Jayden

Noah a lakásában kialakított stúdióhelyiségben fogadott engem és Xandert. Mivel telefonon megbeszéltük, hogy hozhatok magammal valakit, a legkevésbé sem lepte meg, hogy nem egyedül érkeztem – és abból ítélve, ahogy mosolygott, a társaságom személye is egyértelmű volt számára talán már jóval azelőtt, minthogy én tudtam volna, kivel érkezem.

Bevezetett minket a stúdióhelyiségbe, ahol az asztalhoz már oda volt készítve két szék és a mikrofonok mindkettőnknek, az egyik falnál pedig egy karosszék állt, mellette kisasztal. Miután megkérdezte, kérünk-e valamit inni, és mindketten elfogadtunk egy pohár vizet, eltűnt a stúdióból. Xander lekuporodott a karosszékbe, én pedig az asztalhoz ültem az egyik székre, és csendben várakoztunk. Noah stúdiója klasszul nézett ki, modern berendezése volt, kicsit olyan, mintha valami katalógus lapjairól lépett volna elő, leszámítva, hogy a falakon voltak különféle díjak, amiket a podcasttel nyert, meg fotók róla és pár vendégéről. Nagyon menő volt, elképesztő emberekkel találkozott. Olyan hírességeket szúrtam ki a fotókon, akikkel minden vágyam lett volna találkozni, de én csak álmodozni tudtam róla, Noah meg ott pózolt velük, mintha tök jó haverok lettek volna. Irigyeltem ezért. Bármennyire is befutottunk a zenekarral, nekünk nehezebb volt a nagy hőseinkkel találkozni, hacsak nem futottunk össze velük valami fesztivál backstage-ében. Noah-nak meg elég volt dobnia egy e-mailt valamelyik híresség menedzserének, hogy vendégül látná xy-t a QueerZone podcastben, aztán már meg is volt a dolog. Mondjuk őt meg lényegesen lekorlátozták a queer témák, nem rángathatott el random hetero hírességeket a műsorba, de még így is rohadt sok lehetősége volt. Bár... random heterókat is elrángathatott éppenséggel, ha azok kiálltak az LMBTQ+ közösségért, vagy tudni lehetett róluk, hogy volt queer rokonuk. Mint az a színész, aki a Galaxis őrzőiben játszotta Draxet, és leszbikus az anyukája. Vagy a színész abból a zombis sorozatból, akinek meg transznemű a testvére. Szóval végül is hetero hírességeket is meghívhatott magához, na.

Mire végiggondoltam ezt az egészet, Noah visszaérkezett a két pohár vízzel. Az egyiket Xandernek adta, a másikat lerakta elém az asztalra, aztán leült velem szemben, és nekiállt a papírjait rendezni, szóval kicsit elidőzött rajta a tekintetem. Egész jól nézett ki. Olyan volt, mint egy kaliforniai szörfös srác, napbarnított, szőke, kicsit izmos, kék szemű. Pech, hogy nem Kaliforniában élt, és vagy fél nap utazás választotta el a legközelebbi tengerparttól.

– Na, Jayden, akkor lassan belevágunk – pillantott fel. – Minden vendégemnek el szoktam mondani, úgyhogy neked is elmondom, ha már a kedves párod a tekintetével gyilkol – mosolygott Xander felé –, hogy ez itt egy biztonságos közeg. Ezt a helyiséget nem hagyja el semmi olyan infó, amihez nem járulsz hozzá. Ha olyan vizekre evezünk, ahonnan minél hamarabb el kéne hajókáznunk, akkor szólsz, és már ott sem vagyunk. Nem az a célom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzalak, és nem hatásvadász vacak adást szeretnék összehozni. Oké?

– Oké – bólintottam. – Akkor te nem fogod megkérdezni, melyik fél vagyok az ágyban, vagy hogy ki a kapcsolatunkban a nő? – kérdeztem félig poénkodva, félig nagyon is komolyan. Baromira untam az ilyen jellegű kérdéseket, és nem akartam újra hallani őket.

– Ha fogalmazhatok kicsit vulgárisabban, amíg nem velem fekszel le, a faszomat sem érdekli, melyik fél vagy az ágyban. És nyilvánvalóan mindketten férfiak vagytok. Akkor csapjunk bele, jó? – kérdezte, és mielőtt válaszolhattam volna, elindította a felvételt. – Szóval Jayden. Itt vagy huszonhárom évesen, egy világhírű pop-punk zenekar gitárosaként, és LMBTQ+ témák lelkes szószólójaként. Sokat hallottunk már arról, mit gondolsz bizonyos témákról, de megosztanád velünk a saját utazásodat, mielőtt kicsit mélyebbre ássuk magunkat a gondolataidban? Mióta tudod, hogy kikhez vonzódsz, milyen volt az eszmélés pillanata, ilyesmik.

– Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy mindkét nem érdekel, vagy hogy pontosabb legyek, nem teszek különbséget a nemek között. Az én fejemben sosem fiúk és lányok voltak, hanem emberek, akikkel jó volt időt tölteni, és emberek, akikkel nem. Igazából arra sem emlékszem, mikor tetszett először valaki, aki velem azonos nemű, mert ennyire nem hatott meg a dolog. Kicsi Jayden aprócska világában mindig természetes volt, hogy egy ember akárkit bírhat. Igazából az volt kisebb sokk számomra, amikor kiderült, hogy nem mindenki gondolkodik így – fintorogtam. – Fel sem tudtam fogni, hogyan korlátozhatják magukat az emberek egy nemre, amikor annyi csodálatos ember van a világon, aki történetesen nem ellenkező nemű. Vagy nem azonos nemű, részletkérdés. Úgyhogy számomra az önelfogadás is nagyon egyszerű folyamat volt, mert gőzöm sem volt, hogy dolgoznom kéne rajta. Úgy értem, bejött a suliban Jenny, egy tök cuki lány, két-három hónappal később meg már Paul, egy irtó helyes fiú. Pár évvel később Leslie, aki azt mondta, ő nem fiú, de nem is lány. Aztán valamikor akkortájt, amikor betöltöttem a húszat, megismerkedtem Sophie-val, aki testileg férfi volt, lélekben nő. És az összes esetben úgy voltam vele, hogy teljesen rendben van, amit érzek. Persze nem volt mindegyikükkel kapcsolatom, bár az első csókom Jennyvel volt, a második meg Paullal, de Leslie-t mindig csak távolról csodáltam. A lényeg az, hogy nekem szerencsére sosem kellett átmennem a felismerés, az önelfogadás, de még az előbújás hosszú és nehéz folyamatán sem.

– Sosem kellett előbújnod? – kérdezte Noah csodálkozva.

– A hagyományos értelemben véve nem – ráztam meg a fejem. – Mivel számomra természetes volt minden, amit éreztem, és aki iránt éreztem, sosem voltak nagy bejelentéseim, csak elkezdtem beszélni arról, aki éppen tetszett, és egyáltalán nem érdekelt, ki kezd el azon kattogni, hogy akkor most meleg vagyok-e, vagy mi van. Amikor például Paul tetszett, nem gondolkoztam azon, hogy ezt hogyan kéne otthon elmondanom, csak dumáltam róla, mint előtte Jennyről, és a szüleim megértették, hogy mi a helyzet. Barátokkal is hasonló volt a dolog. Charlie-val, a zenekarunk basszusgitárosával valamikor hat-hét évesen ismerkedtünk meg, ő valós időben nézhette végig kicsi Jayden hosszú utazását, de például amikor Xanderrel és Tylerrel megismerkedtünk nem sokkal a zenekar megalapítása előtt, nem görcsöltem nagy előbújáson. Éppen együtt iszogattunk valahol négyesben, amikor megláttam egy szimpatikus srácot, odamentem hozzá, és a telefonszámával ültem vissza az asztalunkhoz pár perccel később. Onnantól kezdve tudták ők is – vontam meg a vállam.

– Mit tudnál mondani azoknak, akiknek nem ilyen egyszerű a felismerés és az önelfogadás?

– Káromkodhatok? – hajoltam kicsit el a mikrofontól, mire Noah aprót bólintott. Ez az! – Azt mondanám nekik, hogy szarni le az egészet. A heteroszexuális modell egy társadalom által kreált cucc. Miért kéne ennek nyomasztania minket? A társadalmilag elfogadott dolgok állandóan változnak. És bocs, de miért akarnánk megfelelni a társadalmi normáknak? Miért kéne szégyenkeznünk magunk miatt? Azért, mert valami fotelharcos internethuszár azt pötyögi be undorító hangnemben Instán egy kép vagy videó alá, hogy faszszopó buzik, vagy pinanyaló leszbikusok vagyunk? Komolyan ilyen emberek véleményére kéne adnunk, és miattuk szégyelljük magunkat? Már bocsánat, de a lófaszt. Le van szarva a társadalom.

– Ezek egész klassz gondolatok – mosolyodott el Noah. – Ha már megvan a felismerés, az önelfogadás, és le van ejtve, mit gondol a társadalom, akkor a következő lépés az előbújás. Erről mit gondolsz?

– Kényes téma – fintorogtam. – Sajnos sok ember úgy gondolja, előbújni kötelező, mert tartozunk ezzel másoknak. Gondolják így heterók, és gondolják így queerek is. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy csak a teljesen szekrényből kilépett egyén tud teljes, boldog életet élni, akár egyedül, akár a párjával, de én ebben nem hiszek. Persze abban egyetértek, hogy teljesen a szekrényben élni nem jó. Megviseli az ember lelkét, ha állandóan titkolóznia kell, és nem lehet önmaga senkivel, de nem gondolom, hogy a teljes coming out erre a megoldás. Szerintem bőven elég az, ha csak olyanoknak áruljuk el, kik vagyunk, akikben megbízunk, és akiknek a támogatására szükségünk van. Miért nehezítenénk az életünkhez azzal, hogy olyanoknak bújunk elő, akik úgysem fogadnának el? Például ha tudjuk, hogy a szüleink sosem értenének meg, akkor nem kötelező strapálni magunkat, mert nem tartozunk nekik a lényünk ezen darabjával.

– De nehéz a homofób szülői házban heterót játszani mindennap – szólt közbe Noah.

– Ez biztosan így van. Nem tudhatom, sosem csináltam. Én csak azt tudom, milyen nehéz arra várni, hogy az egyik, egyébként meglehetősen nyitott gondolkodású szülőm eljusson arra a szintre, amikor már nem érzi kényelmetlennek, hogy fiúkról kell beszélnie a fiával. Persze nyilván az sem könnyű, ha az embernek a heterót kell játszania otthon, de nem is azt mondom, hogy feltétlenül el kell titkolni az igazi énünket, hanem azt, hogy jogunk van dönteni. Jogunk van mérlegelni, pro és kontra listát csinálni, és aszerint dönteni szekrényben maradás vagy előbújás mellett, hogy mit tartunk jobbnak önmagunk számára. Ha úgy érezzük, egyszerűbb titkolózni, és hallgatni a család homofób dumáját, akkor nem vagyunk kötelesek előállni. Ha pedig úgy érezzük, jobb letépni a ragtapaszt, és a legrosszabb esetben elvágni magunkat a családunktól, akkor ezt is megtehetjük. Az előbújás egy döntés, nem kötelesség.

– Elég összetett látásmódot képviselsz.

– Mert az LMBTQ+ közösség is összetett. Nem minden embernek ugyanaz jó. Van, aki belebetegszik a titkolózásba, más meg annyira szereti a családját, hogy inkább titkolja, kicsoda valójában, csak ne kelljen elszakadnia tőlük. Nem ugyanaz a megoldás minden ember problémáira.

– Te melyik csoportba tartozol?

– Abba, amelyik belepusztulna, ha nem lehetne önmaga. Nemrég volt is egy kisebb vitám emiatt a szüleimmel. Mostanában elég sok rossz dolog történik, gondolok itt az interjúkra, vagy arra, hogy nemrég megdobtak a színpadon. A szüleim meg úgy gondolják, ideje lenne visszahúzódnom a háttérbe, amíg nem hagynak alább ezek a dolgok, mert jelenleg veszélynek teszem ki magam azzal, hogy kiállok, beszélek és önmagam vagyok. Viszont az van, hogy én nem tudok más lenni. Persze vannak részeim, amikről a világ nem tud, mert tudom, hogy van, ami már túl sok lenne, és nem szeretnék célkeresztet ragasztani a saját hátamra... De teljesen elrejteni sem szeretném önmagam, mert nem bírnám ki. A szüleim pedig féltenek emiatt, és nem tudják elfogadni a döntésemet, szinte állandó jelleggel kérik, hogy tagadjam meg magam a biztonságom érdekében. Biztosan vannak emberek, akiknek ez megy, de én nem tartozom közéjük. A szüleim meg attól tartanak, hogy egy nap emiatt fognak engem megölni – vontam vállat. Szar volt kimondani, de ez volt az igazság. Ettől féltek, és engem annyira nem érdekelt a dolog, hogy képes voltam tök közömbösen beszélni róla, mintha nem is a saját életemről lett volna szó. – Az a helyzet, hogy én inkább halnék meg önmagamként, minthogy elrejtsem az igazi énemet.

– Amikor megdobtak a színpadon, nem gondoltál arra, hogy na, most következik be az, amitől a szüleid félnek?

– Nem. Ott minden olyan gyorsan történt, igazán fel sem fogtam. Ha megkérdeznéd, egyáltalán mivel dobtak meg, nem tudnám elmondani. Csak éreztem, ahogy eltalálta a gitáromat, és kicsit megtaszított az ereje, de igazából a kezembe állt húrt is akkor vettem észre, amikor már az egész helyiségben csend volt. Én még zenélni próbáltam. Nem gondoltam arra, hogy ennyi erővel akár rám is lőhettek volna, meg arra sem, hogy egyáltalán megsérültem. Csak az járt a fejemben, hogy nem utálhatnak ennyire. És mégis miért? Azért, mert queer vagyok? Vagy azért, mert nem szeretnék tovább válaszolni a hülye kérdésekre? Mert utóbbi miatt is egyre több csúnya üzenetet kapok, szóval ez is lehet kiváltója annak, hogy valaki utál.

