Alexander

Hasogató fejfájással tértem magamhoz arra, hogy Pakito a fejét baszkodta egy üres kajás dobozba, adva a dob alapot a Pretty Woman dalhoz, amit teli torokból rikácsolt. Morogva átfordultam a fallal szembe, és a fejemre szorítottam a párnát. De szart sem ért az egész, Pakito tovább énekelt, az alattam zúgó busz pedig talált magának egy törést az aszfalton. Az aprócska zökkenő hányingert vont maga után.

– Pakito, kussolj már! – nyögtem fel. Jesszus, ez a torz morgás az én hangom volt? Tényleg az én hangom?! Egy pillanatra Tyler kicseszett papagája elhallgatott, majd újult erővel kezdett ismét bele a Pretty Woman dalba, és ha lehet, még hangosabban baszkodta a fejét a dobozba. – Valaki nem akarja lelőni azt az átokverte madarat?! – szólaltam fel hangosan, miközben átfordultam a másik oldalamra, és az ágyamat takaró függönyt annyira félrehúztam, hogy kilássak a buszunk folyosójára.

– Ne baszogasd már! – sétált el a priccsem mellett a valamiért túlzottan is ébren lévő Tyler. – Nem kellett volna hajnalig piálnod Jaydennel, és akkor most semmi bajod nem lenne.

– Te is kussolhatsz ám! – nyújtottam ki kezem a függöny takarásából, beintve barátomnak. A kezem erőtlenül lecsuklott, és egy pillanatra mintha győzött volna felettem ismét a zsibbadt fáradtság, szinte magába szippantott a matrac és párna.

Jó lett volna kialudni a másnaposságot, de bevillant egy kép a fejemben, méghozzá Jayden kibaszott kék szempárja és bosszantó vigyora. A képet egyhamar követte megannyi másik, amit nem is neveznék képnek, inkább csak érintések emlékének. És micsoda emlékek voltak ezek! Nem holmi féltve őrzött álmok és képzelgések! Hányinger tört rám, amikor a szívem megugrott, felkavarva nem éppen biztos lábakon álló gyomromat. Te jó isten... csókolóztam JJ-vel. Mit csókolózni... smároltunk! Baszki, túl sokat ittam. Hát ez hihetetlen! És ahogyan csókolt, és az ölébe húzott. Szent egek, micsoda éjszaka! Csak ne lennék ennyire kicseszett másnapos! Nyomorult helyzetemen nevetve a hátamra fordultam, kezemet végighúzva az arcomon. Kellett nekem azt a kurva tequilát meginni, méghozzá négyet! Gratulálok, Alexander, ennél nagyobb balfék nem is lehettél volna. Nem elég neked, hogy jó eséllyel bejön neked a gitárosod, de még smárolsz is vele?! Méghozzá részegen?

– Valaki hozna nekem egy pohár vizet meg aspirint? – kérdeztem ismét emelt hangon. – Valaki szánja meg a nyomorult énekest!

– Viszem! – kiabált Tyler, mintha olyan nagy lenne a turnébusz, hogy ordítozni kelljen benne. Tuti, hogy direkt hangoskodott.

Másnapossággal és hányingerrel küzdve vártam a megváltást. Eltelt egy kínkeserves másodperc, majd még egy és így tovább. Szerintem percekké nőtték ki magukat azok alapján, hogy Pakito hányszor kezdte ismét újra a Pretty Womant. A szám első egy percét kívülről fújta. Amikor megtanítottam neki, még jó ötletnek tűnt a dolog.

Káromkodva az arcomat dörzsöltem. Faszomat már, Tyler! Nem is értem, miért hittem, hogy a gyerekkori legjobb haverom majd úgy siet a segítségemre, mint a hős lovag, aki a toronyba zárt hercegnőt akarja megmenteni. Nyűgösen felsóhajtottam, lépteket hallottam közeledni. Na végre! Ideje volt már!

– A köcsög papagájodat útközben agyonüthetnéd! – szóltam ki a folyosóra, amikor a léptek elhallgattak. Elhúzták a függönyt az ágyam előtt, és egy csintalanul csillogó kék szempárral találtam szemben magam.

– Jó reggelt, szépfiú – vigyorgott rám Jayden, majd felém nyújtotta a vizet és a gyógyszert. – Macskajaj?

Te meg mi a faszt... Jayden láttán (vagy inkább csak a smárolásunk emléke miatt) ijedten megugrottam, felülve, és bebaszva a fejem Tyler ágyának aljába. A kurva élet! Visszaestem a matracra, és sajgó fejbúbomat masszíroztam, műzokogást előadva. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?

– Nyomorék – röhögött fel Jayden. Nyoma sem volt rajta az éjszakai kedvességnek.

– Kapd be – sírtam továbbra is saját nyomorult helyzetemen. – Menj innen, az egész piálás a te hibád. Jó, nem teljes egészében, de félig a tied.

– Na, szépfiú, ez most fájt – játszotta el, hogy a lelkébe gázoltam. Drámaian kapta a mellkasához a kezét, egy kis vizet ki is lötykölt a pohárból. – Pisztolyt fogtam én ahhoz a csinos fejecskédhez, hogy igyad meg a fél világ piakészletét?

– Nem, de nem is mondtad, hogy ne igyak annyit, amennyit megittam. Köcsög – szúrtam oda. Nem segítesz rajtam ezzel a szépfiúzással, Jayden. A könyökömre tolva magamat, kézzel jeleztem, hogy adja oda a poharat. – Na, ide azzal a szarral! Szétmegy a fejem.

– Adom, ha már ilyen szépen kéred – válaszolt, majd egy hirtelen mozdulattal az arcomba öntötte az egész pohár jéghideg vizet. Mi az isten?! Aztán kedvesen, mintha mi sem történt volna, elmosolyodott, és felém nyújtott egy papírzsepit. – Töröld meg magad, még a végén megfázol itt nekem.

– Mész te a... – prüszköltem és köpködtem a vizet, kikaptam a kezéből a zsepit, mielőtt még azzal is faszkodni támadt volna kedve. Borzalmasan szarul esett a hideg fürdő, rázott a hideg már mindentől, de a fejfájást legalább egy picit csillapította, meg segített magamhoz térni. – Az az egy baszott szerencséd van, hogy értesz az ember kijózanításához – morogtam az arcomat törölgetve.

