Hadd szögezzem le, eleve késésben voltam. A gyámügyesek ma jöttek Twice lakására, így az egész nap takarított. 10 perc múlva már ott kellett volna lennem.

Bedugtam a fülesemet és bömböltetni kezdtem a lepukkant mp3 lejátszómról a zenét. Telefonom nem volt, nincs is nagyon szükségem rá. Az utakat sűrű köd borította, épp hogy el tudtam látni az út másik feléig, márpedig neki arra kellett mennem.

Amikor elértem a zebrához figyelmen kívül hagyva a pirosan világító jelző lámpát, zsebretett kézzel, nyugodtan kezdtem átsétálni. Úgy az útszakasz felén járhattam amikor a zene alább hagyott. A fülhallgatóm porrá vált és elvitte a szél. Egy kéz felém kapott, de időben elhajoltam előle. "Támadóm" egy diáklány volt, kicsivel térd felé érő szoknyával és zakóval, pont olyan, mint a lány osztálytársaimnak. Tehát egy U.A.-s... Ekkor jutott el az agyamig, hogy ezt a lányt már láttam a felvétei gyakorlati részén. Ő zúzta szét előttem az a robotot.
-Hagyj békén!

-Segíteni próbálok!-oldalra biccentett, odakaptam a tekintetem, és megláttam a vészesen közelítő teherautót. Addig bambulhattam, hogy a lány elveszítette a türelmét és kilökött a járdára. Egy kézmozdulattal az út betona felemelkedett, mint egy ugrató. /Mi lehet a képessége? Egyszerre pusztítani és áthelyezni?/ Meg kell jegyeznem, hogy egészen biztosan rossz fizikából. Nem számolt azzal, hogy a jármű arra a helyre fog esni ahol ő van. Itt volt az ideje hogy én is csináljak valamit; úgy irányítottam a vérámlását, hogy úgy mozogjon ahogy én akarom. Mintha rángatta volna valami láthatatlan dolog, hirtelen kikerült onnan, odasietteem hozzá, hogy kivogyem a járdára, eközben a zuhanó teherautó sofőrét egy kis hirtelen vérnyomás változással felébresztettem.

Miután megvoltam mindezzel, volt időm a lánnyal is törődni, aki szinte teljesen rám támaszkodott, kellemetlen közelségben. Ránéztem de más volt. Az eddig hosszú barna haja, tetőtől talpig türkizzé változott.
-A... hajad! -ledöbbentem. A lány ekkor a karjaimba ájult. Ilyen állapotban viszont nem hagyhattam ott. Egy mindenes bolt lépcsőjére telepítettem le, eleinte a feje az ölemben pihent, viszont irtózom az ilyen közeli érintkezésektől. Még szerencse hogy nincs ébren. Végül az egészen hűvös és szeles időben levettem a fekete pulcsim és a feje és egy lépcsőfok közé tettem. A képességem segítségével a teste más pontjaiból friss vért vitettem az agyába, hogy remélhetőleg hamarabb felebredjen. Pár perc múlva gyengén pislogott egyet és kinyitotta a szemét. Már nagyon menni akartam, mert már megyed órája ott kellett volna lennem.

-Látom fenn vagy. A fülesemet azért visszaadhatnád.-flegmán köszöntöttem, még csak rá sem néztem.

-Előbb áruld el a neved! -követelőzött. Éreztem hogy ebből nem sülhet ki jó, ezért siettetni kezdtem azt az elmenést.

-Amine Wright.-akaratlanul is grimaszoltam egyet, mert utálom a nevemet.-Kösz hogy megmentettél... vagy ilyesmi.

-Henkan Inaya vagyok. Inaya. Tessék, itt a fülesed.-kinyitja a tenyerét, amiben hirtelen megjelenik. Mohón vettem el és zsebrevágtam.- Az... amikor a járdára estem, te voltál?

-Jah... Te meg eltérítettél egy kamiont és eltüntetted a fülesem.

-Csak hogy meghalld, amikor hozzád szólok.-erre nem tudtam mit mondani. Végülis jogos... Bólintottam egyet, és témát váltottam.

