Jayden

Mire felvettük a srácokat a kajáldánál, addigra aránylag sikerült összeszednem magam. Sokat segített az, hogy Alexander mellettem volt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán – nos, tecnhikailag a mellkasán –, de miután megcsókoltam, úgy éreztem, ennél többet nem tud segíteni. Charlie volt az, akire szükségem volt. Szerencsére a legjobb barátom ezt azonnal észrevette, amint felszálltak a buszra, szóval leült a maradék helyre mellettem, és amikor odabújtam hozzá, Alexander vette a lapot, és még távolabb húzódott. Nem tudtam, megsértettem-e azzal, hogy csak addig volt rá szükségem, amíg Charlie nem volt mellettem, de bíztam benne, hogy nem. Charlie-val gyerekkorunk óta ismertük egymást, együtt nőttünk fel, tudtunk minden szarságról, ami a másik életében történt. Persze, hogy szorosabb volt a kapcsolatom vele, mint Alexanderrel, akit nem sokkal a banda alapítása előtt ismertem meg. Tudtam, hogy ha ő lett volna olyan helyzetben, mint én, ő is Tyler felé húzott volna, nem felém vagy Charlie felé. Ez egyszerűen így volt normális. Mindenkinek megvolt az az ember, aki mellett teljesen biztonságban érezte magát.

Miközben bújtam Charlie-hoz, Tyler elmondta, hogy amíg vártak ránk, beszéltek a csapattal. A csapat alatt a menedzsert és a marketingért felelősöket kellett érteni. Megdumálták, hogy a zenekar közösen megfogalmaz egy nyilatkozatot, amiben elítéljük a riporter ostoba kérdéseit, és muszájból helytelenítjük kicsit Alexander reakcióját. Mert az meg támadási felület lenne, legalábbis a marketingzseni csajaink ezt gondolták. Én rohadtul nem értettem egyet velük, szerintem Alexandernek óriási pacsi járt volna azért, amit csinált, de engem befolyásoltak az érzéseim, úgyhogy hagytam, hadd fogalmazgassák kedvük szerint azt a kurva nyilatkozatot. Ez is milyen röhejes már! Nyilatkozatot kiadni azután, hogy élő tévés interjúban megkérdezik tőled, top vagy bottom vagy... Mit kell ezt még ragozgatni? Mindenki látta és hallotta, nem volt egyértelmű? Mi itt nem csináltunk semmi rosszat.

A srácok mellettem ötleteltek, próbálták megfogalmazni a nyilatkozatot. Hosszú ideig tartott, de közben Charlie egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, és túl sokszor meg sem szólalt. Alexander meg észrevétlenül közelebb tette hozzám a csokit, amit némán kezdtem falatozni. Végül is ártani nem árt, nem igaz? Az alkoholnál mindenképp jobb.

Tyler úgy nézett ki, mint aki le sem szarja, milyen nehézségeken megyek át, de ő ilyen volt. Nem igazán értett az érzelmekhez – kivéve, ha azok Alexander érzelmei voltak –, ő ilyenkor nem kedves szavakkal és ölelésekkel támogatta az embert, hanem azzal, hogy magára vállalta a nehezebb feladatokat, és hagyta pihenni azt, akinek szüksége volt rá. Jelen helyzetben ez azt jelentette, hogy szinte teljes egészében ő fogalmazta meg a nyilatkozatunkat.

– Asszem, kész van – pillantott fel nagy sokára az előtte lévő laptopról. – Olvassam?

– Olvasd – bólintottam.

– Oké. Na szóval. – Megköszörülte a torkát, majd a laptopra pillantott. Sötétkék íriszében visszatükröződött a megnyitott Word dokumentum fehér fénye. Rá kellett eszmélnem, hogy kimondottan helyes srác. – A mai események után kötelességünknek érezzük, hogy kijelentsük, mélyen elítéljük Jeffrey Horton riporter viselkedését. A Xander és Jayden által adott interjúnak a zenekarról kellett volna szólnia, Horton személyes jellegű kérdései pusztán azért lehettek feltéve, mert Jayden helyt adott nekik. Szeretnénk leszögezni, hogy ezzel eddig semmi probléma nincs. Az egész zenekar teljes vállszélességgel Jayden mellett áll, tudatában vagyunk, mennyire fontos a kiállása, és bármikor örömmel hallgatjuk meg, mit gondol az LMBTQ+ közösséget érintő témákról. Amivel viszont probléma van, az Horton hozzáállása, és az a teljes ignorancia, amivel Jayden válaszait, magyarázatait kezelte. A helyreigazítás ellenére továbbra sem volt hajlandó queernek titulálni őt, és olyan privát dologra kérdezett rá, amihez egyáltalán nem volt joga. Ezt a viselkedést mélyen elítéljük. Ezúton szeretnénk azonban azt is jelezni, hogy nem tartunk igényt sem Horton, sem a csatorna bocsánatkérésére. Az, ami ma történt, megbocsáthatatlan, és bárminemű nyomás ellenére sem fogunk fejet hajtani előtte. Xander reakciójával kapcsolatban csak egy megjegyzésünk volna: talán a kelleténél kicsit erősebben fogalmazta meg a gondolatait, de mindezt a barátja védelmében tette, egy nyíltan abuzív riporterrel szemben, ezért úgy véljük, nem szükséges bocsánatot kérnünk miatta. Így tehát nem is fogunk. Továbbra is maradunk tisztelettel: Xander, Jayden, Charlie és Tyler – fejezte be Tyler. – Jó lesz?

– Jó – mondtam Charlie és Alexander bólintásával egyidőben.

– Szuper, akkor rárakom a szöveget valami fehér háttérre és képként kirakom a zenekari Instára.

– Nem kéne leokéztatni a csapattal? – kérdeztem halkan.