– Kapsz sértő üzeneteket? – vonta fel a szemöldökét Noah, és hallottam, hogy Xander mocorogni kezdett mögöttem a kérdés hallatán. Talán eszébe jutottak azok az üzenetek, amiket ő kapott, amióta előbújt.

– Igen – bólintottam komolyan. Felidéztem magamban az üzeneteket, amiket kaptam. Sok kedves és szívmelengető levél volt köztük, rengetegen támogatták a döntésemet, gratuláltak a bátorságomhoz, és köszönték meg, hogy eddig elviseltem a sok hülye kérdést. De voltak azok, akik nem voltak képesek megérteni a döntésemet. Akiknek az üzeneteit nemrég megmutattam Xandernek. Akik gyáva fasznak tartottak, és akik szerint igazán megdögölhettem volna. – Egész sok olyan ember van, aki úgy érzi, cserbenhagytam azzal, hogy azt mondtam, mostantól nem szeretnék cirkuszi látványosság lenni. Sokan támadnak miatta, önzőnek és gyengének tartanak, amiért nem bírom elviselni a tolakodó kérdéseket. Azt mondják, mivel híres vagyok, el kell tűrnöm mindent.

– Hülyeség – horkantott fel Noah, mire felvontam a szemöldököm. – Bocs, ezt majd kivágom. Folytasd csak!

– Igazából igazad van, hülyeség. Azok, akik ilyeneket írogatnak nekem, nyilván nem figyeltek arra, amikor arról beszéltem, hogy nem lehet senkit olyan dologra kényszeríteni, amit nem akar. Mind emberek vagyunk, és a hírnév nem tesz sebezhetetlenné minket. Nekünk is ugyanúgy fájnak a dolgok, mint másoknak, és nem vagyunk kötelesek elviselni a megalázást.

– Ti? – billentette oldalra a fejét Noah. – Kiknek a nevében beszélsz most, Jayden?

– Minden híres emberében? – motyogtam enyhe kérdő hangsúllyal. Főként az enyémben és Xanderében, de ezt azért csak nem mondhattam. – Nem tudom. Bárkiében, aki hasonlóan érez. Nem azért vagyunk, hogy minket bántsanak mások helyett. Nem vagyunk kötelesek odaállni az idézőjelben névtelen emberek elé védőpajzs gyanánt, és hagyni, hogy minket üssenek és rúgjanak helyettük. Persze tök jó, ha valaki úgy dönt, megteszi, mindenkinek joga van úgy dönteni, hogy vállalja ezt a plusz nehézséget. De ugyanúgy jogunk van ahhoz is, hogy azt mondjuk, ennyi elég volt, köszi, nem kérünk többet. Nem gondolom, hogy ezt bárkinek fel lehetne róni.

– Mit mondanál azoknak az embereknek, akik mégis megteszik ezt?

– Azt, hogy sajnálom, ha csalódottnak érzik magukat – suttogtam, aztán amikor Noah jelezte, hogy ez így nem lesz jó, hangosabban is megismételtem. – Sajnálom, ha úgy érzik, cserbenhagytam őket, és sajnálom, ha ezentúl nekik kell elviselniük mindazt, amit idáig én viseltem. Megértem a dühüket, és nem haragszom senkire azért, amit írt nekem. Még azért sem, hogy megdobtak a színpadon. Továbbra is szeretem minden egyes rajongónkat, függetlenül attól, hogy elküldtek-e engem a pokolba, vagy sem. Sőt, még annak ellenére is, hogy sokan édesanyámat emlegették, aki egyébként köszöni szépen a jókívánságokat. Ugyanakkor a csalódott rajongók pofozózsákja sem szeretnék lenni, és pláne nem szeretném, ha édesanyámat venné a szájára mindenki, aki dühös rám, szóval arra kérnék mindenkit, hogy képzelje magát az én helyembe! Vagy bármelyik híres emberébe. Vagy akár csak a gimis énjének a helyébe. Tuti, hogy mindenkit bántottak már. Gondoljatok arra, mennyire fájt, amikor kinevettek titeket azért, mert szemüvegesek vagytok, vagy mert elestetek a suli folyosóján. Emlékezzetek vissza azokra az emberekre, akik megnehezítették az életeteket suliban, munkában, bárhol máshol, és tegyétek fel magatoknak a kérdést: olyanná akartok válni, mint ők? Szeretnétek, hogy mások is érezzék azt a fájdalmat, amit ti éreztetek? Mert ha igen a válaszotok, akkor rendben van, gyalázkodjatok továbbra is, elviselem. De ha csak egy pillanatig gondolkodnotok kell a válaszon, akkor kérlek, gondolkodjatok el azokon az üzeneteken is. Tényleg szükségesek?

– Azta! – füttyentett Noah. Tuti, hogy ezt is ki kell vágnia. – Néha, amikor így beszélsz, elfelejtem, hogy csak huszonéves vagy. Sokkal bölcsebbnek hangzol.

– Kösz – vigyorodtam el. – Jó végre olyan emberrel beszélni, aki oda is figyel arra, amit mondok – mosolyodtam el.

– Igyekszem – mormolta Noah a papírjai közt pakolászva. Valószínűleg azt kereste, hol tértünk el a tervezett témáktól, és milyen kérdések vannak, amiket még nem tett fel, aztán félretette a papírokat, mintha mégsem lenne rájuk szüksége. – Lehet, hogy ez most kicsit éles váltás lesz, de majd valahogy összevágom úgy, hogy jó legyen – pillantott le Noah a papírjára. – Van queer példaképed?

– Mindenki, aki... – kezdtem, de félbeszakított.

– Ugyan, Jayden. Mindenki tudja, hogy cuki srác vagy, nem kell még azzal is bizonyítanod, hogy nem emelsz ki egy embert. Biztos van valaki, aki jobban hatott rád, mint mások, akire valamiért felnézel, és csodálod, amit elért. Nincs azzal gond, ha megnevezed.

– Bosszantó egy ember vagy te, Noah – csóváltam a fejem.

– Köszönöm – vigyorgott.

– Jó, szóval queer példakép. Rob Halford, a Judas Priest énekese. Az egy brit heavy metal banda – mondtam, amikor láttam az értetlen arcát. Ne már, Noah! Van egy queer témákkal foglalkozó podcasted, és gőzöd sincs, ki Rob Halford? – Nem igazán utazom heavy metalban, a Priest zenéje is elég távol áll tőlem, de Tyler, a dobosunk odavan érte, miatta hallottam Halfordról. Ő amúgy meleg. Hamarabb bújt elő, minthogy megszülettem volna. Egész pontosan 1998-ban. Metalistennek és meleg ikonnak tartják, a beceneve egyébként tényleg Metal God. Pár éve jött ki az önéletrajza, ami nagyon tanulságos és érdekes olvasmány, szépen végigmegy a küszködésein, a nehézségeken, közben meg egyébként baromi szórakoztató is. A fél könyvön üvöltve röhögtem, a másik felén meg úgy bőgtem, mintha valaki vöröshagymát aprított volna nem messze a szememtől. Rob utazása igazából nagyon érdekes, mert ő is kölyökkora óta tudta, kicsoda, és a kezdetekben ezzel nem volt semmi baja, de ahogy rájött, hogy a társadalomnak igenis van problémája vele, összezavarodott és feszült lett. Az ő életét azért nagyban megnehezítette az is, hogy a szexuális eszmélése valamikor az 1960-as évek közepén volt, mivel akkortájt volt tini. Akkoriban még nem volt Grindr meg ilyesmik, ahol ismerkedhetett volna, és amúgy is bántotta az élet amiatt, aki. Nem szeretnék túl vulgáris lenni, maradjunk annyiban, hogy talált egy bár mosdójában egy szexuális segédeszközt még nagyon fiatalon, tizenévesen, és hazavitte, az apja meg megtalálta, és jelezte felé, hogy érdemes lenne kidobnia azt a bizonyos játékszert. De iskolában is... Nos, hogy szépen fogalmazzak, segítő kezet nyújtottak egymásnak egy iskolatársával, amikor is az egyik tanár rajtakapta őket, és körmöst kaptak mindketten. Szóval ott volt tizenéves, zavarodott kis tiniként, aki épphogy ráébredt, hogy a lába közt himbálózó valami nem csak pisilésre való, és már megszidták amiatt, hogy más fiúk érdekelték. Nem jó kezdete az önelfogadásnak – fintorogtam. – Később meg már ott volt a zenekar, ami mellett még óvatosabbnak kellett lennie. Mert azért valljuk be, a heavy metal eléggé férfias műfaj volt régen, és valamennyire még most is az, a metalközösség nem tudta volna elfogadni, hogy egy úttörő zenekarnak meleg az énekese. Úgyhogy titkolnia kellett – vontam vállat, mintha mi sem lenne természetesebb. – Pedig másra sem vágyott, csak egy őszinte életre. Titkolnia kellett, mert ott motoszkált benne, hogy ha kiderülne, annyi lenne a zenekarnak, elpártolnának tőlük a rajongók, elveszítene mindent, amit szeret. Meg persze az is ott volt, hogy ha önmagáért meg is tenné, feláldozná a bandát, akkor sem csak őt érinti a dolog, hanem még négy másik embert is, a zenekar többi tagjának képében. Nem akarta megtenni velük. Amikor 1998-ban előbújt, akkor már öt éve nem volt a Priest tagja, és utána még öt évig nem is került vissza a banda élére, szóval nem volt rajta akkora nyomás. De azért elég sok mindenen átment, amire eljutott odáig, hogy előbújjon. Kezdetben az alkoholban talált megváltást, aztán a drogokban, majd megpróbált öngyilkos lenni. Aztán letette a piát, és még bőven a Priest tagsága idején, amikor titkolta a szexuális orientációját, nekiállt Pride-ra járni, ilyesmik. 1993-ban, vagy valamikor akkortájt összejött egy leszerelt tengerészgyalogossal, Thomasszal. 1998-ban egy interjúban csak úgy a semmiből előbújt. És gyönyörűen ír arról, hogy milyen érzés volt végre, az ötvenhez közel szabadnak lenni. Mert számára az egész világnak előbújás egyet jelentett a szabadsággal. Most pedig tudod, mi van vele? Még mindig Thomasszal van együtt, aki most már egy ideje a férje. Boldog párkapcsolatban él évtizedek óta, szerelmes, kiegyensúlyozott, a kilencvenes évek óta nem ivott, és nem drogozott... És évekkel ezelőtt beismerte, hogy hobbija volt a Judas Priest dalszövegeiben homoszexuális utalásokat elrejteni. Például írt egy dalt egy péniszről. Egy egész dalt, igen – bólogattam, és nehezen bírtam ki röhögés nélkül, ahogy láttam Noah arckifejezését. Mi lenne, ha még ismerné is a Jawbreaker szövegét? – Szóval nem elég, hogy a heavy metal úttörője és meleg ikon, de még hatalmas troll is. Aki remek példa arra, hogy ellene elkövetett szexuális visszaélések, függőségek és öngyilkossági kísérletek után is összekaphatja magát az ember, és megtalálhatja a boldogságot. Vagy éppen a boldogság őt, egy ex-tengerészgyalogos személyében – mosolyogtam. Szerettem Halford életének történetét. Az önéletrajzában egyetlen pillanatra sem próbálta fényezni magát, beismerte a hibáit, és nem igazán mentegetőzött miattuk, szimplán elismerte, hogy fasz volt, máshogy kellett volna csinálnia, de hát most már ez van. Bírtam benne, hogy nem próbálta jobb színben feltüntetni magát, és megmutatta a nyers valóságot. Inspiráló volt, hogy annyi szarság ellenére rátalált a boldogság, és sikerült összehoznia egy egészséges kapcsolatot, miközben a zenekara is szárnyalt.

– Meg is van, kit próbálok legközelebb elcsábítani az adásba – firkálta le Noah Rob Halford nevét az egyik papírjára, mielőtt ismét felém fordult volna. – Beszéljünk most egy kicsit arról az ominózus interjúról. Pontosabban az utána lévő koncertről. Miután Jeffrey Horton olyan kérdést tett fel neked élő adásban, amihez semmi joga nem volt, másnap koncertetek volt Los Angelesben. Keringenek videók a neten arról, hogy a közönségben mindenki valamilyen zászlót emelt a magasba a visszataps után, és arról is, hogy egyszer csak bevetetted magad a közönségbe. Mesélnél picit arról, hogy milyen érzéseket váltott ki belőled az a koncert?

– Olyat, amit általában egy Pride szokott – mosolyodtam el. – Boldognak, felszabadultnak, önmagamnak éreztem magam. Olyan volt, mintha valaki szárnyakat adott volna, és felrepített volna a csillagokig. Az az interjú elég nagy hatással volt rám, úgy éreztem, felesleges minden, amit mondok, mert nem hallgatnak meg, és a másnapi Los Angeles-i koncertünkig sem halkultak el teljesen ezek a gondolatok. Persze sok támogatást kaptam a közösségi médián, ami segített kicsit elűzni a kételyeim egy részét, de bőven volt még belőlük. Az a koncert vette el őket teljesen. Olyan mennyiségű szeretetet kaptam a rajongóinktól, mint még soha, és túlcsordultam tőle érzelmileg. Amikor lent voltam közöttük, sokan ajándékot adtak nekem. Nyakláncot, fülbevalót, zászlót, minden apróságot, ami a közösségemre emlékeztetett. Úgy mentem vissza a színpadra, mintha kifosztottam volna egy Pride-ra készülő üzletet, és baromira élveztem az egészet. Túlságosan is. Azután a koncert után ugyanis nem mentem ki a backstage-ből fotózkodni és aláírásokat adni. Utólag ezt már nagyon bánom, de az az igazság, hogy úgy éreztem, ha kimegyek, és még több szeretettel szembesülök, nem fogom kibírni. Tartottam attól, hogy elérzékenyülök, megölelgetek mindenkit, és mindenkinek elmondom, mennyire szeretem, ezért inkább maradtam a seggemen, nehogy baj legyen abból, hogy nem tudom visszafogni magam. De az a koncert fenomenális volt! Amíg élek, emlékezni fogok rá.