-De... mi van a hajaddal?-még mindig teljesen türkiz volt. Ráadásul a LED-fény (ami bizonyos embereknek biztosan epilepsziás rohamot idézett volna elő az idegesítő villogásával) szintén kékes árnyalata a bőrét világította, így úgy nézett ki, mint egy marslakó. Az ajkamba haraptam, nehogy elnevessem magam, pár másodperc múlva pedig vissza komolyodtam. Ennek nem most volt itt az ideje...

-Ez a limitem. Még mindig csak épphogy ébren vagyok. Veszélyes lennék határok nélkül, csak gondolj bele.- Igaz. Még csak sejtem, mi lehet az ereje, de ha lebontani is tudna... Akár az egész Föld is eltűnhetne, akárcsak a fülhallgatóm. Bámulatos! Megint ránéztem, és igen, már megint túl sokat agyaltam...

-Aha. Nekem is...-kezdtem volna magyarázni az erőm összetételét, de arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem is érdekli. Akkor meg untatnám és magamat égetném le...-mindegy...-zártam le gyorsan.

Kínos csend következett. Inaya ahogy láttam, fekve próbálta figyelni a környezetét, én meg elképzeltem, Jin (azaz Twice) hogy fog megölni emiatt. Már rég "otthon" kéne lennem... Tényleg, Inaya is biztosan lakik valahol. Érte lehet még aggódnak is.

-Hazamész?

-Hazamenjek?-dobja vissza a kérdést.

-Dehogy, mármint hogy nem tudom, csak... biztos van családod...-mintha nem is én irányítottam volna magamat, ahogy kimondtam az utolsó szót, a gyomrom görcsbe rándult, a hangom elcsuklott.

-Vannak szüleim...-óvatosan válaszolta, látszott rajta, hogy ismeri ő is a történetet a szüleimről.-nem túl messze lakok innen, ha nem probléma, elkísérsz?-megpróbált felülni, de az is csak a segítségemmel ment. Így nem tud az otthonába jutni. Mit tehettem volna? Hagyjam ott?

-Rendben...-kelletlenül átkaroltam és felállítottam. A testével teljesen rám támaszkodott, a lábait épp hogy tudta egymás után rakni. Amikor megremegett egy hirtelen szélfúvástól, a pulcsimat, amin ezelőtt feküdt, ráterítettem. Nem tudom hogy nézhettünk ki kívűlről, nekem minden figyelmemet elvette a koncentráció. Ösztönösen mozdultam volna el ettől a közelségtől, már így is a hideg rázogatott. Köszönetet mondott eközben, de egyébként csendben haladtunk a sötét utcákon.

Továbbra sem nagyon szóltunk egymáshoz. Végül egy idő után kezdett elég kínos lenni a helyzet, ezért megpróbáltam valami témát felhozni...
- Neked... van testvéred? - próbáltam feltenni egy átlagos kérdést.
- Volt. Egy húgom. De meghalt egy balesetben.
- Oh...
- Köszi. -szomorkásan elmosolyodott.
- Mit?
- Azt, hogy nem mondod, hogy 'sajnálom' vagy 'részvétem'. Tudom, hogy neked is hasonlóan fájt. És talán te vagy az egyetlen aki igazán megért.

Egy ideig újra csendben haladtunk, én a gondolataim végtelen labirintusába keveredtem, egyszerre ömlött rám minden emlék. Bár, nekem nem mondta soha senki ezeket a szavakat. Akikkel eddig voltam, kis bűntudatot sem éreztek a szüleim meggyilkolása miatt. Alig látható félmosolyra húzodott a szám, egyáltalán nem zavart a helyzetem. Amikor ránéztem Inayára, eszembe jutott, hogy ő most várja még mindig a válaszomat. Próbáltam lazának tűnni, mint akit ez az egész téma hidegen hagy:
- Biztos...-vállat vonok, de egy percig sem nézek a lány szemébe.

A panelházakat lassan felváltották a kertesházak, ahogy haladtunk előre. Dehát azt mondta nem messze lakik a találkozásunk helyszínétől...