– Le sem szarom a csapatot. Ha nem tetszik nekik, akkor keresünk új menedzsert és marketingest. Ez most nem az a helyzet, ahol finomkodnunk kéne, és ezt nekik is látniuk kell. Bántottak téged, JJ. Nem fogunk alárendelődni ennek a szarságnak.

Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak erre. Szerettem ezeket a srácokat. Általában csak baszogattuk egymást, ahogy jó huszonéves zenészekhez illik, de ha valakivel volt valami, egyből komollyá vált mindenki, és ott voltunk egymásnak. Talán nem beszélgettünk a múltunkról, nem osztottuk meg egymással, milyen nehézségeink voltak az életben, de ismertük egymás jelenjét, ismertük egymás érzéseit, és ez volt az, ami igazán számított. Hogy gőzöm sem volt Tyler kölyökkori háziállatainak a nevéről? Ki nem szarta le, ha közben a jelenlegi háziállatának király dalokat tanítottam, és hagytam a vállamon csövelni? És az érdekelt bárkit is, hogy nem tudtam, Alexander mikor és miért kezdett el énekelni? Nem. Énekes volt, a mi bandánk énekese, és megbecsültük őt, ez bőven elég volt. Nem kellett felfednünk a múltunkat ahhoz, hogy felfedjük önmagunkat.

Tyler a nyilatkozat posztolásával bíbelődött a következő pár percben, én pedig szépen, fokozatosan elhúzódtam Charlie-tól, és finoman jeleztem neki, hogy most már megleszek, nem szükséges tovább pátyolgatnia. Ennek ellenére a közelemben maradt, ahogy Tyler és Alexander is, de nem erőltették, hogy tovább foglalkozzunk a témával. Nem beszéltettek, nem kérdezték meg, hogy érzem magam, nem próbálták együttérzően megveregetni a vállam, és nem pillantottak felém szomorkás tekintettel. Talán látták rajtam, hogy kezdem összeszedni magam, de talán csak úgy voltak vele, már úgyis mindegy, akármit is tesznek, ezért inkább nem tettek semmit.

Nagyjából fél óra elteltével már a telefonomon görgettem az Instagramot. Baszott sok értesítőm és üzenetem volt, a többségük rajongóktól, néhány viszont más zenészektől – olyanoktól, akiket ismertünk, és olyanoktól, akikkel még soha az életben nem találkoztunk. A Punkers of LA nevű Los Angeles-i punkzenekar például Jeffrey Horton kirúgását követelte, míg a The Sirens of the Sea nevű csajbanda vagy húsz felkiáltójellel posztolt videót az egyik válaszomról. Egészen szeretettnek éreztem magam.

Ahogy nézegettem a rajongók üzeneteit, és azokat a baromi hosszú monológokat, amiket néhányan kiposztoltak, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy mégiscsak volt értelme annak, amit mondtam. A hülye riporter hülye reakciói után úgy éreztem, tök felesleges volt minden mondat, ami elhagyta a számat, de a fiatalok bebizonyították, hogy tévedtem, mert ők értették minden egyes szavamat. A posztjaikban idézgettek tőlem, és nemcsak a mostani interjúból, hanem korábbiakból is, mintha csak arra vártak volna, egy-egy megszólalásomat mikor tudják megfelelően felhasználni, és ez kurva jó érzés volt. Tetszett, hogy odafigyeltek rám, hogy tudtam nekik segíteni. Vajon tudták, ők mennyit segítettek nekem? Ha nem lettek volna ők, ha nem lettek volna azok az emberek, akik támogattak, akik – ahogy Tyler is megfogalmazta – teljes vállszélességgel kiálltak mellettem, már rég elfogyott volna minden erőm, de így, az ő erős, biztos kezükkel a vállamon úgy éreztem, bármire képes vagyok.

Aztán egyszer csak szembejött velem egy rakás kép Alexanderről, és a békejeles kivonulásáról. Na tessék, tudtam én, hogy ezt fel fogják kapni! Sorra posztolta mindenki ezt a pillanatot, és akadtak páran, akik virágcsokrot is szerkesztettek a kezébe, utalva arra, amit mondott. Az egyik ilyen kép annyira megtetszett, hogy muszáj volt megosztanom, de túl sok hozzáfűznivalóm nem volt. Csak tageltem Alexandert, és egy szívet írtam mellé. Bíztam benne, hogy ebből is érteni fogja azt, amit nem tudtam szavakkal kifejezni, és abból ítélve, hogy szinte egyből felém pillantott és rám mosolygott, miután kiraktam a képet, úgy gondoltam, értette.

– Srácok, kicsit magamra tudnátok hagyni? – kérdeztem halkan, kissé rekedten. Rohadtul nem volt szép dolog ezt kérni tőlük, tekintve, hogy egy turnébuszban ültünk, szóval mégis hova mehettek volna? De egyikük sem ellenkezett, és senki nem mondta, hogy ha annyira egyedüllétre van szükségem, akkor takarodjak át én valahova máshova. Alexander csendben felkelt és előrement Matthez, Charlie fogta Pakitót és átment vele az ágyakhoz, Tyler pedig valamerre előrefelé indult, kezében a laptopjával. Talán ő is csatlakozott Matthez, ki tudja.

Amikor már egyedül voltam – már amennyire egy buszban egyedül lehet az ember –, megnyitottam a telefonomon az előlapi kamerát, és lecsekkoltam, hogy nézek ki. Nem is volt vészes. Az arany szemceruza, amivel kihúztam a szemem az interjú előtt, egyáltalán nem kenődött el – köszi, baromi drága, vízálló szemcerka –, és már nem is tűnt vörösnek és dagadtnak a szemem. Csak a hajam volt kócosabb a kelleténél, de ezt egy gyors fésülködéssel helyrehoztam, majd visszaléptem Instagramra, és úgy döntöttem, most vagy soha: mély levegőt vettem, majd elindítottam egy élőt.