– Ha már Pride... A Salt Lake City Pride óta terjednek a neten videók arról a nyitóbeszédről, amit mondtál. Hogyan jutottál el odáig, hogy felkérjenek egy ilyen megtisztelő dologra, és hogy zajlott az esemény?

– Őszintén? Gőzöm sincs, miért kértek fel. Azóta, hogy úgy döntöttem, átveszem az LMBTQ+ témák kezelését, sorra kapom a megkereséseket az erre a célra létrehozott hivatalos e-mailcímemen, de nagyon sok olyan volt köztük, amit nem tudtam komolyan venni. Aztán egyszer csak ott volt a felkérés a Salt Lake City Pride szervezőitől. Először azt hittem, hogy csak valami vicc, mert kizárt, hogy komolyan azt akarják, hogy álljak fel egy színpadra és dumáljak. Mármint ezt még soha senki nem akarta – nevettem el magam. – Nem én vagyok a szónok a zenekarban, nem tudom úgy fellelkesíteni az embereket, mint Xander, én a szép, nyugodt magyarázáshoz értek. Valamiért mégis engem akartak. Amikor ezt sikerült felfognom, majd' kiugrottam a bőrömből, a srácok ezt meg is tudnák erősíteni, mert ölelkezve ugráltunk, aztán végigtáncoltam a turnébuszt, és Pakitóval, Tyler papagájával énekeltem, bár arra már nem emlékszem, mit. Aztán jött a probléma, hogy oké, de mégis mit mondjak? Szerencsére a srácok sokat segítettek. Általában Tyler írja a nyilatkozatainkat és egyéb posztjainkat, úgyhogy eléggé ért hozzá, el tudott látni tanácsokkal, de Charlie és Xander is segítettek, valahányszor felolvastam, meddig jutottam. És tudod, mi az egészben a legviccesebb? Hogy még csak nem is kellett a beszéd, amit megírtam! Olyan voltam, mint egy klisés film végzős diákja, aki megírta a hiperszuper ballagási beszédet, mégsem azt mondja el, hanem hagyja, hogy a szíve vezesse. Ránéztem azokra az emberekre, akik engem figyeltek, és várták, hogy megszólaljak, és nem éreztem helyénvalónak azt, amit írtam. Nem azért voltak ott, hogy a filozofálgatásomat hallgassák, és nem is nehézségekről akartak hallani. Büszkék akartak lenni magukra, el akarták fogadni magukat, és akartak valakit, aki rámutat arra, hogy csodálatosak úgy, ahogy vannak. Úgyhogy én lettem az a valaki.

– Ha jól láttam a videókon, amiket felraktak a résztvevők, a felvonulás alatt elég sokszor megölelgettél egy rendőrt. Róla szabad tudnunk valamit? – kérdezte, mintha nem ismerte volna Damont.

– Talán nem fog kinyírni, ha mesélek róla egy kicsit – mosolyodtam el. – Az a rendőr, akit ölelgettem, Damon. A buszunk sofőrjének egy régi ismerőse, néhány nappal a Pride előtt beszéltünk először telefonon. Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen rövid idő alatt kialakult volna köztünk az a szoros kapcsolat, ami az ilyen ölelésekhez kell, de számomra a Pride felvonulás mindig valami elképesztően eufórikus dolog, és le kell vezetnem a felesleges energiákat. Tudod, túlcsordulok érzelmileg, és valahogy ki kell törnie. Gondoltam, egyszerűbb Damon közelében maradnom, és minden ilyen alkalommal megölelgetnem kicsit, minthogy véletlenszerűen ölelgessem a vonulókat. Szerencsémre partner volt ebben.

– Ha megengedsz egy kicsit tolakodó kérdést... A zenekar miért nem volt veled?

– Tyler nincs oda a hőségért – vontam meg a vállam. – Nem tud órákon keresztül sétálni a forróságban, ahol még az aszfalt is nyomja felfelé a meleget. Charlie jött volna, ő minden Pride-ra elkísért eddig, de valamivel elcsapta a gyomrát, és kénytelen volt a hotelben maradni. Xander pedig még nem állt készen, és nem szereti a tömeget sem. De a végére egyébként eljött, hogy együtt sétáljunk vissza a hotelbe.

Noah sorra tette fel a kérdéseket Pride-okkal, öltözködéssel, regényekkel és minden olyan dologgal kapcsolatban, amiről úgy gondolta, klassz beszédtéma lenne, és valamennyire passzol a podcast témájához is. Nem tudtam, mennyi ideje dumáltunk már, de a vizem szép lassan elfogyott, és csak azt vettem észre, hogy kezdek kifogyni a mondanivalóból, pedig én aztán bármeddig tudok beszélni.

Miután végeztünk, Noah megköszönte a beszélgetést, és megígérte, hogy ha összevágta az anyagot, átküldi, hogy végig tudjam hallgatni, és le tudjam okézni, mielőtt megosztja a nagyérdeművel.

Xander szokatlanul csendes volt, ahogy a hotel felé tartottunk. Szerettem volna rákérdezni, mi nyomja a lelkét, de úgy gondoltam, valami olyasmi lehetett, amit Noah-nak mondtam, úgyhogy próbáltam kitalálni, pontosan mi volt az. A Pride nem lehetett, mert ha csak a végére is, de azért eljött, és jól érezte magát – leszámítva azt a pár percet, amíg amiatt az idióta miatt rágódott –, meg új haverokat is szerzett. Az sem lehetett, amit a csúnya üzenetekről mondtam, mert arról is beszéltünk már. Ettől függetlenül persze kiborulhatott amiatt is, mert még mindig bántották őt is, de mégsem tűnt logikusnak a dolog. Akkor mégis mi volt?

– Na jó, nem tudom kitalálni – sóhajtottam fel. – Mi a baj?

– Nem itt – felelte ijesztően nyersen és komoran. – Majd a szobában – tette hozzá kicsit csendesebben. A szeme sarkából úgy nézett körbe, mintha veszélytől tartott volna, pedig aki rajtunk kívül az utcán volt, messze előttünk vagy mögöttünk járt.

– Oké, ez kicsit sem ijesztő – morogtam. – Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy le lesz ordítva a feje, csak azt nem tudja, miért.

– Sajnálom – suttogta bocsánatkérően, fancsalian rám mosolyogva. – Csak ezt nem az utcán akarom megbeszélni, mert... Mi köze hozzá az utcának? De nincs gáz, mármint... nem köztünk van az a gáz. Okés? Ne nézz így rám!

– Jó – sóhajtottam fel. Akaratlanul is elkezdtem szedni a lábam. Nem voltunk már messze a hoteltől, de kíváncsi voltam, Xander mitől lett ennyire komor, meg azért eléggé aggasztott is, amit mondott. Nem köztünk van az a gáz. Akkor mégis hol? Miféle gáz? Én mondtam valamit Noah-nak, ami gáz volt, vagy elkalandozott, és a podcasttől teljesen független dolog volt a gáz? Legszívesebben megálltam volna ott, ahol voltunk, hogy mondja, mert nem bírom ki a hotelig, de tudtam, hogy igaza volt. Nem beszélhettük meg a magánéletünket az utcán, abból csak bulvárcikkek születtek volna. Szóval siettem, szinte húztam magam után, és amikor visszaértünk, és bementünk a szobába, becsuktam magunk mögött az ajtót, és ha már úgyis ott voltam, nekidőltem. Valamiért úgy éreztem, szükségem lesz arra, hogy megtartson.

Xander egyszerűen csak az ágyhoz sétált, és lerogyott rá. Mindezt némi fintor követte, ami jó eséllyel az esténk következménye volt, de hamar túltette magát a dolgon. Az a sóhaj, ami felszakadt a torkán aggasztóbb volt, mint ahogy az utcán viselkedett.

– Tényleg azt kérik, hogy tagadd meg önmagad? – kérdezte olyan letörten, mintha csak őt próbálták volna lebeszélni arról, hogy az legyen, aki volt. Aha, szóval erről volt szó. – És mindezt azért, mert... – Totálisan ki volt készülve, alig ismertem rá, amikor felnézett rám. – Bassza meg, Jayden! Mégis hogy a faszomba beszélhetsz úgy halálról, mintha le sem szarnád, hogy a te életedről és halálodról beszélsz nemcsak Noah-nak, de a kibaszott nagyérdeműnek is, ha ez ki lesz engedve?!

– Your death by information won't disturb the peace of distant stars* – idéztem az első dalt, ami eszembe jutott. Talán csendben kellett volna maradnom, vagy nem így reagálnom. Olyan... nem is tudom, milyen fejet vágott, de nem ő volt. Teljesen ki volt akadva rám, egyszerre volt sápadt és dühös, olyan volt, mintha minimum haldoklott volna. De ahhoz túl hevesen vett levegőt, és túl sok haragot láttam a szemében. Haragudott rám. Rám... Persze, hogy rám. A szüleim szerint is én voltam a hülye, nyilván Xandernek is rám kellett mérgesnek lennie. Nem az elcseszett világra.

Nem mozdultam az ajtótól, úgy éreztem, kurvára nem akarta, hogy a közelében legyek, és nem is biztos, hogy én szerettem volna. Ijesztő volt, amit láttam, és nem értettem, miért felém irányult a dühe, miért én voltam az egész helyzetben a szar. Tisztára, mint amikor anyáékkal beszéltünk erről. Úgy tűnt, Xander sem értette a dolgot. Volt egyáltalán valaki a világon, aki értette?

– Tudod... Totál elég nekem az, hogy a szüleimmel futom le újra és újra ezeket a köröket, örülnék, ha veled nem kéne – morogtam, mivel továbbra is csak nézett dühösen, és eszében sem volt megszólalni. – Meg amúgy mi az, amin most kiakadtál? Nem tudtad, hogy benne van a pakliban a gyűlölet-bűncselekmény? Dereng az az eset kb. két évvel ezelőttről, amikor lövöldözés volt abban a melegbárban Gaga tudja már, hogy hol, és csomóan meghaltak? Szerinted én ezektől védve vagyok? Vagy bárki más?

– De mi a faszért kellett szóba hozni?! – ugrott talpra. A következő pillanatban már a lapockámban éreztem az ajtót. Bassza meg. A pulzusom megugrott, a szívem a torkomban dobogott, miközben egy kis hang azt üvöltötte a fejemben, hogy meneküljek. Már a kilincsért tapogatóztam, amikor észrevettem, hogy Xander teljesen elsápadt. Valamit mondani akart, de csak a szája remegett hang nélkül, aztán már a teste is, amikor a fejét rázta. Vagy én kezdtem el remegni? Franc sem tudta. – Jayden... – szólt végül remegő hangon, de nem tudta folytatni, a szeme bekönnyezett, és inkább tőlem elfordulva visszaült az ágyra. A kezemet a kilincsen tartva vártam. – Sajnálom, nem akartam így kiakadni. Csak ez az egész... hogy ilyen... hogy ilyen kibaszott undorító ez az egész... – motyogta maga elé. Elengedtem a kilincset. Nem akart bántani.

– A kicseszett ígéretek földjén csak akkor lehetsz előbújt, büszke queer, ha elfogadod, hogy bármikor lepuffanthatnak miatta – mormoltam. Még mindig remegtem, de szép lassan csillapodott a szívverésem. Még nem voltam rendben, de kezdtem összeszedni magam. – Mert tudod, minden második embernek fegyvere van. És majdnem mind utálja az olyanokat, mint én. Mint... Mint mi – suttogtam. – És szóba kellett hoznom, mert ez a valóság. Semmi nem változik, ha hallgatok róla, és attól sem, ha beszélek. Nem vagyok nagyobb fenyegetésnek kitéve, mint eddig. Vagy mi az, amin most ennyire kiakadtál? – kérdeztem erőtlenül.

Le akartam ülni. Kurvára le akartam ülni. De féltem elmozdulni az ajtóból. Őrült gondolat volt, de az ajtó volt a támaszom. Nekidőlhettem, és megtartotta az egész remegő roncshalmaz testemet. De ha veszélyben éreztem volna magam, két pillanat alatt ki is surranhattam volna rajta. Nem mintha az előbb olyan kurva jól ment volna a dolog azzal, ahogy nekifeszültem, de akkor is megnyugtató volt a közelében lenni. Ha elmozdultam volna az ajtótól, bezártam volna magam. Talán egy csapdába, a fasz tudja. Eszem ágában sem volt kideríteni, mi várt volna rám pár lépéssel beljebb. Ismertem ezt a helyzetet, a kelleténél sokkal jobban. Vele is ez volt régen. Valami szarságon kiakadt, megijesztett, aztán bocsánatot kért, és amikor már megnyugodtam, akkor... Nem. Jobb volt nekem az ajtóban, hiába tudtam, hogy Xander nem olyan volt, mint ő.

– Csak... – szipogott fel. – A kurva életbe is. Láttalak magam előtt.

Nem mondott többet, bármi is volt a fejében, az könnyek formájában tudott csak kijönni belőle. Némán sírt, az ágyról inkább a földre csúszott, felhúzta a térdét, arra hajtotta rá a fejét, hogy véletlenül se lássam a könnyeit. Szart sem ért vele, az egész testét rázta a zokogás, hiába nem nyikkant meg közben.

Lecsúsztam a földre, az ajtónak döntöttem a fejem. Oda kellett volna mennem hozzá. Oda is akartam, de a lényem egy része még mindig menekülésre készen várta az első figyelmeztető jelet, és ez a részem úgy érezte, hogy ha elhagyom a kis helyemet az ajtó mellett, nagy szarban leszek. Túl erős volt ez az érzés, nem tudtam dacolni vele, nem tudtam logikus érvekkel meggyőzni, hogy felejtse el a menekülést, ölelje magához Xandert.

– A little death makes life more meaningful* – suttogtam. Ha már ebből a dalból idéztem akkor is, amikor elkezdtük ezt a beszélgetést, miért ne tehettem volna meg megint?