– Jól van, szépfiú, ne morogj annyit! Még a végén úgy marad az arcod – kacsintott rám, majd csücsörítve puszit küldött felém, mielőtt visszament volna oda, ahonnan jött. A pokolba, gondolom.

– Kösz a segítséget! – kiáltottam utána sértetten, majd az ágyból kivergődve elmormoltam még pár olyan jelzőt, amit ha hallana, tuti újabb szópárbajt indítana. Egyszerre bosszantott, és volt imádnivaló az a geci kis csillogás a szemében, amikor így viselkedett. A seggfejkedésének megvolt a maga bája. Dülöngélve, a fejemet fogva botorkáltam át a busz mosdójába. Egy röpke arcmosás volt a terv, aztán hogy abból tényleg arcmosás lesz, vagy hányás és mosdó takarítás... azt még nem tudtam eldönteni.

– Hű, haver – futottam bele útközben Tylerbe. – Jó szarul nézel ki, fogjam a hajad, amíg hánysz?

– Nincs nektek jobb dolgotok? – mordultam rá a barátomra. Egyébként sem volt olyan hosszú a hajam, menjen a francba. – Úgy érzem magam, mint akit agyonzabált egy esőerdőnyi moszkító, ti meg még mindig a vérem akarjátok szívni?!

– Meg is érdemled, ha nem ismered a határaidat. Nézd meg Jaydent, ő vodkázott este, most mégsincs semmi baja, akár a maratont is le tudná futni – mondta, és amikor Jaydenre pillantottam, láttam, hogy az a fasz vigyorogva bólogatott. Ne imádnám ennyire azt a hülye pofáját, letörölném róla azt a mosolyt. – Te meg a mosdóig alig bírsz elbotorkálni.

– Mert talán most keltem?! – kérdeztem vissza sértetten, majd hisztis kisgyerek módjára folytattam. – Te meg befejezed a vigyorgást, vagy én törlöm le a pofádról – mutattam rá Jaydenre, de a fenyegetésem pontosan annyit ért, mintha egy óvodás tette volna. Nagyon nyűgösnek éreztem magam.

– Jó, bocs, részemről befejeződött a baszogatás – mondta komolyan. Erre meglepetten pislogtam. Micsoda? Tényleg komolyan beszélt? Tyler meg úgy kapta felé a fejét, mintha azt hinné, valaki elrabolta Jaydent, és egy űrlénnyel pótolta.

– Mit nem hallok? – pillantott ki ágya és függönye takarásból Charlie, aki mindeddig csendben volt. – Beteg vagy, JJ? Vagy csak szimplán részeg még mindig?

– Nem vagyok részeg – felelt Jayden sértetten felhúzva az orrát. – Csak kedves akartam lenni, de ha már ez is baj, többet nem fog előfordulni.

– Nem azért mondtuk! – fakadtunk ki szinte egyszerre mind a hárman. Én talán jóval kétségbeesettebben, mint szerettem volna. Cuki volt, amikor próbált kedves lenni. Mint amikor az idegbeteg csivava arcon nyalja az embert, miután megpróbálta leharapni az orrát.

– Késő – mosolyodott el. Köcsög.

– Akkor menj a pokolba – legyintettem, és Tylert félrelökve az útból elfoglaltam a kis mosdót.

Sikerült kipucolnom a gyomromat, de jó hír, hogy nem kellett takarítani, szóval a srácoknak egy rossz szavuk sem lehetett arra, hogy telehánytam a vécét.

– Akarod, hogy segítsek? – kukkantott be Jayden a mosdóba. Szokatlanul kedves volt a hangja. – Fogni a hajad. Vagy már végeztél?

– Esküszöm, direkt csinálod – nyögtem fel, miközben sikerült a fejemet a vécéülőkére támasztanom. Jólesett, hideg volt, és nem kellett a saját fejemet tartanom.

Borzalmasan gyengének éreztem magam abban a pillanatban. Szerintem holtsápadt lehettem, arról nem is beszélve, hogy rázott a hideg és remegtem. Nem akartam volna, hogy így lásson. Hogy aggódjon. Nem szerettem, ha aggódott, akkor nem volt önmaga. Az a kicsattanó kis queer napsugár, aki már megint a színesebbik oldalát vette elő. Néha olyan volt, mintha lehányta volna egy csillámfaszláma, de olyan stílusosan. Jól állt neki a színes ing és gatya. A felsője mindig sokat mutatott a bőréből, míg a nadrág valahogy inkább csak az alakját emelte ki. Faszom, hogy ez is így néz ki, egy ujjára akadna minimum tíz pasi vagy csaj. Nem értem, miért ment bele abba, hogy velem szórakozzon. Tuti tudna találni sokkal jobbat.

– Csini vagy – mosolyogtam rá bugyután, viszonozva azt a kis kedvességet, amit a mai nap kaptam tőle. Érezd a törődést, kis seggfejem.

– Ó! – kiáltott fel, mintha megleptem volna. – Köszönöm. És csak hogy tudd, nem azért jöttem ide, hogy bunkó legyek. Tényleg szarul nézel ki, gondoltam, hátha kell segíteni valamit.

– Szerintem nem tudsz segíteni, de azért köszi – fintorogtam még mindig a vécét ölelgetve. – Ő itt az új haverom, Slozi.

– Jól van – mosolyodott el, majd elindult a busz eleje felé, úgy kiáltott hátra. – Odakint leszek, tanítok valami All Time Low számot Pakitónak.

– Tedd azt, úgyis csak retrót ismer az a nyavalyás galamb – intettem utána hanyagul.

Isteni csodák közepette pár óra leforgása alatt sikerült emberi formát öltenem magamra. Bevackoltam magam a sofőrünk, Matt mellé a lehajtható ülésre, hogy szemből tudjam bámulni az utat. A gyomrom még démont idézett, de már elég jól bírta, ha zökkentünk egyet. Matt ajánlására kekszet majszolgattam, meg egy bazinagy üveg vizet ölelgettem, hogy ne felejtsek el inni. Néha sikerült a Dalí bajuszt növesztő sofőrre pillantanom, aki a maga kis világában elveszve éppen Wagnert hallgatott. Alig volt egy tízessel idősebb nálunk, de néha úgy éreztem, mintha valami tizenkilencedik századból szalasztott főúr lett volna. Pláne azzal a bajusszal, meg a modoros megszólalásaival.

