Egy apró fényvillanás múltán újra magára talált.

Mikor feleszmélt nem látott mást, csak a mérhetetlen sötétséget maga körűl. Nem volt benne biztos, de úgy érezte, mintha egy sötét, elhagyatott erdő kellős közepébe pottyant volna. Kezdett egyre jobban kétségbe esni, a gondolatai összekuszálódtak. "Mit keresek én itt? Miért érzem úgy, hogy ez nem egy álom? De akkor... mégis...... HOL VAGYOK?" Úgy érezte, mintha a sötétség magába akarná szivni, elemészteni, elmosni. De nem tudott hová futni, a sehonnanból csak a sehová-ba ért. Futott, egyre szaporábban szedte a lábait, amik egy kis idő után kezdtek elfáradni. Az izzadtságcseppek kezdtek kibújni a homlokán, a füle csengeni kezdett, majd a lábai feladták a harcot. "Mégis mióta futok? Nem lehet több 1 percnél... mégis... egy örökkévalóságnak érzem." Lassan lerogyott. Nem tudott harcolni, nem volt elég ereje a Sötétséggel szemben. Több, sokkal több lelki erőre lenne ahhoz szüksége... 

-Miért..?-forró könnyei hideg arcán gördűltek végig-Miért kell neked az én Lelkem? Miért pont én, még annyi... annyi kérdésem lenne.-lassanként kifogyott a szó a szájából, elhagyta a hangja, a szeme körűl sötétvörös karikók rajzolódtak."Miért kell neked pont az én Lelkem?"

                                      ~1999, London (Anglia)~

Október végét járta az idő, az őszi szellő enyhén fújdogálta a fáról lehullott sárga leveleket. Különös ez a légkör, mintha már jártam volna itt. Ez talán... London lenne?. Amott egy kaszinó biggyeszkedett az út végén, egy óriás táblával az épület homlokzatán: "ÜDVÖZLÜNK LONDONBAN!". A kaszinóval szembeni parkban egy kupac tinitömörülés közeledett a legközelebbi lócához. Mik ezek az ósdi farmerek? És az a frizura....? Apropó... Hogy kerűltem én ide?? A fiatalok épp az iskolából érkeztek, egytől egyig lecuccolták a hátizsákjaikat a lócára.

-Hééé, mit iszol bele a kulacsomba?-ütött rá a fehér arcú lány az egyik fiú kezére.

-Mit vagy úgy el?-válaszolta lazán az illető.

-Csak add már ide, és szállj le rólam!-azzal a lány felkapta a táskáját, és elrohant.

Hé. Ez egyenesen felém tart.. Jesszus, mit mondjak, honnan jövök? Én vagyok a jövő tündérkeresztanyája és 20 év múlva ilyen menő cuccaitok lesznek? A lány arca nem látszott tisztán, mert eltakarta a karjával. Amint lejjebb csúsztatta, hogy megtörölhesse könnyekkel teli arcát, kibukkantak a kékesszűrke szemei. Az ott..... én vagyok?

-Aaashe, nem gondolta komolyan ez az idióta. Ugye Steve?-kiabált a lány után a barátnője. Luna?

-Mivan már? Csak egy hülye kulacs.

-Javithatatlanúl barom vagy.-fogta magát és a lány után szaladt.

-Én barom? Hát agresszivabb nagyanyám pincsijétől. Esküszöm...

Miért látom mindezt? A múltamban lennék? Hova marad a sötétség? És a végtelen árnyak, amik marcangolták a bensőmet? Miután utolérte a rohanó lányt, megfogta a kezét, majd elindúltal a kaszinó felé. Utánuk kell mennem.. ha ez tényleg az előző életemhez tartozik, talán rájöhetek a sok megmagyarázhatatlan dologra körülöttem.

A különös, fehér hajú lány végig fogta barátnője vállát, miközben folyamatosan beszélt valamit. Miről beszélhetnek? Ha tényleg Luna az, biztosan megint értelmetlen dolgokat fecseg, hogy elterelje a figyelmét... azaz, a figyelmemet. Mikor beértek a kaszinóba ledobták a bejárat melletti fogasra kabátjaikat, majd egyenesen a lépcső felé vették az irányt. A hely dugig volt csevegő emberekkel, ki-kinek az arcán a bóditó részegség, a vakitó szerelem, a dicsvágy, vagy csupán a lassan felcsapongni készülő düh látszott. Az emeleten lakott a Brown család, akik a kaszinó tulajdonosai voltak. Kész. Teljesen elvesztem. Melyik szobába mentek? A falak bordóra voltak szinezve, melyek szépen kiemelték a fehérre lakkozott ajtókat. A folyosón siri csend honolt. Az utolsó szobában kacaj hallatszott. Ez lesz az.