– Hali – mosolyodtam el, amikor megjelentek az első kommentek a videónál. – Még kicsit kevesen vagyunk, úgyhogy várunk pár percet, amíg mások is észreveszik, hogy élőt indítottam, aztán rátérünk a lényegre. Addig foglaljátok el magatokat valamivel, és... – És ebben a pillanatban Pakito, mintha pont leszarta volna, hogy éppen élő adásban vagyok Instagramon, rászállt a vállamra. – Szevasz, haver. Akkor hölgyek, urak és nonbináris követők, amíg várakozunk a nézőszám drasztikus megugrására, hallgassátok Pakitót! Tegnap új dalt tanítottam neki. Megmutatod a nézőinknek, haver? – kérdeztem a madártól.

Naná, hogy nem az All Time Low dalra kezdett rá, amit előző nap tanítottam neki. Naná, hogy The Offspinget kellett kornyikálnia. Now dance, fucker, dance*... Kösz, Pakito.

– Oké, esküszöm, nem ezt tanultuk tegnap – emeltem fel védekezőn a kezem. – All Time Low-t tanítottam neki. Ezt csak azért tudja, mert... Jó, tőlem tanulta ezt is, kár is magyarázkodnom. Viszont úgy látom, elég szép számmal vagyunk már, úgyhogy kezdjünk is bele. Az élőhöz írt kérdésekre most nem fogok válaszolni, csak néhány percig rabolnám az időtöket, úgyhogy ha kérdeztek, és nem kaptok választ, sajnálom. – Egy rövid szünetet tartottam, amit Pakito megint egy kis The Offspringgel tört meg, majd belemosolyogtam a kamerába. – Megkaptam az üzeneteiteket és posztjaitokat, srácok. Nagy részüket már elolvastam, de van még, ami kimaradt. Gondolom, megértitek, hogy nem tudok egyesével több ezer posztra reagálni, de szerettem volna jelezni nektek, hogy láttam őket, és értékelem. Köszönöm, hogy kiálltatok mellettem, akár hírességek vagytok, akár nem. Köszönöm azoknak, akik még életükben nem hallottak a zenekarunkról, most mégis posztoltak rólam. Köszönöm azoknak, akik évek óta hallgatnak minket, és most is támogatnak. Köszönöm azoknak a zenésztársainknak és barátainknak, akik az interjúrészleteket posztolgatják, és elítélően nyilatkoznak a riporter viselkedéséről. Köszönöm azoknak a zenészeknek, akikkel még soha az életben nem kerültem semmilyen kapcsolatba, mégis kiállnak értem. És persze köszönöm a zenésztársaimnak – lágyult el a mosolyom, amikor észrevettem, hogy Alexander becsatlakozott nézőként. – Köszönöm Xandernek, aki kezelte a helyzetet, ami kifogott rajtam. Köszönöm Charlie-nak, hogy mellettem volt, amíg szükségem volt rá. És köszönöm Tylernek, aki magára vállalta a nyilatkozat megírását, hogy nekem ne kelljen foglalkoznom vele. – Megint szünetet tartottam, átfutottam néhány kommentet, majd folytattam. – Tudom, az interjúban csak arról beszéltem, mit jelent számotokra az, hogy én kiállok mások elé és önmagamat adom. Ideje most arról is szót ejtenünk, mit jelent számomra az, hogy ti itt vagytok mögöttem. Szeretném, ha tudnátok, hogy olyanok vagytok számomra, mint egy biztonsági háló. Ti kaptok el, ha zuhanok, ti emeltek vissza a magasba. Nélkületek nem lennék képes arra, hogy azoknak a hangja legyek, akikét nem akarja meghallani a világ. Gondoltam, nem árt, ha ezt tudjátok – suttogtam. – Köszönöm még egyszer. Este találkozunk Los Angelesben. Sziasztok.

Lezártam az élőt, és fáradtan hátradőltem a kanapén. Sok dolgot kellett kipihennem estig.

Mire eljutottunk Los Angelesig, és a roadok nekiálltak kipakolni a cuccainkat, úgy éreztem, teljesen jól vagyok. Elmúlt az a melankolikus hangulat, ami az egész napomat jellemezte, és lassacskán kezdtem visszatalálni önmagamhoz. Ez persze azt jelentette, hogy kicsit baszakodtam a többiekkel, de úgy tűnt, örülnek neki. Gondolom, azért, mert ez azt jelentette, hogy jobban vagyok. Fene gondolta, hogy csak totál ki kell készülnöm ahhoz, hogy később boldogan fogadják a seggfejkedésemet.

Azért persze nem felejtettem el, hogy mindannyian elkezdtek intézkedni, amikor én képtelen voltam rá. Hálás voltam Alexandernek, amiért kihúzott a csávából, mert ha ő nem rakta volna helyre a riportert, én nem lettem volna képes rá. Egyszerűen leblokkolt az agyam, olyan ellentmondásokba ütköztem. Azt hittem, ha értelmesen, kedvesen elmagyarázok bizonyos dolgokat, az hatással lehet az emberekre, esetleg változtathat a gondolkodásmódjukon. Nem mintha először találkoztam volna homofóbbal, de ez volt az első alkalom, hogy egy interjún, ahová minket hívtak meg, és nem a menedzserünk könyörögte ki, ilyen durván belém álltak. Nem gondoltam, hogy ilyen valaha előfordulhat, de mindig van egy első alkalom, nem igaz? Na, az megvolt. Több ilyen pedig nem lesz, mert mostantól felkészülök rá.

Hálás voltam Charlie-nak is, amiért órákig összebújt velem, és egy rossz szó sem hagyta el miatta a száját. Tinikorunkban kezdtük ezeket az összebújásokat, és azóta mindig így nyugtattuk meg egymást – általában ő engem. Mindketten hozzászoktunk ahhoz gyerekkorunkban, hogy érintésekkel kommunikáljunk, csak egy pár éves időszak volt az életünkben, amikor ez nem igazán valósulhatott meg – miattam. De arra gondolni sem akartam.