– És ez bejön a csajodnak? – kérdeztem fintorogva, még egy kekszet tömve a számba.

Matt felém pillantott a szeme sarkából, majd vissza az útra.

– Mire gondolsz?

– A bajuszodra – feleltem morogva, amire elmosolyodott, majd halkan felnevetett.

– Ó, nem tesz a kedvére.

– Akkor meg miért növeszted? – csatlakozott be a beszélgetésbe Charlie is, miközben a székem támlájára könyökölt. Finoman megkocogtatta a fejem. – Te jobban vagy?

– Fogjuk rá – vontam vállat.

– Mert igazán mulatságos – felelte végül Matt, miután megvárta, hogy mi ketten befejezzük a beszélgetést. – És nem egyszerű feladat ám úgy bezsírozni, hogy pontosan úgy álljon, mint kell. Egyébként mi kéne, ha volna?

– Tyler kajás – felelte Charlie. – Megállhatnánk valahol. Rád is rád férne egy kis pihenés.

– Akkor jobban teszitek, ha nekiláttok keresni egy jó helyet.

– Beugorhatnánk egy Taco Bellbe, tuti van valahol a közelben egy – jelent meg Jayden, a vállán azzal a hülye madárral. Pakito már az All Time Low Something's Gotta Give-jének elején lévő gitárrészt fütyülgette. Gyorsan tanuló galamb...

– Én majd olyan fahéjas biszbaszt akarok – néztem fel Charlie-ra, aki reményeim szerint telefonos appon akart előrendelni.

– Jó, jó, te kapsz olyat – legyintett a basszusgitáros. – Csak ne nyavalyogj, mert mindjárt megsajnállak. JJ, te mit akarsz? Szokásos?

– Szokásos. Szépfiú, kapok majd a fahéjas cuccodból, vagy rendeljek magamnak? – nézett rám Jayden.

– A szépfiú nem osztozkodik a kajáján – idéztem neki Joey-t a Jóbarátokból. Egyrészt megszokásból, másfelől már kezdtem kicsit jobban érezni magam, ezt pedig szerettem volna a srácok tudtára adni. Intettem Charlie-nak, hogy rendelje a nagyobb adagot. – Nyugi, kapsz belőle – néztem fel végül Jaydenre is. – De csak azért, mert cuki voltál ma.

– Kösz – mosolyodott el. Mintha a föld nyelte volna el azt a seggfejt, akit anno megismertem. – De ha lehet, ne híreszteld, hogy tudok cuki is lenni, ártana az imidzsemnek.

– Mégis milyen imidzs? – kezdtem el vele csipkelődni finoman. Charlie persze a szemét forgatta, már Matt-tel intézte a taco rendelését.

– Mintha nem tudnád – forgatta a szemét, majd Pakitóra pillantott, aki még mindig All Time Low-t fütyült. – Ügyes papagáj. Ha szépen megkérlek, megtennéd, hogy ezt legközelebb az éjszaka közepén fütyülöd Alexander fülébe? Szeretnék eszébe jutni az álmaiban is – mondta, majd rám kacsintott. Köcsög.

Ó, megnyugodhatsz, túlvagyok már pár olyan álmon, amikor eszembe jutottál!

Szerettem volna neki visszaszúrni egyet, de ahogy agyalni kezdtem, ismét eszembe jutott a tegnap esténk, vagy ma hajnalunk. Tudja a franc, melyik volt már. Lelkizős kis seggfej, hogy próbált segíteni a hülye fejemen. Még életemben nem láttam őt olyan komolynak, mint akkor. Valahogy az a színes és laza srác nem ezt a komolyságot vetítette előre, ha valaki belegondolt, Jayden vajon milyen lehet részegen. De az a csók... hát bassza meg, az már Jayden volt a javából. Csókolóztam már párszor, ilyen meg olyan lányokkal, de egyik sem tudta úgy elcsavarni a fejem, mint ez a hülye. Lopva felnéztem Jaydenre, aki a papagájt babusgatta, hogy biztosan éjnek évadján fütyülje azt, amit tanult tőle. Köcsög disznó, nem elég, hogy szívja a vérem egész álló nap, de még képes elnyerni a legjobb csók címet is a listámon. Hát csessze már meg, de tényleg.

Ötlet híján elfordultam tőle, és inkább csak bemutattam neki a vállam felett, hogy érezze a szeretetet, ha már ilyen kedves velem.

– Az a baj veled, Sandy, baby, hogy neked semmi nem jó. Az sem, ha kedves vagyok, meg az sem, ha úgy viselkedem veled, ahogy általában – mondta.

Hogy micsoda?! Grease idézés. Méghozzá Jayden Jonestól?! Szinte már leesve a székről, drámaian hátrafordultam Jaydenhez, majd a többiekre néztem.

– Ugye mindenki hallotta?! Történelmi pillanat! Emberek! – harsogtam, és végre Pakitót is sikerült megijeszteni annyira, hogy bekussoljon. Ettől az egésztől szinte elmúlt majdnem minden másnaposságom. Szent unikornis szar, Jayden tudott retrót idézni! Talán még olyan fejet is vághattam, mint Danny, mikor megpillantotta Sandyt a szexi ruciban. Szerelem a javából ez! Ilyen csodát még nem látott a világ! Még másnapos hangon, de azért dalra kellett ettől fakadnom. – You're the one that I want. Ooh, ooh, ooh... – És várva, hogy Jayden befejezze, és mindezzel engem is cukin lebecézzen, rámutattam gitárosunkra, hogy övé a szó, és a verssor vége, de ő csak felvonta az egyik szemöldökét, jelezve, hogy nem érti, mi bajom van.

– Várjatok már – jelent meg Tyler is –, most akkor Grease utalást hallottam Jaydentől, vagy Dirty Dancinget?

– Hogy mi van? – kérdezte az említett.

Mi az, hogy mi van?! Nem szándékosan idéztél? Csak szerencséd volt? Hát ekkorát szerintem még sosem csalódtam senkiben.

– Gyalázat! – vágtam be a hisztit. – Gyalázat rád, gyalázat a szamárra!

