~2018, Bexley (Anglia)~

Hétfő reggel a suliban Lucy rontott a lányra, mikor belépett az iskola kapuján.

-Ashley! Normális vagy? -kérdezte aggódó tekintettel. -Szombaton vagy ötszáz SMS-t írtam, ahogy a tegnap is. Luxus válaszolni? Basszus, tudod, mennyire aggódtam érted?-mondta, kissé felemelve a hangját. Nagy szemeit a lányra szögezte, és várta a válaszát.

-Tudom, ne haragudj.-válaszolta enyhén.

-Nem tudtam rólad semmit. Írhattál volna. Mi történt?

-Elmesélem, csak nem itt, ahol még a fáknak is füle van.

Elmentek a helyükre, ahol beszélgetni szoktak szünetben. Elmondta a barátnőjének, hogy mi volt az oka a hírtelen eltűnésének.

-Most komolyan? Ashe, megmondtam, hogy ne társalogj vele.. -mondta, és csapott egyet a kezével a combjára. -Kibirhatatlan vagy. Tudod, elég nehéz dolgom van veled.

-Tudom, hogy nehéz a barátnőmnek lenned.

-Hagyjuk, én mindig itt leszek. Nem is az a baj, hanem hogy nem szóltál a történtekről.

-Ne hari. Tudod, hogy szeretlek. -mondta, majd megölelte Lucy-t.

-Tudom. Gyere, menjünk órára.

Ahogy a lépcsőn haladtak fölfelé, Lucinda karját megfogta valaki hátulról. A lány számított az érkezésére. Mielőtt megfordult volna, tudta, hogy kivel fogja szemben találni magát. Érdekesen állt a lánynak az új kinézete, a barna bőr és a fekete haj. Sötétzöld szemeivel úgy tetszett, mint egy párduc, mikor mérges.

-Miss Lucinda, beszélhetnénk négyszemközt? -Lucy összehúzta a szemöldökét, kétségekbe borúlt arca egy szempillantás alatt kitisztult, mialatt a barátnője felé fordult.

-Mennem kell. Van egy kis dolgom.-mondta.

-Mi az, hogy menned kell? Nekünk óránk lesz, várj, pontosan, -a piros karórájára nézett-most!

-Mondd meg a tanárnőnek, hogy megbetegedtem.

-Akkor egész nap nem jössz már be? -azon morfondírozott, hogy milyen fontos dolga akadhat kémia óra előtt. Megpillantotta a lány mögött álló ismeretlent. -Gondolom vele mész.

-Erre nincs időnk..-azzal fogta Lucindát, és leviharoztak a lépcsősoron.

-Mi folyik itt? -körbetekintett maga körül, érezte a nyomott levegőt, lassan szédülni kezdett, ahogyan felfelé nézett. Összeszedte a gondolatait, majd elindúlt a terem felé. Egy árva lélek sem volt a folyosón, a lány lépteitől kongott a lélektelen tér. Valahogy mégsem érezte azt, hogy egyedül van. Megállt. Jól hitte, másvalaki lélegzetét is hallotta,, de nem tisztán, gyorsan kalapáló szíve elnyomta a hangot. "Oké, semmi baj. Végülis ki lehet a folyosó másik végén? Biztos nem zavarja, ha bemegyek az órámra. " Vett egy mély levegőt, aztán elindult. Melege lett, a fűtetlen folyosón, arcára simuló hajtincseit a fülei mögé helyezte. Úgy tűnt, mintha a végtelenségig menne, feltekintett. Az ajtó egy lépésnyire volt tőle. De valami arra késztette, hogy ne menjen be azon az ajtón. Mit sem kívánt volna jobban, mint odabent lenni kémia órán, mint idekint. "A fenébe! Miért nincs egy nyugodt napom sem? " Hírtelen suttogás hallatszott, tudta, hogy hozzá szól. Kitágult pupillákkal, mintha nem is önmaga lenne, fordúlt egy 90°-os szöget. Anélkül, hogy odatekintett volna, látta, hogy valaki áll a folyosó túlsó végén, az ablak alatt, a fűtőtestnek támaszkodva. Mindez beleillett volna a képbe, de az az illető őt nézte. Mintha mindvégig őt nézte volna, ahogy elhalad a folyosón. Teljesen megfordúlt, szemben állt az illetővel. Egy szempillantás alatt, nem több, az alak eltűnt. Érezte, hogy egyre közeledik, de a szemeivel nem látta. Mielőtt elhangzott volna a rémes sikoly a szájából, a fiú, aki bizarrá varázsolta ezt az egész folyosó jelenetet, a falhoz tapasztotta, befogva kezeivel a lány száját. Szürke szemeiben a rémület könnycseppjei kezdtek termelődni. Nem látta tisztán a fiú arcát. Még így sem, hogy testközelben volt.