– Mondtál valamit? – hüppögött fel Xander, és amikor ránéztem, már a könnyeit törölgette, próbálta összeszedni magát. – Faszom... nem akartam összeomlani.

– Soha senki nem akar – döntöttem újra hátra a fejem. – Csak úgy alakulnak a dolgok.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – szipogott. Már zsebkendő után kutatott, de nem talált semmit. Taknyosan, könnyes arccal hátradöntötte a fejét az ágynak. Folytatta a szipogást. Fintorogva hallgattam.

– Ne csináld – szóltam rá.

– Az én taknyom – felelte mormogva, és akkorát szívott, hogy szerintem az összes takony az orrából a torkában kötött ki tőle.

– Na, ezek után aztán várhatod, hogy megcsókoljalak. Takony íze lenne.

– Biztos ez? – Képes volt őszintén elgondolkozni ezen, majd lefeküdt az oldalára, és úgy nézett rám, mint egy szomorú kiskutya. – Összebújhatunk? Vagy... vagy nagyon elbasztam?

– Csak adj még pár percet, amíg az agyam leghátsó, legsötétebb zuga is felfogja, hogy nem akartál bántani, és akkor odamegyek – suttogtam.

– Rendben – felelte ő is suttogva. Egy hosszabb pillanat erejéig még nézett, aztán lehunyta a szemét, és behúzta a karját a feje alá. Volt egy olyan érzésem, hogy hiába tűnt úgy, hogy nem figyel rám, mégis baromira figyelt. Csak a nagy részét a dolgoknak leszűrte a hangokra.

Gyűlöltem, hogy ilyennek kellett látnom. Elveszettnek és magányosnak tűnt, ahogy ott kuporgott a szőnyegen, de még nem álltam készen arra, hogy elmozduljak az ajtótól. A távolság közte és köztem óriásinak tűnt, pedig alig volt pár lépés. Valamiért mégis úgy tűnt, ha odamennék hozzá, elérhetetlen távolságba kerülne az ajtó.

– Nem... Nem jössz ide inkább te? – kérdeztem halkan. Ha már az ajtó volt az új legjobb haverom, akkor össze kellett ismertetnem a pasimmal.

– Biztos vagy benne? – kérdezte ugyanazon a hangszínen, mintha nem akarta volna megtörni ezt a hülye, feszült légkört. Amikor rám nézett, volt egy második, elhallgatott kérdése is. Nem fogsz menekülni?

A legkevésbé sem voltam biztos benne.

– Igen.

Fancsali grimaszba rándult a szája. Aztán végül valamit némán káromkodott egy sóhaj közepette, mielőtt hasra fordult volna, és mint valami elcseszett fóka, elkezdett felém kúszni, egészen addig, amíg a feje el nem érte a combomat. Ott még látványosan átvergődött a hátára, és a fejét végül az ölembe hajtotta, miközben halvány és könnyáztatta mosollyal felnézett rám.

– Így nem volt olyan rémisztő, ugye?

– Még a szobában vagyok, nem? – kérdeztem vissza.

– Lehet, hogy odaragasztottad magad a földre, mint azok az aktivisták – mormogta, próbált viccelődni, csak hogy a feszültséget oldja. Aztán ismét elkomorult, valamin nagyon gondolkozott. Felém fordult, és a könyökére éppen csak feltolva magát az arcát egészen a hasamhoz tolta. Pólón keresztül puszilta meg a hegemet, majd visszahajtotta a fejét az ölembe. De ezúttal nem nézett rám, csukott szemmel bújt hozzám. – Bocsi, nem akartam elhülyéskedni.

Összeszorítottam a szemem. Faszom. Mi a fene volt velem? A kezem ökölbe szorult, remegtem, mint a nyárfalevél, éreztem, ahogy könnycseppek próbáltak kibuggyanni a szememből. Kurvára nem értettem, és próbáltam visszafogni az egészet, de aztán eszembe jutott, amit Xander mondott az interjú után, amikor próbáltam egyben maradni. Ne legyek hülye, maszkulin hetero. Hát, ha ez azt jelentette, hogy bőgjem ki magam, amikor nem is tudom, miért sírok, akkor legyen. Hagytam eleredni a könnyeket, de próbáltam halkan tenni mindezt, hogy legalább a combomon pihengető Xander ne vegye észre. De miért is lett volna ekkora szerencsém? Az egyik könnycsepp az arcára csöppent, kinyitotta a szemét, de nem szólt semmit. Lassan, óvatosan feltolta magát rólam, mintha még mindig attól tartott volna, hogy megijeszt és menekülnék előle, aztán hozzám bújt, megölelt, és a fejemet kezdte puszilgatni. Nem tudtam, tudja-e, miért sírok, de nem is érdekelt. Kapaszkodtam belé, mintha ő tartott volna ebben a világban, és hagytam, hadd távozzon belőlem minden bánat a könnyeimmel együtt. Azt hiszem, abban a pillanatban tört ki belőlem minden, amit addig próbáltam visszatartani. A koncert, ahol megdobtak, és ami után végül nem omlottam össze; az az interjú Violettel; a Pride utáni nyomorult, aki beszólt; az újabb nézeteltérés köztem és a szüleim közt... Meg a fasz tudja. Megnyitottak bennem egy csapot, és az nem akart újból elzáródni.

Amikor végre elfogytak a könnyek, a szemem úgy szúrt, mintha tűvel böködtem volna. Xander még mindig ölelt és puszilgatott, de én lassan hátrébb húzódtam tőle, hogy tudja, már aránylag rendben vagyok. A kézfejemmel letöröltem az arcomról a rászáradt könnyeket, és oldalra billentett fejjel Xanderre mosolyogtam.

– Gondolom, ezt már nem bírta ki a vízálló szemcerkám – fintorogtam.

– Nem tudom, miről beszélsz, én kicsi csillámos mosómedvém – felelte édesen, a hüvelykujjával letörölve egy foltnyi aranyszín maszlagot az arcomról. Megpuszilt, és a szája csupa arany csillám lett.

– Beperelem a gyártót – morogtam, de az aranyló szája mosolygásra késztetett. – Mi az, hogy egy félórányi csecsemőként bőgést nem bír ki a szemcerka? És mégis miért nem gyártanak ilyen színben rúzst, ha ilyen szívdöglesztően néz ki rajtad? – mosolyogtam még mindig, mielőtt megcsókoltam volna. Ha valami romantikus filmben lettünk volna, és az én szám is ki lett volna festve, benyöghettem volna valami olyan bénaságot, hogy keverjünk ki valami menő színt, de így egyszerűen csak megcsókoltam. Takony íze éppenséggel nem volt, de bíztam benne, hogy ha a gyártó elkezd arany rúzsokat készíteni, azoknak jobb íze lesz, mint a szemcerkának, mert az... Na, az borzalmas volt.

A srácok egyetlen pillanat gondolkodás nélkül okézták le, hogy felajánljuk Damonnek a zenekar biztonsági emberének posztját. Természetesnek tűnt számukra a dolog, pláne, amikor elmeséltük nekik, hogy Matt és Damon tök szívesen lennének együtt, csak az élet ebben eddig nem volt partner. Szóval miután Charlie és Tyler heves bólogatások közepette biztosítottak róla, hogy tök jó lenne, ha szereznénk biztonsági embert, az meg még jobb lenne, ha ez Damon személyében valósulna meg, átbattyogtam Matt szobájához. Még egy óránk volt indulásig, és szinte biztosra vettem, hogy minden maradék idejét Damonnel töltötte, és nem dobta ki éjfélkor, ahogy a lépcsőházban mondta neki, úgyhogy egy kis ideig fel-alá járkáltam a szoba előtt, aztán amikor már biztosra vettem, hogy semmi olyan nem történik bent, amit nem illene megzavarnom, halkan bekopogtam.

– Gyere! – szólt ki Matt emelt hangon.

– Csak én vagyok – kukkantottam be a szobájába. Totál egyedül volt, és nem tűnt valami rohadt vidámnak. – Bocsi, hogy zavarlak, beszélni szeretnék Damonnel, és azt hittem, itt van.

– Nincs itt – felelte Matt meglehetősen jegesen. Sikerült fájó pontot érinteni nála, és mintha zokon is vette volna, hogy rajta kerestem őt. – Fontos? Mert akkor hívd fel. Ma nincs dolga, tudtok még személyesen beszélni, ha fontos a dolog.

– Igazából elég fontos lenne, de ha már úgyis egyedül vagy, előbb beszélnék veled – csuktam be magam mögött a hotelszoba ajtaját. – Nem fogok kertelni. Hallottunk titeket a lépcsőházban. Xander és én. Éppen ott énekelgettünk, mert jó az akusztika. Amikor bejöttetek a lépcsőházba, nem tudtuk, mit csináljunk, féltünk, hogy ha megmozdulunk, észrevesztek, és akkor nem tudjátok megbeszélni a dolgaitokat, úgyhogy maradtunk, és... Hallottunk mindent – vakartam meg a tarkómat. – Légyszi, ne üss meg, amiért megkérdezem, de szereted őt?

Matt úgy nézett rám, mint aki nem elégedett volna meg holmi pofonnal, vagy bármiféle ütéssel. Olyan csúnyán nézett, mintha a turnébusz elé akart volna dobni, hogy aztán áthajtson rajtam. De nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét és felsóhajtott. Egyszerre volt az a sóhaj dühös, csalódott, és a megszokott atyai sóhaj, amit már párszor kaptunk tőle, ha szerinte gyerekesen vagy meggondolatlanul viselkedtünk. A padlószőnyeget nézte, miközben összefonta a karját a mellkasa előtt, majd egy újabb sóhaj közepette megingatta a fejét.

– Kedvellek, Jayden – kezdett bele szigorúan, és olyan komoran nézve rám, hogy tudtam, addig nem kéne megszólalnom, amíg azt nem mondja, hogy beszélhetek. Nem mintha ez bármikor megállított volna, de ezúttal jófiú voltam, és kussoltam. – És téged ismerve, ha valóban mindent hallottatok, akkor minden bizonnyal mélyen megérintett a történet. Ugyanakkor hasonló nézeteket vallunk te meg én, köztük azt, hogy kívülállónak nincs köze hozzá, mi történik egyes személyek életében. Lehet, hogy a sofőröd vagyok, netán már barátságról is beszélhetünk, de ez nem változtat azon, amit mondtam. És ebből adódóan nem fogok választ adni a kérdésedre sem. Remélem, hogy megérted mindezt – tette hozzá egy biccentéssel, jelezve, hogy beszélhetek.

– Nagyon nem könnyíted meg a dolgom – fintorogtam. Ha sértődősebb lettem volna, elég csúnyán magamra vettem volna mindent, amit mondott. Mármint mi az, hogy netán barátságról is beszélhetünk? Baszki, Matt évek óta furikázott minket, állandóan dumáltunk minden hülyeségről, néha komoly dolgokról is, de csak netán voltunk barátok? Hát ez szép volt, mit ne mondjak. – De ha így akarod, akkor játsszunk így! Mint a munkaadóid egyike, szeretném megérdeklődni, van-e bármi kifogásod az ellen, hogy munkát ajánljunk Damonnek, mint a zenekar biztonsági embere. Mert ha nem tudsz vele dolgozni, akkor nem teszek neki ajánlatot. Te vagy velünk régóta, és ha azt mondod, csak egyikőtöknek van itt hely, akkor az te leszel – fejeztem be, és tudtam, hogy pont olyan önelégült arcot vágtam, mint amilyen önelégültnek éreztem magam.

Matt morcos mackó karaktere abban a pillanatban eltűnt, amint ismét kiejtettem a számon Damon nevét, és hogy munkát akarunk adni neki. Szinte hallottam a fogaskerekeket, ahogy kattogtak az agyában, végigpörgetve mindent, amit hallott tőlem, és mindent, ami közte és a rendőr között volt. A szeme nagyra nyílt, és meg mertem volna esküdni, hogy bekönnyezett alig pár másodperc leforgása alatt. Teljesen ledöbbenve pislogott rám, aztán egyszerűen lerogyott az ágy szélére, és az arcát az egyik kezébe temetve megkönyökölt a térdén. Pont olyan megtörtnek látszott, mint amilyennek hallatszott a lépcsőházban. Rettentően idegen és szívbemarkoló volt tőle az a testhelyzet, amiben összeroskadva ült, és csak bámult maga elé könnyes szemmel.

– Matt... – kuporodtam le mellé az ágy szélére. – Amit hallottam a lépcsőházban, az... Az borzasztó volt. Hallani, hogy mennyire szenvedtek egymás nélkül, és milyen szívesen lennétek együtt, ha úgy hozná az élet... Szeretnék segíteni nektek, hogy kapjatok még egy esélyt egy közös életre. Mi az, hogy szeretnék... – mormoltam. – Mind szeretnénk. És megértjük, ha nemet mondanál, vagy ha az jár a fejedben, ez nem tisztességes, mert nem kérheted Damont, hogy hagyjon itt mindent miattad. De remélem, azt azért te is tudod, hogy semmi nem köti őt ide a munkáján kívül. És nem kell rendőrnek lennie ahhoz, hogy tudjon segíteni, és hősködni.

Egy könnycsepp lecsordult az arcán, majd halkan felszipogott, miközben előtúrta a telefonját, és egyszerűen a kezembe nyomta.

– Busz rendszám, és Bébi... – szólt sírás határán. – Beszélj vele.

– Vettem – bólintottam. Szóval a kód, és az a név, ami alatt Damon futott a névjegyzékben. Miközben elkezdtem kikeresni Damont, hogy fel tudjam hívni, felkeltem az ágyról, mert egyszerűen képtelen voltam ülve telefonálni, pláne ha fontos dolgokról volt szó. De azért nem akartam totál egyedül hagyni Mattet, meg amúgy is tök elveszettnek tűnt, úgyhogy szinte ösztönösen hajoltam le hozzá, és nyomtam egy puszit a fejére minden szó nélkül.