– Na, ezt már értem is – ragyogott fel az arca. Vetettem felé egy pillantást, üzenve, hogy örüljön, hogy ezt mondta, mert tényleg beletaposott volna a lelkembe, ha ezt sem érti.

– A másikat meg elmagyarázom, mielőtt Xander agyérgörcsöt kap – szólt közbe Tyler készségesen. – Sandynek hívják a Grease című film főszereplő csaját, Babynek pedig a Dirty Dancing főszereplő csaját. Tudod, azok olyan filmek, ahol harmincas színészek játszottak tiniket.

– Ha te mondod – vonta meg a vállát, mire Pakito méltatlankodva Jayden arcához érintette a csőrét. Nem tudtam eldönteni, megcsípni akarja, vagy megpuszilni. Aztán az a gyagyás papagáj elkezdett cuppogni, pontosan úgy, ahogyan Tyler tanította őt a pusziszkodásra. Baszki, még a galambunk is bukik erre a seggfejre.

– Fiúk... – köszörülte meg a torkát Matt. – Nem akarok ünneprontó lenni, de nem úgy volt, hogy egyenest interjúra kell vinnem titeket? Pontosabban Alexandert és Jaydent.

– Hogy mi van?! – fakadtam ki a hír hallatán. Mégis mikor és ki, és egyáltalán MIÉRT?! Ki volt az a nem normális, aki kitalálta, hogy koncert másnapján, egy totálisan másik államban olyan jó ötlet lesz interjút adni? Mintha nem ismernének minket annyira, hogy tudják, néha azért mi is buliznánk egyet a koncert után.

– Hehe, szar ügy – kuncogott Charlie.

– Legközelebb te és Tyler mentek! – vágtam hozzá az összegyűrt kekszes zacskót.

– Nekünk nem kell interjúkkal vesződnünk, mert az emberek az énekesre és a gitárosra kíváncsiak, nem holmi ritmusszekcióra – vigyorgott rám Tyler.

– A ritmusszekcióra, akinek nincs ritmusérzéke – vágtam vissza ördögi pofával. Tesiórákon, ha vért izzadtál volna, akkor sem ment volna neked, hogy ütemre csinálj bármit is. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy miket szoktál művelni tánc címszó alatt.

– Nézzük meg az esti koncerten, hogy hogyan bírjátok nélkülünk, mit szólsz? Ma este kettecskén játszotok Jaydennel.

– Fogadjunk, hogy meg tudnánk oldani – feleltem büszkén. Tuti, hogy megoldanánk. – Igaz, JJ?

– Nem is tudom – húzta el a száját Jayden. – A ritmusszekció fontos. Úgy értem, Tyler nélkül még csak-csak elvagyunk, de a legjobb haverom nélkül? Kizárt! – mondta a kelleténél hevesebben, majd átkarolta Charlie-t, és összeborzolta a haját.

– Jó, erről ennyit. Ez nem az én napom – keltem fel hisztisen a székből, és a többieket félretolva hátramentem a szekrényekhez, hogy valami interjúképes állapotba hozzam magam. A hangom még mindig nem volt az igazi, basszus. Na majd mindjárt egy kis hangszál gyakorlat, gondoltam, és kurva hangosat ordítottam. Pakito ijedten rikácsolt egyet, majd elkezdett káromkodni. Büszkén kihúztam magam. Máris jobban éreztem magam, csak a fejem ne akart volna beszakadni. De legalább már nem volt olyan, mintha Darth Vader beszélne helyettem.

Amíg próbáltam összeszedni magam, Jayden utánam jött, és az egyik szekrénynek támaszkodva megállt. A szívem megugrott, nem szokott ilyet csinálni. Mindeddig sosem jöttem zavarba a jelenléte miatt, habár soha nem is figyelt ilyen látványosan. Nem kerítettem nagy feneket annak, hogy queer, ugyanúgy vetkőztem és öltöztem előtte és Charlie előtt, mintha csak együtt nőttünk volna fel. De a smárolásunk után... másnapos gyomrom ideges görcsbe rándult, magával vonva szerény hasizmaimat is, amik szerették volna szebb fényben feltüntetni a testemet. Mégis mit művelsz, Alexander? Mindeközben Jayden felvont szemöldökkel figyelte az ügyködésem, majd kétszer megkocogtatta a szekrényt, hogy felhívja magára a figyelmemet. Mit akarsz?

– Zavar, ha én nem öltözöm át? – kérdezte lilás nadrágjára, és hozzá színben passzoló, hatalmas virágokat ábrázoló, alig begombolt ingére pillanva.

– Engem nem – vontam vállat. – És téged zavar ez? – mutattam végig magamon. Sikerült találnom egy rövid ujjú koszos-szürke inget, amin csodával határos módon nem volt ránc. Meg egy tisztának mondható fekete farmert. Alexander, mégis mióta érdekelt téged, hogy Jayden mit gondol arról, hogyan öltözöl mellette?! Ne legyél már ennyire nyilvánvaló!

– Dehogy. Legalább pont olyan másnaposnak nézel ki, mint amilyen vagy – villantott rám egy széles mosolyt. – A szagodat meg úgysem érzi majd senki a tévén keresztül.

– Köcsög – mormogtam, miközben lerángattam magamról az inget, és nekivágtam Jayden fejének. Amennyi dezodort lehetett, és ami még nem okozott fulladást zárt térben, magamra fújtam, aztán előtúrtam egy sima fekete pólót, amin egy cuki zöld hosszúnyakú dinó volt, „Don't be a cuntasaurus" felirattal. Hogy a másnaposságot még leplezni tudjam, a koncertekre használt szemhéj ceruzával újra áthúztam a szemem, friss réteget kenve arra, amiben aludtam, és félig lemosódott a hányás utáni arcmosásom közepette. A hajammal nem sokat vesződtem, ujjal kétszer átfésültem a fülig lógó tincseket, hagytam, hogy csatakosan álljon, jórészt ahogyan akar, majd ismét Jaydenhez fordultam. Akin persze meg sem látszott, hogy hajnalig ittunk és lelkiztünk a hugyos parkolóban a turnébusz árnyékában. A smárolásról nem is beszélve. Mintha egy pihentető wellness hétvégéről jött volna éppen. Ki volt simulva a bőre, a szeme ragyogott, de még a haja is úgy állt, mintha fodrásztól jött volna, és véletlenül sem izzadt volna végig előző éjszaka egy teljes koncertet. A lámpafényben csillogott a fél oldalt felnyírt, másik oldalt majdnem vállig lógó barna haj, amit esküszöm, hogy egy fodrász sem tudna kikeverni még egyszer. Isten kibaszott kis kedvence volt ez a srác, azzal a hülye békejeles nyaklánccal együtt, ami mindig a nyakában lógott.