Véglegesen elkönyveltem magam a női szeszély legnagyobb áltozatának, amikor is intett hogy elérkeztünk az általa mondott cìmhez. Alacsony kerítés választotta el a többi háztól, belül sötétzöld pázsit és rendezett virágok hajtottak. A kert két végében egy-egy cseresznyefa is virágzott, az egyikre egy hinta volt erősítve. Nem éreztem, hogy nekem most itt a helyem, legszivesebben elszaladtam volna. Nem a saját helyzetem miatt zavartak a családok, csak egyszerűen azaz erőltetett összetartás meg a sok műmosoly. Inaya rám nézett, már megint elkalandoztam. A lányt továbbra is átkarolva indultam a kövezett úton, a házuk ajtaja felé.

Egy kisebb fuvalat hatására a rózsaszín virágok leváltak az ágakról és a széllel együtt szálltak. Természetesen a zöme a hajamban, vagy a fejemen végezte. De így legalább már nem tűnhetett annyira ki a lazac színű sálam... [Reggel véletlen Himiko-san sálát vittem el és mivel nem akartam megfázni-az amúgy viszonylag hűvös áprilisi időben- ezért nem vettem le]

A szabad kezemmel a hajamat tisztítottam meg, ezért nem láttam meg hogy az ajtó kinyitódott. Amikor a kis két fokos lépcsőhöz értünk, ami a bejárat előtt volt, felpillantottam és megláttam két aggódó szülő arcát. Odaszaladtak Inayához, kivették a kezemből és kérdezgetni kezdték. A fülemben éreztem a szívem egyre sebesebb dobbanásait, biztos már megint felemelkedett a vérnyomásom... Nem figyeltem rájuk, a kijárat felé kezdtem hátrálni.

-Miért nem maradsz vacsorára?-kérdezte Inaya apja, ellentmondást nem tűrő hangon. Mintha nem is én irányítottam volna, hogy mit mondok, lehajtott fejjel meghajoltam.

-Ha nem esek terhükre...-bevezettek a házukba, annyira zavarban voltam, hogy körül sem néztem.

-Gyere vedd le a cipőd aranyom!-kedvesen mosolygott és szőke hajával játszott. Kis akcentussal beszélt, akárcsak én, persze a kettőnké nem volt ugyanolyan. Biztos voltam benne hogy nem japán és nem is amerikai.- Hogy hívnak?

-Amine. Amine Wright.-próbáltam teljes nyugalmat magamra erőltetni.

-Áh, szóval amerikai vagy! Marie Clairet vagyok, örvendek!- kitisztult a kép, és rájöttem hogy Inaya anyukája francia származású...vagy kanadai. De az első valószínűbbnek tűnt. Gyenge görcsbe rándult a gyomrom gondolkodás közben.- Igen, a nevem tényleg francia.-mintha olvasott volna a gondolataimba- És onnan is származom! -pár pillanatig csak pislogtam, utána jöttem rá hogy azaz érzés biztos amiatt volt, mert észleltem valahogyan hogy szupererőt használnak rajtam. Több ilyen kutatásról is olvastam... Ekkor valami kizökkentett a gondolataimból; Marie Clairet megpuszilt. Az arcomon. Nagyon, nagyon közel. A nő nem zavartatta magát, a vállamról lesöpört pár ottmaradt virágszirmot, utána mosolyogva ellépett, utat adva a ház urának.

-Henkan Hiroto vagyok.-kezet fogtunk, ezzel kizökkentve engem a transzból, amibe estem.

-Ö-örvendek... -nyögtem ki.

Talán mondhatom azt, hogy ez volt életem egyik legkínosabb étkezése. És az nagy szó. Gratin krumpli volt [ami egy tipikus francia étel], a felnőttek egy-egy pohár borral, Inaya egy arany színű üdítővel és pedig vízzel ittam. A szülők néha egymáshoz szóltak hogy oldják a hangulatot.

-Mesélj magadról valamit Amine!-szólított fel teli szájjal Hiroto.

-Mit szeretne tudni?-miután lenyeltem a számban lévő falatot.

-Mi újság az iskolával? Mit is mondott Ina, melyik osztályba jársz?-bíztatóan mosolygott.

-Az 1.B-be. A tanulásom pedig átlagos... -válaszoltam röviden. Nem akartam hogy "strébernek" tartsanak, vagy mit szoktak mondani...