Könnyek közt elsuttogott egy halk káromkodást, majd olyan finoman, mintha csak simogatni akart volna, eltolt maga mellől. A válla megremegett, egyre több könnycsepp csordult alá az arcán. Úgy éreztem, egyazon pillanatban szeretné végre valakinek a vállán kisírni magát, és azt, hogy hagyjam békén, mert hosszú út állt előttünk, és nem pazarolhatta ilyen dolgokra az erejét. Így is később indultunk tovább a podcast miatt, mint terveztük, és ez biztosan befolyásolta az ő terveit is.

– Kihangosítsam? – kérdeztem, amikor rányomtam a hívásra.

Aprót bólintott, a könnyeit törölgette a kézfejével, majd előkapott egy mosható zsebkendőt, és halkan kifújta az orrát. Épphogy rányomtam a kihangosításra, amikor Damon már fel is vette a telefont. Baszki, várt erre a hívásra.

– Szívem, látni akarlak, mielőtt indultok! – hadarta Damon, mielőtt bármit is mondhattam volna neki. A szívem facsarodott össze attól, ahogy könyörgött. Basszus már.

– Jayden vagyok – mormoltam, ahogy Matt a háttérben felszipogott. Baszki, gőzöm sem volt, mekkora fába vágtam a fejszémet... – Mielőtt megijednél, nincs semmi baj, Matt jól van. Csak kérdeznék tőled valamit.

– Oh... oké, rendben. Szia – hebegte totálisan zavarodottan. Szinte hallottam a fel nem tett kérdést, hogy mi a faszért nem a saját telefonomról hívtam.

– Szia – forgattam a szemem. Francért kell olyan apróságokkal törődni, mint a köszönés. – Fura ezt telefonon megkérdezni, de mit szólnál, ha felmondanál a munkahelyeden, mi meg felvennénk a zenekar mellé, amolyan biztonsági emberként? Jönnél velünk a turnékra, fizetnénk a hotelszobádat, ha megszállnánk valahol, de nagyrészt a buszban csöveznél a zenekarral és persze Matt-tel, ha meg éppen otthon döglünk, akkor azt csinálsz, amit akarsz – hadartam. – A buszsofőrünk már beleegyezett a dologba – tettem hozzá mosolyogva.

– Jayden, ez... Ez...

Ennél többet nem tudott mondani, és ahogy Mattre pillantottam, úgy éreztem, ez megszokott reakció lehetett arra, ha ilyen kaliberű bombát dobtak Damonre. Matt aprókat legyintett, hogy nyugodjak meg, ez ilyen.

– Esküszöm, hogy veletek nem lehet normálisan beszélni – morogtam, de csak látszólag bosszantott a helyzet, valójában éppen darabokra tört a lelkem, hogy aztán újra összeálljon, és megint darabokra törjön. – Mattből sem tudok percek óta egy értelmes szót sem kihúzni, és te is csak makogsz itt nekem...

– Kérlek, bocsáss meg – sóhajtott fel Damon, próbálva összeszedni magát, miközben megköszörülte a torkát. – Nagyon úgy hangzik, hogy tudsz elég sok mindenről.

– Hallottak minket a lépcsőházban – nyögte ki magából Matt. Faszomért kellett árulkodni. Az első megszólalása volt percek óta, erre nem beárult a pasijánál?

– Így érthető – sóhajtott ismét Damon. – Akkor azt is tudja már, hogy nem véletlen raktad ki a szűröm éjfélkor. Tényleg sajnálom, Jayden, de pont ez az oka, hogy nem tudunk normálisan búcsúzkodni. A minimum egy olyan elválás lenne, amit csak háborúba vonuló katonák esetében láthatnál.

– Borzalmasan sokat drámázunk – nevetett fel Matt kínjában és szipogva. Damon szerintem hallotta, de jobbnak találta figyelmen kívül hagyni mindezt.

– De most nem kell drámáznotok és búcsúzkodnotok – szólaltam meg, mielőtt elterelődtünk volna attól a dologtól, ami miatt felhívtuk Damont. – Velünk jöhetsz – intéztem Damonhoz a szavaimat. Nagyjából olyan könyörgő volt a hangom, mintha egy hasonló helyzetben Xandert próbáltam volna rávenni arra, hogy tartson velem. Faszom.

– Nagyon édes tőletek, Jayden...

– De! – vágott közbe Matt. Kis híján elbőgtem magam. Nem akartam hallani azt, ami a de után jött. Azok után nem, hogy mindkettőjüknek lehetőséget adtam a reménykedésre. A de utáni rész a kukába dobhatta a reményt, és ezt nem akartam.

– De... – ismételte meg Damon egy sóhajjal. – Mert mindig van egy de ebben az egészben. Bármennyire is szeretnénk, ez nem ilyen egyszerű, Jayden. Át fogom gondolni. Ezt megígérem! De nem hagyhatok csak úgy ott mindent, holnap szolgálatban lennék és...

– Damon – vágtam közbe. – Nem azt mondtam, hogy most azonnal. Ezt szerintem Matt sem várja el. Csak tudd, hogy van ilyen opció. Ha akkor sikerül döntened, amikor már három állammal odébb leszünk, akkor is jó. Az első dolgunk lesz repülőjegyet venni neked, és a reptéren fogjuk várni, hogy megérkezz. Csak... Gondold át! Ez minden, amit kérünk.

– Át fogom gondolni – felelte a hangjából ítélve mosolyogva, és alighogy ezt kimondta, Matt szeme felcsillant és könnyek közt mosolygott. – A legnehezebb akadály a felmondás, a főnökasszony nem éppen olyan, akit meghat egy szerelmi dráma, de majd kimagyarázom magam. A házat meg lepasszolom, az unokaöcsém úgyis kipróbálná, milyen egyedül az élet, legalább lesz hol gyakorolnia.

– Jól van – vigyorogtam. Tetszett, hogy nem feltételes módban beszélt. – Akkor agyalj, aztán keress minket, ha már jutottál valamire. Megyek, hagylak titeket dumálni, még össze kell pakolnom a cuccaimat – tettem le Matt mellé a telefont. – Szia, Damon.

– Szervusz, Jayden, üdvözlöm a srácokat is!

– Átadom – szóltam még hátra, mielőtt becsuktam volna magam mögött a szobaajtót, ezúttal kívülről. Hű, basszus! Ez volt aztán az érzelmi hullámvasút.

Visszamentem a szobánkba, ahol Xander éppen az ágyán ücsörögve nyomkodta a telefonját, és ahelyett, hogy nekiálltam volna pakolni, arccal beledőltem a párnámba, és nyöszörögni kezdtem.

– Naaa... – hallottam Xander hangját, és az ágy nyekergését, ahogy közelebb húzódott, majd egyszerűen áthuppant mellém, és elkezdte a hátamat simogatni. – Mi a baj? Tudtál beszélni velük? Mit mondtak?

– Egy kicseszett bipoláris érzelmi hullámvasút volt az egész nyomorult beszélgetés – mormoltam továbbra is a párnámba fúrt arccal. – Damonnel telefonon beszéltünk, nem volt Mattnél. Matt először meg akart gyilkolni amiatt, hogy bele mertem avatkozni az életébe, aztán azt mondta, nem vagyunk barátok, majd összetört, amikor bedobtam az álláslehetőséget. Damon kicseszettül bébi néven van bent a telefonjában, fel kellett hívnom, és mivel azt hitte, Matt hívja, olyan könyörgőn szólt bele, hogy látni akarja, hogy azt hittem, meghasad a szívem, és végül is arra jutottunk, átgondolja, de már azt tervezte, hogy az unoka... faszom tudja, kijének adja a házát, úgyhogy szerintem igent fog mondani, de mire eljutottunk idáig, én... Megőrülök! – morogtam. És még én vagyok teátrális! Akkor ezek ketten mégis mik?

– Mattet agyonvágom – morogta Xander sértetten. – Azt mondja, nem vagyunk barátok? Hiszem, ha látom! Ez szembemenne a világgal, ha bármelyikünknek akár egy haja szála is görbülne! – morgolódott, aztán izgatottan megsimogatta és megpaskolgatta a vállam. – De akkor Damon úgymond igent mondott, ugye? Csak le kell játszani egy hülye felmondást és minden szart.

– Igen, én úgy értelmeztem, hogy igent mondott – bólogattam, már amennyire a párnám engedte. – Könyörögtem neki, érted? Mintha legalábbis az életem múlna azon, hogy igent mondjon. Mintha... – kezdtem, de elharaptam a mondatot.

– Azért... – szólt Xander olyan kicseszett gyengéden, mint eddig soha, miközben félig átkarolva hozzám bújt és megpuszilta a fülem, ha már az arcomat nem érte el a párna miatt. – ...Mert a kis bunyesz Jayden valójában egy baromi jószívű srác, aki szeretné, ha boldogan élnének azok, akiket szeret. És ezért minden erejétől telő dolgot meg is fog tenni, még akkor is, ha két érett felnőtt berángatja őt egy olyan bipoláris hullámvasútba, amit Shakespeare is irigyelne tőlük – mondta végig édesen és gyengéden, miközben a hajammal játszott vagy a fejemet puszilgatta. – De mi volt az, amit elharaptál útközben? Elég mély gondolatmenet elejének tűnt a hangzása alapján.

Jó, akkor menjünk bele a dologba. Persze, miért is ne.

– Csak azt akartam mondani, hogy úgy könyörögtem neki, hogy jöjjön velünk, mintha... A faszom, de nehéz ez – morogtam a párnába. – Mintha rólunk lett volna szó. Mintha neked könyörögtem volna, hogy gyere velem – suttogtam. Bíztam benne, hogy a párna miatt egy szavamat sem lehetett érteni, de tartottam tőle, hogy nincs ekkora szerencsém. – Nem tudom, hova. Nem tudom, miért. Csak azt akartam, hogy gyere velem, legyél ott mellettem. Ez így faszság. Nem mintha azt terveznéd, hogy megpattansz – morogtam, és csak gondolatban mertem hozzátenni a kérdést: ugye?

– Tudod... – sóhajtott fel, miközben még közelebb bújt hozzám, mintha tudta volna, miről beszélek. – Hajnalban rosszat álmodtam – suttogta, miközben a fejét óvatosan a hátamra hajtotta. A gerincem vonalát cirógatta, olyan édesen, ahogy az éjjel tette, amikor azon mosolygott, hogy ahogy a feje a mellkasomon pihent, hallotta a szívem dobogását. És hogy ezt milyen szépnek találta.

– Miért nem mondtad eddig? – fordítottam felé a fejem. – Mit álmodtál?

– Butaságnak gondoltam – sóhajtott, és ezúttal lefeküdt mellém, hogy lássuk egymást, és az arcomat tudja cirógatni. Mosolygott, de a szeme nem, abban ott volt a rémálmok sötét árnyéka. – Nem is értem, miért álmodtam. Talán azért, mert előtte érzelmileg túlcsordultam vagy franc sem tudja. De nekem jóval több volt, mint egy egyszerű orgazmus. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy... hogy örökké fog tartani minden, hogy együtt leszünk, és hogy még vénségként, kilencvensok évesen is olyan menők leszünk, mint Sir Christopher Lee, hogy kiadunk valami baszatós albumot és ilyenek. Aztán... – komorult el az arca. – Azt álmodtam, hogy elfordultál tőlem, hogy bármit csináltam, az nem volt elég, hogy nem voltam elég jó neked... és bárhogy könyörögtem vagy futottam utánad, te egyre távolabb kerültél tőlem. Tudom, hogy butaság – rázta meg a fejét. – Ezért sem akartalak felkelteni miatta, mert amikor felriadtam, akkor te ott aludtál mellettem, és ez megnyugtatott. És amikor visszabújtam hozzád, magadhoz öleltél, és félálomban mosolyogtál és édesen becéztél. És akkor megint úgy éreztem, hogy minden örökké fog tartani, és hogy bármi történik, együtt meg fogjuk oldani – suttogta, majd ismét elmosolyodott. – Lehet, ez is butaság lesz, vagy túlságosan is régi és nyálas romantikus... de amikor a karjaid közt tartottál, úgy éreztem, mintha te lennél a Nap, és én a Hold. Hogy a fényed nélkül nem tudnék létezni, hogy nélküled nem tudnék létezni. Gyerekes ilyet mondani, nem? Első szerelem... – simogatta meg az arcom. – És mégis úgy érzem, te vagy az egyetlen és az igazi, hogy senki másnak nem tudnám adni a szívem. Hogy senki mást nem tudnék úgy szeretni, ahogy téged. Lehet, hogy ez rémisztett meg tudat alatt. Hogy túl szépnek láttam mindent, és aztán rájöttem, hogy az élet nem ilyen. De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok tenni azért, hogy ilyen legyen.

Egy darabig hallgattam azután, hogy Xander befejezte a mondandóját. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az őszinte, kitárulkozós dologgal... Persze tudtam beszélni érzésekről, akár az enyémek voltak, akár más érzései, de az örökké durván hosszú időnek tűnt. Egyetlen, igazi, a Nap az ő Holdjának? Ezt nem tudtam feldolgozni. Én nem voltam ilyen romantikus alkat, a legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból, a Pakitónak megtanított szerelmi vallomás, meg a rózsaszirmos reggeli volt, és ott véget is ért a tudományom. Elképzelésem sem volt, hogyan kéne reagálnom egy ilyen vallomásra.

Hogy nyerjek egy kis időt, megpusziltam Xander homlokát, és teljes testtel felé fordultam, mert az úgy nem volt állapot, hogy ő felém fordult, ott volt mellettem, én meg csak tessék-lássék módon fordultam oda hozzá. Miután elhelyezkedtem, megint megpusziltam.

– Xander, ez... – kezdtem, de még mindig gőzöm sem volt, mit mondjak. Úgyhogy úgy döntöttem, jobb az őszinteség. – Figyelj, én nem tudok ilyen romantikus dolgokat mondani, és nem is tudok rájuk normálisan válaszolni. Az én tudományom addig a rózsaszirmos reggeliig terjedt, annál többre nem vagyok képes. Tudok beszélni érzésekről, ezt azért már biztos észrevetted, de ha ilyeneket mondasz nekem... Nem fogom tudni viszonozni – suttogtam. – A legtöbb, amit erre tudok mondani, az az, hogy szeretlek, és hogy elég jó vagy nekem, bár sosem szerettem ezt a megfogalmazást, mert mégis mi az, hogy elég jó? Vagy jó, vagy nem. Olyan nincs, hogy épphogy jó, elég jó, túl jó... Szóval – simogattam meg az arcát – jó vagy nekem, szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Ez minden, amit mondani tudok, de abban biztos lehetsz, hogy ez maximálisan őszinte.

