5:30

Igen, valóban ennyit mutatott az ébresztőm ezen a hűvös, nyári napon, amikor nagyon nem akaródzott felkelnem. Végülis ki akarna nyáron ilyen korán talpon lenni? Naná, hogy nem én. Mégis, miután már sokadjára kinyomtam az ébresztőt, nagy nyújtózkodások közepette sikerült felébrednem. Első pillantásra kicsit ijesztő látvány tárult a szemem elé, ugyanis mintha valaki éjszaka az egész szobámat áttúrta volna és össze vissza pakolgatta volna a cuccaimat. Aztán leesett, hogy az bizony én voltam. Nyilván tegnap este kezdtem el összepakolni a ruháimat és a táborba szükséges holmijaimat: magyarul egy hatalmas bőröndbe és egy sporttáskába próbáltam belegyömöszölni a szobám egész tartalmát. Utoljára nagyjából 8 éves koromban táboroztam, de az is csak 1 hetes volt, szóval nem igazán tudom, hogy mire is lenne szükségem. Anyukám még 1 hete ugyan lerakott egy részletes listát a táborba szükséges dolgok leírásával, de sok mindenben éreztem hiányosságot (például hajszárító nem szerepelt a listán, ami az én esetemben kihagyhatatlan) szóval úgy döntöttem, hogy viszek mindent amit a hétköznapokban szoktam használni. A teletömött táskákat és a melléjük állított 2 személyes sátrat elnézve elégedettség töltött el. A sátrat mondjuk nem értem, ugyanis a tájékoztató szerint faházakban leszünk elszállásolva ezért nem sok értelmét látom elcipelni apukám eléggé lestrapált sátrát. Miközben ezeket a fontos gondolatokat fejtegettem, gyorsan magamra kaptam a kikészített ruhámat (farmer rövidnadrág, dinnye mintás rövidujjú és természetesen a bőrkarkötőm, amit minden nap hordok), majd a konyha felé vettem az irányt. A szüleim halkan beszélgettek, miközben anyukám épp egy adag rántottát pakolt a tányérra.

-Jó reggelt, törpe, kialudtad magad?-nézett rám vigyorogva apa, miközben már előre tudta a válaszomat. Mosolyogva megforgattam a szemem, majd puszit nyomtam az arcára és anya arcára is. 

-El se hiszem, hogy elküldtök egész nyárra az ország másik végére-mondtam nekik enyhe szemrehányással a hangomban.

-Hidd el kicsim, jót fog tenni egy kis kimozdulás. És csak jót mondtak erről a táborról-mondta anya, miközben a kezembe nyomta a rántottával megpakolt tányéromat. Csendben eszegettem a reggelimet, miközben a szüleim az időjárásról folytattak roppant izgalmast csevejt. Őszintén vártam már ezt a tábort, viszont nagyon féltem attól hogy egyedül leszek. Ugyanis senkit se ismerek és biztos egy csomó embernek nem ez lesz az első tábora, hanem már régóta jár oda, vagy legalábbis barátokkal érkezik. Csak én leszek az a szerencsétlen lány, aki egyedül fogja tölteni a 7 órás vonatútját. De mielőtt depresszióba estem volna, eszembe jutott, hogy majd legrosszabb esetben végigdumálom az utat netfüggő barátnőmmel, aki tuti hogy aktív lesz. Eléggé nehezen érintett mindkettőnket, hogy az egész szünetet külön kell töltenünk, mert az év nagy részében teljesen össze voltunk nőve. Együtt kezdtük el a 9-es évünket és most együtt fejeztük be a 11-et. Nettin kívül nem sok barátnőm van, legalábbis olyanok nincsenek, akikben ennyire megbíznék. Rajta kívül az egyetlen személy, aki ilyen közel áll hozzám, az a húgom, Lilla. 3 év van köztünk, viszont ez szinte nem is érezhető. Lilla még nálam is többet bír aludni, szóval nem is csodálkoztam, hogy ezen a hétfői nyári napon reggel 6-kor még az igazak álmát aludta. Nem volt szívem felkelteni, de remélem azért felkel mielőtt indulunk az állomásra, mivel nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem búcsúztam el tőle. A reggelimet befejezve a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy kezdjek valamit a fejemmel. Mivel tegnap sikerült vizes hajjal elaludnom, ezért ma reggelre kellően begöndörödött, szóval rengeteg fésülködés után is hullámos maradt, de legalább állt valahogy. A hajam után kezdetét vette a sminkelés. Na azt tudni kell rólam, hogyha van valami amihez nem értek az a sminkelés, így az én mindennapos sminkem is csak az alapozó, korrektor, szempillaspirál szettből áll. Legextrább esetekben szóba jöhet esetleg a szemhéjfesték, vagy valamilyen halványabb rúzs, de ez most nem az a pillanat volt, szóval kemény 5 perc sminkelés után már késznek is nyilvánítottam magam. Permeteztem magamra egy kis parfümöt, beraktam a fülembe a fülbevalómat és voala, már készen is voltam. A szobámba visszatérve ellenőriztem még kétszer, hogy mindent beraktam-e, átlapoztam a közösségi oldalaimat ( tele volt tengerparton készült nyaralós képekkel), írtam egy üzenetet Nettinek, hogy hamarosan indulok, majd minden erőmet összeszedtem ahhoz, hogy meg tudjam emelni a cuccaimat. Elsőre nem jártam sikerrel, de a második próbálkozásom már sikeresebbnek bizonyult, ugyanis sikerült megemelnem a hatalmas sporttáskát, fél kezemmel a sátrat fogtam, a másikkal pedig a bőröndöt húztam magam után. Na hogy ezekkel mondjuk hogyan fogok feljutni a vonatra az egy jó kérdés, de egyenlőre a nappaliba jutás volt a célom. Apukám meglátva szerencsétlenkedésemet elvette a kezemből a sátrat és segített lepakolni a cuccaimat az ajtó mellé.