-Mi a képessed?-kérdi Inaya. Pár pillanatig nem tudtam hogy válaszoljak erre, mert elég bonyolult. Még én sem tudtam kiismerni teljesen. És nem is nagyon olyan képesség amivel szivesen vágnék fel. Kegyetlen erő, ilyenekkel leginkább gonosztevők rendelkeznek... és az is vagyok. Zavaromban elvörösödött fejjel meredtem a tányéromra.

-A vérirányítás. Meg tudom szilárdítani és... -itt inkább abba hagytam, mert nem voltam biztos benne hogy ezt étkezés közben kéne-e mondani.

-...és mi?-kérdezte immár csillogó szemekkel Inaya.

-Hát... ennyi.-próbáltam gyorsan lezárni a témát.

-Egyáltalán hogy vettek fel? A robotoknak nincs is vérük!-lelkesült fel. Az ájulástól való gyengesége már nem is látszott.

-Hát... végiggondoltam mit kéne tennem, és megvalósítottam. -adtam semmitmondó választ. Látszólag ez nem elégítette ki a lányt.

-Hogyan? Elraboltad az egyik felvételizőt és kiszívtad a vérét mint egy vámpír?- itt akaratlanul is Toga jutott eszembe. Ekkor uralkodott el rajtam a pánik. Mármint nem is teljesen az. Inkább elárasztottak az emlékek. Az agyam szét akat robbani, a szívem ki akart törni a helyéről a sebes dobogásával. Úgy éreztem levegőt is egyre kevesebbet kapok, és hirtelen felmelegedett a légkör. Mély levegőt vettem és felálltam.

-Elnézést... de engem várnak-szavakat kerestem, amivel Jin [azaz Twice] lakásáról mondhatnék-...máshol. -mondtam ki nehézkesen. Felálltam, gyorsan még köszönetmondásként meghajoltam Inaya szülei előtt, és kimentem. Szakadozottan vettem a levegőt, gyorsan felkaptam magamra a cipőt, elfutottam. Átrohantam a fél városon, és égő tüdővel leroskatam egy falnak dőlve. Ökölbe szorítottam a kezem és a szívemre vertem egyet hátha megszűnnek az érzelmek. Gyűlöltem érezni. Csak a gyengék teszik, én meg nem akarok az lenni. Ügy szorítottam össze a kezemet hogy a körmömmel felsérettem a bőrt, és éreztem a kicsorduló vért. Megbabonázva néztem a vörös cseppeket, és már tudtam mit kell tennem.

20 perc alatt ott voltam abban a negyedben ahol Jin él. Az ajtó előtt megálltam, gyorsan átszellemültem a szerepembe.Bűnbánó arckifejezzéssel, lazán léptem be az ajtón. Egy kis kerek asztalnál ott ült Twice, persze a mellette helyeszkedő gyámügyes Jin Bubaigawara-ként ismerte.

-Na végre! Hol voltál?-próbálta előadni az aggódót.

-Sajnálom...-bűntudatos hangon adtam elő.-Az egyik barátomat majdnem elütötte egy autó és nem hagyhattam ott...-füllentek.- Az otthonukba kísértem, és a szülei meghìvtak vacsorára... nem mondhattam nemet.-közben lerakom az iskolatáskám és leülök közéjük.

-Hősies tett...-jegyzetel közben a vendégünk.

-Ön is ezt tette volna...-udvariaskodok. Utána elkezd kérdezgetni minket. A legtöbb olyan sablonos kérdés hogy "Jól érzem-e itt magam" "Mit gondolok Jinről", "Mi szokott lenni a kaja" meg ilyenek.

-Milyen a kapcsolatotok?-fordul mindkettőnkhöz

-Jó.-válaszolom, mert kezd elegem lenni a sok hülyeségtől. Jin rám néz hogy adjak már valami normális választ.- Szoros. Úgy érzem megbízhatok benne és hogy sok mindent el tudok neki mondani. -hazudok most is szemrebbenés nélkül. Jin mosolyog és vizualizálás kedvéért összeborzolja az amúgyis kócos hajamat, és mosolyog hozzá. Erre én szintén jókedvet erőltetve magamra, átkarolom, és hátul belecsípek a nyakába, erre ő leveszi rólam a kezét. Persze a gyámosnak semmi nem jött le ebből.