– Na most már elégedett vagy? – kérdeztem.

– Egy fokkal jobb – felelt fintorogva. – De...

– Hé! – vágtam közbe, amire sértetten elhallgatott. – Mit mond a dinó? – mutattam a pólómra.

– ...Téged úgyis lenyűgözőnek talál minden csaj – folytatta egy sértett grimasz közepette, mintha mi sem történt volna. – Függetlenül attól, hogy mi van rajtad. Sőt, szerintem az tetszene nekik a legjobban, ha nem lenne rajtad semmi.

– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – grimaszoltam az újabb csipkelődő beszólás hallatán. Pont Jayden beszélt, akit szerintem többen vetkőztetnének le, mint engem. Legalábbis én magamat nem vetkőztetném le, szóval plusz egy fővel többen vannak az ő javára.

– Jogos. De van egy lényeges különbség kettőnk között. Tudod, mi az? – kérdezte úgy, hogy biztos voltam benne, megint valami gonosz dolgot akar mondani. Aztán megszólalt, és kiderült, hogy tévedtem. – Nekem ehhez az kell, hogy adjak magamra. Téged meg a leszarom az egészet stílusoddal együtt tartanak szívdöglesztőnek.

Mégis mit tart ebben bárki is olyannak? És miért mondod ezt?

– Először is – emeltem fel az ujjam. – Cseszd meg, hogy itt bókolgatsz nekem halál komoly pofával. Kettő, csak hogy érezd a törődést, olvass Wilde-tól! Például ezt: Nem azért szeretsz valakit, mert jól néz ki, szép a ruhája, vagy menő verdája van, hanem azért, mert olyan dalt énekel, amit csak te magad hallasz. Pöpec, mi? Tudtak ezek az öregek – tettem hozzá vigyorogva, gondolatban lábon rúgva magam, amiért ilyet mondtam neki. – Pár ilyet elő kéne szedni egy új dalhoz, nem gondolod? Valami értelmet is verhetünk a fiatalok fejébe.

– Bocs, én leragadtam ott, hogy Wilde-ot idéztél – jegyezte meg komolyan. – Ki vagy te, és mit csináltál Alexanderrel?

– Milyen Alexander? – kérdeztem vissza. Na baszki, ebből vágd ki magad, Alexander, ha tudod. – Én Darth Sandy vagyok, a sötét nagyúr, akiről senki nem beszél – tettem hozzá elváltoztatott hangon.

– Megint mixeled a popkulturális dolgokat.

– Jó, de érted a lényeget, nem? – sóhajtottam fel végül. Fáradt vagyok, Jayden, hadd ne kelljen magyarázni. Csak jófej akartam veled lenni.

– Persze. Egyébként... Csak a tisztánlátás végett: tetszik a sötét oldalad, szépfiú – mondta olyan gyengéden, ahogy még sosem szólt hozzám. Sőt, szerintem senkihez, még ahhoz a hülye papagájhoz sem. Aztán tök egyszerűen otthagyott.

– Kösz, vagy mi a tosz – mormogtam az orrom alatt, és megvakartam felnyírt tarkómat. A gyomrom már nem démont idézett, hanem a kicseszett romantikus könyvecskékből ismert pillangók repkedtek benne, akiket valamiért nem sikerült a tegnap esti piálással megfullasztani.

A mikrofonnal babrálva hallgattam, ahogyan Jayden full magabiztosan vezette az interjút. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Tiktok videóknál megjelenő, cuki emberkéket kísérő vérszomjas kutya. Mondjuk a queer csillámláma mellett feketében úgy is nézhettem ki, mint egy mosott szar sorozatgyilkos. De áldottam az eget, hogy Jayden kézben tartotta a dolgokat. Tök jól elvoltam a kis bárszéken ide-oda forgolódva és nyikorogva, a mikrofonnal játszva, lehetőleg gyerekbarát módon, és nem úgy himbálva az ölemben, mint az ormányával játszó kiselefánt.

– Jayden, megengedsz néhány személyesebb kérdést is? – tette fel a kérdést a riporter srác, amire csak egy bólintást kapott válaszul. – Nagyszerű! Mondd csak, milyen meleg, előbújt pop-punk gitárosnak lenni?

Mi a... meglepetten pislogtam kettőt. Visszanéztem a fickóra. Öcsém, neked aztán van vér a pucádban. Ilyen nyíltan nekibaszni Jaydennek egy ilyen kérdést?! Pofám leszakad. Tiszteletről gondolom még sosem hallottál.

– Először is: nem vagyok meleg – vágta rá kapásból, mégis olyan kedvesen szólt a hangja, mintha nem lett volna sértő, hogy a riporter még annak sem nézett utána, minek vallja magát. – Queerként szoktam hivatkozni magamra, és hálás lennék, ha te is így tennél. Hogy a kérdésre is válaszoljak: nagyon klassz. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk a zenekarral, hogy minket főként fiatalok hallgatnak a zenei stílusunkból adódóan, és a fiatalabb generációk, mármint akik nálunk is fiatalabbak, már odafigyelnek arra, hogy milyen embernek látják azt, akinek a zenéjét hallgatják. Eljutottunk arra a szintre, hogy már nem elég csendben lenni, és nem nyilvánítani véleményt, mert a hallgatás olyan, mint a bűnrészesség. Meg az van, hogy az emberek szeretik tudni, hogy az, akiért rajonganak, hozzájuk hasonló nézetekkel rendelkezik-e, vagy támogató-e velük kapcsolatban. Ezért a heteroszexuális zenészek szivárványzászlót cibálnak a színpadra, hogy jelezzék a támogatásukat, vagy LMBTQ+ szervezeteknek adományoznak, aztán elérik, hogy a sajtó cikkezzen róla. Nekünk nem kell erre figyelnünk. Tök anonim módon is adakozhatunk és segíthetünk, senki nem kéri rajtunk számon, hogy ugyan már, mit teszünk mi a szexuális kisebbségekért. És szivárványos zászlót sem kell a színpadra cipelnünk, arra itt vagyok én – mosolyodott el. – Egyébként minden koncertünkön vannak olyan rajongók, akik valamelyik LMBTQ+ zászlót lóbálják a közönségben, ami piszok jó érzés.