Elmosolyodott, és ezúttal a szeme is őszintén, boldogan csillogott, amikor apró csókot adott a számra.

– Nem kell viszonozni az ömlengésem – kuncogott fel, miközben az arcomat cirógatta. – Szerintem turné végére én is lenyugszom ilyen téren, és nem foglak olyan túlcifrázott dolgokkal fárasztani, mint Darey, Fitzgerald és társai. Csak próbáltam elmondani, mit érzek, és hogy mi jár a fejemben.

– Értékelem – pusziltam meg.

Amikor nem sokkal később magunk mögött hagytuk Salt Lake Cityt, mindenki csak ücsörgött és pihent a turnébuszban. Pár nap alatt hozzászoktunk a hotel kényelméhez, és nem rajongtunk a gondolatért, hogy vissza kell térnünk a buszba, de hát ilyen volt a turnézás, ezt vállaltuk, csinálnunk kellett. Tyler a papagáját cipelte ide-oda a buszon, mintha Pakitónak újra hozzá kellett volna szoknia a helyhez, Charlie kisajátította magának a kanapét, Xander meg leült mellé olvasni. Mivel nekem nem volt jobb dolgom, és ezúttal az internetet sem akartam felrobbantani semmivel, előrementem Matthez, aki halkan dúdolta az olasz opera dallamát, ami éppen szólt nála, és lehuppantam a mellette lévő ülésre.

– Szia – mondtam felé sem nézve.

– Hm? Szia – mosolygott rám. Feltűnően jókedvűnek tűnt.

– El fogja vállalni a melót, igaz?

– Már dolgozik rajta, hogy el tudja vállalni – bólintott mosolyogva, és izgatottan dobolni kezdett a kormánykeréken, majd felhorkantott. – Nem akarok előre túl boldog lenni, azokból mindig csak pofára esés lett.

– Ha nem jön össze a dolog, és pofára esel, akkor jogodban áll a turnébusz elé lökni engem, és átmenni rajtam párszor – pillantottam felé. – Mármint a busszal.

A szeme sarkából felém pillantott, felrántotta a szemöldökét, majd mosolyogva annyira felém hajolt, hogy finoman meg tudja simogatni a karomat.

– Alexander kitekerné a nyakamat, ha ilyet mernék tenni. Tudom, mert én is ezt tenném, ha valaki bántani merne titeket... – sóhajtott, majd visszaült a helyére. – Amit a hotelben mondtam... Sajnálom. Érzelmileg pocsék pillanatban kaptál el azzal, hogy mindenről tudtok. Nálatok jobb munkaadót és családot keresve sem találnék.

– Nem gáz, nem vettem magamra – mosolyodtam el. – Én meg sajnálom, hogy Xanderrel hallgatóztunk. Ő el akart menni, én marasztaltam.

– Utólag örülök, hogy így tettél, és... – Elmosolyodott, bármire is gondolt. – Ha összejön minden, ne lepődj meg, ha Damon egy csokor virágot a kezedbe nyom. Ő még az a fajta, aki ilyen dolgokat szokott csinálni.

– Oké – nevettem el magam. – Bár nem vagyok oda a virágokért. Remélem, tényleg összejön. Jó lenne boldognak látni titeket. Azt viszont sajnálom, hogy még mindig nem hallottuk a síkosítós sztorit, biztos jót röhögnénk rajta.

Ezen hangosan felnevetett.

– Mondtam, élőben jobban tud magyarázni, aztán ha velünk fog utazni... hidd el, többet is fogsz hallani, mint az az egy történet a síkosítóval. Kilenc év alatt megannyi bolond dolgot sikerült véghez vinnünk. Egy dolgot viszont mondok, mert tudom, hogy Alexandernek van kocsija otthon. A kárpit tisztítás nem olcsó, és kocsiban szeretkezni nem éppen kényelmes – mondta egyszerre vigyorogva és szörnyülködve, majd egy halk kuncogás után ismét felém pillantott.

– Miket gondolsz te Xanderről? – kérdeztem tettetett felháborodással. – Az egy dolog, hogy én egy idióta vagyok, akinek a kocsiban is jó lenne, de ugye azt egy pillanatig sem feltételezted, hogy Xander is áldását adná egy ilyen helyszínre?

– Jayden, Jayden, Jayden – kuncogott. – Van bármi fogalmad arról, a drága pasid milyen filmeket néz és nézett? Ha elkezd fantáziálni és tesztelgetni dolgokat, hidd el, hogy egyhamar a hátsó ülésen fogjátok találni magatokat, miután felvitt valami olyan kilátóhelyre, ahol kocsiból tudjátok nézni a naplementét és a városi fényeket.

Na basszus. Nem mintha bármiféle tesztelgetés ellenemre lett volna, Xander fantáziáit is örömmel váltottam volna valóra, bármilyenek is voltak, de Mattnek fogalma sem volt semmiről. Nem tudta, milyen volt Xander a hotelben, nem látta azt a félénk, ügyetlenkedő srácot, akit én. Persze a turné végéig bármi történhetett, Xander is sokkal magabiztosabbá válhatott addigra a szexualitásával kapcsolatban, de azt azért nehezen tudtam elképzelni, hogy a kocsija hátsó ülésén vetné rám magát. Az egyszerűen nem illett volna hozzá. Aztán persze a fene tudja, mert tény, hogy nem ismertem azokat a filmeket, amikről Matt dumált.

– Akkor meg minek figyelmeztettél, ha úgyis meg fog történni? – vigyorogtam. – Egyébként meg bocs, de nem fogom a szexuális életemet kitárgyalni valakivel, aki csak netán a barátom – szúrtam oda poénosan. Azt akartam, hogy tudja, nincs harag amiatt, amit mondott.

– Rendben van, kispiszok – kuncogott a visszavágáson. Kispiszok?! – Utolsó kérdés, aztán hagylak. Amúgy megvagytok? Te meg Alexander. Nem tépi magát, ugye?

– Ez egy nehéz kérdés – döntöttem hátra a fejem. – Ő még csak most csöppent bele abba a szar világba, amiben én évek óta edződöm. Ha ennyi év után megviselnek ezek a dolgok engem is, akkor neki duplán vagy triplán szar most. De megleszünk. Vigyázunk egymásra, és itt vannak a srácok is, te is... Jó közegben vagyunk, ami segít kicsit elvenni a csúnya üzenetek élét.

– Ezt jó hallani – sóhajtott fel. – Nem könnyű, nem irigyellek titeket. Damon sem, de azért büszke rátok. Házon vagy biztonságos közegen kívül mind a kettőnk beszari alkat, mármint... – Hirtelen elhallgatott, majd felsóhajtott. – Fogtunk ki hülye embereket. Civilben voltunk, belénk kötöttek, Damon meg annyit mondott, hogy most nem játszik rendőröset, és nem néz oda, ha valamelyik hülyének beverem a pofáját. Ez mondjuk volt vagy nyolc éve, de elég mély nyomot hagyott maga után. Csak azért érdeklődtem főleg Alexander miatt, mert neki ez tényleg új, te már láttad, mennyi tahó van a nagyvilágban.

– Odafigyelek rá, de köszi, értékelem az aggodalmad – mosolyogtam rá. – Azt meg sajnálom, hogy ti is találkoztatok gyökerekkel. Ugye, azért beverted a pofájukat?

– Megnyugodhatsz – mosolygott kicseszett önelégülten. – Kórházban kötött ki az összes, és ha láttak minket pár évvel később, úgy menekültek, mint a kisegerek – kuncogott magában. – Csak pár törött csont volt, semmi komoly.

– Büszke vagyok rád – nevettem el magam. – Na, hagylak vezetni, megnézem, mit csinálnak a többiek.

Tök ugyanazt csinálták, amit akkor, amikor előrementem Matthez. Leszámítva Tylert, aki már nem fel-alá járkált, a vállán Pakitóval, hanem ücsörgött – a vállán Pakitóval. Xander még mindig azt a könyvet bújta, amit elővett néhány perccel ezelőtt, Charlie meg csak ült és bámulta a busz tetejét, mintha nem tudna mit kezdeni magával. Mivel úgy láttam, Xander és Tyler tök jól elvannak magukban, Charlie mellé kuporodtam le a kanapé szélére, és az ölébe pakoltam a lábam. Kicsit bűntudatom volt amiatt, hogy az utóbbi időben, amióta Xanderrel közelebb kerültünk egymáshoz, elhanyagoltam őt. Olyan régen beszéltünk már egymással igazán komolyan, és legutóbb is az én kapcsolatom volt a téma.

– Mi újság? – kérdeztem halkan, próbálva odafigyelni arra, hogy ne nagyon zavarjam meg az olvasó Xandert.

– Szerinted az ott kosz vagy beköltözött egy pók hozzánk? – kérdezte igencsak komolyan, miközben még mindig a plafont bámulta.

Na baszd meg. Felpillantottam, kerestem azt a pontot, amit annyira bámult.

– Remélem, csak kosz – mormoltam. – Tudod, hogy nem csípem a pókokat.

– Tyler, add már oda Pakitót – fordult hirtelen a dobosunkhoz. – Lehet, van egy pókunk, ha Pakito is együttműködő, akkor le tudjuk szedni.

– Papagáj – szólt közbe Xander unottan. – Nem csirke.

– Amit Xander csak onnan tud, hogy párszor már kipróbálta, tud-e pókot öletni vele – kuncogott Tyler.

– Akkor kell szerezni egy csirkét – bólintott Charlie, majd mosolyogva picit megdögönyözte a lábam, ha már az ölében pihent. – Veled mi újság, Rómeó? Nagyon el voltál tűnve.

– Beütött a rózsaszín köd – fintorogtam. – Bocs, hogy nem lógtam veled annyit mostanában. Legközelebb nyugodtan bassz fejbe miatta.

– Ugyan már – mosolygott, miközben Xanderre pillantott, aki a mimikájából ítélve szerintem még azon volt fennakadva, hogy ha én vagyok Rómeó, akkor ő Júlia, és ezen fintorognia kellett. – Tök jól megvoltunk Tylerrel közben. Jó volt kicsit bandázni vele, ha azt nem számoljuk, hogy a szerelmi vallomásodat rikácsolta nekünk Pakito egy éjszakán át.

– Gagára, azt ne is említsd! – fejeltem bele a vállába. – Egész éjszaka rikácsol nektek, a nagy pillanatban meg harapófogóval kell belőle kihúzni a szavakat. Azt hittem, elcseszi nekem a dolgot. De persze én vagyok hülye, hogy egy papagájra bíztam a melót.

– Csak drámaian fokozott és késleltetett – kuncogott Charlie, miközben megsimogatta a fejem.

– Aha, persze. Drámaian gecizett velem.

– És még csodálkozol? – nevetgélt magában továbbra is. – Mi is sokat gecizünk egymással. Viszont... – kezdett bele izgatottan, majd hirtelen Tylerhez fordult. – Mondod, vagy mondjam, hogy mit találtunk ki?

– Mondd csak – biccentett Tyler.

– Szóval arra jutottunk, hogy ha majd eljutunk Miamiba, akkor dekkolhatnánk még pár napot strandolni, mielőtt elindulunk haza. Matt is biztos értékelni fogja, ha napozhat egy kicsit, és nem csak a bal karja barnul folyamatosan a volán mögött.

– Részemről oké, de neked nem lesz gondod a cápákkal? – vontam fel a szemöldököm.

– Majd keresünk valami nyugis helyet – legyintett, mintha a cápa nem lenne az egyik legnagyobb mumus az életében. – Xander amúgy sem bírja a tömeget, szóval nem a legzsúfoltabb strandra mennénk, ha van rá mód. Én meg majd kint pancsolok, amíg titeket megzabálnak.

Xander erre úgy oldalba könyölte Charlie-t, hogy az ütés erejét még én is éreztem.

– Bunkó – fortyant fel Charlie sértetten, majd hirtelen felém fordult. – Mielőtt elfelejtem, Tylerrel dolgoztunk kicsit, és kéne a véleményetek, hogy láttok-e benne fantáziát.

– Oké, akkor mutassátok, mit alkottatok! – ragyogott fel az arcom. Beszarás! Mi Xanderrel démonokkal küzdöttünk, romantikáztunk, buliztunk, ezek ketten meg dolgoztak, mintha ebben a pár nyugis napban nem lett volna szükségük pihenésre. Oké, hogy még csak a turné felénél jártunk, de basszus, komolyan? Én már elfáradtam, nekem szükségem volt a Pride-ra, hogy egy kicsit felfrissüljek, ők meg vígan dolgoztak, amíg én szivárványos cuccokban flangáltam és szórtam a szeretetet mindenfelé. Mint valami kicseszett queer jótündér.

Tyler fel is tápászkodott, majd a laptopjával tért vissza. Na tessék, még annyi idejük is volt, hogy felvegyék, amit csináltak!

– Még elég kezdetleges, de Tylerrel próbálkoztunk. Rádobtam egy alap ötletet neked is, JJ, aztán nyugodtan írd át – magyarázott Charlie, miközben Tyler a gépével matatott. Xander eközben még mindig a könyvét olvasta, de fél füllel figyelt ránk. Mivel nem hangzott el semmi olyan, ami nagyban érintette volna, így csak akkor tette félre a könyvét, amikor Tyler elindította a kis felvételüket. Az első gondolatom az volt, hogy rohadtul az én gitáromat hallom. Egyrészt azért, mert Charlie-nál csak basszusgitár volt, másrészt meg azért, mert ezer közül is felismerném a kicsikém hangját. Normális esetben kinyírtam volna bárkit, aki az engedélyem nélkül taperolja a gitáromat, de Charlie-ról volt szó, meg aztán be is jött, amit hallottam, úgyhogy úgy voltam vele, tök mindegy, majd később befenyítem miatta.