-Értem. És 6 év múlva remélem majd köszönetet mondasz Jinnek. -néz rám jelentőségteljesen, én pedig a nevetésemet tartom vissza. Neki. Köszönetet?! Pf...

-5 év.-javítom ki.- Van Japán állampolgárságim. -utalok a hamisított lapokra. A férfi bólint, nem mélyen, de maghajol és elköszön tőlünk. Jin kinéz az ablakon, amin általában füstölni szokott. Amikor látja hogy elment a vendégünk mérgesen felém fordul.

-Komolyan?! Majdnem lebuktattál!-oda se figyelek rá, csak kutakodni kezdek a lakásban, ahol szokatlanul nagy a rend.- Engesztelésül tudod mit kell tenned.

-Nem akarlak kiengesztelni, de igen, tudom. Kit, mikor, hol? -teszem fel szemforgatva a kérdést, közben megtaláltam amit kerestem. Odadobom a szoba másik feléből Jinnek a maszkját, nehogy előttem őrüljön meg.

-Ma. Úgy éjfél és 1 között a szokásos helyen.-elkapja és felhúzza a fejére. Megkönnyebbülten sóhajt-Kösz, kölyök... A cuccod a kanapé alatt van. Ma itt alszol.-közli tényszerűen. Biztonság kedvéért kinéz az ablakon hogy véletlen nem jöttek-e vissza. Bólintok, és kiveszem a dobozt a párnák alól. Abban csak pár kés és fiolák vannak, azok is tele vérrel.-Elég undorító hogy ilyeneket tartasz magadnál.-közben rágyújt egy szál cigarettára.

-Harc közben nem fogom magamat vagdosni. Himiko-san pedig lenyúlná. Amúgy... erről jut eszembe, hol van a többi? 

-Nem nyúltam le!-forgatja meg a szemét- Az pénzed a tárcámban van.-mérgesen néztem rá. -Nyugi, nem költöttem belőle...-védekezően felteszi a kezét közben fújva ki a füstöt. Végignéz rajtam és elvigyorodik- Nocsak, ma szokatlanul jó kedved van, mi? Mi ez a színes szerelés?-Ekkor jutott csak eszembe hogy Inayáéknál hagytam a pulcsim. Ezért látszódott a fehér pólóm és Toga sála is...

-Hosszú...-sóhajtottam.

-Ìgy viszont kirikítasz a sötétben. A szekrényben vannak cuccok.-odamentem és nagynehezen kikerestem azt a pár ruhát, amit itt tartok. Leginkább azért, mert a szobában sötét volt és inkább csak árnyéknak tűntek. Átöltöztem teljesen feketébe, csak a sápadt bőröm és világosbarna, helyenként szőkésebb barna hajam tűnt ki. Visszamentem zsebre tett kézzel a kis konyhába, ahol Jin az ablakon kihajolva elmélkedett.-Nem fog megártani a kicsi Cathal-channak hogy nem alszik minimum 8 órát? -gúnyolódott, közben rám se nézett. Hátulról gyengéden megütöttem a fejét, pont annyira hogy félrenyelje a füstöt és köhögni kezdjen. Kicsit ledőltem pihenni a kanapéra, hogy ne úgy menjek a feladatomra, mint egy hulla. Fájdalmasan döntöttem hátra a fejemet, próbáltam leállítani a gondolataimat. De folyton csak Henkan Inaya volt a fejemben. Feltétel nélkül volt kedves, megmentett és ő mondott köszönetet... Itt rögtön leállítottam az ilyesfajta gondolataimat. Nem lehetnek barátaim. Ez van, elvagyok azok nélkül is.

Fél éjfélkor nagy nehezen felkeltem, megmostam hideg vìzzel az arcom és elindultam kifele. Lélekben teljesen máshol jártam, a lépcsőházban, meg is álltam.
-A kések...-motyogtam, sóhajtottam és visszafordultam a cuccaimért. Miután kétszer is ellenőriztem, hogy minden megvan, újra elindultam, futottam, bár hangtalanul. Úgy éjfél előtt 10 perccel egy sötét sikátorban egy nagy kuka mögé bújtam. Onnan lestem, mikor jönnek elő akiket várok.