-Neem, nem erre értette..-hagyta félbe Ashe a mondandóját, minekutána az ajtón akadt tekintete.

-Ashe minden oké?-forditotta fére a fejét a lelkesedő barátnő.

-Igen.. csak.. mintha egy pillanatra láttam volna valakit az ajtóban.

-Húú-húúú. Vigyáázz, én vagyok a Brown család kaszinójának a szelleme és elragadlaak.-mondta a lány majd csiklandozni kezdte Ashleyt.

A fenébe. Ez jót jelent? A szoba tele volt poszterekkel és családi képekkel, a trapéz alakú ablak alatt pedig egy asztal volt elhelyezve telis tele sok-sok aprósággal, az előtte álló széken egy nagy kupac ruha tömörűlt, a bükkből készűlt a félig kihúzott sifon fiókjaiból pedig itt-ott kilógtak a fehérneműk. Az ovális alakú piros szőnyegen pedig itt-ott festéknyomok látszódtak. A sifonnal szembeni ágy sarkában egy állvány volt elhelyezve, telis tele félig megrajzolt képekkel és festményekkel. Kizárt, hogy ez az én szobám legyen. Rühellem a rendetlenséget. A két lány végre feltápászkodott az ágyról, és örömkönnyekkel teli arcukat törölgették.

-Holnap találkozunk. Mindenképp mondd el Dereknek, hogy mit érzel.-ezzel a mondattal a fehér hajú lány becsukta maga mögött az ajtót, majd elment.

Derek? Arra a Derekre gondol? Derek Davisre? A lány leűlt az asztalhoz, pirospozsgás arca mégjobban elárúlta, hogy valóban érez valamit az iránt a bizonyos Derek iránt. Az asztal fiókjából előkotorászott egy fekete tollat, aztán egy sima papirlarpa irni kezdett. Fekete hajtincsei lassanként piros arcába hullottak.

Derek Davis.

Nem tudom elhinni... miért? Miért ismétlődik meg az életem? Talán ha.. ha valahogyan kapcsolatba kerűlnék ezzel a lánnyal, khm, önmagammal, megtudhatnám, ha megérinteném... talán,.. sikerűl elérnem valamit.

                                                                                     ***

Fényvillanás.

Felnyitotta szemeit, majd körűleszmélt. Megint ugyanaz a hely. Sötétség mindenhol. A Sötétség, és Ashley Brown.

-Miért hoztál vissza? Tudom, hogy te voltál az, aki elragadott. A lépcsőházban... És most is te repitettél vissza az előző életembe? Miért? Azt mondtad segitessz nekem megtalálni a választ a sok megmagyarázhatatlan dologra. A bátyámra, a barátaimra, Derekre... és.. az érzéseimre. A megérzéseimre.

Ashe nem kapott választ, mire egy kis idő után elfogyott a türelme.

-Tudom, hogy itt vagy! Úgyhogy told ide azt a sötét seggedet, és válaszolj, ha már idehoztál!

A szeme előtt egy kis idővel később egy ismerős árny jelent meg. Ugyanaz amit a suliban látott.

-Megválaszolom a kérdéseidet. Mik lennének azok?-susogta halkan a szűrke árny.

-Mi vagy te?-Ashe egy lépést tett a lény felé-Mármint frankó, hogy démonszerűség, de akkor... Miért nem félek tőled? Miért érzem azt, hogy bizhatok benned?

-Mi egyek vagyunk Ashley Brown. Én nem létezem nélküled, és te sem nélkülem.-a szűrkeség enyhe fuvallatokatt képzett.

-Mutasd magad. Szeretném látni a valódi énedet.