Biztos volt benne, hogy utoljára látta szüleit, a barátait, a sulit. Erősen lecsukta szemeit, majd felnyitotta, fekete szempillái könnycseppektől voltak eláztatva, melyek már lent gördültek sima arcán. Egy fénycsóva kezdett egyre nagyobb fényt adni a térnek, amely segített kivenni a srác arcvonalait. Semmi borosta, semmilyen igéző szempár, egyjáltalán nem hasonlított Derekre, de mégis volt valami közös bennük. Mintha már találkozott volna vele, abban a pillanatban, mikor emlékei kezdték elsodorni az elméjét, hallatszott a kémialabor ajtajának csikorgása. A fény, amely ellepte a rideg folyosót a teremből áradt, ahogy a tanárnő vékony karjával lassanként kinyitotta az ajtót. Abban a pillanatban megszűnt a látomás. Magát látta, amint barna szemeit ellepik az apró szürke szilánkok, egy teljesen új szint adva. Szürkéskéket. Az az arc, mintha nem az ő arca lenne, talán mert tudatában volt valaminek, amit jelenleg az ő emlékezetében ellep a sűrű köd. Ennyi volt csupán amit látott, aztán elméje visszazuhant az iskolába, a folyosóra, saját magába. Az ismeretlen alak nem volt sehol, a tanárnő kérdő tekintetét látta, amint épp hozzá beszél. Már beszélt egy ideje, de a lány csak a tátogását fogta fel. A professzor lendületein és arckifejezésén látszott a fokozódó feszültség. Egyre erőteljesebben legyintett karjával, egyre nagyobb lépteket vetett maga elé, majd vissza. A lány gondolta, hogy miket mondhat neki a dühöngő felnőtt, fogta magát és bement a terembe. Semmit nem hallott, saját magától volt megréműlve. A kétségbeesés zavarában tengődött az agya, mégis próbált normálisnak tűnni. Levette táskáját, majd leűlt. ""Miért nem hallok semmit? Mi volt ez az imént? Istenem, mi történik itt? Vagy talán.. csak körülöttem?". Valaki megérintette hátulról, a tapintástól egyszerre visszatért a hallása.

-Nem csak körülötted. Oltári nagy a botrány. -suttogta. Ashe hátrafordult, nem ismerte a lányt, mivel ritkán járt be órákra. Lunának hívták. Kitűnő arcvonalai voltak, akár egy angyalnak. Kék szemei rengeteg titkot rejtettek.

-Te hallod a gondolataimat? -kérdezte Ashe rémült arccal. Méginkább volt olyan érzése, hogy ez nem lehet a valóság.

-Az aurád sötétebb nem is lehetne. -válaszolta. Ekkor Tyler megdobta egy pasztával, intett egyet a kezével, hogy fogja be. Luna büszke pillantása csak mégjobban idegesítette a srácot. -Mondd, mi történt odakint? Gondolom nem ismerted fel a fickót. Kerüld a sötét helyeket. Ha nem vagyok, kitudja melyik bugyrában lennél a pokolnak.

-Láttam őt, de nem teljesen. É-én éreztem, hogy nem evilági. A tekintete....-Tyler melléjük viharzott, majd rácsapott a kezével Luna padjára.

-Fejezd be! Teljesen megrémiszted, nem veszed észre?! -akkor kapott észbe, hogy kémiaórán van, és nem űl a helyén. Mrs. Marrie csípőre tett kézzel készűlt leszidni a fiút.

-Bocsánat tanárnő. Már is visszaülök.

-Tartsd meg a bocsánatodat magadnak.. Hogy képzeled, hogy csak úgy felállsz az én órámon? Ülj le a seggedre, különben én teszlek oda, de akkor megemlegeted!

Tyler mormolt valamit az orra alatt, majd visszaűlt a helyére.

-Nem gyakran történik velem ilyen. Helyesbítek, soha nem történik ilyesmi. Mi ez az egész?

-Hallottad a vadállatot, -erre a kifejezésre Tyler arca forrt a dühtől, úgy tűnt, abban a percben kitekerné a lány nyakát-még nem beszélhetek..

-Király. -mondta, majd előre fordúlt.

Mrs. Marrie szívéjesen magyarázta az alkének oldhatóságát, Ashley próbálta elfojtani a gondolatait, ilyesztő helyzet volt, hogy a hátánál ülő szőkeség hallotta őket, úgyhogy próbált a kémiára koncentrálni. Miután hallotta a csengőt, amilyen gyorsan lehetett elpakolta a cuccait, a táskája után nyúlt, de valaki elvette tőle.