Úgy húsz perce guggolhattam, mikor lépteket hallottam. 6 személy, mindegyik felnőtt, mérgelődve közelített. "Minek hívtak?" "Nekem dolgom van" kijelentésekkel.
-Toga, Twice mit akartok?! -szólalt meg az egyik. A hangja olyan volt, mint amikor egy őrült végighúzza a körmét a táblán. Amine egyből felismerte; a jelenlegi bűnbanda vezére, ahol Himikoék vannak. Feltette a kapucniját, hogy ne lehessen felismerni és előlépett.

-Toga Himiko, mi ez a hirtelen stílusváltás?-kérdezte valamelyik. Mutálódott feje volt, valószínűleg az ereje miatt, de úgy nézett ki, mint egy felnagyított golflabda. Mivel Twice magasabb nálam, és Toga pedig vagy 10 centivel alacsonyabb, valamiért azt hihette hogy Himiko biztos felvett egy magassarkút vagy ilyesmi. De sértőnek találtam az összehasonlítást, ezért megszólaltam.

-Nem adtatok rendes részt.

-Ki vagy te?-recsegte a főnök.

-Utolsó lehetőség.-leveszem a fejemet takaró kapucnit, és fenyegetően nézek rájuk.

-Ch... csak egy gyerek!-nevet fel az egyik idióta.

-Vagy..? Mit csinálsz? 1 a 6 ellen kölyök! Semmi esélyed!

-Majd meglátjuk...-elmosolyodok a felnőttek naivságán. Úgy tűnt, sikerült elérni a célomat, mindegyik legszivesebben darabokra szedett volna.

-Hagyjátok, elintézem egyedül is.-inti le őket a főnökük és előrelép, felém.-Maradtál volna otthon, anyu mellett alukálni.-gúnyolódott, de elengedtem a fülem mellett. Azt hitte nyert ügye van. Nem hezitált, elkezdett felém futni, a állkapcsa hirtelen méregtől csurgó krokodil fogszrűséggé vált és azt csattogtatva, akart elérni és gondolom megharapni. Persze mikor elég közel ért, csak hozzáértem és ájultan esett össze. Megállítottam a vérkeringését és én lazán az elfekvő testébe dobtam egy kést. Biztos ami biztos...

A többi csak döbbenten nézett egy kis ideig, majd dühtől vezérelve estek nekem együttesen. Akihez hozzáértem, annak semmi esélye nem volt. Az első 3 is így végezte. A maradék kettő pedig hátulról ugrott nekem. Az egyik, belémvárja a szerintem fémből lévő körmét. Pontosan a vállamba, két csont közé, hogy azt a karom ne tudjam felemelni. Felnyögtem, mert ezzel egy időben a golflabda fejű a csuklómnál fogva lefogott. Elfogtak. Minden erőmből azon voltam, hogy alvadt vérré csináljam a sebemből kifolyó vért, hogy könnyebben varrosodhasson. Magamon sokkal nehezebb használni a képességem, mint másokon. Addig az a kettő nevetgéltek és örültek hogy elfogtak. Erőt gyűjtöttem és kerestem a megfelelő pillanatot. Egy jól irányzott rugással golflabda fejű térdébe rúgtam, ami vagy eltört vagy csak megrepedt. Ő erre nagyokat káromkodott és összeesett, ezzel kiszabadult a kezem. Kellett egy kis idő, amíg a másik felfogta a helyzetet, ezt használtam ki, gyorsan őt is megöltem. Golflabda fejűhöz fordultam, ő rémülten, rák-járásban próbált hátrálni. Mármint sánta rákként, mert az egyik lábát mozgatni sem tudta.

-Ki- ki vagy te?- kérdezte. Rátapostam a sérült lábára, erre ő felnyüszített. Remegett a félelemtől.

-Amine. Amine Wright.-válaszoltam hidegvérűen, leguggoltam mellé és lassan értem hozzá, szadistán érezni akartam a félelme minden rezgését, ezért lassan öltem csak meg. Amikor végeztem, a falnak dőltem és szuszogtam. Közben próbáltam valamennyire begyógyítani a sebem. Ezekután gyorsan lenyúltam a pénzüket és húztam onnan a csíkot. Nagyjából fél 3-kor érhettem Jin lakására, a kanapéra vetettem magam és elnyomott az álom.