-Csenge átgondoltad te ezt a dolgot? Hogy fogsz közlekedni ennyi csomaggal?-tette fel az amúgy abszolút jogos kérdést, de mivel én se tudtam még a módját ezért csak megvontam a vállam és anyukámra fordítottam a figyelmemet, aki egy kistáskával igyekezett felém.

-Tessék, kincsem bepakoltam az ennivalódat. Jól oszd be az útra. A csokikat minél előbb edd meg, nehogy elolvadjanak.

-Rendben, köszönöm szépen anya-mondtam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.

-A kis zsebben találsz költőpénzt, de azért remélem raktál el te is pénzt-nézett rám, mire csak bólintottam.

-Tudom, hogy most úgy érzed, hogy nem lesz ez jó, de hidd el, hogy hamar találsz majd barátokat és amikor majd hazajössz egy felejthetetlen kalandként fogsz erre a nyárra visszagondolni-nézett rám reménykedő tekintettel anya én pedig próbáltam magamba szívni a bizakodását. 

-Ugye nem gondoltad, hogy elmehetsz köszönés nélkül?- érkezett a kérdés a hátam mögül. Lilla pizsamában, papucsban, álmos tekintettel de mosolyogva jött oda hozzám és szorosan átölelt. Csak álltunk ott összeölelkezve, miközben teltek a percek.

-Hívj amikor csak tudsz és küldd azokat a képeket! És ha képbe jönne valami fiú nagyon ajánlom, hogy én legyek az első aki megtudja-súgta a fülembe halkan, mire én hangosan felnevettem.

-Ígérem, te leszel az első. Az ajándékodat pedig odaadtam anyának, de csak a szülinapodon fogod megkapni, szóval ne is próbálkozz-mondtam, mire huncutan elmosolyodott. Na ez a másik szomorú dolog, amiért nem örülök ennek a tábornak. Lillának júliusban van a születésnapja, és ilyenkor mindig a családdal közösen csinálunk valamilyen programot, ugyanúgy mint az én szülinapomon. Ezért is nagyon rossz érzés, hogy nem lehetek vele a szülinapján, viszont az ajándékát legalább sikerült már beszereznem és oda is adtam anyának.

-Nagyon fogsz hiányozni Cseni-mondta és még szorosabban ölelt magához.

-Hamarabb eltelik az a 3 hónap, mint gondolnád. Aztán már itt is leszek és nem fogsz tudni lerázni- válaszoltam játékosan.

-Előre félek- kontrázott rá drága hugicám is, majd sikerült elbúcsúznunk. Elköszöntem anyától is, majd apa segítségével sikerült eljutnom a csomagjaimmal a kocsiig.

-Hívj, ha odaértek, és amikor átszálltok-kiáltotta anya az ablakból.

-Hívlak-kiáltottam vissza, majd integetve beszálltam a kocsiba, apukám pedig gázt adott. Az út csendben telt, a rádióból halkan szólt a zene, apukám a vezetésre koncentrált én pedig csak bámultam ki az ablakon. El se hiszem, hogy elutazok három hónapra valahova a Balaton környékére, ahol senkit se fogok ismerni. Gyorsan megnyitottam a Messengert és visszaírtam Nettinek, aki úgy tűnik időközben felkelt.

Nettike: Vonaton vagy már Pöttöm?

Én: Nem, még úton vagyunk az állomásra. 

Nettike: Írj ha felszálltál, addig elmegyek kajálni aztán végigdumálhatjuk az utadat. Vedd megtiszteltetésnek, csak miattad vagyok fent hajnalok hajnalán...