– Ezzel egyet kell értenem – lendítettem lazán a számhoz a mikrofont. – Habár én nem tudtam volna ilyen szépen kifejezni magam – tettem hozzá mosolyogva. Nem szerettem, ha ilyen kérdésekkel bombáztak minket. Még akkor sem, ha JJ iszonyat szépen tudott válaszolni ezekre a (szerintem igencsak magánéleti dolgokban áskálódó) kérdésekre.

– Kösz, szépfiú – vigyorgott rám Jayden, majd visszafordult a riporter felé. – Rajongókra visszatérve, nem volt még olyan koncertünk, ahol a dedikálásnál és közös képek készítésénél ne lett volna legalább egy olyan ember, aki megölelt és megköszönte, hogy nyílt vagyok önmagammal kapcsolatban.

– Ezt szintén tanúsítom – szóltam közbe. Legalább annyi hasznomat vegyék már, hogy bólogatni tudok, mint a motorháztetőre kirakható kiskutyák. Jayden szája ismét mosolyra görbült, de a riportert nem érdekelte, hogy én is itt vagyok.

– Ezek szerint úgy gondolod, ha valaki híres és nem heteroszexuális, annak mindenképpen ki kell állnia a közösségéért?

– Nem, dehogy! – vágta rá kapásból.

Jesszusom, itt ijesztgetsz. Majdnem kiesett a mikrofon a kezemből. Mintha a szeme sarkából lopva felém pillantott volna. Baszki, JJ, mindjárt elpirulok. A piás beszélgetésünk alatt is volt egy olyan érzésem, hogy képes lenne szembemenni a világgal azért, hogy engem ilyen téren biztonságban tudhasson. És baszki, kurva jólesett. Még úgy is, hogy totál bizonytalan vagyok, és hogy vele ellentétben nem mernék csak úgy kiállni. Én nem tudnám elviselni ezeket a faszkalap kérdéseket. Sem a plusz figyelmet, sem azt a gyűlöletet, ami még mindig élt a társadalomban. Jaydennek mintha már lett volna ehhez egy páncélja, vagy csak úgy tett, mint akinek volt.

– Nem. Hatalmas nem. A híres emberek is ugyanolyanok, mint bárki más, tehát őket is megilleti a magánélet. Mindenkinek önállóan kell eldöntenie, szeretne-e egy közösséget képviselni, vagy inkább meghúzódik a háttérben. Én úgy döntöttem, vállalom magam, és bármikor szívesen felszólalok azokért, akik számítanak rám, de senkitől nem lehet azt kérni, netán követelni, hogy álljon ki a világ elé, és harcoljon azokért, akiknek nem elég erős a hangjuk.

Próbáltam kordában tartani a mosolyom, de asszem nem jártam teljes sikerrel. Oldalra billentett fejjel hallgattam őt. Kicseszett, szerelmes kiskutya. Egész álló nap hallgattam volna, ha ilyen lett volna akkor is, amikor csak mellettünk volt. Ha valamit, akkor ezt imádtam Jaydenben. Ilyenkor képes lettem volna kikiáltani őt elnöknek. Mondjuk tuti mentálisan összerokkant volna tőle. De szép gondolat volt, hogy egy ilyen jószívű seggfej irányítsa... Nem, nem irányítaná, vezetné a népet. Egyszerűen gyönyörű volt az egész, ahogyan volt. A kedvesség, amivel beszélt, a komolyság, ami a szavaiban volt. Olyan összhangban volt benne minden, amivel képes volt sokakat levenni a lábáról.

– Szép gondolatok – bólintott a riporter, de úgy tűnt, fel sem fogta mindazt, amit Jayden mondott. Mintha teljesen máshol járt volna. Hát hogy a fenébe nem lehet odafigyelni arra, aki ilyen ügyesen fogalmaz meg ilyen nehéz gondolatokat? – Még egy személyes kérdést intéznék hozzád, aztán visszatérhetünk a zenekar dolgaihoz. Mondd, te a hálószobában melyik fél vagy?

Csak rosszul hallottam. Ez volt az első gondolatom, ahogyan Jaydenről hirtelen a riporterre kaptam a fejem. De a pofája azt üzente, hogy jól hallottam. Visszanéztem Jaydenre, hogy intézzem-e el a fickót, vagy ő intézi. Ha már ez a hülye támadást indított, kapja meg a háborúját, az már lényegtelen volt, hogy csak egyikünktől vagy mindkettőnktől.

Jayden felvonta a szemöldökét. Úgy nézett ki, mint akinek nagyon sokáig kell elszámolnia magában, hogy ne kezdjen el élő adásban káromkodni, és ne küldje el a fenébe ezt a bunkót. Mintha semmit nem ért volna az, amit korábban mondott. A srácnak az egyik fülén bementek Jayden szavai, a másikon meg ki. Nem akarta megérteni őt.

Vártam a visszavágást, de az csak nem akart érkezni. Baszki, ez most lyukat ütött a páncélon. Jayden csak egy megsemmisítő pillantást vetett arra a faszra. Csessze meg, ezért még kinyírom ezt a hülyét. Kicsit igazítottam az ülésemen, kihúzva magam, és teljes mellszélességgel felfedve a pólóm feliratát, amit a szemfüles nézők, és Jayden kedvéért meg is rángattam, hogy legalább ők értsék, hogy mire gondolok. De a riporterünk nem értette, még mindig Jayden válaszát várta rendületlenül. A fickó felé fordulva bevágtam egy pszichopata mosolyt.

– Köszönjük szépen a meghívást. A további és hasonló kérdéseidet kérlek, hogy csak annak tudatában tedd fel, hogy Kropp-pal és még pár haverommal ágyterítőbe tekerünk és tanítunk neked némi csillagászatot. A legközelebbi találkozásig pedig minden jót...

– Nem mehettek el – vágott közbe az a fasz. – Még tíz percig tart a műsoridő.