Az árny hirtelen eltűnt, mire Ashe megdöbbent. Fordúlt egyet maga körűl, mire a távolban egy alakot látott közeledni. Apró képszakadások következtek, igy nem látta tisztán mi, ki is közeledik felé. Hirtelen az alak megállt, pár lépésre a lány előtt. A fényes, szőke haj úgy tündöklött, mintha egy glória lenne, szemei világosszinben pompáztak. A felső teste meztelen volt, ahogy a lány szeme végighaladt a fiú kockahasán az arca bepiúlt, mire a fiú kissé felhúzta a száját, és megjelent a kis gödröcske az arcán. Ashe teljesen össze volt zavarodva.. azon tűnődött, hogy ő valóban rossz lenne? Mielőtt Ashe szóra birta volna magát, a fiú háta mögűl óriás, fekete szárnyak bukkantak elő. Ashley nem tudott hinni a szemének, és nem tudta egyeztetni a két dolgot: Tényleg ő okozta azt a sok fájdalmat a szivében? Vagy csak a kűlseje zavarja meg annyira?

-Calion, ez a nevem.-mondta.

-De... te...-Ashe próbálta összeszedni összekuszálódott gondolatait.-Ez nem lehet a valóság. Ez csak egy álom.-próbálta nem elhinni ezt az egészet, két kezét erősen a fülére helyezte.-Te nem vagy itt. Csak álmodom.. ezt.-becsukta szemeit, reménykedve.

-A természetfelettiek Calionként ismernek, az emberek Derek Davisként.

Ashe hirtelen felkapta magát, mélyen a szemébe nézve.

-Lehetetlen. Nem.. nem, te máshogy nézel ki. Az ő szemei.. sötétebbek.

-Hallottál már megszállásról? Komolyan? Sokmindent kell még tanitsak neked..-elkezdett a lány felé lépkedni, Ashe természetesen a démon minden lépésénél egyet hátra tett meg, mikor már nem birta a nyomást, futni kezdett.-Értelmetlen előlem elfutnod. Hát nem tudod?-a démon egyenesen Ashe előtt jelent meg, megakadályozva a lány további menekülési kisérletét, ami... nos, értelmetlen. Ashe feje a fiú mellkasán landolt, mire elhuzódni próbált, a meleg kéz megfogta a tarkóját, és közelebb húzta. Ashley szemeiből könycseppek hulltak. Nem menekűlhetett.. szóval, ezt úgy kell értse, hogy ő maga is a sötétség lenne? A démon a lány hideg arcára helyezte kezét, majd felemelte az állát.

-Nem kell sirnod. Az erősek sosem sirnak.

-De.. én.. NEM VAGYOK ERŐS! Értsd meg..-Ashe lerántotta a fiú kezét az arcáról, majd letörölte könnyeit.-Te mit éreznél a helyemben? Tudod, milyen az, mikor ez itt fáj.-könnyes szemei a démon zöld tekintetébe fúródtak, miközben a mellkasára ütött.

-Fájdalom? Boldogság? Szeretet? Gyűlölet? Mindezek üres szavak számomra.

-Chh, akkor a démonok a legnagyobb szinészek az univerzumban.-nevette el magát Ashe.-Miért engem? Miért engem néztél ki magadnak? Halljam.-folytatta felemelt hangon. Pár perce még könnyeket szórt, de mostmár talpra állt.

-Egyetlen név a válasz. Anubis.

-Ha lehet úgy, hogy én is értsem. Ki Anubis? Az egyik barátom?

-Anubis egy halálisten, aki összecsapott Luciferrel közel 60 éve a hatalomért.

-És nekem mi közöm ehhez?

-Rider Brown.

Egy ütemet kihagyott a szive, levegő után hezitált, majd meglepődve a démon szemébe nézett.

-De te csak egy ember vagy. Annak ellenére hogy a bátyád egy halálisten. Az Alvilágban mai napig sem tudják kideriteni, hogy hogyan keveredett emberek közé. Nem találtuk sehol, egy kis idő után pedig feladtuk. Felhivta magára a figyelmet a Luciferrel való összecsapás, a fülünkbe jutott, hogy ellopta a hatalmát, és ő most a legerősebb Halálistenek egyike. Lucifer ereje hatalmas volt, elképzelhetetlenűl, igy nem tudta az egészet elszivni tőlle, úgy gondolta, hogy egy apró résszel téged ajándékoz meg.

