivel addig tettem. Nem mertem Jaydenre pillantani. Maradtam a helyemen, és a koncert alatt először hasznát vettem a mikrofonállványomnak is. Abba kapaszkodva toltam végig a srácokkal az utolsó dalunkat. Bassza meg, Jayden, annyira sajnálom!

A koncert után Jaydennek egyszerűen nyoma veszett. Amíg a srácok pakoltak, és Matt telefonon tartotta a frontot nekünk, többször is a marketingesek és mindenki más szájába rágta, hogy kicsit sem vagyunk koncert után olyan állapotban, hogy fontos megbeszélést tartsunk... Én Jayden után indultam. Sikerült egy-két helyi tagot megkérdeznem, hol a frászban vannak az épületen belül eldugott raktárszobák, takarítószertárak, és minden olyan sötét, kicsi zug, amit Jayden valahogy ösztönösen mindig megtalált. Sorra jártam végig ezeket a helyiségeket, nem egyszer hangosan szidva magam, amíg bele nem futottam valakibe a folyosón. Baszki, baszki, baszki. Alexander, mégis hogy gondoltad?! Vagy éppen ez az, hogy a hülye fejedet nem gondolkozásra használtad! Jayden! Hol a fenében vagy?! Az utolsó raktárszobához érve szinte elhagyott minden remény. Bekopogtam. Légyszi, kérlek, könyörgöm, legyél itt! Nem érkezett válasz. Miért is érkezett volna, még akkor is, ha egyáltalán valóban itt volt. Tudta, hogy én vagyok az. Én pedig tudtam, hogy a pokolba kívánt.

Tanulva a legutóbbiból, úgy nyitottam be a helyiségbe, hogy a tekintetemet a padlóra sütöttem. De ezúttal nem kapta fel a hülye telefonját, hogy kiégesse vele a szememet. A telefon mozdulatlanul hevert mellette a földön, hideg félhomályba vonva a raktárszobát, és az ő alakját, ahogy összetörve ott ült a sarokba húzódva.

– JJ – szóltam csendesen. Idegesen nyeltem egyet, a kilincset morzsoltam. – Bejöhetek?

– Azt csinálsz, amit akarsz – morogta rekedten. Baszki. Sírt? Miattam? Miattam sírt!

– Jayden – léptem beljebb. – Én...

– Nem játszadozhatsz velem így! – kapta fel a fejét, mielőtt esélyem lett volna bármit mondani a nevén kívül. – Nem teheted, érted? Elfogadtam, hogy nem mostanában fogsz előbújni, nem is kényszerítenélek rá soha, tök jól elvagyok azzal, hogy csak titokban csókolózunk néha... De ezt mégis hogy képzelted? Nem csókolhatsz meg a színpadon, hogy aztán azt mondd a barátainknak, csak fanservice volt. Nem... Nem teheted ezt velem, baszki. Csak azért, mert kettőnk közül én vagyok magabiztosabb, azt hiszed, nem tudsz nekem ártani, vagy mi? Mert akkor van egy nagy hírem: tudsz! És most megtetted.

– JJ – csuklott el a hangom. Könnyek csordultak ki a szemem sarkán. – Én... én ezt...

Bassza meg, Alexander! Szedd már össze magad! De nem tudtam sem beszélni, sem összeszedni magam. Éppen csak annyit tehettem, hogy bebasztam magam mögött az ajtót, mielőtt kitört volna belőlem mindaz, ami a koncert vége óta fojtogatott.

– Kérlek, bocsáss meg! – zokogtam fel, és a felkaromba markolva térdre rogytam ott, ahol addig álltam. – Nem akartalak megbántani! Hülye voltam! Egyiket sem szabadott volna! Sem a csókot, sem azt, hogy így letagadtalak! Jayden, kérlek... kérlek, bocsáss meg!

– Nézd, én megértem, hogy elkapott a hangulat – suttogta még mindig elég összetörten. – Fogalmad sincs, engem hányszor kap el az érzés, hogy de jó lenne most megcsókolni téged, vagy megölelni, bármi ilyesmi. Azt is megértem, hogy nem tudtad kordában tartani. És még azt is, hogy megijedtél, hogy kitudódhat, ami köztünk van. Nem haragszom rád, Xander. Megértem, hogy nehéz és ijesztő. De ettől még fáj, tudod? És nehéz, mert szeretnélek elküldeni, hogy hagyj magamra, de azt is szeretném, hogy ölelj meg, hogy érezhessem, mellettem vagy legalább akkor, amikor kettesben vagyunk – fejezte be halkan.

Ilyenkor éreztem úgy, hogy Jaydenhez képest egy szaros kisgyerek voltam még csupán. Amíg ő képes volt nemcsak megfogalmazni, de ki is mondani mindazt, ami lezajlott benne, én csak sírni tudtam. Pedig kettőnk közül én éltem meg a hangomból, de nem éreztem többnek magam, mint Tyler papagája. Pakito is csupán ismételgette magát, ahogy én tettem. Szipogva és a könnyeimet törölgetve sikerült valahogy talpra vergődnöm, és Jayden mellett lerogyni ismét a földre. Egy dolgot azért sikerült a hülye fejemmel tudnom, és az az volt, hogy ha most nem ölelem meg, akkor talán többet nem is ölelhetem át. Lehet, hogy végletekben gondolkoztam, de tudtam, hogy kurvára elbasztam a dolgot. Halkan sírva és szipogva odabújtam hozzá, arcomat egészen a nyakába fúrva és úgy ölelve őt, mintha az utolsó mentsváram lenne az az ölelés.

– Annyira sajnálom, JJ... annyira sajnálom.