– Az alap etikett tudatában ismét illetlenség volt, amit csináltál. Legalább vártad volna meg, hogy befejezzem a mondatot, miszerint érdemes a mai interjúnktól kezdve még nagyobb figyelemmel járnod az utcákat, nehogy rád szakadjon egy...

– Xander... – szólt Jayden halkan, de határozottan. Igaz. Élőzünk, nem tehetek halálos fenyegetést.

– Csokor virág – fejeztem be gondolatmenetem, majd csuklón ragadva barátomat, felálltam, és a földre ejtettem a mikrofont. – Peace – mutattam fel a békejelet, és Jaydent magam után húzva kisétáltam az interjúról, nem törődve riporterrel, kamerással, operatőrrel, és a világgal. Menjen mindenki a faszba, aki jelenleg az utamba mer állni!

– Kitéped a karomat – találta meg Jayden lassan a hangját. Már kint jártunk a folyosókon, követve a vészkijáratot jelző táblákat, amik jó eséllyel a parkolóba fognak minket visszavinni. Legalábbis nagyon reméltem.

– Nem tépem ki, hanem gyere – feleltem még mindig dühösen. Lassítottam a tempón, de nem engedtem el őt. Idegből basztam ki a lépcsőház ajtaját. Elindultunk lefelé a szürke falak és lépcsők tengerében, a bakancsom csattogását Jayden cipőjének kopogása kísérte. Visszhangot vertünk a lépcsőházban, de senki nem jött utánunk. Merjenek csak, valakinek betörném az orrát, az is biztos. Nekem csak a hangomra kellett vigyáznom, a testem többi része simán gipszben lehetett.

– Engedj már el! – torpant meg Jayden az egyik lépcsőfordulóban. – Mi a faszért vagy ilyen idegbeteg?

Megálltam, és elengedtem, ahogyan kérte. Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni. Nem akartam rajta kitölteni a dühömet.

– Bántott téged – feleltem halkan, hogy ne verjen visszhangot. – Egy fasz volt. Felbaszta az agyam. Bocs, hogy idáig rángattalak, de nem bírtam tovább elviselni, ahogyan kezelt téged.

– Nincs semmi bajom – mondta, és próbált határozottnak, magabiztosnak tűnni. – Minden oké, jól vagyok.

Én meg a török szultán vagyok, faszom. Tudod, kinek hazudozzál.

– Oké – emeltem fel a kezem megadóan. Eltaláltak és most véded magad. Majd beszélünk róla, ha akarod. – Gyere, menjünk vissza a többiekhez, és írjuk meg azokat az Insta posztokat, amikkel igazságot tudunk szolgáltatni. Talán van egy-két rajongó, aki már neki is állt írni őket.

– Naná, hogy van – mosolyodott el. – Tuti, hogy már a te békejeles lelépéseddel van tele az egész kurva közösségi média.

– Legalább azt érti mindenki – mosolyogtam. – Ha azt nem is, hogy szarrá verném egy sikátorban ezt a faszt, mint Paul és a srácok Himmelstosst a Nyugaton a helyzet változatlanban. Azt viszont ne olvasd el, lehozna az életről.

– Vettem – bólintott. – Nem olvasunk Nyugaton a helyzet változatlant.

– Okos fiú. Na, gyere – nyújtottam felé a kezem. Szerettem volna, ha továbbra is kézenfogva mennénk. Ha érezné, hogy itt vagyok neki és számíthat rám. Ahogyan én is számíthattam rá részegen.

– Ne nyúlkálj! – nézett a kezemre, majd elindult. Csalódottan néztem utána. Ha nem, hát nem. Zsebre vágtam a kezem, battyogtam utána. Charlie majd biztos jobban kezeli ezt az egészet, mint én.

Kiérve a hátsó vészkijáraton talán egy picit sikerült fellélegeznünk a friss levegőn. A nap szépen sütött, mázlinkra abba a parkolóba futottunk ki, ahol a busz is állt. Matt a nyitott ajtóban ült a lépcsőn, és amint meglátott minket, már ment is vissza, és beindította a motort. Remek ötlet volt, minél előbb magunk mögött akartuk hagyni ezt a hülye helyet. A szomszéd utcából hallatszott pár rajongó hangja, de valahogy nem lehetett tisztán érteni, mit is akarnak. Talán várták, hogy ott vonulunk ki Jaydennel a főbejáraton. Na azt várhatták is. Nincs az az isten, hogy Jaydent ilyen állapotban bárkinek is a közelébe engedjem. Még a cuki rajongókéba sem. Kezdett letörni róla az álarca. Minél közelebb értünk a biztonságot jelentő buszhoz, annál lehangoltabbnak tűnt. Megfordult a fejemben, hogy hátba veregessem, hogy minden oké, mindjárt otthon vagyunk, ott nem fogják hülye riporterek bántani. De aztán inkább elvetettem az ötletet. Füles sem szerette, ha Tigris ott ugrált mellette, amikor éppen depressziósabb napját élte az átlagosnál.

Legnagyobb meglepetésünkre a srácok nem voltak sehol. Matt mondta, hogy kirakta őket kajálni, amíg mi interjún voltunk. A beszélgetés után indultunk volna értük, de akkor kicsit előbb indulunk, az sem baj. Amíg rátelefonált Charlie-ra, hogy indulunk, addig mi Jaydennel behúzódtunk a busz végébe. Én valami csokoládé után indultam, Jayden meg egyszerűen lerogyott a kanapéra. A hangok hallatán elfintorodtam. Baszki, haver, ez most nagyon kicsinált téged.

– Kérsz csokit? – mutattam fel neki egy bontott táblát.

– Nem – suttogta, és úgy pillantott körbe, mintha keresne valamit vagy valakit. Közben a kanapét tapogatta, próbált kapaszkodót találni. Kapaszkodót, ami ebben a világban tartja. – Charlie?

– Kajálnak Tylerrel, felvesszük őket – feleltem, amikor a busz aprót rántva rajtunk elindult a főút irányába. Jó lenne, ha Charlie itt lenne. Csokival a kezemben visszamentem Jaydenhez. – Nem bánod, ha leülök?

– Szabad országban élünk, azt csinálsz, amit akarsz – motyogta erőtlenül. Valami szúrni kezdte a szemem. Szerettem volna, ha a kurva szemceruza lenne, de nem az volt. Még sosem láttam Jaydent ennyire letörtnek és elveszettnek. Leültem mellé, kicsit talán közelebb, mint szabadott volna. Félretettem a karfára a csokit, és felé fordultam.