A dal meg... Azta! Még nagyon kezdetleges volt, inkább csak dallam volt, mint tényleges dal, de kiindulási alapnak tök jó volt. Már szinte láttam is magam előtt, ahogy koncerteken játsszuk, és bulizik rá a közönség. Hangulatilag hasonló volt, mint a visszataps utáni dalunk, a Rebel's Lullaby, csak egy kicsit talán pörgősebb és erősebb. Odabaszott elég rendesen.

– Azt a rohadt! – bokszoltam Charlie vállába, amikor vége lett a felvételnek. A kelleténél erősebben, hogy érezze a törődést, amiért lenyúlta a gitáromat. – Srácok, ez baszott jó.

– Lett egy kis We will rock you ereje a dobnak – jegyezte meg Xander olyan halál komolyan, ahogy mindig szokása volt az új ötleteket fogadni. Aztán elvigyorodott. – Kit akartál agyon baszni, Tyler?

– Pakitót. Ezt azután vettük fel, hogy egész éjszaka azt kellett hallgatnunk, hogy Jayden üzeni, szeretlek – utánozta a papagája hangját.

– Ha ez sül ki abból, hogy ilyeneket tanítok Pakitónak, akkor innentől mást sem csinálok, csak papagájt okítok – vigyorogtam.

– Azért kérlek, ne – rázta meg a fejét Charlie. – De tényleg benne volt ez is, meg az a sok mocsok, amit kaptunk. Szóval Tylerrel mi nem vennénk zokon, ha az elmúlt hetek szarját ismét a közönség elé dobhatnánk, csak már győztesként kijőve a balhéból, hogy túléltük és erősebbek vagyunk, mint voltunk.

– Xander, mit mondasz? – fordultam felé. – Összehozunk közösen egy szöveget?

– Hozzunk! – bólintott megint komolyan. Imádtam, hogy ilyenkor ezeket így kezelte, szinte hallottam, ahogy már a szövegen kattog. Az elmúlt napok szerelmes kisfiúja után viszont baromi furcsa volt őt ilyennek látni megint. Fel is pattant, hogy füzet és toll után menjen, miközben már hangosan dúdolva próbálgatott dallamot magának. – Baszatós lesz ez, srácok! – szólt hátra, miközben a cuccai közt kutatott. A busz azon részén, ahol pakolászott, félhomály volt, egy pillanatra mégis megcsillant a fény a kezében lévő tárgyon. Az első gondolatom az volt, hogy bassza meg, kés van nála. A kurva életbe. A gyomrom pillanatok alatt öklömnyire zsugorodott, éreztem, ahogy egyre hevesebben kalapált a szívem, és közelebb kellett húzódnom Charlie-hoz, de aztán rájöttem, hogy fasz vagyok, mert ha Charlie közelében vagyok, őt is bántani fogja. A rohadt életbe. Nem történhetett megint az. Megint a barátaim előtt. Megint egy olyan helyen, ahonnan nem lehet elmenekülni.

Charlie furán nézett rám, amikor hirtelen közelebb húzódtam hozzá, majd el tőle. Láttam a tekintetében, hogy nem értette, mi van. Szerettem volna rákiabálni, hogy kés van nála, bántani fog, aztán... Aztán visszapillantottam Xanderre. Nem volt nála kés. Mindössze egy kicseszett toll. Bassza meg.

– Én most... Egy pillanat – motyogtam, és előresiettem a buszon. Levegő. Levegő kellett. – Matt, meg kellene állnunk. Most.

– Jézusom, kölyök – nézett rám elszörnyedve, aztán azonnal kitette az indexet, és szép lassan félrehúzódott, majd annál is lassabban megállt az út szélén. – Tudok valamit segíteni? – kérdezte, miközben kinyitotta nekem a busz ajtaját.

– Csak... Csak kell pár perc – suttogtam, miközben lekászálódtam a buszról. Remegett a lábam, remegett mindenem. Mégis hogy képzelhettem azt, hogy kés van nála? De még ha az is lett volna a kezében, honnan a faszból jött ez a hirtelen félelem? Hiszen nem volt erőszakos, csak egy tollat vett elő. Nem volt semmi jele annak, hogy bántani akarna. Amúgy is meg tudtam volna védeni magam.

Ahogy lerogytam a földre a busz mellett, az agyam egy hátsó zugában megszólalt egy hangocska, ami figyelmeztetett arra, hogy nem ismertem fel a jeleket korábban sem. Meg arra is, hogy akkor sem tudtam megvédeni magam. Szerettem volna ráüvölteni arra a hangra, hogy akkor még gyerek voltam, szaros tizenöt éves tini, persze, hogy nem tudtam megvédeni magam, gőzöm sem volt, mibe csöppentem, de most már felnőtt vagyok, volt részem bántalmazásban, és nem történhet meg újból. Most már tudnám, hogy nem csesztem el semmit, és nem kellenének évek ahhoz, hogy beismerjem, áldozat vagyok.

– Faszom – motyogtam. – Faszom, faszom, faszom.

Rohadtul nem akart elmúlni a remegés. El tudtam képzelni, hogy a srácok a busz ablakából néztek, és próbáltak rájönni, mi bajom van, de talán már rég mellettem álltak mindannyian, csak nem vettem észre őket. Felpillantottam. Még mindig csak én voltam kint, mellettem a busszal. Kurva élet. Kicseszett, kurva élet.

– Ne, most maradj – hallottam meg Charlie hangját, ahogy halkan próbált valakit lebeszélni arról, hogy utánam jöjjön. Tuti, hogy Xander volt az. – Ezt most intézem – tette hozzá nyugtatóan, aztán pár lépéssel később már ott állt mellettem, és szép lassan leguggolt hozzám. – Jayden... – szólt suttogva. Hiába tűnt higgadtnak a hangja, éreztem, hogy aggódik. Csessze meg.

– Úgy láttam, kés van nála – suttogtam. Egy könnycsepp hullt a porba. – Azt hittem... Azt... – kezdtem, de nem tudtam befejezni. Azt hittem, a világon létező legcukibb srác megpróbál megölni engem, és mindenkit a buszon. Ja, kicsit sem hangzott volna hülyén.

– Azt hitted, bántana téged és minket? – kérdezte Charlie bizonytalanul. Ő sem értette, pedig nála jobban senki nem értette volna meg ezt az egészet. – Ez történt? – kérdezte, miközben vigasztalóan megsimogatta a vállam.

– Igen – suttogtam összeszorított szemmel. Gyűlöltem magam ezért a gondolatért.

– Na, ne csináld – bújt közelebb hozzám, és fél karral magához ölelt oldalról. – Tudom, hogy régen volt már, és hogy ez most nagyon fájt neked, de próbáld meg nem emészteni magad. Azzal nem jutunk semmire, ezt te is tudod – tette hozzá, miközben a felkaromat simogatta.

– Azt hittem, nem lesz semmi baj – motyogtam tompán. – Azt hittem, már nincs hatása az életemre.

– Bárcsak így lenne – sóhajtott fel. Nem tudtam felfogni, hogyan lehetett ennyire nyugodt. A kék eget nézte, és a kósza felhőket, miközben a felkaromat simogatta. – De ezek olyan dolgok, amik kísérni fognak minket, bárki bármit mond. Néha jobb, néha rosszabb, és ez most éppen egy rosszabb nap, de ez nem a világ vége. Mindenkinek vannak ilyenek, sok szart megél az ember. Ha gondolod, oszd meg ezt a srácokkal, hogy segíteni tudjanak és ott legyenek neked, amikor szükséged van valakire.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem, nem, nem! Nem mondhatom el neki, hogy megijedtem tőle. Kicsinálná.

Pláne azok után, hogy aznap már túlvoltunk egy hasonló helyzeten. Csak akkor volt okom megijedni. Ezúttal mit mondhattam volna?

– Jayden – fordult felém. – Ez most egy félreértés volt, Xander akkor sem tudott volna ellene tenni, ha tudott volna arról, ami a fejedben van. De ha képes vagy neki elmondani, hogy miket kerüljön el, azokat el fogja kerülni. Vannak agresszívabb megnyilvánulásai, te is ismered. De dolgozni fog ezeken a robbanásokon, ha te kéred tőle. Egyébként is, ne legyen egy időzített bomba – tette hozzá mormogva, hogy tudjam, zavarni szokták Xander random, de nagyon ritka kirohanásai.

– Nem tudom, mit mondjak – néztem Charlie-ra kétségbeesetten. – Eddig én is azt hittem, hogy minden oké. Jártam pszichológushoz, bassza meg! Úgy tűnt, jól vagyok. Ha meg nem, akkor miért nem mondta, hogy kéne még folytatnunk a beszélgetéseket? Vagy miért nem küldött át valakihez, aki többet tudott volna segíteni?

– Lehet, akkoriban már úgy tűnt neki is, hogy jól vagy... Csak azt felejtették el mondani, hogy az a gonosz kis hang végig fog minket kísérni egész életünkben. Senki nem tud teljesen szabadulni tőle, de azon lehet dolgozni, hogy mennyi hangot és teret adunk neki, ha hangoskodni kezd nekünk.

Nem tudtam, Charlie honnan tud ennyi mindent erről, de kezdtem úgy érezni, hogy az ő fejében is volt egy ilyen kis hang. Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy erről később dumálnunk kell, majd pár pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam. Tudtam, hogy beszélnem kell majd erről, de nem éreztem úgy, hogy készen állnék rá, szóval miután összekaptam magam, felkeltem a porból, felhúztam Charlie-t is, leporoltam a nadrágomat, aztán úgy indultam el a busz felé, mintha nem omlottam volna össze pár perccel korábban. Xander és Tyler a busz lépcsőjén álltak, és aggódva bámultak, Matt meg a volán mögül tette ugyanezt. Esélyem sem volt megúszni azt a beszélgetést.

– Mindjárt – mormoltam kissé megtörten, ahogy próbáltam visszaszenvedni magam a buszba. – Adjatok pár percet, amíg összekaparom magam, aztán elmondok mindent.

Nem próbáltak feltartóztatni. Félreálltak, hogy be tudjak menni, de Matt még akkor sem indult el, amikor a busz felénél jártam, szóval tudtam, hogy addig fogunk az út szélén dekkolni, amíg nem mondok el mindent. Ami kicsit sem helyezett nyomást rám.

Megmostam az arcom, hogy egy kicsit felfrissüljek, meg úgy voltam vele, hogy a hideg víz segít megnyugodni, de nem jött össze a dolog. Ugyanolyan nyomott maradtam, mint voltam. Jó, hát akkor essünk túl rajta.

– Na szóval – mentem vissza előre. – Bocs az előbbiért.

– Semmi baj – biccentett felém Matt. Nem mondott többet, de tudtam, hogy megérti, és hogy most már felfogta, mi volt az, amit látott tőlem. – Nem kell róla most beszélned, ha nem akarsz. Az a lényeg, hogy itt vagyunk neked. Igaz, fiúk?

Tyler és Xander bólintott, nem tudtam volna megmondani, melyikük aggódott jobban. Charlie hálásan rámosolygott Mattre. Kedves volt tőle, de szart sem ért, amit mondott. Tudtam, hogy a többiek addig úgysem nyugodnának meg, amíg nem tudnák, mi volt ez.

– Később sem lesz sokkal kellemesebb ez a téma, jobb túlesni rajta – ültem le a Matt melletti ülésre. Lerúgtam a cipőmet, és felhúztam a lábam, hogy össze tudjak kuporodni, aztán hátrapillantottam Xanderre. Gyűlöltem, amit mondanom kellett. – Azt hittem, kés van a kezedben. Megijedtem. Bepánikoltam. Menekülni akartam. Amikor leesett, hogy egy tollat néztem késnek, kiakadtam.

Amíg Tyler arca elkomorult, de megértően bólintott, Xander arcán sorra pörögtek át az érzelmek. Értetlenkedés, felismerés, némi fájdalom, hogy azt feltételeztem róla, amit... Aztán megértés, ahogy valószínűleg eszébe jutott, ami a podcastes beszélgetés után történt a hotelszobánkban. Végül könnyekkel telt meg a szeme.

– Szóval ez olyan poszttraumás szar? – kérdezte, miközben összefonta a mellkasa előtt a kezét, és vállal nekidőlt Matt ülésének. Nem tudtam, mit jelentett a viselkedése, de féltem.

– Azt hiszem – sütöttem le a szemem.

– És mit tudunk tenni? Vagyis mit ne csináljunk? – kérdezte ezúttal sokkal lágyabban. – A családban van veterán, mellette speciel nem durranthattam zacskót, amikor kisebb voltam, mert arra ugrott. Szóval... ha tudod, hogy mi piszkálhatja meg nálad ezeket a dolgokat, akkor arra figyelni fogunk.

– Nem tudom. Eddig nem volt ilyen – karoltam át a térdem, ahogy visszafordultam előre. Mellettünk az úton sorra húztak el az autók, a kamionok és a buszok. Kurva szar helyen sikerült kiborulnom. – Majd... Majd kiderül, gondolom. Azt azért mégsem mondhatom, hogy ne fogj meg tollakat, mert lehet, hogy késnek nézem őket – próbáltam elviccelni, de ezúttal erőtlennek hangzott a poén.

– Hova is lenne a világ – szállt be a hangulat feloldásába Matt, majd áthajolt hozzám, és finoman megsimogatta a kezem. – Nem lesz gond, kölyök. A srácok majd átgondolják, ami történt, lehet, hogy jóval több minden játszott ott közre, mint egy tollacska. Csak hirtelen azt tudta megragadni a fejed. Nem akarlak siettetni, de vagy olyan állapotban, hogy egy biztonságosabb helyen parkoljak le?

– Nem kell leparkolnod sehol, mehetünk tovább – suttogtam. – De ha nem gond, most egy kicsit itt maradnék. Megnyugtatnak a száguldó kocsik.