És persze hálás voltam Tylernek is, amiért a kezébe vette az irányítást. Már régen hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy ő sosem fog velem lelkizgetni. Tyler csak akkor tudott épkézláb mondatokat összerakni komoly témák kapcsán, ha azok a komoly témák Alexandert érintették. Olyan volt, mintha lett volna egy kis szerkezet az agyában, ami összekuszálta a szavakat, valahányszor bárki más próbált meg vele komolyan beszélgetni. A kezdetek kezdetén, amikor megismerkedtünk, még nem tudtam ezt elfogadni. Mérges voltam, amiért nem tudtam komolyan, őszintén elbeszélgetni Tylerrel, de minél jobban megismertük egymást, annál gyakrabban láttam, hogy ő teljesen máshogy kezeli az ilyen helyzeteket. Tyler volt az a srác, akit felhívhattál az éjszaka közepén azzal, hogy segítsen elásni egy holttestet, és nem azt akarta megbeszélni, milyen hatással van a lelkivilágodra, hogy embert öltél, egyszerűen csak azt kérdezte, hozzon-e ásót, vagy van sajátod.

Tudtam, hogy egész életemben emlékezni fogok arra, amit értem tettek. Ezt nem lehet elfelejteni.

– JJ, hangpróba – kocogtatta meg Tyler a busz ablakát. Már nagyjából egy órája a klub előtt voltunk, és én voltam az egyetlen, aki még nem szállt le a buszról. Komótosan feltápászkodtam, nyújtóztam egyet, majd leugráltam a busz lépcsőjén, és követtem Tylert az épületbe.

Szívesen elmondanám, hogyan nézett ki a koncerthelyiség, de az a helyzet, hogy tök ugyanolyan volt, mint az összes többi. Ablaktalan, nem túl nagy helyiség egy színpaddal. A színpad előtt már álltak a kordonok, a színpadtól balra bár üzemelt, és nagyjából ez volt az összes érdekes dolog. Ezek a helyek csak akkor jók, ha tele vannak emberekkel. Ilyenkor, amikor még üresek, kibaszott lehangolóak.

Felcaplattam a színpadra, a kezembe fogtam a gitáromat, és a társaimat meg sem várva játszani kezdtem. Figyeltem a hangtechnikusokat, azt, ahogy matattak, majd odaléptem a mikrofonomhoz, és próbaképpen beleordítottam. Alig hallottam a hangomat a gitár mellett.

– Oké, ebbe itt – mutattam az előttem lévő, felém fordított hangfalra – kérnék még egy kicsit belőlem. Mármint a mikimből, a gitár egyelőre jónak tűnik. Oké-oké, így szerintem jó lesz, köszönöm. Na, nézzük!

Játszani és énekelni kezdtem, majd amikor úgy ítéltem meg, minden fasza, átadtam a terepet a srácoknak. Mindannyian beállíttatták az előttük lévő hangfalat, hogy hallják magukat, majd összepróbáltunk, hogy lecsekkoljuk, egymást mennyire halljuk. Alexander hangja üvöltött a hangfalamból.

– Kicsit kevesebbet kérnék az énekesünkből, ha lehet – szóltam bele ismét a mikrofonomba. Alexander hangja elhalkult egy kicsit, de még mindig túl sok volt. – Még egy picit lejjebb. Így. Tökéletes, köszönöm. Részemről király minden.

A srácok sokkal tovább baszakodtak, mint én. Charlie seggfej módon elsősorban a basszusgitárját akarta hallani, úgyhogy lekevertette a gitáromat, valamennyire Alexander énekét is, csak Tyler dobjával volt teljesen megelégedve, míg Tyler azt mondta, köszöni szépen, ő úgyis csak összevissza csapkod, szóval neki minden tökéletes. Láttam Alexanderen, hogy ő is szívesen megcsapkodná a haverját ezért a kijelentésért, de szólni nem szólt miatta. Ő pedig... Hát baszki, túldrámázta a beállást már megint. Elsőre minden túl hangos volt, aztán minden túl halk, majd minden jó, csak a saját hangja nem, aztán amikor a hangja jó volt, rájött, hogy az én háttérénekemet jobban hallja a kelleténél... Komolyan, ha bárki úgy döntene, bandát alapít, hagyja ki belőle az énekest! Nem kell az senkinek, csak felesleges dráma. Nikki Sixxnek kurvára igaza volt, amikor a saját zenekarának énekesét nevezte drámázós királykisasszonynak.

Miután végeztünk a hangbeállítással, visszanyomultam a buszba, hogy a szokásos koncert előtti rituálémat űzzem, avagy: síri csend és hullaszag. Sosem értettem azokat az embereket, akiknek nem kellett kb. egy órácska csend és nyugalom koncert előtt. Nekem egyszerűen szükségem volt arra, hogy kikapcsoljam az agyam, hogy testben és lélekben is felkészüljek az előttem álló hosszú, kemény éjszakára. Szerencsére a srácok megértették ezt, és ilyenkor sosem baszogattak. Arról persze gőzöm sem volt, hogy ők mit csinálnak ilyenkor, de úgy képzeltem, megvan a saját rituáléjuk. Tylert néha láttam Pakitóval mászkálni ide-oda, olyan volt, mintha közösen énekelgettek volna, de a hangjukat sosem hallottam. Charlie-t és Alexandert sosem láttam, úgyhogy ők akár maszturbálhattak is koncertek előtt, sosem tudtam volna meg.

A koncert amúgy többé-kevésbé olyan volt, mint a többi. Sokat zúztunk, Alexander megint egy isten volt a színpadon, Tyler eszeveszetten verte a dobokat, Charlie basszusából pedig nem sokat hallottam. Én... Azt hiszem, én olyan voltam, mint mindig. Pörgős és vad. Állandóan a zenésztársaim körül ólálkodtam, nem sokat maradtam a helyemen, de ha mégis ott voltam, akkor Alexander jelent meg mellettem, és néha elém tartotta a mikrofonját, hogy abba énekeljek. Mintha nem lett volna sajátom. Vagy elkezdte pengetni a gitáromat, amiről tudta, mennyire utálom, mégis minden koncerten baszakodott vele, és csak akkor hagyta abba, amikor rácsaptam a kezére. Tehát olyan koncert volt, mint az összes többi. Leszámítva azt, ami a visszataps után történt.