– Tudok esetleg segíteni? Tudom, hogy Charlie a legjobb ebben, de amíg ő nincs itt, addig a fapados verzió megteszi?

Jayden felém pillantott, a tekintetében fájdalmat láttam, majd bizalmatlanságot. Bennem nem bízott?

– Én... – kezdte, de ennél tovább nem jutott. Ahogy az első könnycseppek kicsordultak a szeméből, elhallgatott, és elfordította a fejét, mintha megpróbálta volna elrejteni a fájdalmát. A válla rázkódott a visszatartani próbált sírástól, a keze ökölbe szorult a kanapén, mintha mérges lett volna magára, amiért nem tudta fenntartani az álarcát.

– Ne legyél már hülye maszkulin hetero, gyere ide – sóhajtottam fel, és azzal a lendülettel magamhoz öleltem őt, akár tetszett neki, akár nem. Láttam, hogy tudott bújni Charlie mellett. Hogy szerette, ha valakit maga mellett tudhatott. Azt akartam, hogy tudja, mellettem is lehet olyan, és hogy nem csak egyirányú dolog volt az a tegnap esti a bizalommal. A fejét egészen a mellkasomhoz húztam, hogy vigasztaló puszit tudjak nyomni arra a butus fejére.

Jayden egy pillanatra megfeszült az ölelésemben, éreztem, hogy el akarja tolni magát tőlem, de aztán ellazult a teste, és óvatosan belefúrta az arcát a mellkasomba. A könnyei szinte egyből eláztatták a pólómat, halkan hüppögött, ügyetlenül próbált átölelni, próbált minél közelebb férkőzni hozzám. Próbálta elérni azt az állapotot, ami Charlie-val olyan könnyen ment neki.

– Köszönöm – suttogta. – Hogy kiálltál értem.

– Egy banda vagyunk, butus – simogattam meg a fejét, finoman beletúrva a hajába. Te is ugyanezt tetted volna bármelyikünkért. – Egy család, hogy valami irtó nyálasat is mondjak. Tudod, olyan testőrösen, egy mindenkiért és mindenki egyért. Számíthatsz ránk... rám... – mondtam olyan gyengéden, ahogyan csak tudtam, miközben a hátát és fejét simogattam, és a fejemet óvatosan az övére hajtottam. – Okés?

– Okés – mormolta, majd halkan, sírva énekelni kezdett. – Pain is never permanent, but tonight it's killing me*...

Halkan felsóhajtottam, a fejét és hátát simogattam. Hjaj, Jayden. Mintha valaki össze akarta volna nyomorgatni a szívem. Mit tudnék tenni, hogy ismét az a kis mosolygós seggfej legyél, aki reggel szarrá szivatta a hülye másnapos fejemet? Mivel segítsek feldolgozni ezt az átkozott interjút? Halkan dúdolva folytattam a dalt, amikor elhallgatott.

– Minden rendben lesz – suttogtam neki nyugtatóan, félbeszakítva a dúdolást. – Ez egy baromira csúnya és gonosz vihar, de át fogjuk vészelni.

– Nem érzem úgy, hogy rendben lesz – húzódott kicsit hátrébb, hogy rám tudjon nézni. Letörölte a könnyeket az arcáról. A szemceruzája persze nem folyt el. – Tudom, hogy ezt részben a fájdalom mondatja velem, de ha egy riporter úgy érzi, élő adásban joga van így beszélni velem, és ilyen személyes kérdéseket feltenni, akkor még nagyon messze vagyunk attól, amire azt tudnám mondani, hogy rendben van.

– Figyelj, Jayden – sóhajtottam fel, és a fejéről elhúztam a kezem, hogy letöröljek egy aprócska, csillogó könnycseppet az arcáról. Arról az egy cseppről megfeledkezett, vagy csak nem találta meg az előbb. Finoman, hüvelykujjammal értem az arcához, még sosem láttam őt ennyire megtörtnek. – Amilyen hülye rohanó világban élünk... lehet, hogy tényleg hamarabb rendben lesz minden, mint hinnénk. Én azért bízom még az emberekben, a rajongókban, akikről te is beszéltél. Nekik számít, amit mondtál... ők biztosan figyeltek és meghallottak, és melletted fognak állni ebben. Mit melletted... szerintem ki fognak állni érted – mosolyogtam rá biztatóan, picit elrendezve a haját, amit sikerült összekócolnom. – Addig meg mi itt vagyunk neked, mit szólsz?

– Kösz – suttogta. – Xander, én most... Csinálni fogok valamit. Ne értsd félre, és ne mondj semmit! Csak gyengédségre van szükségem, ez minden – mondta lassan, mintha ő sem lenne biztos magában, majd elkezdett közeledni felém. A következő pillanatban a szája az enyémet érte. Óvatos és gyengéd érintés volt, nem olyan, mint az a részeg csók a parkolóban. Ez a csók sós volt Jayden könnyeitől, amik lassan újra elkezdtek végigcsorogni az arcán, miközben szinte mozdulatlanul ült, ajkával az enyémen. Pár másodpercig tartott csak, majd hátrébb húzódott, és nekidőlt a kanapé háttámlájának. Olyan volt, mintha próbálta volna összeszedni magát, ha mást nem, akkor legalább addig, amíg Charlie-val nem lehetett. – Gagára mondom! – sóhajtott fel. – Szerintem neked van a legpuhább szád azok közül, akikkel életemben csókolóztam. Milyen ajakbalzsamot használsz?

– Cseresznyéset – nyögtem ki magamból talán a leghülyébb választ, de hát ez történik, ha az embert zavarba hozzák. Vagy fogalmam sincs, minek nevezzem azt, amibe Jayden hozott. A szívem szakadt bele az egész helyzetbe, de ha ő úgy érezte, velem nem éri úgy be, és inkább visszaveszi az álarcát, akkor legyen úgy. Gyengéden rámosolyogtam, és jobb ötlet híján a karfáról magamhoz vettem a csokoládét. Lopva felnéztem rá, még mindig mosolyogva, némán kínálva őt azzal a falatka kis szeretettel, amiből most jó sokra lett volna szüksége. 

*Részlet a Neck Deep December című dalából