– Rendben van – bólintott Matt, aztán be is zárta a busz ajtaját egy gombnyomással. – Srácok, hozzatok előre pár dolgot Jaydennek, amivel kényelmesebb lesz neki itt – tette hozzá.

– Nem kell semmi – mondtam erőtlenül, de nem fordultam hátra. Nem mertem Xanderre nézni. Elképzelésem sem volt, mit gondolhatott... Biztos megbántottam. Talán az egész kapcsolatunkat átértékelte, végiggondolta, akarja-e folytatni velem azok után, hogy azt hittem, bántani fog. Nem hibáztattam volna, ha azt mondja, ennyi volt, de még nem voltam azon a szinten, hogy el tudjam viselni, ha így dönt, úgyhogy inkább az utat néztem.

– Jayden – suttogta Xander, miközben óvatosan mellém húzódott, kapaszkodva, ahogy Matt a leállósávot használta kapaszkodónak, hogy vissza tudjon csatlakozni a forgalomba.

– Megértem, ha ez sok neked – mondtam gépiesen. Mintha nem is az én életemről lett volna szó. – Megértem, ha szünetet tartanál, vagy ha szakítanál. Nincs semmi baj.

– Ne szaladj annyira előre – suttogta jóval közelebb, mint eddig állt. – Csak egy puszit szerettem volna itt hagyni neked, mielőtt Sztravinszkij és Matt társaságában hagylak.

– Ohh. Oké, persze, az jó lenne.

– Rendben van, kicsim – suttogta mosolyogva. Az ülésem támlájára kapaszkodva lehajolt hozzám, és halántékon puszilt. Olyan finoman és édesen, éppen csak érintve az ajkaival a bőrömet egy hosszú pillanat erejéig, ahogy néhány héttel ezelőtt megcsókoltam őt azután a szaros interjú után. Egy pillanatra elfeledtetett velem mindent. Múltat, jelent és jövőt egyaránt, mintha magának az időnek a létezését szüntette volna meg. Nem volt a világon semmi, csak a szája, ahogy a bőrömhöz ért, és az illata, ami furcsán kellemes volt még úgy is, hogy kissé izzadt volt. Nem voltak tollak helyére képzelt kések, sem haláltól való félelem, de még a porba hulló könnycseppek szomorú látványa sem. Csak Xander volt, és az a pillanatnyi békesség, amit éreztem, mielőtt elhúzódott volna. Akkor, ahogy távolodott a bizsergető érzés, ahogy egyre kevésbé éreztem az illatát, a világ újra azzá a hellyé vált, ami mindig is volt.

– Mutathatok neked egy dalt? – fordultam Matt felé. Próbáltam úgy tenni, mintha nem pár perccel korábban kértem volna meg, hogy álljon félre, mert éppen kiborultam. – Szerintem tetszene. Nem klasszikus, de instrumentális, és nagyon szép.

Matt rám mosolygott, majd bólintott egyet, és felém nyújtotta a telefonját. Legalább nem kellett kérnem. Volt egy olyan sejtésem, hogy az enyém valahol a kanapé tájékán hevert, és semmi kedvem nem volt megmozdulni, jólesett felhúzott térddel ücsörögni az ülésen, és bámulni az előttünk száguldó autókat.

Feloldottam a telefont, ha már úgyis tudtam a jelszót, a Spotify meg szerencsére meg volt nyitva, mivel Matt mindig ott hallgatott zenét, szóval csak rá kellett keresnem a Fire & Ice-ra az Apocalypticától. Azt azért megvártam, hogy vége legyen annak, ami éppen szólt, mert sosem szerettem félbehagyni egy dalt sem, de utána elindítottam. Kelta népzenére emlékeztető dallam csendült fel, lassan, lágyan szólt, néha baljósnak éreztem, máskor furcsán megnyugtatónak és békésnek. Dülöngélni kezdtem rá, már amennyire tudtam úgy, hogy még mindig a felhúzott térdemet öleltem át, és lehunyt szemmel próbáltam elmerülni a dalban. Szerettem a benne lévő kettősséget, és azt, ahogy bejött a többi hangszer is, hogy ugyanannak a dallamnak adjon egy sokkal összetettebb hangzást. Amikor felcsendült a dob, megborzongtam, onnantól elszabadult a pokol. Erőteljes és hangos lett, kissé dühös, nyoma sem volt benne a megnyugtató népzenének. És a végén, amikor újra elhalkult minden, és újra visszatért a dallam, amivel indultunk... Sírni tudtam volna, olyan gyönyörű volt.

Miután véget ért a dal, leállítottam, mielőtt a Spotify lejátszotta volna az egész albumot, és néhány másodpercig csendben vártam, majd Matt felé pillantottam.

– Hogy tetszett? – kérdeztem félve. Valamiért fontosnak tűnt a véleménye. Pedig soha le sem szartam, ki mit gondol a zenéről, amit szeretek.

– Tetszett – felelte. Egyszerű válasz volt, de tudtam, hogy komolyan gondolta, hogy még rágódott rajta. Nem szokott ilyeneket hallgatni, de látszott rajta, hogy gondolkozik, mihez tudná hasonlítani. – A káosza nekem kicsit Bartókos, vagy Sztravinszkijtől Az ősök rituáléjára hasonlító. Még nem tudom megfogni, de mindenesetre nagyon érdekes volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen zenéket is hallgatsz – tette hozzá mosolyogva.

– Tudok meglepetéseket okozni – vontam meg a vállam. – Kérdezhetek valamit?

Matt bólintott, a busz zúgásán kívül mást nem lehetett hallani, néha az aszfalton találtunk egy kis repedést vagy kátyút, akkor annak azért más hangja volt, de ezt leszámítva csak a zúgás. Visszakapcsoltam az albumot, amit Matt hallgatott, amíg át nem vettem tőle a telefont. Hálásan elmosolyodott erre, ahogy a szeme sarkából felém pillantott.

– Amikor visszaszálltam a buszba az előbb... Tudtad, mi volt ez, mielőtt bármit mondtam volna. Láttál már ilyet másnál is, igaz?

– Tegyük fel, hogy tapasztaltam már ilyet – felelte keserűen. – Ennél finomabb és durvább formában is. Mindenkinek megvannak a maga démonai, Jayden, még ha sokszor nem is látjuk, vagy nem beszélünk róluk. Segíteni sajnos nem tudok, ezt szeretném tisztázni, ahogy Damon sem ért ezeknek a kezeléséhez, de remek hallgatóság tudunk lenni, és szívesen megeszünk egy doboz fagyit veled a kanapén nyomorogva, ha szar napod van – tette hozzá egy halvány mosollyal, ahogy ismét felém pillantott.

– Kösz – döntöttem a térdemre a fejem úgy, hogy közben azért tudjam figyelni Mattet. – Az fel sem merült bennem, hogy segítsetek. Ha értenél ehhez, akkor nem a buszunkat vezetnéd, hanem valami nagymenő pszichológus lennél. De a fagyizós felajánlást értékelem.

– Touché – mosolygott magában, majd rám pillantott. – Ettől függetlenül számíthatsz ránk, és nyugodtan szólj, ha meg kell állni és ilyenek... ki fogom tudni magyarázni a késést – kacsintott rám.

Végül is, aki képes volt három- vagy négyórás kitérőket tenni a pasija miatt, az biztosan ért ahhoz, hogy valamivel aztán kimagyarázza magát.

– A magyarázás nekem is megy, ne aggódj – vigyorodtam el. – De tényleg köszönöm. Jobb buszsofőrt nem is kívánhatnánk magunknak. Még úgy is te vagy messze a legjobb, hogy nem is vagyunk barátok – szúrtam oda megint amiatt, amit a hotelben mondott.

– És ezt egy életen át hallgatni fogom – forgatta a szemét mosolyogva.

– Bizony – bólogattam. Aztán egyszer csak lépteket hallottam, és ahogy hátrapillantottam, Tylert láttam felénk sietni, a vállán Pakitóval, kezében a telefonommal.

– Állandóan pittyeg – nyújtotta át a mobilt vigyorogva. Valamit tudott, amit én nem.

Összevont szemöldökkel, értetlenkedve oldottam fel a mobilomat. Az Instagramom teljesen meghülyült, sorra jöttek az értesítők és üzenetek, némítanom kellett az appot, hogy ne tolja folyamatosan a képembe az értesítőit. Elképzelésem sem volt, mi a franc robbantotta fel már megint az internetet, de Tyler vigyorából ítélve nem szar dolog volt, úgyhogy ijedtség helyett inkább furcsa, kissé ideges izgatottságot éreztem. Mi a fene történt?

Találomra megnyitottam egy értesítőt, valami influencer csajnak a bejegyzése volt, a nevét ismertem, de sosem követtem a munkásságát. A kommentekben szinte mindenki engem tagelt, más tartalommal bíró hozzászólást hirtelen nem is láttam. Egy videó volt, a háttérből ítélve a Pride-on készült. Adtam rá hangot, hogy tudjam, miről van szó.

– Az előbb az Art from Pain gitárosával láttalak, ugye? – kérdezte egy női hang a videón lévő srácot. Feltételeztem, hogy a hang a videót posztoló influencerhez tartozott.

– Aha – bólogatott a srác. – Azt hittem, szarul látok, amikor észrevettem, de nem, tényleg ő az, a beszéd után itt maradt vonulni. Nem akartam pofátlanul megzavarni, hadd bulizzon, de szerintem észrevette, hogy nagyon bámulom, mert úgy jött oda hozzám, mintha ezer éve cimbik lennénk.

– De nem vagytok.

– Nem – nevetett a srác. – Még csak a zenéjét sem bírom, nekem a metal a világom, de amit csinál a médiában, az atom. Kicseszett nagy ikon a srác.

A kép itt átváltott egy feliratra, ami azt hirdette, hogy a teljes videó linkje a csaj biójában van, szóval rámentem a profiljára, és kattintottam. Tíz perces videó jött fel, az elején az a csaj beszélt, akié a videó volt, majd bevágott néhány videót arról, ahogy emberekkel dumált a Pride-on. És minden emberrel rólam. Arról, hogy hogyan viselkedtem velük, amikor odajöttek hozzám, arról, hogy milyen közvetlen voltam, és mennyire jó volt koncerten kívül is találkozni velem, aztán meg arról, hogy mi a véleményük rólam, meg a dolgokról, amikért harcolok. Vagy valami olyasmi.

– Én tökre megértem, hogy visszavonult az interjús szaroktól – bukkant fel megint az a srác, aki az Instára kirakott részletben is beszélt. – Hát ki a fasz akarna olyan kérdésekre válaszolni, amik ilyen durván érintik a magánéletét? Jayden kurva jól bírta eddig, én a helyében már háromszoros életfogytiglant töltenék valami dutyiban sok-sok gyilkosság miatt. De komolyan, nem hiszed el, miket kap az a srác. A felvonulás végére ideért hozzá a pasija, tudod, a zenekar énekese, Xander vagy mi a neve, és ahogy mentek el, hallottam, hogy valaki rájuk kiabált, ki a nő a kapcsolatukban. Ez undorító, baszod! De nagyon lazán kezelte, csak visszaszólt, hogy legutóbb, amikor csekkolta, még mindkettőjüknek pénisze volt. Én tuti, nem tudtam volna ilyen higgadtan kezelni.

– Tudsz róla, hogy nemrég megdobták őt az itteni koncertjükön, és megsérült? – érkezett a kérdés a csajtól.

– Most szívatsz? Ez milyen undorító már. Mi a faszt ártott ez a srác bárkinek, hogy így kell bánni vele? Egy kicseszett két lábon járó angyal. Hát láttad, mit csinált eddig, nem? – kérdezte, és itt pár vágókép bukkant fel, ahol ezúttal engem lehetett látni, ahogy rajongók gyűrűjében álltam, és vigyorogva fotózkodtam, dedikálgattam, és ölelgettem mindenkit, aki odajött hozzám. Az egyik csaj kicsit hosszabban ölelt, súgott valamit a fülembe, amitől kicsit elérzékenyültem, majd én is súgtam valamit, mielőtt mosolyogva elengedtem volna. Emlékeztem rá. Az volt az első Pride-ja, és szerette volna elmondani, milyen jólesett neki, amit a beszédemben mondtam.

Amikor ismét váltott a kamera, már egy fiatal lány állt előtte, lehetett vagy tizenhat éves.

– Jól láttam, hogy az előbb Jayden Jonesszal fotózkodtál?

– Kivel? – kérdezett vissza a lány. Itt felvilágosítást kapott arról, hogy voltaképpen ki a fasz is az a Jayden Jones, mire eltátotta a száját. – Fogd be! Ő egy híres ember? Nem tudtam. Csak láttam, hogy mindenki beszélget vele, fotózkodnak, azt hittem, a megjelenése miatt, mert elképesztő az a ruha, ami rajta van. Nem tudtam, hogy híresség.

És ez így ment egészen a videó végéig. A csaj rengeteg embert kapott el, néhánynak emlékeztem az arcára, és mind kedves dolgokat mondtak. Néha pár pillanatra homályossá vált előttem a világ, ahogy bekönnyeztem a videótól, de a végére azért összeszedtem magam. Ahogy visszatértem Instagramra, egy új üzenet fogadott, miszerint Tyler megemlített a történetében. Felsóhajtottam.

– Mit műveltél? – morogtam, de amint megnyitottam a képet, elszállt minden dühöm. Tyler éppen egy olyan pillanatban fotózott le, amikor fülig ért a szám a videó nézése közben, de volt egy-két folt a telefonom képernyőjén, ami kísértetiesen emlékeztetett könnycseppekre. A szöveg, amit hozzá írt, így szólt: @oneandonlyjj boldogságbombája. Nem csoki, mint az egyszerű embereknek. Őt ti éltetitek.

Hű, ennél szebben én sem tudtam volna megfogalmazni.

– Kösz, haver – mosolyogtam Tylerre. Amikor Pakito megint elkezdett The Offspringet üvölteni, csak felkuncogtam. Abban a pillanatban annyira imádtam az életemet, mint korábban soha.

*Részletek a +44 Little death című dalából