Én: Tudom és tudod hogy imádlak ezért <3

Nettike: Engem ki nem imád? ;)

Röhögve tettem el a telefonomat és örömmel konstatáltam, hogy megérkeztünk a vonatállomásra. A csomagtartóból kiszenvedtem a táskáimat, majd apával együtt a gyülekező felé vettem az irányt. Nem volt nehéz megtalálni a csoportot, ugyanis elég nagy zajt csaptak a gyülekezőben ezekben a hajnali órákban. Valahogy senki se tűnt nyúzottnak, mindenki vidáman beszélgetett és ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy nekem semmi helyem nincs itt. Apa láthatta elbizonytalanodásomat, ugyanis elég erőteljesen a tömeg irányába kezdett lökdösni. Egy nő sietett elénk, kócos haját gyorsan egy kontyba fogta fel és mosolyogva kezet rázott apukámmal.

-Üdvözlöm Önöket, Kovács Viktória vagyok a tábor szervezője. Te biztosan Csenge vagy-rázott kezet velem is és a mosolya ragadósnak bizonyult, ugyanis azon kaptam magam, hogy széles vigyorral az arcomon bólintok.

-Kérlek, hívj csak Vikinek. Ez egy elég közvetlen tábor és úgy gondolom, hogy mindenki komfortosabban  érzi magát ha tegeződünk. A vonat negyed óra múlva indul és már csak 3 gyerekre várunk, aztán indulunk ki a peronra. Van esetleg valami kérdésük?-fordult felénk kedvesen. Apa kérdezett valamit, de a kérdését már nem hallottam, más kötötte le a figyelmemet. Ahogy sejtettem, több társaság is összeverődött, akiken látszott, hogy már régebb óta ismerik egymást. Voltak fiúcsoportok, pár lány társaság, de a leghangosabbnak egy vegyes társaság tűnt, akik sejtésem szerint a tábor kemény magját alkotják. Az egyik lány észrevehette, hogy valaki bámulja őket, mert rám kapta a tekintetét és barátságosan elmosolyodott és odaintett. Én sután visszaintettem, de gyorsan el is kaptam a tekintetemet róluk, mert kezdett észrevenni a társaság többi tagja is. Apa még mindig Vikivel beszélgetett, én meg hogy kevésbé érezzem magam kínosan, elővettem a telefonomat és Lillának üzentem, hogy már itt vagyunk az állomáson. Nem reagált, bár nem csodálkozok ezen, mert őt ismerve tuti visszaaludt még pár órára. Az időt nézve rájöttem, hogy 7 perc múlva elvileg már jön a vonat, szóval lassan nem ártana indulnunk, ha nem akarjuk lekésni. Vikinek is feltűnhetett, hogy idő van, mert elköszönt apától és elkezdte terelgetni a táborozókat. Az arca viszont elég gondterheltnek tűnt, ugyanis 3 ember még mindig hiányzott a teljes létszámból.

-Sejtettem, hogy Matyiék fognak elkésni, annyira az ő formájuk- mondta az egyik lány, miközben elsétáltak mellettem. Minden lány rengeteg cuccal volt, szóval megnyugodtam, hogy nem csak nekem lesz ennyi csomagom.

-Vigyázz magadra törpe, de ami még fontosabb próbáld meg megélni a pillanatot. Szórakozz-mondta apa, miközben búcsút vettünk egymástól. Még egyszer szorosan megöleltem, átvettem tőle a sátort és nehéz csomagjaimmal megindultam a peron felé.

-Ne felejts el telefonálni, tudod hogy anyád mennyire aggódós-kiáltotta még utánam én pedig nevetve bólintottam. Sikerült utolérnem a többieket, de szándékosan lemaradtam egy kicsit és egyedül bandukoltam a vonat sínek mellett. 2 percen belül befutott a vonat és érkezésével együtt megérkezett a hiányzó 3 személy is. Nem siették el, halál nyugodtan sétáltak oda a kemény maghoz, akik hangos tapssal és füttyszóval díjazták érkezésüket.

-Gyere Csenge, szállunk-kiáltott oda nekem Viki, mire magamhoz tértem a bambulásból, és elindultam az ajtóhoz. Még egyszer visszanéztem, majd nagy lendületet véve felkapaszkodtam a vonatra. 2 fiú segített feladni a csomagjaimat és már indulhattam is ülőhelyet vadászni. A vagon, amiben mi voltunk 4 üléses helyekből állt, szóval leültem egy üres négyeshez, feldobtam (vagyis inkább felszenvedtem) a táskáimat a tartóba, bedugtam a fülest a fülembe és már készen is álltam a 7 órás útra. Akkor hát vegye kezdetét a nyaram....