-É-én? De akkor miért én kellek? Ha tényleg csak egy apró rész van bennem...-a démon közel lépett a lányhoz, félresimitotta selymes haját, majd a fülébe súgta.

-Mert az emberek sebezhetőek Ashe.

A démon érintésétől teljesen kirázta a hideg, mégis megtűrte volna még egy jó ideig.

-Te mióta vagy a részem?-folytatta a lány. Mostmár világos volt számára, hogy Rider miért nem akarta, hogy Derekkel töltse az idejét. De akkor a barátai? Ők is tudtak erről?

-Miután az otthonod, ahová tartoztál, hamuvá égett. Immár hozzám tartozol.-a démon egy csókot lehelt a lány arcára. Ashe mozdúlni sem tudott, ismét, mint a lépcsőházban a suliban. Nyelt egy nagyot.

-A családom? A barátaim? É-én hozzájuk tartozom.

-Valóban? Akkor miért nincsenek itt? Ashe, az emberekbe nem érdemes bizalmat fektetni, emlékszel? Közel sem elég jók ahhoz, hogy megbizz bennük.-a lány apró könnycseppeket hullasztott a démon szavaira, miközben szárnyának fekete tollait kémlelte.

-Igazad van... senki sincs itt, hogy megvédjen tőled. Egész életemen át kisértettél az ilyen gondolatokkal. Én.. miattad éreztem kitaszitva magam.

-Nem, az emberek miatt Ashe. Ha nem lett volna okom rá, nem tettem volna.

-Az emberek.... a barátaim? Átvertek engem?

-Ők nem a barátaid, és nem is emberek. Nem a szivük kivánta, hogy segitsenek rajtad, hanem a titulusuk. Lucinda volt az őrangyalod, akit a Rend kűldött a védelmezésedre, Iris pedig démonvadász, akit a kivégzésemre kűldtek. Itt nem te voltál a lényeg, hanem egy apró kis szilánk eltávolitása, aki rossz helyre fúrta be magát. Az emberek pedig... úgy tapasztaltam, hogy nem jössz jól ki velük.

-Te voltál az. Mikor utoljára láttam az alsós iskolatársaimat. Te tűntetted el őket.

-Pontosan.-a démon lassan elhúzódott a lány arca mellől, de nem nézett a szemébe.

-Szóval... azt szeretnéd, ha átállnék?-kérdezte Ashe lényegre térően.

A démon apró vigyort vetett az arcára. Már nem kellett sok idő, hogy teljesen átvegye az irányitást a lány felett.

-A te döntésed. De ne feledd, te képes lennél megváltoztatni az embereket. Te más vagy mint a bátyád, ő a saját hasznára forditja hatalmát, önző módon. De ebből a hatalomból neked is adatott. Válassz bölcsen.

-Te.. ugyanezt mondtad, mikor először szót váltottunk. De akkor még nem értettem igazán. "Együtt akár az egész világot megnyerhetjük."-Chalion elmosolyodott, de a tiszta és ártatlan mosoly, hirtelen öntelt, és ilyesztő vigyorrá formálódott arcán.

-Pontosan. Mire vársz még? Add a kezed.-a démon szemei megannyi szinben csillogtak, akár egy tüzijáték, miután a lány elindúlt felé.

Ashe gondolatai olyan hangosak voltak, hogy Rider tisztán hallotta őket. "Egy világ, gonosz emberek nélkűl. Mindedáig szenvedtem és gyűrődtem, magamban tartottam a fájdalmat, hogy senki mással ne éreztessem.. pedig.. csak szükségem lett volna valakire, akibe őszinte bizalmat fektethetek. De senkit sem érdekelt igazán.. Chalion, tényleg igazat beszélne? Hogy az emberek szivében kihaltak az érzelmek? Ha változtathatok ezen, most nem hátrálhatok meg!" A messzi sötétségben megjelent a dimenziók közti verőfényes alagútnak a vége. Chalion felgyorsitotta az eseményeket, a lányt egy hirtelen mozdulattal magához húzta, de abban a pillanatban megjelent előtte Anubis hűvös tekintete. Már majdnem teljesen démoni alakot öltött. Kezei, melyeket mérgében szorongatott, már nem emberi kezek voltak, hanem ördöngős, hosszú fekete körmökben végződtek. Szarvak helyett, két hosszú, hegyes fűl diszelgett feje tetején. Hűvös tekintetéből mérhetetlen düh és vérszomj törtek elő. Mögötte Kira mutatkozott, fekete pumaként, villogó, sötétzöld szemekkel. Chalion felnevetett, mire Ashe összeesett karjai között.