-Mit mondott neked a hárpia?-mondta, majd feltette a másik vállára a lány táskáját.

-Sokkal inkább te tűnsz hárpiának. -felelte, majd kisietett a teremből. Tyler utánakiabált.

-Hey! A táskád nem is kell? -azt követően folytatta halk hangon-Hogy ne kellene. -majd a lány után eredt. -Attól még, hogy nem tartom helyesnek a Derek és közted levő viszonyt, nem kéne hárpiának titulálnod. -azzal Ashe hírtelen megállt, megfordúlt, és a fiú szemébe nézett.

-Te tudsz valamit. Szeretném, ha elmondanád. -mondta karba tett kézzel.

-Tudom, hogy meg vagy rémülve, de nem mondhatok semmit.

-Akkor nincs dolgom veled. Kérem a táskámat. -szólt, miközbe kinyújtotta a kezét. A fiú magához húzta, és a fülébe súgta:

-Ha így folytatod, nem maradsz az élők között.-a lány ellökte magától. Azt hitte, hogy igy jobb élete lesz, hogy felszivódtak a csipkelődő emberek az életéből, de rájött, hogy a mostani mégrosszabb.

-Neked úgy is mindeggy. Nyugodtan folytasd a fényűző és gondtalan életedet.-azzal elvette a táskáját. Sarkon fordúlt és sietett ahogy tudott. Valaki megszorította a karját hátulról.

-Nem bírsz leszakadni rólam?

-Sajnálom, de nem tehetek eleget a kérésednek..-a lány selymes haját előrerakta közel hajolva hozzá. Ujjaival végigsimította a lány derekát, a nyakától egészen addig a pontig,míg Ashe hátra nem fordúlt és pofonvágta. Nem Tyler volt, hanem az előbbi srác. Észrevette, hogy egy diák sincs körülötte, és a szokásos félhomály lepi be a lépcsőházat. Mialatt körültekintett, a fiú ismét testközelbe került. Magas volt, le kellett hajtania a fejét, hogy a rémülettel teljes lány arcát nézhesse, pedig ugyanazon a lépcsőfokon álltak.. Ashe nem bírt mozdulni, mintha a lábait beleépítették volna a lépcsőfokba. Tekintetével a falon lévő igazgató képét nézte, arra fókuszált. Próbálta elhitetni magával, hogy képzelődik, méginkább, hogy csak álmodja ezt a szörnyű napot. De nem volt szerencséje. Nem álmodott, még csak nem is képzelődött. A finom hang megszólalt.

-Ne kergess ábrándokat. Igen is valódi vagyok. -a lány szemei ismét bekönnyeztek, kezeit ökölbe szorította. -Még jó, hogy meg vagy bénítva. Bár lehet elkellne egy-két pofon.

-Ki vagy te? Mi ez az egész? -kérdezte, a fiú közelebb lépett hozzá, arcát maga felé fordította. A lány erőteljesen becsukta szemeit és összeszorította bíborvörös ajkait. A fiú végigsimította hüvelykujját a lány arcán, le lángokban égő szájáig.

-Szeretnéd, ha megmutatnám? -szólalt meg. Ashe lassanként abbahagyta szemeinek az erőltetett becsukását. Egyenesen a fiú szemeibe nézett.

-Brown! Menj onnan! -a folyosók felől Tyler ordított torka szakadtából, miközben egy erőteljes "jobb helyet nem is találhattál volna" mozdulatot vetett bal karjával. A másik pillanatban már felettük volt, egy pár lépcsőfokkal feljebb.

-Miért nem akarjátok? Miért mindíg az utolsó pillanatban jelentek meg? Előbb Luna, aztán te is. Rengeteg megmagyarázhatatlan dolog van, amit meg szeretnék tudni végre. Ő segithet.-azzal a lényre tekintett.

-Ő nem fog segiteni.A merészség sosem jó. Köszönd a szerencsédnek, hogy akkor jövünk, mikor még egy darabban vagy. Most pedig ereszd el!

-Azt nem tehetem. -az alak félmosollyal az arcán magához ölelte a lányt. Kieresztette hatalmas fekete szárnyait, maguk köré fonta, és mielőtt a kétségbeesett Tyler csinálhatott volna valamit, az erőteljes szélvihartól, ami körülöttük lengett, hátraesett. Eltakarta szemeit, mire minden elcsitult, semmi mást nem látott, csak szállingózó fekete tollakat.