Oldalról vártuk, hogy eleget tapsoljon a közönség, és eléggé rekedtre ordítsák magukat. Ezúttal nem kellett kilökdösnöm senkit a takarásból, mentek maguktól. Először Tyler, utána Charlie, és játszani kezdtek. Tyler szétbaszta a dobokat, Charlie basszugitárjának a hangját tök jól lehetett hallani úgy, hogy más hangszer nem nyomta el. Aztán berobbantam a színpadra én is, a közönségre rá sem néztem, csak a mikrofonom lebegett a szemem előtt, és az, hogy el kell jutnom odáig, hogy beleüvölthessek. De mire odaértem, néma csend volt a színpadon és a közönségben egyaránt. Hátrafordultam Tylerhez, majd oldalra Charlie-hoz, hogy mégis mi a tököm van velük, de egyikük sem nézett rám, mindketten a közönséget pásztázták, szóval én is odafordultam, és... aztakurva.

Minden egyes kéz a magasban volt, és egyik sem volt üres. Akármerre néztem, színeket láttam. Pirosat, narancssárgát, citromsárgát, zöldet, kéket, lilát, feketét, fehéret, szürkét, megint lilát, rózsaszínt, megint citromsárgát, világoskéket, sárgát, középen egy lila karikával, meg a fasz tudja. Az összes létező szín ott volt, a már olyan jól ismert kombinációkban. Ezek a kis szarosok felvásárolták Los Angeles egész LMBTQ+ zászló készletét, és itt villogtak vele előttem. Na baszki.

Éreztem, hogy elönt a büszkeség, ahogy végignéztem a közönségünkön. Néma csendben álltak, még mindig felemelt kézzel, engem nézve. Ha egy tűt elejtettek volna a koncerthelyiség másik végében, azt is hallani lehetett volna. A picsába, hogy ezt kell csinálniuk velem. És ha elbőgöm magam előttük?

A szemem sarkából láttam, hogy Alexander kitekintett a takarásból, valószínűleg kíváncsi volt arra, hogy mi ez a nagy csend, majd láttam, hogy előkapja a telefonját, kicsit kijjebb lép, és videózni kezd. Először Tylerre irányította a mobilját, majd Charlie és én kerültünk bele a képbe, aztán a közönség. Én meg csak álltam, bámultam, és kurvára fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Aztán azt vettem észre, hogy már nem is vagyok ura önmagamnak. Leakasztottam magamról a gitáromat, és szépen elfektettem a földön, aztán leugrottam a színpadról, és gőzöm sincs, hogyan, de átmásztam a kordonon. Belevetettem magam a közönségbe, és ez volt az a pillanat, amikor a biztonsági őrök utálni, a srácok meg zenélni kezdtek. Alexander lenyúlhatta a gitáromat, mert tuti, hogy az én gitárom hangját hallottam, de ezúttal nem tudott érdekelni a dolog. Mászkáltam az emberek között, ölelgettem őket, buliztam velük. Voltak páran, akik a fülembe ordítva mondták el a véleményüket az interjúról, na meg persze a riporterről, és kibaszott sok ajándékot kaptam. Egy lány saját készítésű békejeles nyakláncot aggatott a nyakamba, egy tizenhat körüli srác egy szivárványzászlós fülbevalót nyújtott át, volt, aki festett zászlót nyomott a kezembe, szóval mire visszataláltam a színpadhoz, úgy néztem ki, mint aki kirabolt egy Pride-ra készülő üzletet. Vagyis jelenleg a város bármelyik üzletét.

Óvatosan lepakoltam a vadiúj cuccaimat a takarásban, majd leszedtem a gitáromat az énekesünkről, és a dal utolsó kb. egy percére azért én is bekapcsolódtam. Amikor Alexander bemutatta a zenekart, és sorra kerültem, puszit dobtam az összes létező ember felé, és ismét elkönyveltem magamban, hogy nekünk van a legcsodálatosabb közönségünk az egész világon. Abban a pillanatban magamhoz tudtam volna ölelni a bolygót is, annyira jól éreztem magam.

A koncert után nem tudtam kimenni a backstage-ből. Ültem, néztem a kis ajándékaimat, és azt éreztem, hogy képtelen vagyok rá. A srácok már mind kint voltak, legalább fél órája haverkodtak a rajongókkal, én meg csak bámultam magam elé. Ez nem arról szólt, hogy elbaszódott volna a kedvem, sokkal inkább túlcsordultam érzelmileg, ilyen állapotban pedig nem mehettem ismeretlen emberek közé, mert ki tudja, mit csináltam volna. Talán végigölelgetek mindenkit, megpuszilgatom őket, azt mondom, szeretem őket... Félreértették volna. Nem akartam, hogy másnap arról cikkezzen a média, hogy megpróbáltam elcsavarni valami kiskorúnak a fejét. Úgyhogy nem mentem ki, sőt. Még jobban elbújtam, hogy a bandának se legyek szem előtt, ha visszajönnek.

Valami sötét, kissé dohosnak érződő helyiségben lyukadtam ki végül, gőzöm sem volt, mire használhatták, már ha használták egyáltalán valamire. Elég sötét volt, és a villanykapcsolót nem találtam meg, szóval csak a mobilommal világítottam, az meg nem adott túl sok fényt. Nem is különösebben érdekelt a helyiség rendeltetése, csak elbújni szerettem volna ott. Arra meg tökéletes volt.

Már vagy tíz perce csövezhettem ott, amikor lépteket hallottam, aztán valaki benyitott a helyiségbe. Azonnal az ajtó felé irányítottam a telefonom, és sikerült is kiégetnem... Alexander szemét. Naná. Ki másét?