-Még nincs késő. Csak eszméletét vesztette.-mondta Anubis, majd a vigyorgó démonnak esett.

-Ohóó. Ha visszatér, már nem a kishúgod lesz.-felelte, miután kitért a támadás elől.-De miért is foglalkozol vele? A démonoknak az emberek semmit sem jelentenek.

-A locsogás helyett inkább figyelnél.-Chalion szemei körbe-körbe forogtak, csak a hangját hallotta, öntelt vigyora kezdett eltorzúlni fehér arcán.

Kira teljesen eggyé tudott válni a sötétséggel fekete szőrének köszönhetően, és Chalion olyannyira el volt foglalva a halálisten keresésével, hogy az alakváltóról meg is feledkezett, igy nem figyelte az auráját. Miután testközelbe kerűlt Chalionhoz, felnyitotta sötétzöld szemeit, egy mély karcolást hagyva a hasán. Túl gyors volt, hogy a démon észrevehesse.

-Buh.-Kira felnevetett sikeres lecsapása révén, de rögtön utána fogságba esett, nem tudott mozogni.-Ó a francba, én miért csak 2 másodpercig lehetek menő?

-Véged alakváltó.-mielőtt Chalion összeszoritotta volna tenyerét, ami Kira összepréselésére vezetett volna, Anubis egy kritikus csapást mért rá hátból. Mielőtt feltápázkodhatott volna, Anubis jelent meg előtte, de nem volt egyedűl. Felé közeledtek.

-Maradith, a listát!-a lány előhúzott egy bordó boritójú, régi könyvet Anubis tetoválásából. Nem minden halálistennek adatott meg egy Maradith féle aduász. Egy olyasvalaki, aki mindig ott van, még ha szemmel nem is látható. Csak ő volt képes előhozni a halálisten végzetes fegyverét. A könyvet, amelyben száz meg száz ember neve szerepel. Halott embereké.

-Ugye most csak viccelsz? Természetfeletti életét az a könyv nem képes oltani. Ostoba.-hitetlenkedett a fetrengő démon, miközben türelmetlenűl várta, hogy sebe végre begyógyulhasson.

-Pofa be, undok szemét!-kiabált rá Maradith,kinek meglepően vékony hangja volt.

Anubis mit sem vetve a párbeszédre, mérhetetlen gyorsasággal szabta a hierogrifákat a könyvbe, mert tudta, hogy van nála valami, amivel sikerrel járhat.

-Chh. Be kell valljam, nagyon jól játszottad a szerelmes seggfejt, aki folyton átverte a húgomat. De mégis, te is véthetsz el hibákat. Nemde, Chalion?-kérdezte félmosollyal az arcán.-Csakis akkor lehet sikeres egy természetfeletti beiktatása a listámba, ha rendelkezek egy olyan hozzátartozó részeddel, aminek köze van a véredhez. A hajszál nemde az elhalt vérér meghosszabbitása? A húgom ágyából szereztem, ha érdekel.

-Mi a franc Anubis?-kiáltotta a távolból Kira.-Te perverz állat.

-Semmit sem ér. A véremet nem tartalmazza.

-Kivéve, ha van egy Maradithed. Maradith, tudod a dolgod.

-Igenis!-a lány apró tenyeréből fekete energia kezdett áramlani.

-Nagyon jó. Látom jól kitervelted Anubis. De ez nem elég.

Chalion eltűnt, sötétszűrke porfelhőt hagyva maga után. Anubis számitott rá, hogy meg fog lépni. Most húgát kereste, aki még mindig ott feküdt elhagyatva. Odarohant hozzá, út közben felvette emberi alakját, majd felemelte Ashe kihűlt testét. A lány semmilyen életjelet nem mutatott. Arca fehérebb volt, mint szokott, szája kililúlt, szemei alatt pedig vörös gödröcskék formálódtak. Már nem ehhez a világhoz tartozott.

Csak a lelke lebegett a levegőben, azt suttogva: Ki vagyok én?