– Nincs semmi gond azzal, hogy nem állsz készen – suttogta. – Csak kérlek, figyelj oda arra, hogy miközben keresgéled, meddig tudsz elmenni, ne bántsd azokat, akik miatt a határokat feszegeted. Jelen esetben engem, természetesen – mormolta. Az ajka a homlokomat érte.

Szipogva bólintottam neki, már amennyire tudtam, de szerintem csak azt értem el, hogy teljesen összemaszatoljam a nyakát a sírástól és izzadságtól feloldódott szemceruzával. Nekem kellett volna ilyen okosakat mondanom, nem neki. De bármennyire is szerettem volna éretten gondolkozni, nem tudtam. Bújtam hozzá és sírtam, abban reménykedve, hogy megérti. Talán még Tyler mellett sem sírtam soha ennyit, fájt tőle a fejem, hányingerem lett. És a mellkasomat feszítő érzelmektől sehogy sem tudtam szabadulni.

– Olyan lüke vagy – mormolta Jayden. Tudtam, hogy csak kedves akart lenni, mégis felzokogtam. Nem érdemlem meg, Jayden. – Ezt általában nagyon bírom benned. Meg azt is, hogy milyen spontán tudsz lenni sokszor. Mondjuk elég durva megismerni ezt az érzelmes oldaladat, de igazából ez is bejön. Totál beléd fogok bolondulni, ha nem kezdesz el kevésbé aranyosan viselkedni.

– Ne mondj ilyeneket – zokogtam még mindig, és isteni csoda folytán valahogy a taknyomat mindig vissza tudtam szívni az utolsó pillanatban. Már csak az hiányzott, hogy össze is taknyozzam őt. Hüppögtem és szipogtam a vállára borulva. Mint egy hülye kisgyerek, nem tudtam abbahagyni.

– Ritka nagy bunkó tudsz lenni néha – jegyezte meg Jayden szórakozottan. – Ha megdicsérnek, illik viszonozni a bókokat. De az a minimum, hogy megköszönöd.

– Kö... Köszö-hönöm! – sírtam tovább. Ez nem lehet igaz! Hogy lehetek ekkora idegroncs? Közelebb bújtam Jaydenhez, kis híján belefejelve a falba, hogy taknyos fejem inkább azt koszolja össze, mint JJ vállát és nyakát. Szörnyen fájt a fejem, a rekeszizmom... úgy mindenem. Sikerült valahogy felnyüszítenem két szipogás közepette. De bocsánatot kérni már nem tudtam. Féltem, hogy csupán rontanék a helyzeten, ha beszélni akarnék. Próbáltam Jayden ölelésére koncentrálni.

– Na jó, szívem, ideje megnyugodni, mert kezded a frászt hozni rám – tolt el magától egy kicsit. Lehorgasztott fejjel bólintottam neki, próbálva letörölni a könnyeket az arcomról. Nem akartam őt megijeszteni. – Xander, komolyan megijesztesz, hallod? Mégis hol fér el ennyi könny ezekben a gyönyörű szemekben, hm? Na, figyelj! Van egy ötletem, hogyan tudlak felkaparni a földről, mármint képletesen, szóval megpróbáljuk, aztán vagy bejön, vagy nem, oké? – kérdezte, és mielőtt reagálhattam volna, megcsókolt. Olyan igazi Jaydenesen, és rohadtul nem csak képletesen kapart fel a földről, mert már megint az ölébe rántott. Nem érdekelték sem a könnyeim, sem a taknyos orrom, csak csókolt, mintha bármelyik pillanatban vége lehetne a világnak, és az utolsó, amit érezni szeretne, egy sós, taknyos csók.

– Ez nem undi? – kérdeztem rekedten, amikor sikerült elhúzódnom tőle, és kézfejemmel letörölni egy adag könnyet és taknyot az arcomról.

– Jaj, Xander – csóválta meg a fejét. Amikor a szeme gonoszan megcsillant, sejtettem, hogy meg fogom bánni azt a kérdést. – Ahogy haladunk előre a kapcsolatunkban, biztosan lesz más testnedved is, ami a számban fogja végezni... Miért pont a takony lenne undorító?

– Perverz disznó vagy, JJ – böktem mellkason durcásan. De én voltam a hülye, hogy ilyen magas labdát dobtam fel neki. – Egy tizennyolc karikás Peppa Malac.

– Csak próbáltam oldani a hangulatot – mormolta. – Figyelj, nem akarlak stresszelni, de tuti vannak, akiknek sikerült levideózni a csókot, és már biztos terjed a neten, szóval ki kéne találnunk, mit mondunk a holnapi interjún. Mert rá fognak kérdezni, ettől még Gaga sem tud megvédeni minket.

Baszki, még az is. Jayden vállára ejtettem a homlokomat.

– Majd... majd megoldjuk. Össze fogom szedni magam, és nem fogok semmi olyat mondani, amivel megbánthatlak titeket. Vagy legalábbis majd próbálkozom, jó? De ezzel most nem akarok foglalkozni, majd holnap reggel.

– Szívem... – nyomott Jayden egy puszit a hajamra. – Nem sétálhatunk ki úgy ezen az ajtón, hogy nem tudunk válaszolni semmilyen kérdésre. Biztos Tyler is tudni akarja, mi volt ez, valószínűleg a csapat is nyaggat már minket telefonon, a rajongók is posztolnak és kérdezgetnek... Válaszokat kell adnunk nagyon sok embernek.

– Az a válaszom, hogy hagyjanak békén minket a gecibe – mormogtam. – Miért kell feltétlen tudniuk, hogy mi volt ez? Tylernek persze el kell mondani, de a csapat és a rajongók miért akarják tudni?

– Üdv a világomban, szépfiú. Évek óta keresem a választ ezekre a kérdésekre. Szólj, ha neked sikerül megtalálni őket!