– Mi van? – mormoltam.

– Baszki, neonsárgát látok – felelte Alexander nagyokat pislogva, kézzel az ajtófélfába kapaszkodva. Szinte teljesen vakon állt ott.

– Bocs – fordítottam el a telefonomat. – Mit akarsz?

– Kerestünk – felelte, és a szemét dörzsölte, de a káromkodás hallatán szerintem csak rosszabb lett. Elfordult, mintha távozni akarna, de végül csak nekem oldalt állt meg. – Oké, így látlak a szemem sarkából, csak nem nézhetek rád. Minden oké? Nagyon eltűntél.

– Láttad, mennyi ajándékot kaptam? – kérdeztem halkan.

– Ja, erre nincsenek szavak – vigyorgott rá az ajtófélfára. – Láttam, élvezted, hogy odalent lehettél.

– Igen, jó volt. De most úgy érzem magam, mintha túlcsordulnának az érzelmeim. Ha kimennék oda – böktem valamerre a falon túlra, mert úgy saccoltam, arra volt a koncerthelyiség –, még a végén ölelgetnék és puszilgatnék mindenkit, és hülyeségeket mondanék, talán még el is bőgném magam. Gondoltam, jobb, ha meghúzom magam valahol, ahol nem csinálhatok hülyeséget.

– Totálisan érthető, Tyler tudna mit mesélni arról, hogy én hányszor hagytam el anno koncerteket bőgve – kuncogott. – Tiniként elég nehezen kezeltem. Aztán a bandával kezdtem hozzászokni, de a mai miatt még mindig remegek – tette hozzá, és felmutatta a kezét, ami a hangjával ellentétben valóban látványosan remegett.

– Nekem szúr a szemem. Mintha bármikor elkezdhetnének könnyek csorogni belőle – döntöttem hátra a fejem, neki a hideg falnak. Hátha az segít lehűteni magam. – Nem jössz be?

– Mennék, de valaki kiégette a szemem a kurva telefonjával – felelte morcosan.

– Várj, segítek – mondtam, és felpattantam a földről. Amikor odaértem mellé, megfogtam a kezét, és behúztam a helyiségbe. Becsuktam magunk mögött az ajtót, aztán odabotorkáltam vele ahhoz a helyhez, ahol addig ültem, és magammal húztam a földre. – Így. A szemed miatt meg bocs, nem volt szándékos.

– Már kezd javulni, nem vészes. Néha magamnak is kiégetem, ha nem figyelek oda. Jó kis barlangot találtál amúgy.

– Nekem is tetszik. Kicsit büdös, de ezt leszámítva klassz hely. Tudod, mi a legjobb abban, hogy volt ma ez a kurva szar interjúnk?

– Na szerinted mi?

– Az, hogy most már biztos lehetek abban, hogy vannak, akik figyelnek arra, amit mondok. Te, Tyler, Charlie, egy rakás másik zenekar, a közönségünk... Láttad, mennyit posztoltak? Idéztek tőlem, osztották az interjút, reagáltak arra, amit mondtam. Szóval nem feleslegesen jártatom a számat. Van értelme annak, amit csinálok.

– Miért ne lenne értelme? – kérdezett vissza szokatlanul gyengéden. Éreztem, hogy valami hozzáért a kezemhez. A karkötői voltak, majd az ujjbegyei. Asszem, szerette volna megfogni a kezem, de aztán végül letette maga mellé, és ficergett kicsit ültében. – Mármint, sok a süket faszkalap, az tény. De ez nem jelenti azt, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk. Csak sokszor nem látjuk, ha valaki figyel.

– Tudom. Csak néha elfelejtem – motyogtam, és én megtettem, amit ő nem mert: megfogtam a kezét. Alexander arca az érintést követően egy pillanatra megváltozott. Valahogy a pánik és öröm furcsa keveréke volt. Aztán végül győzött egy zavart mosoly. – Te mit gondolsz, mi jó van ebben az egészben?

– Talán az, hogy megtudtuk, marha jó csapat vagyunk a faszkodások ellenére. Meg hogy nincs talán már akkora szakadék köztünk. Hogy mindannyian ismerkedünk, nem csak a gyerekkori legjobb haverunk mellett vagyunk el.

– Te is egész szépen tudsz beszélni – suttogtam. – Figyelj... Nem szeretnélek megvezetni, szóval őszinte leszek. Ez a kézfogás semmi komolyat nem jelent. Nem több annál, hogy egy haver megfogja a másik haver kezét. És a korábbi csókok mögé se láss semmit. Nem szeretném, ha azt gondolnád, ezek mögött vannak romantikus érzelmek, mert nincsenek – mondtam gépiesen. Fájtak a kimondott szavak. Fájt, hogy nem tűntek igaznak. Mégis miért és mióta nem voltak azok? – Ez így rendben van részedről?

– Aha – bólintott rá. – Csak próbáltam Charlie példáját követni. Tudod... Mert amúgy Tylerrel mi sosem voltunk bújósak.

– Oké, érthető. Csak gondoltam, jobb az ilyet tisztázni. Főleg, hogy Charlie-t nem szoktam megcsókolni.

– Jó, de Charlie nem is agyalgat azon, hogy esetlegesen biszex vagy franc tudja, mi – horkantott fel válaszul. – Egyébként meg kösz, hogy voltál a safe place ilyen téren – tette hozzá halkan.

– Szívesen – feleltem kissé zavartan. Safe place? Azzal a durva csókkal? – Nem is kérdeztem még meg... Sikeres volt a tesztvezetés? Megveszed a kocsit?

– Venném, de sajnos nem eladó – sóhajtott fel lemondóan. – Szóval keresnem kell másik modellt.

– Komplikált helyzet – fintorogtam. Rólam beszélt. Tuti, hogy rólam beszélt, mert mégis ki másról? Biztos nem akart ténylegesen autót venni. A szívem erre hevesebben kezdett kalapálni, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban átszakíthatta volna a bordáimat. Mi van, ha neked mégis eladó?, akartam kérdezni, de nem ment. Szóval hülyeséget kérdeztem. Nyilván. – Mi van, ha az a kocsi, bár nem eladó, de kölcsönözhető?

Ezen halkan kuncogott, hallatszott rajta, hogy fájt neki, és hogy zavarba hoztam. Beletúrt a hajába, kicsit összeborzolta. Miért nézett ki ilyen jól még ebben a félhomályban is? És miért éreztem piszkosul erős fájdalmat valahol a bordáim mögött? Mintha valaki a kezébe zárta és összenyomta volna a lelkemet.

– Áh. Mi van, ha éppen akkor akarná valaki más megvenni, mikor én kölcsönzésben éppen autókázok vele? Aztán ottragad a kereskedésben, mert az igazi nem tudta megszerezni, a kölcsönző meg már továbblépett.

– Elég borúsan látod a jövőt – morogtam, majd hirtelen felé fordultam. – Na jó, figyelj! Nyugodtan pofán vághatsz azért, amit most mondani fogok, de előbb hallgass végig! Ha elkussoltam, utána üthetsz. Szóval... Tudod, én szívesen lennék az, akit próbakörökre viszel. Olyan gyakorisággal, és olyan tempóban, ahogy megfelelőnek érzed. Ha két hónapig nem autókáznál, az is oké. De mielőtt elutasítanál vagy igent mondanál, tudnod kellene egy apróságot. – Hátradöntöttem a fejem és lehunytam a szemem. Szükségem volt a hideg falra, és szükségem volt a sötétségre. Úgy képzeltem, azzal, hogy lehunytam a szemem, megszűntem látható lenni. Alexander csak a hangomat hallotta, de nem látott. Megnyugtató gondolat volt. – Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem érdekelsz.

Tessék, kimondtam. Vagy legalábbis tagadtam a tagadást. Pedig eddig magamnak sem akartam beismerni. És furcsamód nem éreztem magam rosszul miatta. Mert miért ne lehettek volna érzéseim az irányába, még ha halványak is voltak? Semmi baj nem volt vele. Jó pasi volt, jó barát. Amikor tényleg számított, hogyan viselkedik, akkor kedves volt és figyelmes. Egyéb helyzetekben pedig lehetett vele baszakodni, és nem sértődött meg, ha bunkó voltam vele. Sőt! Néha olyan zsigerből vágott vissza, hogy csak pislogtam. Ezek után miért ne érezhetnék iránta valami alig meghatározható dolgot? Egyébként sincs beleszólásom az ilyenekbe. Ezek általában csak úgy megtörténnek. És most megtörtént.

Időt akartam adni neki, hogy átgondolja, amit mondtam. Koncert után voltunk, ráadásul elég szarul indult a napunk, biztos, hogy már túl fáradt volt az ilyen komoly dolgokhoz. Ezt meg nem lehetett csak úgy gyorsan eldönteni. Lehunyt szemmel vártam, hallgattam, ahogy a levegőt veszi mellettem. Nyugodtnak tűnt, habár ki tudja. Szerintem én is nyugodtnak tűntem kívülről, hiába éreztem úgy, hogy minden egyes eltelt másodperccel egyre inkább szétbasz az ideg, és egyre csak gyorsul a pulzusom. Miért nem válaszolt, miért nem csinált semmit? Ennyire bizonytalan lett volna? Mert ha igen, akkor elcsesztem. Szar helyzetbe hoztam, tönkretettem az egyre jobb kapcsolatunkat, tönkretettem a zenekart. Mert egy meggondolatlan idióta vagyok, aki félreérti az ilyen helyzeteket.

Felsóhajtottam. Ellöktem magam a faltól, hogy felé tudjak fordulni.

– Szépfiú, figyelj, én...

Megcsókolt. Igazán fel sem fogtam ott a félhomályban, hogy mi is történt. Mintha várta volna, hogy felé forduljak. Hogy megadjam neki a lehetőséget, amit aztán ki tud használni. Rohadék. Elmosolyodtam, amikor a hajamba túrva kicsit közelebb húzott magához, és ugyanabban a pillanatban ő is közelebb dőlt hozzám. Még mindig bosszantóan gyengéd és érzelmes volt, de már sokkal bátrabb. Ő is elmosolyodott, játékosan ráharapott az ajkamra, mintha csak a korábbit akarta volna visszaadni. Cserébe a hajába markoltam, persze nem olyan durván, ahogy ő tette korábban, mégis sikerült kicsalnom belőle egy halk nyögést. Na nem. Nem nyöszörgünk.

– Ezt... Ezt a hangot ne add ki – suttogtam, ahogy elváltam az ajkától.

– Mi bajod vele? – lihegte a számra. Mindeddig szabad keze megtalálta a combomat, és rátenyerelt, hogy megtartsa az egyensúlyát.

– Az, hogy kettőnk közül nekem kéne józanabbnak lennem – húzódtam kicsit hátrébb. – Nekem van ebben tapasztalatom, nekem kell odafigyelnem rád. De ha ilyeneket csinálsz, akkor nem fog menni.

– Áh, szóval olyan vagy, mint Kitt vagy Herby – kuncogott fel szórakozottan.

– Dugulj el! – feleltem sértetten, és ezúttal én csókoltam meg. Próbáltam odafigyelni rá, próbáltam gyengédebb lenni vele, mint korábban, de az a kis faszfej belemarkolt a combomba, mintha fel sem fogta volna, amit mondtam neki. Oké. Ezt a játékot ketten játsszák.

Megint az ölembe húztam, ezúttal sokkal gyorsabban, mint korábban, és megint hasonló reakciót sikerült kicsalnom belőle. Az ajka az enyémet érte, miközben morogva káromkodott, én pedig szórakozottan hallgattam, eszemben sem volt félbeszakítani. Ha azt hitte, legyőzhet a saját pályámon, akkor nagyot tévedett. Ebben a játékban én voltam a profi.

– Befejezed még ma a morgást, vagy mi lesz? – szúrtam oda flegmán.

– Egyszer még a sírba fogsz vinni ezekkel az ölbe rángatásokkal – morogta még mindig, miközben a fejem mellett a falnak támasztotta a tenyerét.

– Miért, nem tetszik? – biggyesztettem le az ajkam. Csak mert szerintem nagyon is tetszett neki.

– Tetszik, de... – Hátrasandított a válla felett, majd le közénk, végül ismét rám nézett. – Idegen a szitu... még. Eddig csak abban a pozícióban voltam, amelyikben most te pöffeszkedsz azzal az önelégült kis pofáddal – tette hozzá, és megcsókolt, nehogy zokon vegyem, amit mondott. Nem mintha ilyen könnyű lett volna megsérteni, de értékeltem, hogy odafigyelt az érzéseimre. Bár elég furcsa volt, mert korábban sosem tette ezt.

– Jaj, hát ezen könnyen segíthetünk – mosolyodtam el, majd lelöktem magamról, és a következő pillanatban már én ültem az ő ölében. Kényelmesen elhelyezkedtem a combján, és elégedett arccal néztem, ahogy totál elvörösödött. Mert ez a vörösség még a telefonom fényében is tökéletesen kivehető volt. – Már meg ne sértődj, de úgy látom, ezzel a helyzettel sem vagy jobban kibékülve, mint az előzővel.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – nyelt nagyot. Próbálta összeszedni magát, némi önbizalmat meríteni ahhoz, hogy a kezét a derekamra vezesse, de egy fintor után hirtelen mind a két tenyere az arcomon csattant. – Na ott még nem tartok – hadarta, majd ördögi vigyort villantva, mint egy bosszantó nagymama, összenyomta az arcom két oldalról, hogy úgy csücsörítsek, mint egy hal. – Nagyon szexi – nevetett fel vidáman. Feszült volt, látszott rajta. Így próbált könnyíteni azon, ami belülről feszítette őt.

– Köszi, sokat gyakoroltam a tükör előtt – mondtam, miután lefejtettem a kezét az arcomról, majd visszaültem mellé a földre. Nem akartam a kelleténél többet baszakodni vele. Amíg csak szórakozunk, és egyikünknek sem származik belőle baja, addig rendben van, de ha valamelyikünk kényelmetlenül érzi magát, az már nem vicces. – Szóval... Jól átgondoltad? Tudod, mielőtt lekaptál volna.

– Igazából már akkor tudtam a választ, amikor elkezdtél beszélni. Utána már csak azt vártam, hogy le tudjalak kapni – felelte meglepően komolyan. – A koncert alatt volt időm gondolkodni ezen. Aztán már csak el kellett mormognom pár imát azért, hogy ilyen ajánlatot adj.

– Miért csinálsz mindig úgy, mintha velem nyernéd meg a lottó főnyereményét? – kérdeztem komolyan. – Ennyire nagy szám azért nem vagyok.

– Veszünk neked egy új tükröt, ez a mostani elég gáz képet mutat neked.

– Nem a külsőmre gondolok, Xander. Vágom, hogy milyen adottságaim vannak. De... – Elhallgattam, próbáltam kitalálni, mit mondjak. Nem arról volt szó, hogy nem volt önbizalmam. Dehogynem volt! Tökéletesen ismertem minden erényemet, és tudtam, hogyan rejtsem el a gyengeségeimet. Azt is tudtam, hogy a fasz stílusom tetszett Alexandernek, különben már rég lépett volna a zenekarból. De azért főnyeremény sem voltam. Inkább csak... Egy átlagos queer srác.

– Nem is a külsőről beszéltem. Egyébként is – horkantott fel. – Mit mondtam neked reggel? Mit mondott Wilde? Le van tojva a külső, a kocsi...

– Mi az, hogy le van tojva a külső? – fakadtam ki. – Már bocs, de tudod te, mennyi munkám van abban, hogy így nézzek ki? Ne merészeld figyelmen kívül hagyni! Hülye fasz.

– Oké, most te hallgatsz – tapasztotta rá a tenyerét a számra. – Szarul fogalmaztam. Baromi jól nézel ki, le a kalappal érte, de nekem ennél jóval többet számít az, ami belül vagy. Érted? Tudom, hogy geci sok munkád van abban, ahogy kinézel, de én azt a Jaydent is bírnám, aki úgy kelne ki az ágyból, mint Shrek, nem mint valami tökéletesen csinos Disney hercegnő, akinek a sminkje és a haja sem ment tönkre alvás közben. És akin meg sem látszik a párna nyoma, vagy hogy nyáladzott álmában, és...

– Tönkremegy a hajam reggelre – mormoltam, bár rohadt nehéz volt úgy beszélni, hogy a keze még mindig a számon volt. Ekkor mintha rájött volna, hogy mi van, hirtelen elkapta rólam a tenyerét. – Ébredéskor úgy nézek ki, mint Anna a Jégvarázsban, csak még sosem láttál úgy, mert mindig hamarabb kelek, mint te.

– Akkor kelts fel előbb! – vágta rá. – Hadd lássam már én is azt a Jaydent, akit úgy rejtegetsz, mintha szégyellnéd őt.

– Reggel felkeltelek, ígérem – suttogtam.

Amikor azon a reggelen kómásan, kócos hajjal, karikás szemmel, de tökéletes sminkkel – köszi, vízálló szemcerka, király vagy – odavánszorogtam Alexander ágyához, és felkeltettem, a felsőmnél fogva közelebb húzott magához, megpuszilt, majd rémes olasz kiejtéssel annyit mormolt:

– Buongiorno Principessa.

Minden queerek istennőjére, Lady Gagára mondom, az volt életem legjobb reggele.

*Részlet a The Offspring You're Gonna Go Far, Kid című dalából